Bukott diktátor

Hát mit akarnak tőlem? Mi bajuk van velem most egyszerre? Cibálnak hevenyészett díszletek közt – kopott pad, vizespohár – egyik fűtetlen helyiségből a másikba, kalapban, nagykabátban szorongok, hol durvák, hol kimértek, süvöltözik eszelős vádjaik. Még tegnap is – mi ember volt az utcán, egymás sarkát taposták, ahol csak megjelentem. Üvegre égetve, pasztellben és olajban sötét, vesékbe látó szemem, obszcén piros szám nézte őket a falról, húsz év előtti ingem, vagy vészjósló aranyban csillámlottam, a hajnal óriás orrnyergemen gyulladt föl; mint napóra virágzottam a téren; vagy amikor a végén lemennek spárgába a stadionban, és hosszan a lábukra hajolnak, a sok feszes trikóra varrt foltokból, papírzászlókból ott is én, én mintha mélyvíz alól, lassan kibontakoztam. És most egyszerre – mi? A nyaralómban a kék-arany szalon, a baldachinos ágyam, velencei tükröm – ez fájt nekik? Az a két ócska Rolls-Royce? Mit tudnak ezek rólam? Tudják-e, hogy hatan szorongtunk egy szobában, én hordtam el az összes testvérem gönceit… Nehézfejű voltam, alattomos, nevettek vagy még csak nem is nevettek, mikor a tornaórán a néném kombinéját meglátták rajtam… Az élet mindig gonosz, szűkmarkú volt hozzám. A simáknak, könnyedeknek – azoknak mindent! Azt soha, ami nekem járt! * (Később, igaz, lettek eszközeim, hogy elvegyem – miért nem adta önként? Vagy mért vette vissza, ha adni kezdte?) Például ültünk egyszer odakinn anyámmal, egy kerthelyiségben, olyan hét éves, ha voltam, a kerítés sok nagy X-e nyírfarönkökből volt: látszott a pár sötétebb simább folt, a levágott ágak helye a kérgen, és a hársvirág szitált a szódámba, a csupa sörfolt abroszra, a hajamba… Egyszer, hajnal felé meg (valami lakziból vittek haza) az égen feltűnt egy üstökös. Biztos, hogy üstökös volt. Én láttam egyedül. Minden: az ég, a föld, minden a kedvemért volt. Azóta hova tűnt? Valami kárpótlás csak járt nekem, nem? Most itt állok közöttük, véznán, fakóra főtt kórházi pizsamámban, túl bő zakómba tűrt szép selyemsálamban, törődött öregember… Hát mit akartam én? Csak amit mások. Csak azt, hogy a világ úgy tükrözzön vissza engem, mint a lelkem teszi: a halandó isteneknek kijáró ünnepi pompában. Ez talán sok? Olyan túlzott kívánság? végül is: megszülettem, és nem élek örökké. Ennyit csak megtehettek. Hogy nem kérdeztem őket? Miért, engem ki kérdett, vállalom-e, ilyen feltételekkel, mindezt, akarok-e egy jelentéktelen, mézes-mázos, riadt kereskedősegédet, poros bürokratát találni minden reggel, ha a tükörbe nézek, egyetlen életem minden egyes napján? (És nem is élek örökké.) Ezt senki nem akarhatja. Beszélhet akármit a sok álszent. Már látom, ahogy egymás torkának esnek majd, ha nem leszek köztük többé. Én csak igazságot akartam. Ha már az élet ilyen méltánytalan. Csak azt, amit más.