Próféta május havában

Május 19. Mióta is nem élek, csak zöldségen? A húsról aznap mondtam le végleg, ma két hete, mikor a dán komphajó leégett s elgázolták a macskám. Bár a növény is érez, mint olvasom, nem egy kísérlet bizonyítja: könnyen azonosítja társának gyilkosát a sárga papucsvirág vagy a fejessaláta, s elhúzódik előle hangtalanul sikítva… Posta: csak meghívók jöttek. Mindet kidobtam. Mert végül is minek: a nyakkendős tolongás, a diszkrét kannibál tánc a májas és a sonkás szendvics körül, cukor és cián visszafogottan alkalmazott kevercse, célzások és nevek elejtett keszkenői, villanysütötte váll gömbje, jégkocka éltől megkoccanó pohár fölött a karmazsin száj művészetről cseveg… Május: amerre nézek, folyik a zöld pazarlás. Világosan-sötéten ragozza az alapszínt fű-fa. Egész sor zöld körmű kéz tolakszik a lucfenyő sötétjén: harsány idei hajtás. Az árvácskák: ovális ékszerbolt, sárga bársony alátéten lilásfekete denevér- melltűk sora sötétlik. A gesztenye fehér műszempillái közt, a selymes szájpadláson ellenpontozva a fehér vagy hússzín ajkat négy aszimmetrikus, sárgás vagy borvörös pötty; a tulipán ölében a mélyértelmű ötszög, a csillogó kínálat – ha engedem, becsalhat az élet fényes üzletközpontjába, legyek falánk rabja e kétes javaknak, egyre beljebb, újabb polcok felé vonz, hogy mindent elfeledjek amit tudok: a hámló, zsúfolt nyomornegyed utcáit, döglött macskát, kigyulladt komphajót, terrort, tájfunt, lelőtt ír benzinkutast, kiszáradt sárga papucsvirágot, az én poros szobámat éjjel, a hajnalig égő depressziót, hogyan dereng a zöldes szellem-számlap, ha óra órát követ, s a bor se, a Noxyron se használ, hogy ível könnyed, átlós bambuszhídként az öt szál hajam a jobb fülemről a bal halántékomra… A szomszédnőn ma is tökéletes a smink; fülcimpáját a két fémkarika súlya húzza – arany ütők, a fényt verik sürögve vissza –, ahogy napra görög a rozzant tolókocsin. A másik, feldagadt bokákkal, őszen és fémfoggal, félregombolt otthonka fedte ványadt, fakó csomag, világszép kreol rabszolgalányok balvégzetén borong és kacér grófnők zenés hányattatásain. A férfi – ötször műtötték, fehér, akár a pince mélyén nevelkedett krumplicsíra – a rózsás, agresszív melleket lesi mohón a címlapfotón, a napsütötte V-t a naptejreklám bronz hasán. Mind jobb szeretnék eljátszani egy monstre-operettben, ha másként nem megy, a részeges inast, szikkadt szakácsnét a szőke sztár és párja mellett, mint főszerepként önmagukat egy abszurd drámában. Vesztesek, jogfosztott népcsoport, egymást csak megvetésre méltatva áhítoznak a szép győztes kegyére, a győztesére, ki rájuk ügyet se vet. De nem tart soká úgysem. A készletek fogytán. Az ózonpajzs lyukas. A szénmonoxid szunyogfelhő-lepel alatt kimérten izzik kevés időnk, kiszáradt, lázas szájként reped a földfelszín fakón. A gabonaövezet csúszik észak felé, a búzatáblák helyét gyapot hódítja el rendre. A sarki jég homályos tömbje mállik, duzzasztja a vizet, a túlkelt óceán a partra árad… Majd akkor, ott! Szeles szállásainkon, étlen, mi, egynehány túlélők, a szabvány szenvedésben mind egyformák leszünk. Igen, majd nemsokára…