Fehér-fekete

Élve dobták a kályhába a patkányt: előbb a sistergő, narancsvörös láng közt patkány-forma árny, később finom rágcsáló-csontozat egy múzeum hullámzó tárló-üvege alatt, majd az sem. A macska-szaporulat fölöslege vízbe, aztán szemétre kerül, egy ázott gallér tarka prémje darabokban, hamu és hagymahéj közt. Közben a nap süt, kék az ég, a fű zöld, fényes sörény, és mindez hihetetlen. A tetszhalott, fakó gallyak rügyekben törnek ki sorra, rangrejtett smaragd tavalyi, sárga fű közt, benne a Nap fullánkja, dél dől a gyomos telekre, nyár lesz, tízmillió káposztalepke sodródik seprő szélben, az elhevert gyep fölött fehér, tündér atommodellek: a pitypangok. Minden úgy jó, ahogy van: ez a szem nézete. Holott az agyban egy végtelen védő- és vádbeszéd folyik egyszerre s szortírozza szét – melyik ki mellett szól – a képeket. Egy csont-jég laboránsnő méreget pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér- fekete logika – érv-ellenérv – őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem: egész-igen, vagy az egészre: nem.