Beismerés

Nem könnyen tűröm könnyűségemet. A ki tudja hányféle bokron szedett szélfútta elveken rögtönzött életet a boldog és komor korlátoltság helyett. Hiányolom, hogy semmilyen lázas tömeg nem zár magába, míg a tér fölött zászlódíszes hajóként száll az erkély, a reflektor csapzott, sötét eget meszel ecsetjével, és fejünk fölött lebeg a fény spirituszában a félve imádott arcél, toronyzene és biztató szózat szemerkél. Vagy gipszvirág-füzéres egyleti táncterem erotikus erőtereiben foroghatnék – a gyanakvó közfigyelem hideg, színes tűzként futkosna bőrömön, és a kijátszva eleven szabályok szemrehányó szemétől az öröm kockázat és titok láncára fölfűzött tükrös vásári gyöngyszem lenne apróbb szemek között, történet csattanója. Nem véletlen parázs hamu időben, űrbe nyilalló tűszúrás. Vagy lehetnék szerényebb is? Mintha rongyoszsák borulna ki a déli fényre: egymás hegyén-hátán, a zavaros piac padján megfér a csorba bögre, rozsdás óraszerkezet vagy züllött Ofélia- hajú baba: porcelán arca pozsgás félgömbje fölött üres szemüregbe tűz a nap. Idióta gyerek mosolyával, sima holdarcával nem ítél és nem értékel a boldog, arkangyali tárgyilagosság.