A trónfosztott királynő

Legyenek átkozottak… Hogy ezt tették velem… Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem: az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg… Most meg nézzen körül… de nem az én szégyenem, nekem nincs bűnöm ebben. Minden annak a nőnek a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál – mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek. Van egy kislányom, egy hétéves kis virágszál – ő elvette tőlem, az én kis gyönyörűmet. „Én, bírónő, hogy én? Egy szó ebből nem igaz! A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc? Itt ez a gyönyörű kis nyaklánc – őneki vettem! Meg kistáskát, tükörrel…” „Nézd, mit hozott neked anyád!” így hívogattam, de ő, szegényke, csak néz és bújna el előlem… az Isten verje meg azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét! „Hogy én? Soha! Esetleg a szívem miatt talán… Rossz a szívem… De különben? Soha! Már lánykoromban, megmondhatja akárki, egy csöpp nem ért a számhoz, borzadtam tőle. Ezt is csak az terjeszti rólam!” A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem volt jó neki, csak a más asszony férje kellett! Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem – csak elnézem, hová juttatta azt az embert: rendőrrel vitet el, hogy ezzel fenyegessen, engem! nem, ez nem ő, ez tőle sose tellett, az én jó férjemtől – hogy szeretett, Úristen! „Csak azt nézd, tetszik-e”, azt mondja, „azt veszed meg, amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz nem számít!” Gyűrűt is vett, meg azt a drága brosstűt – kis őz, rubin szemekkel –, rám költött egy egész vagyont aznap… A ringlispílre is fölültünk… Hogy sikogattam! És a hasamban mintha lepkék repdestek volna… néha a föld zúgott fölöttünk, talpunk alatt a felhők… és aztán nyert nekem még egy sárga gipszlovat… Csak nevettünk és nevettünk… * Ez egy ősrégi fénykép… Itt láthatja, milyen szép kislány voltam. Csodámra jártak… A nagyapámnak a szeme fénye voltam! Mindig jött reggelenként: „Gyere, kis csillagom, megnézzük a kacsákat!” Mentünk, remegtem a fehér kartonruhámban, még nedves volt a fű, a nap csak pár perce jött fel. Egészen szőke voltam – el sem hinné, ha lát, ma milyen vagyok… de minden sötétebb lesz idővel. * Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban, körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék, az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon, fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kísért két göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt helye – benyelte egy lyuk, akár a nagykabátom (minek nyáron kabát?) vagy a váltás ágyneműt, a piszkos ablakon át szivárgó, gyönge fényben ülök, várok: a Nap bujkáló, sárga pont, felleg-fényképezőgép nyílása, hogy bemérjen, mozog egy felleg-arc előtt. Aztán a hold a szürke plédbe éles lyukat éget. A lombok sötét közén sugárzó vízfej fúrja magát át, az ablakon parázsló kísértet les be, fojtott vihogás emeli, míg elhagyja a párkányt, inogva láthatatlan rúdján. Jeges befőtt később, úszkál szivárgó levében tejfehéren, majd egy szem altató, és lassan hátrál a köd magas polcán, ahol többé már el nem érem. * Ma itt járt a hugom – többet nem engedem be. Órákon át – de mintha a fogorvos fúrója csiszolná az agyam, vagy mintha az én fejembe átplántálnák a más szemét – csak mondja, mondja, hogy a világ, hogy az majd mit szól – azt a világot, amiről ő beszél, megtarthatja magának! Az a világ igaz valómban sose látott, az mindig csak merev szabály és puszta látszat szerint ítél – nem, én már elég sokat megértem, hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van. Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden, hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem – ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan.