Mintha

A vedlett, sárga gyógyszálló előtt a letarolt, hideg parkban a gőz vízszint csapong a gyógyvizes medence zöld négyszöge fölött. Jönnek, kerengve, árnyékfoltok a ködben: jobbra-balra elhúz, ha varjú, rézsút az avarra inog le, ha levél, vagy tapogatva kiköt a síkos lépcsőn, lefaragja a belső éleket. Száraz és sötét szellemrajt zörget egy-egy széllökés ide-oda. Olyik beletalál a medencébe: zöld ál-túlvilágba, a forrongó, meleg üveg alatt ragyog: hiánytalan, színes halott. Lebegve ágtalan és árnytalan, nem hat, nem él, nem változik, de van. Mintha egy langyos, átlátszó öröklét lakná két szó között a senkiföldjét. Mintha mégiscsak konzerválható volna tavalyi hő, tavalyi hó. Mintha lenne egy köztes állapot, amelyben épen elnyújtózhatok. Mintha egy helyiségből az időt kiszivattyúznák, és se azelőtt, se ezután soha többé, csak a fém és üveg és villany évszaka: még csillog és már rég nem az, ami. Így lehet, úgy-ahogy, megtartani.