A szép utasnő

…Azt nézi, mért vagyok gyászban? Igen, szegény néném… Most ő hagyott itt minket (hányadik eset már a családban!). Feketében, ilyenkor – csurom egy víz a testem, ott kinn a sírnál majdnem összeestem: egyszerre, mintha jégen álltam volna, a lábam csúszni kezdett alólam… Ez a szörnyű meleg! És ott azok a roppant fém-kandeláberek! Ahogy a szélben oldalt kidől rajtuk a láng, a napfényben elmosódva, vízszintesen lebeg, hogy azt hinné az ember, a lélek integet, ahogy kelletlenül lassan a túlvilágba halványul át. Igen, szoktam ilyeneket gondolni… És előtte, alig fél éve meg a sógorom… Közúti baleset volt… A házba úgy hozták, konténerben, jócskán éjfél fele – képzelje el, hogy én virrasztottam vele egészen reggelig! Maga ott éjszakázna kettesben egy halottal? Nekem most is remeg a lábam… „Asszonyom, inkább ne nézze meg” azt mondja az az ember, „mert oda lesz az álma!” Az én álmom! Nem nagyon hinném, hogy még lehet rosszabb, mint amilyen most… Sokszor fél éjjelek úgy telnek: forgolódom, meg tépdesem a párna csücskét vagy nézem a sötét eget, az űrt… Ha álmodom, még rémesebb: huzat sodor, apró pihét, nagy termeken át, és kétfelől fehér formák derengenek, szobrok – nézéstelen, fehér szemek –, s úgy érzem, nem vagyok, mert senki nem lát. Senki, de senki… Sokszor sikoltva ébredek… Pedig, ha tudná, hányfélét szedek csak nyugtatót! A kis doktornőnk az egyetlen, akinek van fogalma róla, mit szenvedek. Azt mondja: „Erzsikém, maga csupa ideg, miért nem lett színésznő?” És tudja, hogy lehettem volna? Még harmadikban, majdnem jutott szerep: a Margaréta-tündér. Drótra feszítve krepp sziromszoknyám lett volna, a hajamban aranypánt, meg zöld bársonycipőm… Egy másik lány kapta meg. Látja, milyen az élet, még ezt sem adta meg. De nem bánt már, ne higgye. Engem már semmi nem bánt. Hogy süthet ennyi bajra a nap, most mondja meg! Épp így sütött, mikor az első férjemet hárman hozták haza, s én a két kezemmel estem a kontyomnak – lefogtak, de már kitéptem egy csomót!… Milyen hajam volt!… Most mondja, mért nevet? Majd a bokámig ért le – az égre, ne nevessen!