Fehér-fekete
Élve dobták a kályhába a patkányt: |
előbb a sistergő, narancsvörös láng |
közt patkány-forma árny, később finom |
rágcsáló-csontozat egy múzeum |
hullámzó tárló-üvege alatt, |
majd az sem. A macska-szaporulat |
fölöslege vízbe, aztán szemétre |
kerül, egy ázott gallér tarka prémje |
darabokban, hamu és hagymahéj közt. |
Közben a nap süt, kék az ég, a fű zöld, |
fényes sörény, és mindez hihetetlen. |
A tetszhalott, fakó gallyak rügyekben |
törnek ki sorra, rangrejtett smaragd |
tavalyi, sárga fű közt, benne a Nap |
fullánkja, dél dől a gyomos telekre, |
nyár lesz, tízmillió káposztalepke |
sodródik seprő szélben, az elhevert gyep |
fölött fehér, tündér atommodellek: |
a pitypangok. Minden úgy jó, ahogy van: |
ez a szem nézete. Holott az agyban |
egy végtelen védő- és vádbeszéd |
folyik egyszerre s szortírozza szét |
– melyik ki mellett szól – a képeket. |
Egy csont-jég laboránsnő méreget |
pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér- |
fekete logika – érv-ellenérv – |
őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem: |
egész-igen, vagy az egészre: nem. |
|
|
|