Jób
| Ma éjjel, álmomban, megint utaztam. |
| Anyám, szegény, írt, hogy jöjjek azonnal, |
| a szívét panaszolta (vagy húsz éve halott már). |
| Valami rosszarcú idegen a vonatban |
| folyton engem lesett, látszott, hogy rosszat forral, |
| ócska kabátok közül sunyított rám, |
| egy kihalt állomáson leszálltam, vizet ittam, |
| az a gyanús alak meg eltűnt a csomagommal, |
| énnálam meg se pénz, se igazolvány… |
|
| Reggelre befagyott a konyhaablak. |
| Csak nem bírja, hiába, kifűteni a kis |
| rossz vaskályhám azt a köves hodályt sehogysem. |
| Pedig föltüzelem, legyen az rongydarab vagy |
| használt étolaj… Mindegy, nagyobb hideget is |
| értem én… Igaz, a barakkot az az ötven |
| ember csak belehelte… Hogy hányan ottmaradtak, |
| de hányan… Nem is értem, én hogy lehetek itt… |
| De engem mindig őrizett az Isten. |
|
| Csoda pedig – tíz év ott, a jéghideg pokolban, |
| a sarkkörön, napi hatvan deka kenyéren, |
| hetven kiló vagyok: ott nem nyomtam negyvenet sem. |
| Aztán itthon… Söpörtem, gyapjúbálákat hordtam, |
| a diplomámmal, és fáztam tovább a télen, |
| amennyi szénre kellett, még annyit sem kerestem. |
| De hányat elvittek, amíg én odavoltam! |
| Azokból egy se jött meg. Én mégiscsak túléltem… |
| Engem mindig megőrizett az Isten. |
|
| Igaz, szívós voltam mindig. Sokszor kiküldött |
| apám kaszálni, az út egy hegyen vezetett át, |
| hajnalban keltem és délre jó, ha kiértem… |
| Apám, ha csak tehette, csak földet vett, vagy erdőt |
| (…mert azé a haza…). És a fenyők közé gyümölcsfát |
| ültetett egyesével. Pedig mennyire kértem: |
| „Apám, hát mire jó ez?” (Ahogy megyek a nagy zöld |
| sötétben, mintha lámpák gyulladnának föl: ott állt |
| egy körtefa, gyümölccsel rakva. Máig sem értem…) |
|
| Meg pincérkedtem is. A vendégek szerettek. |
| Csinos kölyök voltam, pirospozsgás, pufók. |
| Emlékszem egy családra: lejöttek minden nyárra |
| a fürdőre. „A kislánynak mit hozhatok?” |
| kérdem az anyjától, ez a kis szemtelen meg |
| (szép kislány volt – az a fekete, hosszú copf, |
| egy kézben el se fért és leért a derekára) |
| odapattan elém, nagy mérges szemeket vet |
| rám – óriási, fekete szeme volt – |
| „Semmi kislány”, azt mondja, „kisasszony: domniscoara!” |
|
| Egyszer később, a rozs közt, csókolóztunk is egyszer, |
| de semmi más… Igaz, nagyon nevette, |
| hogy milyen zöldfülű vagyok – pedig hát… |
| Még húsz se volt, szegény… Az ereit, zsilettel… |
| Mondták, volt valami férfi, hogy amiatt, de |
| én nem tudom… Előbb még elküldte nekem a copfját… |
| Mikre vissza nem emlékszik az ember, |
| mikor már arra sem, hogy hova tette |
| a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt… |
|
| A rádió fagyot mond. Ha így tart ez a tél, |
| kifagynak a síron a begóniák, pedig |
| milyen szépen megfogantak a nyáron… |
| Második feleségem volt… az első, az él |
| ma is, csak férjhez ment, szegény, hogy nem kapott hírt |
| tőlem nyolc éven át… És ott van a kicsi lányom |
| sírja is… még egyéves se volt… Semmit sem ér |
| ez az új temetőőr. Mondják, nagyon iszik. |
| Mindig mindent magamnak kell csinálnom. |
|
| Én mindig hittem a reinkarnációban. |
| Egy médium – Kolozsvárott lakott, |
| és elmentem hozzá kíváncsiságból egyszer –, |
| az csak rámnézett, és mindent megmondott rólam: |
| hogy tíz évig leszek távol, élőhalott, |
| hogy másik országban, más városban öregszem |
| meg, mint ahol születtem (azt is megmondta, hol van |
| úgy nagyjából). Na és ő azt is megmondta, eddig |
| már hányszor és mi mindennek születtem, |
| sőt, még le is rajzolta egy füzetbe. |
| Még ma is őrzöm azt a papirost |
| a tárcámban, igaz, jól el is van rongyolódva: |
| ilyen voltam, mikor ősembernek születtem, |
| ilyen, mint római dajka, mint sisakos, |
| szakállas görög harcos… Mint francia vicomte a |
| múlt században, igen sok rossztettet elkövettem, |
| igen, és ezt a sok bűnt vezeklem le most – |
| így van. Másképp mi célja, vagy mi értelme volna? |
|
|
Öregasszony
| Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék. |
| Énbennem már nincs, ami elromoljon. |
| Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még |
| megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom, |
| nagy homlokom: jóformán csak fejem van, |
| akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt |
| a többi porfogó közt, lánykoromban. |
| Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát |
| emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl |
| ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz, |
| harminc évig akár, én is miért ne lennék |
| tartós, akár a húgom olajképe tizennégy |
| éves korából (elvitte a tífusz |
| egy évre rá, egy tányér darasterctől…) |
|
*
| Ha tudnák, az eszem mennyire vág még! |
| Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol |
| a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért, |
| mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból… |
| Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve |
| – a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom – |
| (nem hordanak ilyet vagy negyven éve), |
| sápítozom, hogy elvitte az asszony, |
| aki takarítani jár (kell is az annak, |
| jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék, |
| a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme, |
| mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék, |
| horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak, |
| lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e… |
|
*
| Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz. |
| Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan- |
| hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg |
| negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van. |
| Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg… |
| és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban, |
| hogy én martam el a barátját (azt az egyet, |
| aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam? |
| Harminc évig az a szótlan, savanyú ember… |
| Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog? |
| Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat |
| hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel |
| álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok, |
| soha egy kis öröm – és én most kit okoljak? |
|
*
| A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved |
| néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját. |
| Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények, |
| a hajukat babrálják, ki-befonják |
| a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember…– |
| fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban. |
| A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel, |
| azzal édesgetem őket hozzám, amim van: |
| a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében, |
| énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem, |
| hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem |
| (ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem), |
| mint maradék parázs éjszaka a sötétben, |
| az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn. |
|
*
| Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét |
| ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma |
| azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként |
| mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a |
| patak, a partja végig valami sárga gyom, |
| a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng… |
| Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom, |
| beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk |
| úgy megijedt, még megpofozni sem bírt, |
| ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam, |
| misére készültünk vagy talán látogatóba, |
| én, persze addig sem bírtam ki a szobában, |
| olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt |
| orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna… |
|
|
Bukott diktátor
| Hát mit akarnak tőlem? Mi bajuk van |
| velem most egyszerre? Cibálnak hevenyészett |
| díszletek közt – kopott pad, vizespohár – egyik |
| fűtetlen helyiségből a másikba, kalapban, |
| nagykabátban szorongok, hol durvák, hol kimértek, |
| süvöltözik eszelős vádjaik. |
|
| Még tegnap is – mi ember volt az utcán, |
| egymás sarkát taposták, ahol csak megjelentem. |
| Üvegre égetve, pasztellben és olajban |
| sötét, vesékbe látó szemem, obszcén piros szám |
| nézte őket a falról, húsz év előtti ingem, |
| vagy vészjósló aranyban csillámlottam, a hajnal |
| óriás orrnyergemen gyulladt föl; mint napóra |
| virágzottam a téren; vagy amikor a végén |
| lemennek spárgába a stadionban, és hosszan |
| a lábukra hajolnak, a sok feszes trikóra |
| varrt foltokból, papírzászlókból ott is én, én |
| mintha mélyvíz alól, lassan kibontakoztam. |
|
| És most egyszerre – mi? A nyaralómban |
| a kék-arany szalon, a baldachinos ágyam, |
| velencei tükröm – ez fájt nekik? |
| Az a két ócska Rolls-Royce? Mit tudnak ezek rólam? |
| Tudják-e, hogy hatan szorongtunk egy szobában, |
| én hordtam el az összes testvérem gönceit… |
| Nehézfejű voltam, alattomos, |
| nevettek vagy még csak nem is nevettek, |
| mikor a tornaórán a néném kombinéját |
| meglátták rajtam… Az élet mindig gonosz, |
| szűkmarkú volt hozzám. A simáknak, könnyedeknek |
| – azoknak mindent! Azt soha, ami nekem járt! |
|
| (Később, igaz, lettek eszközeim, |
| hogy elvegyem – miért nem adta önként? |
| Vagy mért vette vissza, ha adni kezdte?) |
| Például ültünk egyszer odakinn |
| anyámmal, egy kerthelyiségben, olyan hét |
| éves, ha voltam, a kerítés sok nagy X-e |
| nyírfarönkökből volt: látszott a pár sötétebb |
| simább folt, a levágott ágak helye a kérgen, |
| és a hársvirág szitált a szódámba, a csupa sörfolt |
| abroszra, a hajamba… Egyszer, hajnal felé meg |
| (valami lakziból vittek haza) az égen |
| feltűnt egy üstökös. Biztos, hogy üstökös volt. |
|
| Én láttam egyedül. Minden: az ég, a föld, |
| minden a kedvemért volt. Azóta hova tűnt? |
| Valami kárpótlás csak járt nekem, nem? |
| Most itt állok közöttük, véznán, fakóra főtt |
| kórházi pizsamámban, túl bő zakómba tűrt |
| szép selyemsálamban, törődött öregember… |
| Hát mit akartam én? Csak amit mások. |
| Csak azt, hogy a világ úgy tükrözzön vissza engem, |
| mint a lelkem teszi: a halandó isteneknek |
| kijáró ünnepi pompában. Ez talán sok? |
| Olyan túlzott kívánság? végül is: megszülettem, |
| és nem élek örökké. Ennyit csak megtehettek. |
|
| Hogy nem kérdeztem őket? Miért, engem ki kérdett, |
| vállalom-e, ilyen feltételekkel, |
| mindezt, akarok-e egy jelentéktelen, |
| mézes-mázos, riadt kereskedősegédet, |
| poros bürokratát találni minden reggel, |
| ha a tükörbe nézek, egyetlen életem |
| minden egyes napján? (És nem is élek örökké.) |
| Ezt senki nem akarhatja. Beszélhet |
| akármit a sok álszent. Már látom, ahogy egymás |
| torkának esnek majd, ha nem leszek köztük többé. |
| Én csak igazságot akartam. Ha már az élet |
| ilyen méltánytalan. Csak azt, amit más. |
|
|
A szép utasnő
| gyászban? Igen, szegény néném… Most ő hagyott |
| itt minket (hányadik eset már a családban!). |
| Feketében, ilyenkor – csurom egy víz a testem, |
| ott kinn a sírnál majdnem összeestem: |
| egyszerre, mintha jégen álltam volna, a lábam |
|
| csúszni kezdett alólam… Ez a szörnyű meleg! |
| És ott azok a roppant fém-kandeláberek! |
| Ahogy a szélben oldalt kidől rajtuk a láng, a |
| napfényben elmosódva, vízszintesen lebeg, |
| hogy azt hinné az ember, a lélek integet, |
| ahogy kelletlenül lassan a túlvilágba |
|
| halványul át. Igen, szoktam ilyeneket |
| gondolni… És előtte, alig fél éve meg |
| a sógorom… Közúti baleset volt… A házba |
| úgy hozták, konténerben, jócskán éjfél fele – |
| képzelje el, hogy én virrasztottam vele |
| egészen reggelig! Maga ott éjszakázna |
|
| kettesben egy halottal? Nekem most is remeg |
| a lábam… „Asszonyom, inkább ne nézze meg” |
| azt mondja az az ember, „mert oda lesz az álma!” |
| Az én álmom! Nem nagyon hinném, hogy még lehet |
| rosszabb, mint amilyen most… Sokszor fél éjjelek |
| úgy telnek: forgolódom, meg tépdesem a párna |
|
| csücskét vagy nézem a sötét eget, |
| az űrt… Ha álmodom, még rémesebb: |
| huzat sodor, apró pihét, nagy termeken át, |
| és kétfelől fehér formák derengenek, |
| szobrok – nézéstelen, fehér szemek –, |
| s úgy érzem, nem vagyok, mert senki nem lát. |
|
| Senki, de senki… Sokszor sikoltva ébredek… |
| Pedig, ha tudná, hányfélét szedek |
| csak nyugtatót! A kis doktornőnk az egyetlen, |
| akinek van fogalma róla, mit szenvedek. |
| Azt mondja: „Erzsikém, maga csupa ideg, |
| miért nem lett színésznő?” És tudja, hogy lehettem |
|
| volna? Még harmadikban, majdnem jutott szerep: |
| a Margaréta-tündér. Drótra feszítve krepp |
| sziromszoknyám lett volna, a hajamban aranypánt, |
| meg zöld bársonycipőm… Egy másik lány kapta meg. |
| Látja, milyen az élet, még ezt sem adta meg. |
| De nem bánt már, ne higgye. Engem már semmi nem bánt. |
|
| Hogy süthet ennyi bajra a nap, most mondja meg! |
| Épp így sütött, mikor az első férjemet |
| hárman hozták haza, s én a két kezemmel estem |
| a kontyomnak – lefogtak, de már kitéptem egy |
| csomót!… Milyen hajam volt!… Most mondja, mért nevet? |
| Majd a bokámig ért le – az égre, ne nevessen! |
|
|
Az elhagyott lány
| nem néztem meg ma sem: a szögletes rés |
| sekély sötétségében hátha, hátha – |
| nemcsak az áltató bádog derengés… |
|
| megtudnom, holnapig: a szürke résre |
| merőleges, hitegető fehér él |
| csak egy felszólítás tüdőszűrésre… |
|
| derül ki, hogy amit én kézírásnak |
| reméltem, egy körbélyegző szegélye, |
| s az ott egy könyvtári felszólítás csak… |
|
| megállt idő hülyén kattogva, mintha |
| egy írógépen egyfolytában x-et |
| ütnének, vérszegény tapétaminta… |
|
| lappadt idő, hogy volna újra teste, |
| tapintható, hogy volna újra testem, |
| becézhető, nem adja meg az este, |
|
| Néztem, a tetőantennák fölött a |
| beírkált ég hűlő neon vizében |
| tollászkodó, parázsló szélű vatta |
|
| fémszürke lesz, s eszembe jut a festék: |
| két sor korong bádogdobozban – akkor |
| kaptam, mikor a mandulám kivették. |
|
| a kék, a zöld, kármin vagy okker érme |
| szélén írás szaladt körbe, középen |
| egy páva! És ami könyv volt, de mégse, |
|
| két lap közül égnek pattant a posta, |
| vagy egy vidéki állomás, piros pad, |
| a sárga falra fölloccsantva rózsa… |
|
| mind visszanézett, fölszívott egészen, |
| se kín, se bűn, se vád, se vágy – csak átjárt, |
| átjártam, víz a sóban, só a vízben… |
|
| itt járt, villogva és roncsolva bennem, |
| lenyelt zsilett, hanem ott kinn világlott, |
| a világot gyújtotta föl, nem engem. |
|
| Mi állt közénk? A testem? |
| Az áramló örömből így kiesnem |
| mért kellett? És az áram? Kifogyott? Megfagyott? |
| És én? Alig vagyok? Vagy túlságosan vagyok? |
|
|
Kövér asszony melegben
| Mit meg nem próbálnak az emberek! |
| Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba, |
| a karján háncskosár, abba pakolta |
| a holmit a műanyag kosár helyett, |
| mintha neki többet szabadna. „Mégis, |
| ezt hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága? |
| Azt képzeli, hogy a szabály magára |
| nem érvényes talán? Hiába néz így.” |
|
*
| Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem. |
| Ha összeér, mint a csalán a combom |
| úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom |
| ebben az összeizzadt szűk köpenyben… |
| Igaz, én mégse kaphatom magamra, |
| ahogy a tanulólány szokta, egy szál |
| semmi kis bugyira – örökké ott áll |
| az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja, |
| s a puszta rózsaszínje átdereng… |
| „Csak álldigálj, fiam” mondom, „felőlem! |
| Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem, |
| belőled is: híg háj, csomós erek.” |
|
*
| Ez a szerencsétlen penészvirág |
| ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét” |
| mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét |
| neked hordja haza, neked csinált |
| két gyereket, ott a lakás, az autó… |
| A másik nő? Ne félj, azt is megunja, |
| ahogy téged megunt. Mindenki tudja, |
| ha nem bolond: a szerelem múlandó.” |
| Két hete nem esett… Micsoda nyár! |
| A bőr ragad, a vászon összefonnyad, |
| rohad minden puhán, mint egy kiolvadt |
| mélyhűtőben. A metszett cseh pohár- |
| készlet a Vasedény kirakatában, |
| ahogy nagy tűkkel dobálja a nap, |
| mint hajnali fejfájás, hasogat. |
| Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam |
| folyékony kőbe süllyed, menten elnyel, |
| azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny, |
| hideg ezüstfejek szőrmekeretben |
| csak néztek rám ferde ezüstszemekkel… |
|
*
| Miért nem kell senkinek az igazság? |
| Mért gyűlölik? Ma is, egy nő mivel jön? |
| Zöld barackot kapott. „Addig örüljön” |
| mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát |
| a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús, |
| olyan hibátlan, mintha festve volna – |
| Ma még csak egy szeplő van rajta – holnap? |
| A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús. |
| Dobhatja ki. Mikor majd széthasad, |
| és olyan piros a paradicsom, mint |
| nemrég egy dísztribün, másnap beomlik, |
| ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak |
| minden gömböt rajta külön kivéstek |
| volna piros kőből, olyan a málna, |
| aztán mikor kiborítja a tálba, |
| mit lát? Fehér penészt az összepréselt |
| szemek között. Mint ahogyan a nyár |
| ahogy jön, már megy is.” Én nem tudom, mért |
| rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt. |
| Én csak elfogadom: ez a szabály. |
|
|
Próféta május havában
| Május 19. Mióta is nem élek, |
| csak zöldségen? A húsról aznap mondtam le végleg, |
| ma két hete, mikor a dán komphajó leégett |
| s elgázolták a macskám. Bár a növény is érez, |
| mint olvasom, nem egy kísérlet bizonyítja: |
| könnyen azonosítja társának gyilkosát a |
| sárga papucsvirág vagy a fejessaláta, |
| s elhúzódik előle hangtalanul sikítva… |
|
| Posta: csak meghívók jöttek. Mindet kidobtam. |
| Mert végül is minek: a nyakkendős tolongás, |
| a diszkrét kannibál tánc a májas és a sonkás |
| szendvics körül, cukor és cián visszafogottan |
| alkalmazott kevercse, célzások és nevek |
| elejtett keszkenői, villanysütötte váll |
| gömbje, jégkocka éltől megkoccanó pohár |
| fölött a karmazsin száj művészetről cseveg… |
|
| Május: amerre nézek, folyik a zöld pazarlás. |
| Világosan-sötéten ragozza az alapszínt |
| fű-fa. Egész sor zöld körmű kéz tolakszik |
| a lucfenyő sötétjén: harsány idei hajtás. |
| Az árvácskák: ovális ékszerbolt, sárga bársony |
| alátéten lilásfekete denevér- |
| melltűk sora sötétlik. A gesztenye fehér |
| műszempillái közt, a selymes szájpadláson |
| ellenpontozva a fehér vagy hússzín ajkat |
| négy aszimmetrikus, sárgás vagy borvörös pötty; |
| a tulipán ölében a mélyértelmű ötszög, |
| a csillogó kínálat – ha engedem, becsalhat |
| az élet fényes üzletközpontjába, legyek |
| falánk rabja e kétes javaknak, egyre beljebb, |
| újabb polcok felé vonz, hogy mindent elfeledjek |
| amit tudok: a hámló, zsúfolt nyomornegyed |
| utcáit, döglött macskát, kigyulladt komphajót, |
| terrort, tájfunt, lelőtt ír benzinkutast, kiszáradt |
| sárga papucsvirágot, az én poros szobámat |
| éjjel, a hajnalig égő depressziót, |
| hogyan dereng a zöldes szellem-számlap, ha óra |
| órát követ, s a bor se, a Noxyron se használ, |
| hogy ível könnyed, átlós bambuszhídként az öt szál |
| hajam a jobb fülemről a bal halántékomra… |
|
| A szomszédnőn ma is tökéletes a smink; |
| fülcimpáját a két fémkarika súlya húzza |
| – arany ütők, a fényt verik sürögve vissza –, |
| ahogy napra görög a rozzant tolókocsin. |
| A másik, feldagadt bokákkal, őszen és |
| fémfoggal, félregombolt otthonka fedte ványadt, |
| fakó csomag, világszép kreol rabszolgalányok |
| balvégzetén borong és kacér grófnők zenés |
| hányattatásain. A férfi – ötször műtötték, |
| fehér, akár a pince mélyén nevelkedett |
| krumplicsíra – a rózsás, agresszív melleket |
| lesi mohón a címlapfotón, a napsütötte V-t |
| a naptejreklám bronz hasán. Mind jobb szeretnék |
| eljátszani egy monstre-operettben, ha másként |
| nem megy, a részeges inast, szikkadt szakácsnét |
| a szőke sztár és párja mellett, mint főszerepként |
| önmagukat egy abszurd drámában. Vesztesek, |
| jogfosztott népcsoport, egymást csak megvetésre |
| méltatva áhítoznak a szép győztes kegyére, |
| a győztesére, ki rájuk ügyet se vet. |
|
| De nem tart soká úgysem. A készletek |
| fogytán. Az ózonpajzs lyukas. A szénmonoxid |
| szunyogfelhő-lepel alatt kimérten izzik |
| kevés időnk, kiszáradt, lázas szájként reped |
| a földfelszín fakón. A gabonaövezet |
| csúszik észak felé, a búzatáblák helyét |
| gyapot hódítja el rendre. A sarki jég |
| homályos tömbje mállik, duzzasztja a vizet, |
| a túlkelt óceán a partra árad… |
| Majd akkor, ott! Szeles szállásainkon, étlen, |
| mi, egynehány túlélők, a szabvány szenvedésben |
| mind egyformák leszünk. Igen, majd nemsokára… |
|
|
Narkomán
| Na és helyette? Mondd, mi van helyette? |
| Ami másnak? Ahogy elnézem őket |
| utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –, |
| hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se, |
|
| mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert |
| nem szokott rá, vagy a boldog tudattól, |
| hogy hétből öt napon hajnali hattól |
| sajtot mérhet, írógépet püfölhet, |
|
| ágytálat hordhat… Persze, az eredmény: |
| megtérni este meghitt otthonomba |
| – másfél szoba panel – a balkonomra |
| muskátlit ültetnék, egyengethetném |
|
| a szőnyeg rojtjait… ott learatni |
| munkám gyümölcseit, na igen, az már |
| valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár… |
| Meg csicseregnek a kismadarak – mi? |
|
| Meg szerelem. Az van még csak nagyon. |
| Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el. |
| Bámulod a plafont, nem érdekel |
| semmi, csak az a rohadt telefon, |
|
| hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc – |
| a nap az istennek nem érne véget. |
| Amire nézel, mint a sósav, éget… |
| Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt. |
|
| Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret, |
| vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán |
| már csak minden szentévben nyúlna hozzám, |
| nem nő volnék – valami átmenet |
|
| a Szűzanya meg egy öreg hokedli |
| közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment. |
| Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek |
| ezért is? Én akartam megszületni? |
|
| Talán magamtól csatlakoztam ehhez |
| a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam |
| én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan, |
| hetven évig, és közben jó, ha egy perc |
|
| öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam, |
| hát csaltam, ha más módja nincs: de most, |
| ha akarom, százból százszor pirost |
| vet a rulett itt a köztiagyamban… |
|
| És mit vesztek vele? A szép öregség? |
| Mikor a vízbe aprókat kavarva, |
| mint egy üvegvázát, magasra tartva |
| turbános teknőc-fejem, hogy a festék |
|
| le ne ázzon, a napi ötven hosszom |
| rónám szorgalmasan faltól-falig, |
| s nyolcvan fölött hetvennek még alig |
| néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony, |
|
| protézis a pohárban, csillogó cső |
| etetget, a vénám körül merő kék- |
| zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék, |
| zsugorodom – s sehol az ápolónő… |
|
| Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a |
| génjeim vagy a tetteim – tudod kit |
| vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig? |
| A kozmosz, olvastam, zuhog magába, |
|
| vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni |
| tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de |
| a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se: |
| semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi… |
|
| Idő se lesz. Idő különben sincsen. |
| Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap |
| elérte, a kehes konyhai csap |
| fénylett, mint egy madárfejű kisisten, |
|
| a csőrén kitüremlő, kicsi körtét, |
| a csöppet lassan érlelte a súlya, |
| a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva, |
| de mielőtt elpattant – egy öröklét |
|
| múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem, |
| hogy a világ megoldása bekattan: |
| hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban |
| ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem. |
|
|
A hetedik év
| Ez a zilált, zavaros szemű nő |
| mint az, aki a képen nevető |
| simul? Mi teszi ezt? Csak az idő? |
|
| Én megmondtam neki: „Nem érdekel, |
| Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!” |
| Most napokig némán járkál le-fel, |
|
mint egy sebzett kísértet. |
|
| Mintha egy ádáz idegen erő, |
| holtak lelke rikoltozna elő |
|
a szánkon – nem mi ketten… |
| Sótlan a leves, mondom, mire ő: |
|
| Most mondd: ha már csak egymást öli két |
|
ember, nem jobb, ha válik, |
| mint valami vétlen bűn örökét |
| mikor a végső perc mécseseként |
|
egy gyűlölt arc világlik? |
|
| Csak érteném, csak tudnám legalább, |
| létre – a társadalom? a család? |
| négyévesen? – ezt a fekete lánc- |
|
| Olyan mindegy ugyan. A lavinát |
| görögjön életek sorain át… |
|
Hogy képzeltem: talán mi…? |
| Csúszik velünk is lejjebb a világ – |
|
|
Négy sör után
| Megint nem állt a lábán, mikor megjött az este – |
| vagy inkább éjszaka… Névnap volt állítólag |
| – igen, megint –, utána valahol még bedobtak |
| egy sört a kollegákkal… Eddig nem említette, |
|
| hogy valamelyik kerge tyúkot pont Leonának |
| hívnák abban az istenverte irodában. |
| Ki tudja? Én nem. Én be nem teszem a lábam, |
| sőt az se, hogy csak úgy odatelefonáljak, |
|
| olyan sincs! „Értekezlet… Ebédel… Majd talán |
| kicsit később!” Ilyen gyöngéden fuvoláznak, |
| jóságos nénik egy ütődött óvodásnak, |
| csak az a kuncogás, csak azt ne hallanám… |
|
| Szóljak neki? Minek? Tudom, hogy mit felelne: |
| hogy zsarnok szörny vagyok, hogy nincs egy perc nyugta tőlem, |
| pedig joga van élni neki is, és hogy ő nem |
| az anyám, akinek nem volt más dolga, persze, |
|
| mint kényeztetni engem (naná, a négy gyerekkel!), |
| és most, mint holmi kényúr, ugyanazt megkívánom |
| őtőle is… A mocskos harisnyája az ágyon, |
| a mosatlan edény, ahogy otthagyta reggel… |
|
| Valahogy így. De csak próbálnék én meg éjfél |
| körül állítani haza, vagy hogy jogom van |
| tudom is én, mihez, ilyennel jönni – nyomban |
| leszakadna az ég… Hogy mért nem hagyom faképnél? |
|
| Jó kérdés. Egyszer (ezt ne mondd el senkinek se, |
| ezt most tényleg ne: senki nem hallott róla – ő sem), |
| megtettem. Nem hiszed? Mikor kiküldetésben |
| voltam egy hétre, akkor. Úgy a harmadik este |
|
| egyszerre csak: na és, ha nem mennék vissza többet? |
| Egész este, ahogy máskor csak két konyaktól, |
| úgy fel voltam dobódva a puszta gondolattól, |
| aztán másnap, hajnal felé egyszerre fölvert |
|
| a tulajdon szívem dübörgése: mosolygott |
| holtában – mint a macskánk, az erkélyről esett le –, |
| és azt a régi, sárga kötöttruhát viselte… |
| Én meg, mint a bolond, kaptam a telefonhoz… |
|
| Aztán? Semmi. Beláttam: fontos ügyeiben nem |
| dönt szabadon az ember – erről ismerszenek meg. |
| Akarat, ész, ilyesmik – amiket úgy szeretnek |
| belékeverni – szép, szép, csak épp a lelked ellen |
|
| – vagy nevezd, aminek akarod – nem tehetnek |
| semmit, vagy szinte semmit. Persze, komoly kísértés |
| szabadnak lenni… Másrészt nem rabság minden érzés? |
| Kérdés, kinek mi ér meg mi mást – mindenki vesztes, |
|
| ki így, ki úgy… Nekem, mégis, így legalább van |
| valamim, amiért… Hány óra? Már negyed négy? |
| Nem, semmi baj, mi volna?… Azért most jobb, ha elmégy: |
| nem szereti, ha itt benn dohányzunk a lakásban. |
|
|
A trónfosztott királynő
| Legyenek átkozottak… Hogy ezt tették velem… |
| Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem: |
| az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg… |
| Most meg nézzen körül… de nem az én szégyenem, |
| nekem nincs bűnöm ebben. Minden annak a nőnek |
| a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál – |
| mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek. |
| Van egy kislányom, egy hétéves kis virágszál – |
| ő elvette tőlem, az én kis gyönyörűmet. |
| „Én, bírónő, hogy én? Egy szó ebből nem igaz! |
| A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen |
| lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc? |
| Itt ez a gyönyörű kis nyaklánc – őneki vettem! |
| Meg kistáskát, tükörrel…” „Nézd, mit hozott neked |
| anyád!” így hívogattam, de ő, szegényke, csak néz |
| és bújna el előlem… az Isten verje meg |
| azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét! |
| „Hogy én? Soha! Esetleg a szívem miatt talán… Rossz |
| a szívem… De különben? Soha! Már lánykoromban, |
| megmondhatja akárki, egy csöpp nem ért a számhoz, |
| borzadtam tőle. Ezt is csak az terjeszti rólam!” |
| A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem |
| volt jó neki, csak a más asszony férje kellett! |
| Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem – |
| csak elnézem, hová juttatta azt az embert: |
| rendőrrel vitet el, hogy ezzel fenyegessen, |
| engem! nem, ez nem ő, ez tőle sose tellett, |
| az én jó férjemtől – hogy szeretett, Úristen! |
| „Csak azt nézd, tetszik-e”, azt mondja, „azt veszed meg, |
| amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz |
| nem számít!” Gyűrűt is vett, meg azt a drága brosstűt |
| – kis őz, rubin szemekkel –, rám költött egy egész |
| vagyont aznap… A ringlispílre is fölültünk… |
| Hogy sikogattam! És a hasamban mintha lepkék |
| repdestek volna… néha a föld zúgott fölöttünk, |
| talpunk alatt a felhők… és aztán nyert nekem még |
| egy sárga gipszlovat… Csak nevettünk és nevettünk… |
|
| Ez egy ősrégi fénykép… Itt láthatja, milyen szép |
| kislány voltam. Csodámra jártak… A nagyapámnak |
| a szeme fénye voltam! Mindig jött reggelenként: |
| „Gyere, kis csillagom, megnézzük a kacsákat!” |
| Mentünk, remegtem a fehér kartonruhámban, |
| még nedves volt a fű, a nap csak pár perce jött fel. |
| Egészen szőke voltam – el sem hinné, ha lát, ma |
| milyen vagyok… de minden sötétebb lesz idővel. |
|
| Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban, |
| körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék, |
| az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon, |
| fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kísért két |
| göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon |
| a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt |
| helye – benyelte egy lyuk, akár a nagykabátom |
| (minek nyáron kabát?) vagy a váltás ágyneműt, |
| a piszkos ablakon át szivárgó, gyönge fényben |
| ülök, várok: a Nap bujkáló, sárga pont, |
| felleg-fényképezőgép nyílása, hogy bemérjen, |
| mozog egy felleg-arc előtt. Aztán a hold |
| a szürke plédbe éles lyukat éget. A lombok |
| sötét közén sugárzó vízfej fúrja magát át, |
| az ablakon parázsló kísértet les be, fojtott |
| vihogás emeli, míg elhagyja a párkányt, |
| inogva láthatatlan rúdján. Jeges befőtt |
| később, úszkál szivárgó levében tejfehéren, |
| majd egy szem altató, és lassan hátrál a köd |
| magas polcán, ahol többé már el nem érem. |
|
| Ma itt járt a hugom – többet nem engedem be. |
| Órákon át – de mintha a fogorvos fúrója |
| csiszolná az agyam, vagy mintha az én fejembe |
| átplántálnák a más szemét – csak mondja, mondja, |
| hogy a világ, hogy az majd mit szól – azt a világot, |
| amiről ő beszél, megtarthatja magának! |
| Az a világ igaz valómban sose látott, |
| az mindig csak merev szabály és puszta látszat |
| szerint ítél – nem, én már elég sokat megértem, |
| hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van. |
| Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden, |
| hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem – |
| ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan. |
|
|
|