Csillárlehetőségek

Egyetlen döntés is elég, hogy végleg elpukkanjanak a még lebegő lehetőségek. Ha a szobába, ahol most a zseblámpafény amőba- teste csak a csupasz falakra vagy a padlószőnyeg bolyhaira folyik rá, csillárt választanék – nem tehetném meg ezt se, hogy azután mindenben ne kövessem a már adottat. Például amelyikről estükben megfagyott dús fürtökben szakad le a szivárványos zokogás, korántse tűrne bármit el: az égők fehér gyümölcse izzó megrovást szívna a falból, ha hétköznapjaim lágy masszáját ezentúl formákba nem szorítanám, a létfenntartás rutinját takarosan átszellemítve. Itt lenne mindjárt a terítés művészete: a fenyőgallyal díszített réztartóban a gyertyát derengő lényege lassan kitöltené; tüzes lélekként hatná át a bort. Éjszaka a komor kettőságyból a hegy-völgyes ágynemű ovális állótükrömben kísértene fehéren. A puritán fémtányér alatt viszont életemet néhány végső elemre szűkíteném: egyfajta szerzetesség lenne a Mű vagy az Ügy – egyszóval valami közhasznú érdekében, ami majd betömi minden kétely száját. A monománia átmenet nélküli fényei-árnyai kopár cellát rajzolnának elő. Áttetsző lennék, mint a csecsemők, hajviseletemből és érzelmi életemből minden fölöslegeset száműznék. Ezzel szemben, amelyiken piros pettyes kötényben medvék táncolnak, azt jelentené, hogy őszinte vagyok, gyermeteg, merő tejszagú jószándék, formákra mit se adnék, meghitt szobákban hömpölyögnék, nagy piros szív, gyöngédségem hánytorgó húslevesben, varangy uborkában, selymes sápadt befőttben tárgyiasítanám. A téli űrre lámpám: narancsszínű szelíd lélek vetülne, lennék a hold jeges ragálya ellen hatásos háziszer, meleg kelttészta, dunyha. Csak épp, amelyik lehetővé, a döntést ugyanaz az önkény teszi érvénytelenné is. Jobban szeretném bizonytalan időre visszavonni magam, egyelőre az üres szoba szőnyegén gömbölyödni össze, amíg valami – bármi – végleg el nem dől, zuzmóvá válni, várni.