Szozopol

A képeslap-tájból kivakít a fehér: hirdeti égő dogmáit a dél katedrájáról a nap. A város a fényben, mint remegő likacsos hab összeesik, mint romló gyümölcs beroskad, keserű magjára tapad. Süti talpunkat a lejtős udvar köve, hol zuhany alá fügefaág hajol, a sötét falon tüzes tükörlap. Mint a szesz, éget a dél: a kéz, ha tán a forró lében a lényeg után horgászna, sziszegve elolvad. A part meg a ház közt, oda-vissza, a nap, hamarabb, mint a kádban a víz, leszalad, körülgyűrűzve centrumát: kerek hiányt. Üveglapra szórt fémtárgyak: égnek a tények. Sosem a vélemények és remények, az ünnepek, a hitviták, az intrikák. Vakáció, idő idézőjelben: a kinti délből a hűvös házba; a vörösbor és a sós bőr íze, szárazvillám gyönyör, de mintha kölcsönkért testben. Sosem a csalás, csalódás vagy család epikuma: üres extázisban repül s száll le a hinta. A ránk dűlt állandó jelen alatt cselekmény nincs: csak a pillanat szórtan villámló aszkézise. Csak pont, sosem vonás; sosem a lényeg, sosem a vélemények és remények, sosem történik semmi se.