Tovább egy házzal

Itt eddig még nem, itt többé soha:

jár-kel a fény a házban, átsajog

helyiségeken: hol a jégszekrény, hol a

mosdó vagy a fürdőkád oldala

árad meg fehéren a félhomályban, ahogy

nyitok-csukok ajtókat, elmosom

a két poharat, itt többé sosem,

itt még nem eddig, de most mindezt: a sarokban

a rossz mosógépet, a sötét polip-kaktuszokkal,

a párkányt, a tükörhöz tűzött képeslapon

a tenyérnyi Füredet: átlakom

emlékemmé. Ami szilárd volt, végleges volt,

kitöltött tér – ezentúl élőként élő testbe

épül és időbe. Vizet zúdítanak ki

a ház elé: egyetlen pillanatra,

mielőtt lenne szürkén sötétebb szürke folt,

árnyéksík: sugárral, iránnyal áthatott

el- és szétszáguldás, csillagrendszer.

Ahogy kinn a lomb

megbiccen, kigyullad-kihamvad a veranda

linóleum-padlója. Itt már sosem, de

majd máskor, másutt, miközben öntudatra

lassú hullám dobálgat, más falakra,

repedések, képek más rendszerére

föleszmélő szemekkel – felszinére

az örvénynek sehonnan ez forog,

hogy lennék majd itt és most akkor ott.

Allegória

Mintha fordítanának

diát a fény felé

a Törökugrató fölött

égő üveg az ég

Az izzó vas vödörbe

merült Az M7-es

felől már holdas, szürke-kék

díszpárna dermedez

Terítve mint évezredek

síkban Isten elé

jobbról még nyugtalan tűz

éjjel van balfelől

Parázsló túlzott ég előtt

sötét ugrás a domb

a két vásári véglet

boldogság fájdalom

emitt De már a kékek

de már az enyhület

a semmi hűse bal felől

a nincs a nélküled

Vacogva két idő közt

imbolygó balkonon

a „nemsokára” bal felől

a „volt” a jobbomon

„Vad éj, vad éj”

Vad éj, – vad éj!

Lennék veled,

Emily Dickinson

Reggel, nem éj – de szűken

mérik ezt is: szemünk

az ágyban is az órán, kapkodva öltözünk fel,

s bár intézményesül

az érzelem hamar: formát, szabottat,

s menetrendet követ,

együtt-időnk enyém ma sem szokásjogon, csak

véletlenként lehet,

akkor, mikor… és lenne rá istenkisértés

számítanom.

Füstbement alkalom után körül ha néznék,

vissza káröröm

nézne, ha ágyneműt frisset húztam, ha csészét

kettőt vettem elő.

Párhuzamos megoldás-lehetőségek résén

kizöldellt évelő

kompromisszum… A „szenvedély jogáról”

beszélni – mint

kitömött pávával, gyümölcskosárral

ékített avitt

kalap, mosolyt fakasztana. Lemondva válni:

oly ódon, szinte már

újdonság ízű módszer. De át ki nyújtaná, mi

érte jár, a bért:

hogy testünk éh marad bár, jóllakik legalább

lelkiismeretünk?

Enélkül mint bögöly csípne a vád,

le miről maradunk.

Másrészt tartást faragni puszta stílus-

igényből – ez,

mint a miénk, vagy nagyobb fanatizmust,

vagy több hiúságot feltételez.

Éldelve hát morális senkiföldjén,

megvédenünk van elv

tunya döntéshiányt, brutális döntést –

mikor mi kell.

Ezüstkor

A lomboserdőben fényszeplős aljnövényzet:

tömör törzsek között rezeg gubanc ezüst.

A fenyvesben rézsút fénysíkok szeldelik

a teret, tű-avarral terítve a kopasz föld.

Pókhálós málnabokrok, deres bogyók, diófák

mögött a repceföld, most derengő puszta rög,

párába futva. Hátrébb két hosszú épület,

magtárak. Muskotály fényben odébb a dombon

gesztenyefák sötéten; jelentésük: kísértés.

Hűtlenség könnyűsége: boldognak is miért, ha

voltam már, megmaradnom? Kihull nehéz, túlérett

boldogságom szívemből – nem ragaszkodom hozzá.

Még jó, hogy esni kezd: egyszerre itt a zordabb,

komoly, tevékeny évszak. Rohanni, buszra szállni

lehet, kapkodni és kapaszkodni. Hajszálnyi

kétely marad csak vissza: fontosságom fogyása.

Dal

Nem adtad semmi áron

ma már ingyen se kell

idő fogytán az éhség

magát fogyasztja el

A polcokon ha mézre

ha hűlt helyére lel

ha így ha úgy az éhség

magát emészti fel

Időnk majd evvel-avval

mi haszna megterít

telhetett volna jobban

ha rosszul is telik

Hiányával betelten

tegyem most már hova

kellett hiába kellett

most már ugyan soha

Változás

Tegnap napozva még nem

kaszált fű közt Özön

szemmel sárgán-fehéren

nem nézett még a zöld

De mennyiféle zöld és

szélben borsódzva hány

dombhát és búzaföld és

borzongva hány irány

játszott mutatkozott még

metszéspontjukban én

mi játékukba társként

bevont milyen remény

volt már csak volt kivérzett

Szerényebb-ódzkodóbb

fényben nyárvégi képek

párás-tartózkodók

lengnek – de mintha csak

fordulna rám üveg-

bura – még látszanak

már nem érintenek

Avart égettek…

Avart égettek. Dőlt a must szaga,

buzgott a kátrány.

Bogáncson ellenfény holdudvara,

tépett szivárvány.

Az utca erdő – mélyebb ősz fele

lejtett az este.

A szélső ház – a hánytorgó zene

majd szétvetette.

Még egyszer ezt, csak ezt, és mást sosem

többé: leszállnék

az őszi alvilágba, jobb kezem

kezedben, árnyék –

Hasonlatok

Mintha szines kendőket húzogatna

a sürgető kéz,

ahogy köröz kitartóan simogatva,

s előömölnék

sötétemből a síkos, rikító gépselyem,

lassan kivonja

a helyzetet belőlem. Szégyenem

sürül a nulla pontba:

csak súly, csak gyöngeség, mozgás iránytalan

van ott – mutatni

utat se nyíl, se fény. S akár ha önmagam

a zsúfolt földalatti

ülésén látnám, s mit se bánva látnék

vért szétterülni

szoknyámon, elfolyok. Csak lámpázott tojáshéj,

hőjárta semmi…

„Gestalt”

Reggel áttetsző edénye:

semleges pezsgés, az érzés

átütő alapszinébe

még nem ártva, képre kép

széles ablakon nyüzsög be:

ég az ággal, fű a széllel,

függönyárnnyal rögtönöznek

másra újra mást, mikor

jössz: figyelmem összecsődül

erjedő, izgága ponttá,

és a látvány fókuszából

háttérré szivárog el.

Pornográf magazin

Oly nyulánkak, rózsaszínek

férfiak, nők egyaránt,

s hogy ki arca ül, de mindegy,

melyikük milyen nyakán;

testük bármiféle pózban

higiénikus-derűs,

s mintha strandon, tornaórán,

szinte már elvont a hús,

s tényleg az, hiszen a „know-how”

birtokában, bárki az

eszköze, kiváltható a

röpke epilepszia…

De akkor mondd, miért, minek kell,

mért vállalja bárki is,

hogy egy, csak egy, csak az egyetlen,

édes, lélek-étke test,

a test, az arc, amely vizekre,

hol halandó még soha,

kín, kötöttség, láz, rögeszme,

erotikumban metafizika,

a kerülő, mely a világba

úgy visz, hogy elvezet

belőle… s lenne bár egy porcikája

más, már nem kellene?

Az, ami fölcserélhető, egy osztály

eleme: jámbor és szelid.

De birtokolnak démonok, lásd,

minden egyszerit.

Este

Mi kint fehér vörösként

üt át a rozsdabarnán

árnyékszínház a függöny

foszfortócsák a karfán

A szőnyegen mohos fény

szorosra szőtt a párnán

Csak az üveg jeges-kék

szilánkos ellenállás

Égő háromszöget rács-

árny szabdal sok trapézra

Világló könyvgerincek

Fakul a rút tapéta

Szobámat két egyenlő

árny-félre híg parázsfal

metszi Sötét fotelből

mártom belé a lábam

kigyullad visszarántom

kihuny Motoz a keskeny

áramló kéz az ágyon

szánkázik hűlt helyünkön

Kiformálja redőkből

ott-nyujtóztunk reliefjét

besüppedt délelőttből

kibontott tárgyi emlék

ott árnyék combjaim még

szorítják árny csipődet

Részlet egy lehetséges verses regényből

Kisebb-nagyobb szobákba zsúfolódva,

körül már kénytelen felnőttkorunk

kellékei ugyan (az életforma

meszesedése): hűtőnk, bútorunk,

étkészletünk – az idült ifjúkorra,

miből kikászálódni nem birunk,

az összképből még több elem utal:

a rögtönzésszerű életvitel

jegyében az ágybetét-laticelre

ülünk, s a földre (poszter, ál-ikon

dísznek); félig mint jelképet viselve,

s jelmezt, csapzott magunk. A polcokon

paperbackek között elvétve egy-egy

sorozat, A-tól L-ig lexikon,

s a lemezjátszón hőskorunk örök

félmúltja újra: régi slágerek.

S ahogy a bor apad, morzsás edények

torlódnak össze, döntünk róla: ma

kié az oktalan remény, s kié a tények

diktálta önmérséklet szólama;

s ha egyik-másikunk üres beszédet

tán unna, s történést áhítana,

nincs alkalom, hogy föl ne emlegetnék

mások: hol mindenütt ezt sem tehetnénk.

De a fagyott status quóból naponta

mind több és több fölenged. Hangtalan

gyorsulva helyzetünk határa, mintha

cserép a balkonról, felénk zuhan.

A parti, úgy tűnik, elért a pontra,

ahol a végjáték már benne van,

s mára időben-térben messze tőlünk

bizonnyal eldőlt már, mi merre dőlünk.

Bár még természetét a változásnak

nem, csak tényét sejtjük. Nem tudni, hogy

ridegebb szürke monotóniát, vagy

színgazdag drámai borzalmakat

érünk-e. Részei sorban lejárnak

a kornak, el hol itt, hol ott akad,

s minden megoldás (érezzük mi is

idegeinkben) ideiglenes.

S a várakozás súlyától beomlik

megrendült jelen-tudatunk. Ami

még itt van, látható-tapintható, mint

múltat gyanítjuk máris múlani.

De ami így aligha folytatódik,

lenni mintha másként se bírna, míg

véletlen egyikünk rá nem hibáz

egy változatra: ez lesz, ami lesz.

Kimerevül-e majd a kép – ki árnya

vetül hová, melyik szám szól, ki hol

áll-ül – mikor a köztes téren át a

valószínűség hullámaiból

óvatlanul egy mondat létre rántja

az érlelődőt? Sejtjük majd, mikor

óránk nézzük: a busz még hátha jár –

a „még mindig” letelt, ez már a „már”?

Az elalvás nehézségei

Leőrölve a nap; de a falak merő

imbolygás, mozgalom: sugárküllőket ont

a csillár, plafonra vetítve az üveg

redői, ráncai; a belső fénykörön

rovarok pont-koszorúban nyüzsögnek,

vagy nagy árnyuk a fény zónáin átlobog.

Ablaktábla: szürkés vizekben szén szoba.

Inog a lámpa izzása-vesztett ikre,

sík fekete formák ködlenek, mintha holt

maradék emlékezetében. Eleven

húsomon a villany izzadt nejlont bizserget,

olvasztgatja, káprázik; selyemcukor.

Óralap világít: nem merek elaludni.

Álmom helyiségeiben vár a halott:

a díványon kuporog szokott helyén,

vagy menni készül: igazgatja kötött

szoknyáját, a bélést zizegve a harisnya

megszívja. Ajkát festi, szemöldökét,

vagy könyvét keresi, kötőtűs kosarát.

Pillantását kerülöm: meg ne tudja…

hajnalra szélsodorta papír lesz, üres ruha.

Újra és újra jön, ahányszor szaggatott

álomba szédülök, melyből újra és újra

felver a villámlás: a foszfor égre

kidűlő, ablakomban vakító cikcakk profil.

Napforduló

Már augusztus megint, az ég

napszúrást ontó tompa gyöngyház.

Látok kátránylap háztetőn tengni rések

közt nőtt ecetfát.

Szédül a strand fakó gyepén sütkérező,

fejére turbánt

teker törülközőből, beszívott ajkú

arcát vizsgálja zsebtükörben.

A dinnye húsa zöld üveg, a barack

húsában valaki vére.

Vattacukor hőség az utcán, minden

áttetsző, olvadékony.

Fagylalt folyik, hideg gyöngycseppek

égnek izzadt bőrön, ingek tapadnak.

Sötét udvar kútjából a tévéfilm

hangjai, mert nyitva minden ablak.

Fölriadok, nem húztam be a függönyt,

szürkén süt rám az éji

égbolt üresen surrogó, égve felejtett

képernyője.

A múlt évi halott, mindig azon

a széken, mely látóteremen túl.

Álmomban sápadt lábfej küszködik

fölfele sáros földben.

Alulról fölfelé terjed a gladiólusz

lassított robbanása:

néhány napig tart, míg a sárga vagy

vörös lángnyelv felér a csúcsra.

Éjjel csukott szemem mögött fehér

világosság: a láthatáron

üstökös jön, forog, megrázkódik, hatalmas

fény-tyúk, szólít: „leányom”.

Csillárokat forgatnak el fölöttünk

lassan: az Oroszlán izzik, a

Szűzbe áttűnik, s minden másképp lesz aztán.

Ami betelt, áthullik egy szitán, ami megérett,

véget ér –

nem véget ér, csak most jön el minden,

ne félj, ne félj, ne félj.

Várószoba

Mint egy jótékony összeesküvés

vagy eltussolt botrány, olyan ez a kedélyes

szoba, a karcsú vázák, kövér karszékek és

a horgolt terítőn tavalyi képes-

magazinok. Sötét szobanövények

ábrái közt a szűk utca egének

néhány tépettszélű darabja. Más se

idézi, csak a szemközti falon, a bársony-

függöny előtt derengő akt nyújtózkodása –

az is milyen sejtelmes-ártatlanul! – miért most

mi itt: az ágyat benn, a gumikesztyűs

kezek: fölényes műanyag és riadt hús

találkozását. Nézzük egymást fegyelmezetten,

jólöltözötten: mind egy esélyt sétáltatunk,

mint léggömböt, egy méterrel a föld fölött. De

akarom én ezt végül is? Akarhatok mást egyáltalán?

Vagy ezt csak, ezt az édes-véres

morzsalékot, gyöngédség és birtoklás

közhelyeit? Örökös vallásháborúkat

hús-vér bálványokért? Törülközőnket,

fogkefénket folyvást összecseréljük, igazuk

megfojtja az enyémet, éjszaka

szuszognak tőlem karnyújtásnyira

más ritmusban, mint én – míg lerakódik a

világ anyaga bennem, sónehéz,

átlátszatlan leszek – akarok ennyi mindent

érezni, össze-vissza, semmiért?

Vagy inkább megmaradni, szűz üveglap,

befagyott lehetőség, mögötte majd kigyulladt

idő, az én időm – majd és megint majd?

Dél

Még félórája sincs,

bőröddel puszta bőröm,

még kagyló húsredőkben

szeretkezés csatakja:

két lábfej jobbra-balra

szétdűl, a Nap lezúdul,

szárnyas raj tompa hőből,

jön és elönt, suhog benn

a vibráló vörösben,

fölhat méhembe, mintha

félálomban fogannék

ikerpárt két apától,

sötét és szőke nővért:

az egyik lüktet és fáj,

ragyog és nincs a másik.

Kifestő

piros tetők fölött a

kék ég kis semmi felhők

akár gyerekkoromban

festhettem volna még

alig használt paletta

alig használt világ

ilyen fehér ilyen kék

ilyen tetők alatt

mintha kezdődne mintha

valami mintha kezdet

no szólj már rám ne nézd el

némán hogy megcsalódjam

időben légy kegyetlen

ne hagyj remélnem újra

rohannom esztelen kört

fáradt vagyok ne engedj

Esik

esik esik ma reggel

megindult vízbe mártott

gyufa kihunyt a nyár most

sokáig esni fog

enyhül a nyári téboly

heve renyhül a sürgés

át- s átfolyják a szürkék

a sárga kék piros

hivalkodást az ablak

csorog le most mögötte

a nedves szél az utca

csatornájába tévedt

óriáscet hánytorog

olaj- és sárszínűen

esik miért kimenni

tenni csak lenni lenni

mintha hanyatt az ágyon

egymás mellett karod

tarkóm alatt sokáig

úgysem lehet sokáig

kimenni most sokáig

sokáig esni fog

Jane összegez

„Az alkohol hullám falat

közém s közém simít,

kiolt. Mozog a mozdulat,

mozog s már nincsen itt.

Időm megugrott, előreszaladt

alattam, elragadott

magam elé. A »most«-ba néztem

visszafelé – nem én egészen

voltam nem éppen ott.

Aszfalt puhult, üvegcserép

nyilallott, fém hevült,

járkáltam és mi akkor épp

bennem lakott, az űrt

puncsfagylalttal tömtem. A járda

színén szétmállva-összeállva,

mint ABC-leves-

tészta nyüzsgött tilos értelmű ábra,

kozmikus üzenet.

Fölébredtem egyszer, de nem

ébredt bennem magára,

amire rányíltam. Szemem

egy zacskó oldalán a

betűkön ténfergett, hiába

mondtam ki százszor: TEJPOR, a

jelentés a hangsorba száradt,

de TEJPOR lüktetett tovább, a

látvány gyulladt foga.

Pincérnő is voltam, hotelben,

jó volt. Támaszt üres

síkon görögve labda lelkem

intézményben keres:

identitásomon a rést

reméltem így betömhetőnek,

hol én s szerep teljes fedés-

ben, minden helyrekattan és

kattogtam én is vélhetőleg.

Nézdelve az alkalmi ágyban,

alkalmi váll felett,

a másik nőt rekonstruáltam:

milyen szerelmi technikákban

jártas, a szépszerek

polcán mifélék? Életükbe

ártva, inkább vagyok kicsit,

férjük- s krémjükből részesedve

létem ha létükből lecsíp.

A tornaszőnyegen hanyatt,

szétgördült X, hevertem,

körül kövér nők műanyag

trikókban, s lassan engem

belőlem száműzött a hang,

az áthallás – fülemben

zúgás zúgott, forrástalan

alapzaj, áztattam magam

moraj-fény nélkülemben.

A.-ban teherbe estem és

B.C.-ben elvetéltem,

D.-ben portás lettem, kevés

híján apáca É.-ben.

Helyzetbe hányból hányba léptem,

hányat elúsztatott

lehetne-létet az, mi éppen

mégis meglett így-úgy – csak én nem

voltam egészen ott.”

„Quam dilecta”

Volt időnkül egy hetünk,

térnek elnagyolt szobák csak,

függöny és kép: puszta vázlat,

otthonosság-nyersanyag,

színlelő kellék. De ha

rozzant gépemen kopogtam,

bár magamban, tudtam, ott vagy

három-négy lépésre csak.

És ha dél körül, mikor

könnyű ing és nyárias test

ráadás-idénye pezsgett –

színe és cukorfoka

mint sok éve nem – a kinn

áradó, világos őszbe

felszívódtunk, mintha vízbe,

visszatérve láttuk: a

társalgó zöld szőnyegén,

délutáni árny-füvén ott

– romboid tisztás – a fényfolt

aznap újra. Megterem

s ritmusát személytelen

ciklusok más ritmusába

ölti kedvező klímán a

ránkszabott egyéni rend.

És ne lennénk bár ma sem

lassú válság, mit figyelmem

úgy tapint, akár a nyelvem

egyre lüktető fogat,

kit kivetni képtelen,

elfogadni fölmutatlak,

gyöngeségem, olthatatlan

veszteség- s veszélytudat.

Bár ne lennénk forma sem,

tárgy se, megvilágítás csak,

testivé tanult tudásnak

sejtjeimbe mely leszáll s

elvegyül, s szemünk elől

eltűnik bár, szüntelen hat,

és nyugalmam és nyugalmad

létigéje: suttogás.

Ellen-objektív

Talán én sem szeretném

talár- vagy tragikus maszkként viselni

igazamat? Váddá, könnyes szemekké

párolni önnön verzióm: kivel mi

történik és ki tehet róla – szobra s

reklámja gyötretésemnek? Mi több, az

efféle helyzetben kiosztható

szerepkészletből egyszersmind kimetszve

ezzel, amit választásom – ha tetszik,

ha nem – rátok kiró,

mígnem a részvét fénykörébe ront, s a

rivális sérelem is eljajongja,

mit tettek véle, ó.

Létünk megkonstruálva: szép kerek

rögeszme-rendszer. Érve a felszínét se

karcolja, nemhogy. Ellen rendszerek:

mint áltatás, az ellen cselvetése…

töretlen lendület medrét kivájja:

szobányi színpadon jó s rossz csatája,

van tétje, íze-bűze. Kell neked,

megélni, az enyém – a helyzeted

nekem, belülről? Gondolatkisérlet,

ha a bőrünkre megy? Játsszon ki-ki

a saját lapjából. Fájjak kisértet-

fájásokat is? Színig tölteni

hézagtalan tömörre épp elég egy

bőrt és agyat. Ugyan még ez se megy

hosszabb távon: igazam addig él meg,

amíg a gyors, világos fájdalomban

érv és ellenérv egymásba lobban,

aztán kihúny. A helyzet szerteszéled

közelhajolva hozzá – nem marad, csak

emléke a folyékony zűrzavarnak:

eset híján se bűnös, sem itélet.

Egyezkedés

És ha ez most komoly, ha tényleg ez lesz,

amit a sűrülő

jelek, bár kétesen, előlegeznek,

egyértelmű idő?

Ha a lehetséges világra dől, ha

kimoccantva a kő

jelen, ezer fakó lábán alóla

félmúlt nyüzsög elő,

mi eddig fojtva lappangott, de hatni,

jelezni így se szűnt –

ha az áttételes pokol helyett mi

kapunk most egyszerűt?

Sopánkodtunk elég soká: időnkül

ezt kaptuk, léttelen

tengődni benne – és ha most fejünkre csőstül

tömör történelem

zuhog, ha a sűrű panasz-vetésre

most érik meg kaján

termés, mikor unalmam vakmerése

többé dehogy kíván

felpörgetett időt, veszélyt a kinti-benti

depresszió helyett?

Értéktelent ki fél kockára tenni?

De most, mikor veled,

tőled, neked – mikor orsóvá gombolyodva

ha tartasz s tartalak,

s ha tudnám, tartalak megint, és újra s újra,

bánnám is én, ha csak

ez jutna, ez a langyos fél-éber félig-élet,

kiegyeznék vele.

Engem ördög ha visz, hát visz, de téged –

téged féltelek.

Kilátás

Van függönyöm, behúzhatom,

ne lássam kinn a köd

falánk hadjáratát a domb,

a gyűrött föld fölött:

a kint kiolt, magába von,

a bent magamba köt.

Csapzott, testetlen nyáj, a zárt

terek felé tolong,

minden szilárdat és simát

puhán kétségbe von,

más-lét tukmálja rám magát,

gazdátlan tartalom.

Naponta gombolyítani

tovább ezt-azt kelek s

kezdődöm újra: tegnapi

teát, zacskós levest

kavarva. Újratölt, ami

üres és rendszeres.

De kinn egy más mozgás kisért,

kisértéssel teli,

tevés-vevésem hátterét

megadni színleli:

sürgő, tüzes derű, de tét,

kontextus nélküli.

Zacskó, törött cső, vörhenyes

kóró, biciklinyom,

zöldhályog tócsa: metszetek

a tél tárlóiban.

Minden ragyogva végleges,

kurzívval szedve: van.

Utalásszerű fény tapint

póznát, szeméthegyet;

a szürke égből tárgya-nincs

ujjongás permetez,

átjár utolsó ízemig,

de kötni nincs mihez.

Ragyogva egy izgága elv

nehézkes köznapon

áttűz. Még más nevén nevelt,

ma nem szólíthatom.

Ha elmarad, kétségbe ejt.

ha jön, kétségbe von.

Nárcisztikus szonett

„Ha nem szeretsz, majd…” Rázott a hideg

fél éjszaka. A délelőtt se jobb.

Iker-görcsöt – medencémbe egyet,

agyamba egyet – egyensúlyozok

föl és alá, de csak fölkevereg,

nem loccsan ki, míg elbotlok a bolt-

ig, és mohón mindent összeveszek,

ami gyerekkorom vigasza volt:

diót, mirelit-málnát, egyebet.

Hát így legyen? Becézzem magam és

istápoljam? Egy bőrben legyek én

gyerek-szülő, szerető-szeretett?

Megoldható talán. Fenyegetés?

S ha az, hatékony? „…kitalál a kín.”

A németalföldi terem

Zöldségek és hering egy asztalon, vagy

borospohár körül széthintve kártya.

Hideglelős, kék-zöld napnyugtakor nagy,

sejtelmes káposztákat visznek át a

patakon szekerek. Egy pincegádor

az ismerős, esővel vemhes villogásban.

Egy kar lámpást emel, az éjszakából

párkányt s repkényt a fény inogva hámoz.

A keret azzal, hogy kimetsz, a tárgyban

lappangó állítást a felszínig

szívja – egy állítást, mely káposzta és hering

és lámpa egyszersmind. Mintha azt mondaná: van,

azt mondja: volt. Oda-vissza hullámverése

fölött egy harmadik idő: az „itt-se-én-se”.

A Villányi-büfé

Csak egy megálló – látni még

a buszból a Körtér nagy ház-hajóit,

s ahogy mögöttük a sóvár kénsárga ég

egzaltált vérnarancsig izgatódik;

a zörgés, villanás, a zökkenés

fölött az ablakok mint-

ha már a biztonságos benti fényt,

az ég neonfolyóit

tündöklik vissza. Köd-lilából épp

izzó fehérre érik

lenn a neon. Valami hajszolódás, félsötét

ingás – álom-utóíz…

S a kétes alkonyatban vérszemet

kap a lény, mely sosem hitt

metszve egészen el igent-nemet,

s egymásba játszva fordít

kívült-belült – kifogja a szelet

veszteségem vitorláiból: nincs

vesztő, se vesztett, érvel, minden egy,

s megvan örökre mindig –

A füst benyel, a reggel kinnreked.

A halmazállapotról

harsog megint a tévé, flipperek

csöndítenek, hát mégis újra itt, hol

már azt hittem, soha, rejtett sarokban

ülünk, miféle halmazállapotban,

a lassan éledő, hideg hodályban,

a füst, a sör, a szendvicsek szagában

kitartott hang rezeg, sóvár öröklét

– s ezer ámult szilánkra csattanok szét.

„A sír szélén”

„A sír szélén” – korántsem

képletesen, hanem míg

leültünk egy kicsit az őrsi hegy oldalán fel-

lihegtünkben pihenni…

Szélül, kórtermien-viaszfehéren

liliomburjánzás – mintha utólag

volna, s hasonlatként, a vibráló nyári térben

föltüntetve a kórlap.

De föntről még a reggel bontatlan zöldje-kékje

szitált alá kövekre,

nejlonszatyorra és borzongó bőrre. Béke –

„poraimon”? Lehet, de

ha por, hát por, de hát miféle por,

ilyenkor hogy föl-érez

egy portalan magas másig, mikor

súrlódik kéz a kézhez,

bőrhöz lélegzet, és mint ködön dűl rajtam át

és rostjaim elönti

az idegen vihar – médiumát

a médium fölötti?

Vagy ott lappang ez a fényesség-sűrűség

a testben, le egészen

atomjaimig, és ha majd széledni szét

megindul minden részem

külön-létnek, mikor föléltem már, ami

kiosztva rám, a rendet,

ha majd kontúrjaimból kifolyt,

álombeli üres jelsor, derengek,

ha moccanás, ha villanás, ha surranás

még port súrolna porhoz,

ébredne kóbor áram és

még boldog volna, boldog…

A másik elv

Ez a ragadozó – ez szeretet?

Az érzés minden másra vak dagálya,

amely mellékalakká degradálja,

morális nyűggé, a többieket?

Az egyet és csak egyet

látni mohó szemek szemforgatása:

az, hogy nem és nem én, valami más a

forrása, és hogy így nem tehetek

róla, meg úgy nem… És lehet

szag, érintés, zene – ki bármi váltja,

folyamatos és egyetlen a skála,

közös mindükben egy:

hogy nincs szabály, hogy mind kivételes,

s ha jön, hát jön, és se hűség, se hála –

a pusztán emberi elem nem állja

a versenyt, győz az épp-így-rendezett

anyag: kulcscsont, kezek,

körömház lét- és bonctani csodája,

legmélyem vakszeszély energiája

csak létezést szeret, nem érdemet.

S ha rászorít a lelkiismeret,

a lassú haldoklás csak bosszúvágy: a

lemondást annak a képébe vágja,

kinek látszólag kedvezett:

nézd, mi marad neked

belőlem, hogyha az utamba állsz, ha

ami a sejtjeimben mint a lámpa

süt, s napjaimban, elveszed.

Az öröm olyan robbanó terek

közé ránt föl, olyan súlyos sugárba,

hogy szétrepít a jóság és a hála,

és semmi bűnt nem érzek, nem hiszek,

de józanodva úgy fölémelyeg

minden gyanútlan kegyetlenség bennem,

hogy mint undok szokást, körömrágást rühellem,

mi nélkül el nem lehetek.

Fényes kudarc

Hogy ez a négy-öt év kiöblítette,

ami magát – egek, hány év alatt,

nyolc vagy kilenc? – a rostjainkba ette:

a helyzetet, ahogy – kádban halak –

tartósan fuldokolgattunk: ahogy te

gyötörtél, én hogyan árultalak

el, és viszont – úgy tűnik, lassan olvad

megint elő a múlt alól a múltabb,

a szeplőtlen fényű, kikezdhetetlen

kezdet, s akik tizennyolc évesen

éltük. A békabőr pulóveredben,

a TIT-ben, a „vetítettképesen”,

ahogy vártál, ahogy sietve szedtem

a sapkát („mennyi haj!”) egy szétesett

kontyról le, míg a nyugdíjas tanár a

figyelmet a francia gótikára

terelte. Mértani freskók alatt

(a szűzies absztrakt akkorra vedlett

„modern” presszó-dísszé, a hatvanas

évekre) gin, s (talán már) kóla mellett

mennyit ültünk… Április-esti nap

szította fel a kék városmakettet

lenn, míg mi fönn a bécsidombi padkán

tapasztaltuk beválni rendre Fritz Kahn

alpontjait. Később lopott delek,

mikor fogorvos vagy légógyakorlat

örvén együtt… A jólismert terep

nem várt veszélyei: kis híja robbant

egyszer egy olajkályha… Még gyerek

korunkban fölcsapott s végképp kilobbant

a köz-idő. Csak ez – de ez jutott

azért nekünk: privát hőskorszakok.

Mint Debrecen: az Óbester neon-

reklám pokolfény lüktető lilája

vitrinben kárhozó gyászszalagon,

kályhacsempén… Lopózkodtunk ki át a

fürdőszobán, sötét-fagy hajnalon

automata kávét ittunk a pálya-

udvar meleg füstjében. Majd a téren

minden reggeltől és hótól fehéren…

Igen, a tárgyaink: minden odébb-szét

(végül) költözködésünk újra friss

sajgást facsar belőlünk. Régi fénykép,

levél – majd minden könyvünk (könyvem?) is

datálható aszerint: mikor én még,

s amikor már nem: a Living Spanish,

a Zöld Henrik, az „annotált Aliz”:

minden tapadt ott némi korszak-íz.

Aztán – na igen, aztán… Szűnve köztünk

az áruló áramkör, hogy legyünk

most már csak őrei, mit megszereztünk

még élményképesebben, még együtt,

ehhez a hátralévő hosszúnak tűnt.

De most, hogy össze újabb éra dűlt,

s ennek törmelékeit ásom el,

a bolygatott talajszintből kikel

s tódul körém a még régebbi szint,

és összeáll, és visszaszáll a csontok

köré a hús, olyannak vet ki, mint

voltam, voltunk, bogozni a lebontott

folytonossághoz a jelent segít,

az űrön átível velünk, amint volt:

én téged és engem őrizve te,

egymás eleven emlékezete.

Jég

A horizontig jég: foltos jég, szürke-zöld jég.

Torlódó távlatok, álom-minőség,

holdbéli jég fehér taréjjal, vörhenyes

kínai tusrajz nád mögött, hegyek

borostás tömbjei a jég mögött,

az őszi kép a téli kép mögött,

mikor hadarta kéken magát még, s szűntelen

érvelt a part kövén a rövidlátó elem,

káprázott-elsötétült, tágult egyhelyben, egy

kövér, fürdőruhás nő még ott krémezkedett

a gyér gyepen, kihalt hinták, bódék között,

a majdnem-nyári fényben, helyén most ez a zöld-

szürke holdbéli jéglap, nem kecsegtet

birtokba vehetőséggel, a nyári testek

naptej-szaga, a nyári célképzet elvonul,

marad a szürke, vad táj, használhatatlanul

és felhívón. A parton ültünk, néztük veled,

a többes szám sugárzóbb és engedékenyebb

jelentést bolygatott föl a látványban. Kihűl

a lágyabb őszi lélek a téli kép mögül.

Borostás holdbeli hegyek és vörhenyes nád

és ólom ég között mégis milyen szabadság

beszél, hogy jöjjön (úgyis jön), aminek el kell,

voltál, voltunk, semmit nem veszthetek el.

Pasziánsz

Az új – a lapjai még síkosak,

a figurák egy-egy izlandi saga

hősei: korhű főkötő, sisak

a stilizált pompa mértanisága

helyett, s még nem szakadt-szürkén a sok

kevergetéstől-osztástól – hiába,

mintha jóval ritkábban jönne csak ki,

mint a koszlott öreg „honkongi” pakli.

Lehet, hogy a még szeplőtelen lapok

sorát vegytiszta véletlen kavarja

sorrendbe, minden alkalom nyitott,

valószinűség billen erre-arra,

pattan a semmiből új állapot,

s a régiek közül egyik sem anyja,

s egy múlttalan világ polgára volna

levél és négyszög és sötét lucerna,

vagy épp a szív? Nem így a régi: játszva

magát csinos renddé forogja ki,

beléevődve minden régi játszma,

szintúgy azok érzelmi tétjei,

ahogy elég pár évnyi ottlakás, s a

légteret szellemjárás pezsgeti:

estéről estére – holt szem – kisüt

a fény, függönyt fakít a régi düh.

A némileg agresszív rendezés

a szemtanúkat játékunkba vonja:

más a remény-, és más a csüggedés-

vihar megszállta tér minden atomja.

Párnányi téren „hús-vér” párna és

szellempárna osztoznak váltakozva,

míg egy nem is tudom, miféle többlet

játékszabályai kitermelődnek.

A Kärtnerstrasse indiánjai

Itt jó, itt senki sem

ügyel rám, minden elfogad. Kiszöknöm

– ameddig, addig – jó a rosszhiszem

szűkös teréből. Itt a nemtörődöm

sodrásban oldalazva, szembe nem

szököm (nincs mihez képest

lehetni másmilyen), nem szálka, szem

vagyok most itt, ráérősen előttem

vonulgat szűntelen a fenn, a lenn,

az áramló ború, a tompa szőttes,

„svéd nyár”, mit a kirobbant hirtelen

alkony szinekre, villogásra tépdes,

okker barokk, fehér cukrászdák közt velem

pezseg a péntek este, kicsap a dóm tövéhez –

Két lány, ádázra festve – mezítláb inganak

pár punkzenész körül a balladára a „hotdog”

viselt dolgairól. Egy remegő állú agg

arany szobor tövében hegedül megrovólag.

A földön üldögél, s arról dalol, hogy ad

hálát a kismadár és a krokodil is az Úrnak,

pár angol metodista diáklány. Műanyag

pohárból nagy csíkos macskát gyümölcsjoghurttal

etet a hosszú ausztrál. Sötétkék ég alatt

a reklámok kitelnek. A Ringig s vissza onnan

bámész sodor türemlik. Az utcatorkolat

felé billen, feléjük, nagy körré összetorpan:

Nagy lányhaja, öreg nő-arca egynek,

egynek nyakán kagylófüzér csörömpöl,

kutyaszemű, vékonycsuklójú, kedves,

szomorú-kedves mosolyú egy. Kettő göndör,

pánsíp fölött sötét szempárjuk repdes,

s ahogy szőröstül-bőröstül a lüktető kör

benyel, aki folyvást széljegyzetekkel

lát el, beépített megfigyelőmből

kigyógyulok. A hadaró szünetlen

kommentár csillapul, s leszek tetőtől

talpig egy hallgatás, „ön” attól, hogy „feledten”,

és otthon, mert kötetlen úszom. Az ötből ketten

„Caribbean” feliratú trikót viselnek,

de ezt, ami hódít hasadtból egynek

vissza, máshonnan ismerem és messzebbről jön.

Megnyitó

Az „olaszos” teraszról, kóla mellett

figyeljük, fémesen a térzene

hogy áradoz, s hogy árny-aszpikba dermed

a városház-falak nappal-szine;

a sárga házak ellidércesednek,

mintha a tér surrogva vérzene

belőle ki, díszletté összelappad

gyógyszer- s levéltár, átáll téglalapnak,

s a Tűztorony köré, a „Hívja, várja…”

plakát látószögére ráhül a

„Der Tag geht” whisky-reklám szürreálja,

a híg arannyal liggatott lila,

míg a „Hazám, hazám”-on és a „Sárga

cserebogár”-on átcsobog, s halad

a „kőderekú őr”-ön át szelíd

ívben a műsor a „Víg özvegy”-ig…

Elsózza a tér táljában fokonként

a nyárias elem a helybelit:

dirndlis osztrák nőket és rózsaszín-kék

ősz-gyermeteg matrónákat vegyít

közé. De mi ott hordjuk mind a cimkét

gesztusainkban-arcunkon, hogy itt

„ezen a tájon” rongált, ami rongált

rajtunk, s hogy már korán a kínos almát

rágtuk, s mint tarka lelki baj, virágba

egy-ugyanazon külső állapot

szökött kiben-kiben, s most már hiába,

hogy lompos-engedékennyé kopott,

s egy s mást, mit nemrég tiltott, ő kinál ma

tálcán – a rettegésünk hordjuk ott,

mélyléleknek, ahol száz éve tán a

szexneurózisát jobb bécsi dáma.

„Ezen a tájon” én – no és ha itt?

Egy értékszürkületből ködlenek föl

a múltak és szines értékeik,

de mintha esti falból napmeleg, dől

a sürgetés, hogy valamit, de mit

kezdjek velük, ne hűlő készletekből

alkalmilag orozzak. Itt dobog,

mint élő test a térben, s indokot

kínál a „volt” a „van”-ra. Nyári gaz

perzselt hullámai ússzák remegve

a buszmegállót. Parkolón piac

süt át, tejbolt az ÁPISZ-on. A gyepre

lombos sötét tódul a téren: az

orgonabokrok. Minden mintha esne

történésekre szét – minden szilárd

falon folyékony lét világít át,

névszón ige. Lezajlott működés

zsibong üveg jelen alatt: a voltak,

ahogy nőttek, szövődtek-szőttek, és

amit mintegy mellesleg összehordtak,

ez az egész – ami hordozza még

nyomokban a formát, amit kiforrtak

lassan, de a gyors, tervszerű aszályt

nem élte túl, a kort, s úgy csúszik át

egy másik, végleg megkötött időbe,

mint a fejetlen Juno és Zeusz,

a római tisztek villanyfény-sütötte

síremléke lenn a Fabriczius-

ház kőtárában, s pár szinttel fölötte

egy-egy kéményseprő vagy optikus

ős feketülő portréja. Lazul

folyvást a folytonosság, és az új

nem életképes. Itt még csurran-cseppen

a múlt – mi lesz, ha nem lesz ennyi sem?

Ha mind horpadtabban-kisértetebben

járunk-kelünk a csökkenő szinen,

mely már egy kéményseprőegyletet sem,

egy utcabált vagy -táblát sem terem,

városmakett az élő ég alatt?

Ahogy a fáradt vendégtársulat

cilinderes fináléban pezseg fel

még egy utolsót, s a reflektorok

kimarta tér arannyal és ezüsttel

s keringőző bokákkal hánytorog,

gyűrődöm elfelé a többi testtel,

mellékutcákba elbomló sorok

közt, s hűlt helyünkön medrét megtalálja

az éjszaka hézagtalan lilája.