Decline and Fall

Eltűnnek majd, el fognak tűnni végképp az alkotmányjogi vagy hadtörténeti fogalmakról elnevezett mozik és cigaretták. El a vízművek, az ÉPGÉP, a takarékos életvitel előnyeit reklámozó gyufásdobozok. Rendre-sorra el a vendéglátóipari vállalat kerületi üzemegységei, a csorba kávéscsészék, el a csővázas műanyag ülőkés gnóm hokkedlik, az állott szénsavas üdítő italok, naranccsal, napkoronggal címkéjükön – akárha egyenlítői Nap aszalta volna őket egyenletes fakóra, a ragacsos műmárvány asztalok. Mint a hó a hűvösebb mikroklímán, foltokban megmarad itt-ott egy darabig, de mintha föld nyelte volna el és nem az idő, áznak, lemállanak az ünnepelve gyászolt vagy épp légből kapott évfordulók, gyerek-, nő-, országos sportnapok plakátjai, kiüt a rongyolt felhám alól a korábbi réteg, a virágos ág, galamb, számjegy alól a szűzi arcélű lányalak (ellenpont s kárpótlás gyanánt Playboy-nyuszik dús keble az antik ing foszlányai alatt), eloszlik, és el a parancsuralmi klasszicizmus egyéb termékei, koszos vasúti váró- termek, vidéki kultúrotthonok faláról a pattogó monstrum freskók, a foghíjas mozaikok, ahol kantátát kardalolva, aratva vagy golyóscsapágy-szerelve látható a megváltását a munka s a kultúrált szabad- idő jegyében elnyert, derült emberiség. Nem jött össze a több millió fehéregérrel végzett kísérlet, amit vasbetonnak véltünk, mint luftballon, egyetlen csattanással ezer darabra megy, vagy hosszas lángban olvad széjjel, zsugorodik görbedve – semmi másban ugyan, de legalább az elmúlásban rokon – tudomisén – Rómával, Babilonnal. Tömegtermelt tükröm, arcfrissítő zselés tégelyem, görbe bögrém nem kerül múzeumba, vasárnapi családot okítandó, sem én, prezervált részeim keskeny hegedűtokba zárva légmentesen vagy sötét háncsba csavarva – festett frufru, golyószem –, sem az új nemzedék erkölcseit vigyázni nem kerül föl a falra megszólalásig hű arcmásom, sőt a falnak, a házgyári elemnek se marad híre-hamva, a testvérvárosok nevéről elkeresztelt holdbéli szürke csirke-keltetőknek, hol a kocka- házak kétévesen kétszerte vedlettebbek, mint a városmag túltáplált barokkja. Pár elfeketedett-zöldült óriási torta- szeletnek – századfordulós középületnek egy s mást még van esélye átvészelni, de már a nyelv ornamentális használatára épült falragaszok és embernyi transzparensek lefonnyadtak róluk, rojttá romlik a keshedt kókuszszőnyeg, a sárgán tengődő vízipálma kiszárad a teremből, ahol kiskosztümös, nett tanácsi dolgozónő iktat, oktat, vagy esket, a helyiségek, ahol születve, halva, válva előadódtunk – csak míg élünk, akik élték őket, csak addig élnek, az emlékezet érték- közömbös mézében mumifikálva.