Többé már…

Többé már nem nyitom meg szívemet, sem cél felé már nem törekszem. A józan július, a rendezett, rendszert virágzó őrület érzékeinkben ég, mint só a sebben. Falak között, színes ponyvák alatt, örökzöldek között a déli pillanat sötét szentszobra horpadt szájjal, százévesen. A jéghideg, világra szegzett pillantás nem tűri meg ellenpontját: a holdnak meredt vak arcot, szélbe szórt hajat: az elragadtatást. Minek, ha égre vagy ködös jövőbe fordul, a szem? Minek a tűz, a láz, minek a sápadt megszállottság, a tövis vagy a lángok? Minek a végső szerelem? Miért választanék? Miért keressem – ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen a hús alól a szárnyas szerkezet? Ami a boldogság anyaga volt a testben, kiégett rég. Miért egyetlen remény a tízezer helyett? A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs megoldás: sem bogát megoldva, sem széjjelzilálva, sem csomóba rántva, vagy eltűnve önnön résein át a világ vizeiben.