A hetedik év

Ez a zilált, zavaros szemű nő   ugyanaz lenne tényleg mint az, aki a képen nevető   arcával az enyémhez simul? Mi teszi ezt? Csak az idő?   Én már semmit sem értek. Én megmondtam neki: „Nem érdekel,   anyádék hogyan éltek. Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!”   Mindennel egyetértett. Most napokig némán járkál le-fel,   mint egy sebzett kísértet. Mintha egy ádáz idegen erő,   valami ismeretlen holtak lelke rikoltozna elő   a szánkon – nem mi ketten… Sótlan a leves, mondom, mire ő:   hogy én sosem szerettem. Most mondd: ha már csak egymást öli két   ember, nem jobb, ha válik, mint valami vétlen bűn örökét   hurcolni mindhalálig, mikor a végső perc mécseseként   egy gyűlölt arc világlik? Csak érteném, csak tudnám legalább,   hogy kezdődött, mi hozta létre – a társadalom? a család?   Isten? hogy megpofoztak négyévesen? – ezt a fekete lánc-   reakciót, a rosszat… Olyan mindegy ugyan. A lavinát   elindíthatja bármi: görögjön életek sorain át…   Hogy képzeltem: talán mi…? Csúszik velünk is lejjebb a világ –   ki bír útjába állni?