Gyerekkori öreg nők

Mi is volt még? Az oszlopos pohárszék, nyersmáj-színű márványlappal. A csészék – a fénybe tartva szürke csésze-köd- felhővé ritkultak –, az Új Idők pár évfolyama, árny-agár ovál keretben, karlsbadi emlékpohár, de már csak mint a süllyedő hajóról találomra mentett kakukkos óra vagy tízszemélyes étkészlet egy sziget pálmái és kecskéi közt. Minek kellett család-, cseléd- és fénytelen, vizes garzonba két egymást szemen vetítő nagytükör? Üres levest ezüst kanállal enni? Érdemes volt a szemenként adagolt cukorhoz csipeszt fogni? Mit gondoltak, mikor fog a rongyláda purgatóriumát lakó, tíz-éve-volt-divat ruhák közül akár csak egy is üdvözülni egy tavaszi korzón? (Mikor derült ki: ha úgyse megy, már nincs mért zongoráznom, sosem fogom egy „jó” vidéki házban a „Für Elise”-zel kápráztatni el komoly kérőimet?) Ugyan mivel áltathatták maguk, ki tudja: váltig hitték, azért egy-két játékszabályt még maga a sors is figyelembe vesz. Ínség, betegség: jó, rendben – de ez? Alice őszen, még mindig lakkcipőben és jólnevelten egy abszurd időben, egy álomban, mely ezúttal szilárd anyagból gyúratott – az álvilág egy fél világért össze nem omolna. Közben az idő úgy megy, mintha volna még s az övék: hol zölden, hol fehéren habzik föl, a soha az új nevén nem hívott teret futólag rózsavészbe döntve, vagy hó-szellemképpel tetézve az emlékmű-oroszlán bronzsörényét, az időjelző-házat. Újra, végképp lecsattog s úgy marad a rossz roletta, mind foltosabb a fal, mind cigaretta- papír-szerűbb a foltos bőr a kézen, táskák közé süpped a könnyező szem. És még mi is? Csak egy túlexponált fotó: fehér szellem – a gyertyaláng – elől, kinn vélhetőleg tél meg este, benn villanyfény, ünnepi abrosz csücske lóg be a képbe, egy tükörkeret ködös cirkalmai. A hátteret szerzett jogon birtokló árny-gomolyból félig-alig kitetsző szürke foltból, fél-körvonalból kis jóindulattal egy váll vagy áll, vagy azonosíthatatlan gazdájú kéz olvasható elő – az is mosódik végleg elfelé…