Papírhajók

Hogy korszak és körülmény aknazárja százszázalékosan… azért ne hidd! Merthogy lélekben persze…? Nincs kizárva. Mondjuk, hatévesen az Ikva-híd rozoga korlátján jól áthajolva figyelhetted reménykedve, kiér-e a túlfelén vízbe ejtett hajó a három lépésnyi táv másik felére. De ha igen, ha átkel a híd árnya alatt, még meglehet: beléötöl egy hosszú ág a partról, vagy berántja s többé soha nem hánytorgatja föl ahol a meder szintje hirtelen megcsuklik, az a forrongó fehér hab, az a törpe vízesés – ha nem, ha megússza azt is, ha már elér, meg-megiramodva, féloldalára dőlve, ha elbiceg a torokig, a boltívig, ahol a föld alá a fekete folyosón befut a víz, akkor már! fű alatt, és kő alatt, és föld alatt, vízhatlan sztaniolja kioltva bár, emelt orral halad a nyílt vizek felé, ki a csatorna- bűzből a másik városba, ahol ha megérkeznél, kabátodon a keshedt szőrgallérral, nem csúfolnák: „Ki hord ma ilyet?”, sem azt, ha citromot csepegtetsz a halra, nem kell halszemű agyag- bálvány előtt hazudni össze-vissza, tudván tudva, hogy tudván tudja: csak féltedben. Valahol, valami tiszta, valami jó – különben hogy lehetne ilyen sivár, ilyen komisz ez itt? Ennyit lehet: valódi tengerekre indíthatod jelképes részeid, s viszont. A megtapasztalt mostoha a képzeletben létrehozza édes visszáját – bár el nem döntöd soha, minek nevezd el: emléknek? reménynek?