Négy sör után

Megint nem állt a lábán, mikor megjött az este – vagy inkább éjszaka… Névnap volt állítólag – igen, megint –, utána valahol még bedobtak egy sört a kollegákkal… Eddig nem említette, hogy valamelyik kerge tyúkot pont Leonának hívnák abban az istenverte irodában. Ki tudja? Én nem. Én be nem teszem a lábam, sőt az se, hogy csak úgy odatelefonáljak, olyan sincs! „Értekezlet… Ebédel… Majd talán kicsit később!” Ilyen gyöngéden fuvoláznak, jóságos nénik egy ütődött óvodásnak, csak az a kuncogás, csak azt ne hallanám… Szóljak neki? Minek? Tudom, hogy mit felelne: hogy zsarnok szörny vagyok, hogy nincs egy perc nyugta tőlem, pedig joga van élni neki is, és hogy ő nem az anyám, akinek nem volt más dolga, persze, mint kényeztetni engem (naná, a négy gyerekkel!), és most, mint holmi kényúr, ugyanazt megkívánom őtőle is… A mocskos harisnyája az ágyon, a mosatlan edény, ahogy otthagyta reggel… Valahogy így. De csak próbálnék én meg éjfél körül állítani haza, vagy hogy jogom van tudom is én, mihez, ilyennel jönni – nyomban leszakadna az ég… Hogy mért nem hagyom faképnél? Jó kérdés. Egyszer (ezt ne mondd el senkinek se, ezt most tényleg ne: senki nem hallott róla – ő sem), megtettem. Nem hiszed? Mikor kiküldetésben voltam egy hétre, akkor. Úgy a harmadik este egyszerre csak: na és, ha nem mennék vissza többet? Egész este, ahogy máskor csak két konyaktól, úgy fel voltam dobódva a puszta gondolattól, aztán másnap, hajnal felé egyszerre fölvert a tulajdon szívem dübörgése: mosolygott holtában – mint a macskánk, az erkélyről esett le –, és azt a régi, sárga kötöttruhát viselte… Én meg, mint a bolond, kaptam a telefonhoz… Aztán? Semmi. Beláttam: fontos ügyeiben nem dönt szabadon az ember – erről ismerszenek meg. Akarat, ész, ilyesmik – amiket úgy szeretnek belékeverni – szép, szép, csak épp a lelked ellen – vagy nevezd, aminek akarod – nem tehetnek semmit, vagy szinte semmit. Persze, komoly kísértés szabadnak lenni… Másrészt nem rabság minden érzés? Kérdés, kinek mi ér meg mi mást – mindenki vesztes, ki így, ki úgy… Nekem, mégis, így legalább van valamim, amiért… Hány óra? Már negyed négy? Nem, semmi baj, mi volna?… Azért most jobb, ha elmégy: nem szereti, ha itt benn dohányzunk a lakásban.