Jób

Ma éjjel, álmomban, megint utaztam. Anyám, szegény, írt, hogy jöjjek azonnal, a szívét panaszolta (vagy húsz éve halott már). Valami rosszarcú idegen a vonatban folyton engem lesett, látszott, hogy rosszat forral, ócska kabátok közül sunyított rám, egy kihalt állomáson leszálltam, vizet ittam, az a gyanús alak meg eltűnt a csomagommal, énnálam meg se pénz, se igazolvány… Reggelre befagyott a konyhaablak. Csak nem bírja, hiába, kifűteni a kis rossz vaskályhám azt a köves hodályt sehogysem. Pedig föltüzelem, legyen az rongydarab vagy használt étolaj… Mindegy, nagyobb hideget is értem én… Igaz, a barakkot az az ötven ember csak belehelte… Hogy hányan ottmaradtak, de hányan… Nem is értem, én hogy lehetek itt… De engem mindig őrizett az Isten. Csoda pedig – tíz év ott, a jéghideg pokolban, a sarkkörön, napi hatvan deka kenyéren, hetven kiló vagyok: ott nem nyomtam negyvenet sem. Aztán itthon… Söpörtem, gyapjúbálákat hordtam, a diplomámmal, és fáztam tovább a télen, amennyi szénre kellett, még annyit sem kerestem. De hányat elvittek, amíg én odavoltam! Azokból egy se jött meg. Én mégiscsak túléltem… Engem mindig megőrizett az Isten. Igaz, szívós voltam mindig. Sokszor kiküldött apám kaszálni, az út egy hegyen vezetett át, hajnalban keltem és délre jó, ha kiértem… Apám, ha csak tehette, csak földet vett, vagy erdőt (…mert azé a haza…). És a fenyők közé gyümölcsfát ültetett egyesével. Pedig mennyire kértem: „Apám, hát mire jó ez?” (Ahogy megyek a nagy zöld sötétben, mintha lámpák gyulladnának föl: ott állt egy körtefa, gyümölccsel rakva. Máig sem értem…) Meg pincérkedtem is. A vendégek szerettek. Csinos kölyök voltam, pirospozsgás, pufók. Emlékszem egy családra: lejöttek minden nyárra a fürdőre. „A kislánynak mit hozhatok?” kérdem az anyjától, ez a kis szemtelen meg (szép kislány volt – az a fekete, hosszú copf, egy kézben el se fért és leért a derekára) odapattan elém, nagy mérges szemeket vet rám – óriási, fekete szeme volt – „Semmi kislány”, azt mondja, „kisasszony: domniscoara!” Egyszer később, a rozs közt, csókolóztunk is egyszer, de semmi más… Igaz, nagyon nevette, hogy milyen zöldfülű vagyok – pedig hát… Még húsz se volt, szegény… Az ereit, zsilettel… Mondták, volt valami férfi, hogy amiatt, de én nem tudom… Előbb még elküldte nekem a copfját… Mikre vissza nem emlékszik az ember, mikor már arra sem, hogy hova tette a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt… A rádió fagyot mond. Ha így tart ez a tél, kifagynak a síron a begóniák, pedig milyen szépen megfogantak a nyáron… Második feleségem volt… az első, az él ma is, csak férjhez ment, szegény, hogy nem kapott hírt tőlem nyolc éven át… És ott van a kicsi lányom sírja is… még egyéves se volt… Semmit sem ér ez az új temetőőr. Mondják, nagyon iszik. Mindig mindent magamnak kell csinálnom. Én mindig hittem a reinkarnációban. Egy médium – Kolozsvárott lakott, és elmentem hozzá kíváncsiságból egyszer –, az csak rámnézett, és mindent megmondott rólam: hogy tíz évig leszek távol, élőhalott, hogy másik országban, más városban öregszem meg, mint ahol születtem (azt is megmondta, hol van úgy nagyjából). Na és ő azt is megmondta, eddig már hányszor és mi mindennek születtem, sőt, még le is rajzolta egy füzetbe. Még ma is őrzöm azt a papirost a tárcámban, igaz, jól el is van rongyolódva: ilyen voltam, mikor ősembernek születtem, ilyen, mint római dajka, mint sisakos, szakállas görög harcos… Mint francia vicomte a múlt században, igen sok rossztettet elkövettem, igen, és ezt a sok bűnt vezeklem le most – így van. Másképp mi célja, vagy mi értelme volna?