Egy kis fenyegetőzés

Miért siránkoznék, mikor lehet még nekem is életem: hozzá nem is akármilyen – sőt, válogathatok, kihúzhatom vagy visszadobhatom, felmérhetem tükörből is a helyszínt: hozzámvaló-e? Például milyen szép egy iroda: a tárgyszerű neonfény, célratörő tárgyak! Papírhabon jó széllel átkelő kávéspohár, festékpárna – és főleg az írógép, villámló köreinek rendszere, az egyhelyben száguldó kattogás nyugalma – és hogy nem tűr semmiféle önkényt az ügymenet barokk tökélye, az intrikák gazdag csipkéje meg akár egy trónviszályé. Ott a sűrű kapcsolatrendszer rácsai közé beékelődve óhatatlanul fontos lennék én is, vagy legalábbis lennék; akár mint ellenzék, akár mint szövetséges; de még a légies, szélfútta kívülállás is tömör, komor súlyt és tartalmat nyerne. Rúzsos mosolygás, frissen fodrászolt fölény próbálna megnyerni, oktatna ki, vagy sisteregne mézes gyűlölettel. Micsoda szenvedély szökhetne szárba a túlfűtött rosszindulat tüzes üvegházába zárva! Pár közös kávétól, ajtórésben összeérő könyöktől már a tettenérhetetlen, fürge kígyótekintetek, sarokban burjánzó suttogások, leskelő veszély közt házasságtörő spanyol királynőnek érezhetném magam. Mint a teaesszencia, olyan sötéten izgató valódiság az ilyesmi. És enyém lehetne, látod, akarnom kell csak. Hát hogy én ezentúl csak itt ülök, csapzott macska, az ajtó előtt, és villogó szemmel vetem magam minden falatra, azt ne hidd! És hogy töredék, maradék időkön rágódom ítéletnapig, ne gondold!