Zörögve és kattogva

Zörögve és kattogva, megint jön, a lábamról lever, otromba, komor, ómódi jármű a lejtőn: patetikus gyönyör. Dühödt, vakító teológia, kivédhetetlen Isten-érv, csörömpölve bezúzza a világ kirakatüvegét. Piros lábaska, összerakható toronydaru, fehér köpeny vagy szőke fürtök: mindent, ami tevékeny és jóravaló elvisz megint az ördög. Mindegy, hogy lépcsőház, üres vonat, temetőárok, dombtető – a súlyos sátor bárhol perc alatt felüthető. Elszabadult égi mérték, a földre vetve minden szilárdat szertedúl. Megint egyszer homokra építettem, megint csak összedűl.