Az elhagyott lány

A postaszekrényt nem néztem meg ma sem: a szögletes rés sekély sötétségében hátha, hátha – nemcsak az áltató bádog derengés… Nem kell ma mégse megtudnom, holnapig: a szürke résre merőleges, hitegető fehér él csak egy felszólítás tüdőszűrésre… Elég, ha másnap derül ki, hogy amit én kézírásnak reméltem, egy körbélyegző szegélye, s az ott egy könyvtári felszólítás csak… Addig megint a megállt idő hülyén kattogva, mintha egy írógépen egyfolytában x-et ütnének, vérszegény tapétaminta… Órák, üresre lappadt idő, hogy volna újra teste, tapintható, hogy volna újra testem, becézhető, nem adja meg az este, ahogy tegnap sem adta. Néztem, a tetőantennák fölött a beírkált ég hűlő neon vizében tollászkodó, parázsló szélű vatta kénsárga, füstkék, fémszürke lesz, s eszembe jut a festék: két sor korong bádogdobozban – akkor kaptam, mikor a mandulám kivették. Míg víz nem érte, a kék, a zöld, kármin vagy okker érme szélén írás szaladt körbe, középen egy páva! És ami könyv volt, de mégse, az a kihajthatós… A két lap közül égnek pattant a posta, vagy egy vidéki állomás, piros pad, a sárga falra fölloccsantva rózsa… Amire néztem, mind visszanézett, fölszívott egészen, se kín, se bűn, se vád, se vágy – csak átjárt, átjártam, víz a sóban, só a vízben… A szerelem nem itt járt, villogva és roncsolva bennem, lenyelt zsilett, hanem ott kinn világlott, a világot gyújtotta föl, nem engem. Mi állt közénk? A testem? Az áramló örömből így kiesnem mért kellett? És az áram? Kifogyott? Megfagyott? És én? Alig vagyok? Vagy túlságosan vagyok?