Időközben elévült földrengés-dicséret

A földrengés, azaz a végítélet helyi változata, melynek során Szent Gellért szobra fejjel lefele süllyed a jégfoltos habokba, míg a parti lámpasor önmaga gyorsan összecsapódó visszfényébe loccsan, és az egész hegy a vízbe csúszik, igazán kielégítő megoldásnak ígérkezik. Nem volt szívünk kidobni, szívem – hát majd most a konyhakövön szétfreccsenő üvegcserepekre robban, mint gömbölyű üvegdíszen, beroppan a szoba kihasasodó képe, ezer darabban éles szilánkokon villog az édes otthon. Pedig milyen görcsösen őrizgettük – ránk romlott: jégre tettük; újrafestettük; ráncosodott: krémekkel frissítettük; fogalmait tovább árnyaltuk; építettük; ékítettük; széltől is óvtuk, úgy szerettük! mi munkánk benne volt! Összefogdosott szürke tészta volt: ha itt betömtük, ott lyukadt ki. De meg nem mondta volna senki, hogy nem új, hisz lényegében nem hiányzott még belőle egy darab sem, hát most majd szétmegy, hála isten. De hogy mi lesz belőlünk nélküle – más lehetőségek jeges szele dől be a résen; pedig még mindig jobb volt bármi egyébnél! Nem is győzném elsorolni, mi minden szörnyűség van, aminél mind jobb volt: megbízható volt, meleg volt, bolyhos és otthonos; gondos; nem engedett esernyő nélkül kimenni, fejjel a falnak rohanni, – egyszerűen nem bírt ránk nem vigyázni! Csoda, ha gyűlöltük? Most majd a nyájas földindulás segít lerázni. Most majd a szabad ég alatt, térdig vízben, állólámpánk csavart nyakát karolva vagy beköltözve a nagy- szekrény roncsába, újra tiszta lappal, megint a régi jó alapról, nem maradt semmink, van mire várni, történhet megint akármi.