„Új élet”

Hogy végleg is? Miért ne? Egy lakás, igaz, a más múltjával teli-élve minden zuga, no és? a más se más olyan nagyon… Bemenekítve télre pár cserepes növény… még három hónap, még négy s föl sem veszed a szekrény tetejére toloncolt bukósisakot, és hogy a mélykék pliszírozott eget két bukóréce szántja a polc iránt a döglött denevérként kiszegzett legyezőn… Az ajtófélfa fája ödémásan a rozsdás zárak köré dagad (hús jegygyűrű köré). A por szürkeállományra vetült kandallótűz a lámpa-üveg nagyagy- kérgén a tűz hője-fosztott soványka nővére, vízió vagy „érzéki adat”… * Pár év, s nem is gondolnál költözésre. Vagy gondolnál, de tudnád: úgyse mégy el. Mint ahogy nem fog elköltözni D. se, itt fog a szövegszerkesztője képer- nyője előtt vívódni négy vagy ötszáz évig még Dosztojevszkij vibráló szellemével, s örökre itt hurcolja majd a kottát le-föl, a harmadik szint csúszós falépcsején J., vagy a soros barátnőtől adoptált reszketeg pincsit. A szobájában a tévé sosem lesz jobb, örökké zúgni fog, s Greco-szentek haránt hullámzó lángfejévé fújja a terroristák vagy kommentátorok koponyáját a szürke űrbéli szél. Na jó, a csengőt talán idővel – de nem, a fűnyírót, azt javíttatja meg, szomszédi presszióra. A híres gyep, az ám… Zöldell mohón egész télen minden növény, mintha valami óra megbolydult volna bennük, a februári ég úszó füstje elé már hiánytalan kirakja szégyentelen vérzőszív-készletét ellenpontnak a japánbirs vagy vadalma vagy nem tudom milyen bokor, a barka sápadt árukínálatát túlharsogva. A parkban szétszórt piszkosfehér csoportokból libákat formál a szem előítélete, holott sirályok: peckes háromszögek, s ha szállnak, ormótlan, szárnyas orsók. Csak ritkán süt ki, de ha mégis, hát! Ellenfény-glóriát von futólag fűre-fára, s mintha a zöld ide- áját, de tényleg azt adatna látnom! Meg ahogy gondos ujjakkal pihe után matat a lompos tweedkabáton… * Két-három év, s holtbiztos lenne: most már föl sem tűnik, nem fogna el a bőség zavara a tizennyolcféle mustár láttán, meglelném az eszményi cornflake- márkát, a rámszabott fürdőhabot, s előbb-utóbb amellett is kikötnék, hogy mint apátnő vagy agátkő, másnapos farsangi árny, feszengjek fakó hétfői fényben holtomiglan, vagy mint Hádészt megjárt hajós fitogtassam finom, vérlázító fölényem úton-útfélen. A sötét tapasztalás a gyanútlanok közül mint ritka érdemérem emelne ki. A gőg felleghajtója vásna, kopna, de tartana, míg nem fáradnék belé, s az évszakok kevésbé látványos fordulása, esővel álcázott futása, éveké, meg nem kínálna más, terepszínűbb szereppel, s tanár vagy háziasszony lennék, vagy épp a gay jogok élharcosa vagy festékszóró- s zsilettel polgári szőrmebundák ellen fegyverkezett állatvédő, igen, akár az is, ha egyszer csak-élni nem lehet. (Mért nem lehet? Ahogy a tűz, a barka vagy sirály: van. Csak-van. Hát jó, ha nem, nem.) Levedlett életed most már csak úgy, ahogy a gyertyalángban ködlik rossz útra tért albán közért- pénztárosnőnek, fríz halász korában hogy is volt, vagy mikor Japánban élt, s volt egy apró, fehér kutyája… No de csak van valami… Mire gondolsz?… Valami, túl a tér s idő minden cselén, amiről úgy lepattan, mintha golyóálló üvegről… Sűrű, pont- szerű zárvány, elvásárolhatatlan félpénz, iránytű a sötét uton végig, s tovább… Gombostű lágy iszapban… Van? Nem tudom. Van? Tényleg nem tudom.