Lakásmúzeum

Milyen meghitt: ívelt hát, dakszliláb… Te is bedobnád a törölközőt szíved szerint? Mert én bizony… A csáb idő múltán sem szűnik hatni. Sőt, még fokozódik is. Én már egész elfeledtem, mi volt a baj vele… Te még tudod? Lágy, süppedős-nehéz, súlyos-homályos dolgokkal tele stíl- s eszmetörténeti anyaméh. Az ablakok: ólomlépben üvegméz. Ha süt a nap, úgy négy óra felé felizzanak a földmíves, az erdész, alattuk a gótbetűs felirat iparkodásra, józanságra int, lefogadom. Nem muzeálisabb ezerszer adoleszcensz-álmaink lakótere, a nemesen kopár fém- és üveglakás, fényjárta csempés felületek, és ami velejár, a lomtalanító-lázba esett ész, a tűzre hányt sok porfogó, a lábunk alól sebten kirándított tabu- rendszer, a kedvelt cafrangok, a bábuk: por és hamu, no és? egy házibu- li ideális színtere, ahol mit se tilt a múlt, szabadságunk komoly fegyelme a sok gyöngéd régi holmit szorgalmasan szétrágta, mint a moly.   *   Próbálkoztunk, de mennyit, s hány avantgárd megoldással, de egy se volt megoldás, mígnem utána feltúrni a padlást, s leporolni a polgárt, nem maradt más hátra, még innen az érszűkület korán jóval, az önkéntes tudat- szűkítés, hatvan évvel visszavet, aztán már a gyakorlat visszahat, görög simán: korrekt munka, család, közös ebéd, urambocsá mise, nő szűzies, a csábító galád, kinek-kinek tulajdon hitvese, és így tovább. Vagy mégiscsak marad a megviselt egyetemista mez és kelléktár, és mellé a kamasz dekameron: mikor, miért, kihez, kivel, kinél – a megvívott szabadság pár mégis-négyzetcentimétere, meg a már végleges otthontalanság tágas tele és dermesztő tere…