Nagyböjt
| Komor boldogság, aszkézis, mely szerelem: |
| csak a reménytelen őrzi magát. |
| A Vérmezőn át, naptalan reggeleken |
| látom: mint ragály, fekete láng |
| terjednek a borókák. Mint zörgő héjban sötét mag |
| – kettéharapva tűz – úgy hordozza az évszak |
| húsában extázis – villámló ideg lakik. |
|
| Magam fosztom meg díszeimtől magam. |
| Nem is kívánom, ami nem adatik. |
| De gazdálkodván csak a kevésből, ami van, |
| kuporgatván, látom: ablakait |
| bevágva, ívpapírt és naptárlapot kavarva |
| a léghuzatban, zivatar zúdul a Hivatalra, |
| fény és szél vihara vakít, |
| rázkódtatva a díszterem mellszobrait. |
| Látom: szenvedély szelében forognak az ívek, |
| belső tüzüktől sápadtak a szobrok. |
|
| A vágy szemén kendő volt: birtokolva, |
| karomban ismerem föl célomat. |
| A tényeket egyetlen hasító pillanat |
| vonatkozások hálójába vonja. |
| Hol delelő ponttá szűkült az öntudat, |
| tüdőmet boldog félelem marokra fogja… |
| Fölgyújtva napjaim – mint fémtárgy föld alatt, |
| vagy a vízmozgás visszfénye a parti lakások mennyezetén: |
| fojtott sugárzás, testetlen zajló áradat – |
| a letakart tükrök, kereplők, lecsavart |
| láng idején átég a remény, a remény. |
|
|
|