Fehér-fekete

Versek

Fehér-fekete

Élve dobták a kályhába a patkányt:

előbb a sistergő, narancsvörös láng

közt patkány-forma árny, később finom

rágcsáló-csontozat egy múzeum

hullámzó tárló-üvege alatt,

majd az sem. A macska-szaporulat

fölöslege vízbe, aztán szemétre

kerül, egy ázott gallér tarka prémje

darabokban, hamu és hagymahéj közt.

Közben a nap süt, kék az ég, a fű zöld,

fényes sörény, és mindez hihetetlen.

A tetszhalott, fakó gallyak rügyekben

törnek ki sorra, rangrejtett smaragd

tavalyi, sárga fű közt, benne a Nap

fullánkja, dél dől a gyomos telekre,

nyár lesz, tízmillió káposztalepke

sodródik seprő szélben, az elhevert gyep

fölött fehér, tündér atommodellek:

a pitypangok. Minden úgy jó, ahogy van:

ez a szem nézete. Holott az agyban

egy végtelen védő- és vádbeszéd

folyik egyszerre s szortírozza szét

– melyik ki mellett szól – a képeket.

Egy csont-jég laboránsnő méreget

pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér-

fekete logika – érv-ellenérv –

őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem:

egész-igen, vagy az egészre: nem.

Color Star

Ha legalább szinkronban folytatódna

a véges számú történés-elem

örökös újra-kombinációja,

s az ég drámája fenn,

légmozgás s évszakok díszletcseréje:

infláció fölé sok elnagyolt,

jelzésszerű gomolyfelhő az égre,

vízbefúláshoz kréta hold.

Járványveszélyre hullottalma-sárga,

kormányválságra rőten hamvadó

égbolt borulna, lassan elizzó gyapjúbála-

felhőréteg, konszolidációra hó.

Hegyek, mellékfolyók, melyekkel egy rekeszben

azúr eget, arany bőrt tárolt a képzelet,

a jólismert bajokkal önkéntelen groteszkben

vegyülnek össze, helyszínekkel helyzetek:

az emberi elönti a tűzvész hajnaloknak,

bozóti tűzszemeknek fenntartott tartományt.

Korrupció fölé rézgong Napok hajolnak,

terrorra pálmaág.

Párok

A lángoló dühvel vagy higgadt-módszeresen

izzé-porrá toporzékolt karóra.

Az egyre szennyezettebb szókészletek, a szem

tükrén a jéghideg karikatúra.

A kéthetente-két-szót, felhúzhatós babák az

Orange Pekoe vagy a Lapszang Szucsong

dobozai között kóvályogva, az álarc

alatt a düh, a lassított-film gesztusok.

A sör, a bor, a fél üveg Valériána,

jól időzítve, a hetediken

az utolsó utáni érv, a kirohanás a

gangra, és aki le, és aki nem.

Hangversenyen, színházban, buszra várva

derűsek, jólneveltek, kedvesek.

A közös ágyban a buszokra, szállodákra

lángot hajító őrület ketyeg.

A régi-új, a fényre, lombra lobbant világ a

kezdet legkezdetén.

A reggel és a rózsa, a harmat és a hála,

a „csalfa, vak remény”…

Papírhajók

Hogy korszak és körülmény aknazárja

százszázalékosan… azért ne hidd!

Merthogy lélekben persze…? Nincs kizárva.

Mondjuk, hatévesen az Ikva-híd

rozoga korlátján jól áthajolva

figyelhetted reménykedve, kiér-e

a túlfelén vízbe ejtett hajó a

három lépésnyi táv másik felére.

De ha igen, ha átkel a híd árnya

alatt, még meglehet: beléötöl

egy hosszú ág a partról, vagy berántja

s többé soha nem hánytorgatja föl

ahol a meder szintje hirtelen

megcsuklik, az a forrongó fehér

hab, az a törpe vízesés – ha nem,

ha megússza azt is, ha már elér,

meg-megiramodva, féloldalára

dőlve, ha elbiceg a torokig,

a boltívig, ahol a föld alá a

fekete folyosón befut a víz,

akkor már! fű alatt, és kő alatt,

és föld alatt, vízhatlan sztaniolja

kioltva bár, emelt orral halad

a nyílt vizek felé, ki a csatorna-

bűzből a másik városba, ahol ha

megérkeznél, kabátodon a keshedt

szőrgallérral, nem csúfolnák: „Ki hord ma

ilyet?”, sem azt, ha citromot csepegtetsz

a halra, nem kell halszemű agyag-

bálvány előtt hazudni össze-vissza,

tudván tudva, hogy tudván tudja: csak

féltedben. Valahol, valami tiszta,

valami jó – különben hogy lehetne

ilyen sivár, ilyen komisz ez itt?

Ennyit lehet: valódi tengerekre

indíthatod jelképes részeid,

s viszont. A megtapasztalt mostoha

a képzeletben létrehozza édes

visszáját – bár el nem döntöd soha,

minek nevezd el: emléknek? reménynek?

Lakásmúzeum

Milyen meghitt: ívelt hát, dakszliláb…

Te is bedobnád a törölközőt

szíved szerint? Mert én bizony… A csáb

idő múltán sem szűnik hatni. Sőt,

még fokozódik is. Én már egész

elfeledtem, mi volt a baj vele…

Te még tudod? Lágy, süppedős-nehéz,

súlyos-homályos dolgokkal tele

stíl- s eszmetörténeti anyaméh.

Az ablakok: ólomlépben üvegméz.

Ha süt a nap, úgy négy óra felé

felizzanak a földmíves, az erdész,

alattuk a gótbetűs felirat

iparkodásra, józanságra int,

lefogadom. Nem muzeálisabb

ezerszer adoleszcensz-álmaink

lakótere, a nemesen kopár

fém- és üveglakás, fényjárta csempés

felületek, és ami velejár,

a lomtalanító-lázba esett ész,

a tűzre hányt sok porfogó, a lábunk

alól sebten kirándított tabu-

rendszer, a kedvelt cafrangok, a bábuk:

por és hamu, no és? egy házibu-

li ideális színtere, ahol mit

se tilt a múlt, szabadságunk komoly

fegyelme a sok gyöngéd régi holmit

szorgalmasan szétrágta, mint a moly.

Próbálkoztunk, de mennyit, s hány avantgárd

megoldással, de egy se volt megoldás,

mígnem utána feltúrni a padlást,

s leporolni a polgárt, nem maradt más

hátra, még innen az érszűkület

korán jóval, az önkéntes tudat-

szűkítés, hatvan évvel visszavet,

aztán már a gyakorlat visszahat,

görög simán: korrekt munka, család,

közös ebéd, urambocsá mise,

nő szűzies, a csábító galád,

kinek-kinek tulajdon hitvese,

és így tovább. Vagy mégiscsak marad

a megviselt egyetemista mez

és kelléktár, és mellé a kamasz

dekameron: mikor, miért, kihez,

kivel, kinél – a megvívott szabadság

pár mégis-négyzetcentimétere,

meg a már végleges otthontalanság

tágas tele és dermesztő tere…

Mint

Mint elkallódott expedíció

után maradt késő leszármazottak,

nyershúson tengő kényszer-eszkimó

csoport, a szemfájdító sarki hó,

leolthatatlanul bosszantó rézvörös nap

világánál, ha nappal-éjszakája

unalmát enyhítendő, feltalálja

a tízes számrendszert, a puskaport vagy

az ábécét, az elnyomás homálya

s a megszokás megint más homálya közt a roppant

maguktól-értetődőségek fölragyogtak,

és hogy nekünk, mégis kiváltság, legkivált ha

nyilvánvaló: utóbb legjobb esetben is csak

mint pár, délben fakó fényt szivárgó utcalámpa…

Gyerekkori öreg nők

Mi is volt még? Az oszlopos pohárszék,

nyersmáj-színű márványlappal. A csészék

– a fénybe tartva szürke csésze-köd-

felhővé ritkultak –, az Új Idők

pár évfolyama, árny-agár ovál

keretben, karlsbadi emlékpohár,

de már csak mint a süllyedő hajóról

találomra mentett kakukkos óra

vagy tízszemélyes étkészlet egy sziget

pálmái és kecskéi közt. Minek

kellett család-, cseléd- és fénytelen,

vizes garzonba két egymást szemen

vetítő nagytükör? Üres levest

ezüst kanállal enni? Érdemes

volt a szemenként adagolt cukorhoz

csipeszt fogni? Mit gondoltak, mikor fog

a rongyláda purgatóriumát

lakó, tíz-éve-volt-divat ruhák

közül akár csak egy is üdvözülni

egy tavaszi korzón? (Mikor derült ki:

ha úgyse megy, már nincs mért zongoráznom,

sosem fogom egy „jó” vidéki házban

a „Für Elise”-zel kápráztatni el

komoly kérőimet?) Ugyan mivel

áltathatták maguk, ki tudja: váltig

hitték, azért egy-két játékszabályt még

maga a sors is figyelembe vesz.

Ínség, betegség: jó, rendben – de ez?

Alice őszen, még mindig lakkcipőben

és jólnevelten egy abszurd időben,

egy álomban, mely ezúttal szilárd

anyagból gyúratott – az álvilág

egy fél világért össze nem omolna.

Közben az idő úgy megy, mintha volna

még s az övék: hol zölden, hol fehéren

habzik föl, a soha az új nevén nem

hívott teret futólag rózsavészbe

döntve, vagy hó-szellemképpel tetézve

az emlékmű-oroszlán bronzsörényét,

az időjelző-házat. Újra, végképp

lecsattog s úgy marad a rossz roletta,

mind foltosabb a fal, mind cigaretta-

papír-szerűbb a foltos bőr a kézen,

táskák közé süpped a könnyező szem.

És még mi is? Csak egy túlexponált

fotó: fehér szellem – a gyertyaláng –

elől, kinn vélhetőleg tél meg este,

benn villanyfény, ünnepi abrosz csücske

lóg be a képbe, egy tükörkeret

ködös cirkalmai. A hátteret

szerzett jogon birtokló árny-gomolyból

félig-alig kitetsző szürke foltból,

fél-körvonalból kis jóindulattal

egy váll vagy áll, vagy azonosíthatatlan

gazdájú kéz olvasható elő –

az is mosódik végleg elfelé…

Mintha

A vedlett, sárga gyógyszálló előtt

a letarolt, hideg parkban a gőz

vízszint csapong a gyógyvizes medence

zöld négyszöge fölött. Jönnek, kerengve,

árnyékfoltok a ködben: jobbra-balra

elhúz, ha varjú, rézsút az avarra

inog le, ha levél, vagy tapogatva

kiköt a síkos lépcsőn, lefaragja

a belső éleket. Száraz és sötét

szellemrajt zörget egy-egy széllökés

ide-oda. Olyik beletalál a

medencébe: zöld ál-túlvilágba,

a forrongó, meleg üveg alatt

ragyog: hiánytalan, színes halott.

Lebegve ágtalan és árnytalan,

nem hat, nem él, nem változik, de van.

Mintha egy langyos, átlátszó öröklét

lakná két szó között a senkiföldjét.

Mintha mégiscsak konzerválható

volna tavalyi hő, tavalyi hó.

Mintha lenne egy köztes állapot,

amelyben épen elnyújtózhatok.

Mintha egy helyiségből az időt

kiszivattyúznák, és se azelőtt,

se ezután soha többé, csak a

fém és üveg és villany évszaka:

még csillog és már rég nem az, ami.

Így lehet, úgy-ahogy, megtartani.

Áttetsző tárgyak

A greenwichi ócskapiac

Varrógép nincs. A véletlen szabad

asszociációja ernyővel síbakancsot

vagy golfütőt hoz össze a szabad ég alatt,

folyékony, szürke felhőmassza rezeg a kancsók

(Bosch-szörnyek: puszta törzsön fél-fül, alsóajak)

feketedő, viharvert ezüstjén szósz helyett.

Ha szétfújja a szél, az öt sor rézkilincs

csillogva szembejön, mint egy antik hadsereg.

Kövével fölfelé a tálcányi gyűrű, mint

szikrázó ikra, sárkánygyík-keltetőtelep.

Hová viselhették – vizitbe, bálba? –

a gombolós kesztyűt, a pille brosst?

„A kardhal” című monográfiába

hány évet ölhetett – ötöt? hatot? –

a szerzője? („Türelmes hitvesemnek ajánlva”.)

Véres Mária levesestálja, Boleyn Anna

hímzőpárnája a rivaldafénynek

készült már eleve, nem hoz zavarba

mint illetéktelen nézőt. Ezek, szegények

– ez a félszemű medve, macska alakú kanna,

az égkék, jégkék, formatervezett

gyümölcsöstál, amelybe elfelejtett

Isten konkáv gyümölcsöt teremteni – ezek,

a szúrós déli fény boncasztalán, lefejtve

róluk a megbocsátó érzelmi rétegek,

a kezdet cinkos optimizmusát

ontják még most is, itt is, mikor minden akár még

lehetett volna jó is – mikor fenyőfaág

alatt, vagy díszpapírból kihántott nászajándék,

landoltak régen, otthon, gyerekkor, ifjúság,

ilyesmik. Itt, kimetszve saját történetéből

egyéb múltak kirámolt mája-veséje mellett

hever mind egy kupacban. Rideg szemek szüléstől

csíkokban megrepedt bőrt latolnak, tészta mellet,

a gyöngédség szelektív rövidlátása nélkül.

Decline and Fall

Eltűnnek majd, el fognak tűnni végképp

az alkotmányjogi vagy hadtörténeti

fogalmakról elnevezett mozik

és cigaretták. El a vízművek, az ÉPGÉP,

a takarékos életvitel előnyeit

reklámozó gyufásdobozok. Rendre-sorra

el a vendéglátóipari vállalat

kerületi üzemegységei, a csorba

kávéscsészék, el a csővázas műanyag

ülőkés gnóm hokkedlik, az állott szénsavas

üdítő italok, naranccsal, napkoronggal

címkéjükön – akárha egyenlítői Nap

aszalta volna őket egyenletes fakóra,

a ragacsos műmárvány asztalok. Mint a hó a

hűvösebb mikroklímán, foltokban megmarad

itt-ott egy darabig, de mintha föld nyelte volna

el és nem az idő, áznak, lemállanak

az ünnepelve gyászolt vagy épp légből kapott

évfordulók, gyerek-, nő-, országos sportnapok

plakátjai, kiüt a rongyolt felhám alól a

korábbi réteg, a virágos ág, galamb,

számjegy alól a szűzi arcélű lányalak

(ellenpont s kárpótlás gyanánt Playboy-nyuszik dús

keble az antik ing foszlányai alatt),

eloszlik, és el a parancsuralmi klasszicizmus

egyéb termékei, koszos vasúti váró-

termek, vidéki kultúrotthonok faláról

a pattogó monstrum freskók, a foghíjas

mozaikok, ahol kantátát kardalolva,

aratva vagy golyóscsapágy-szerelve látható a

megváltását a munka s a kultúrált szabad-

idő jegyében elnyert, derült emberiség. Nem

jött össze a több millió fehéregérrel

végzett kísérlet, amit vasbetonnak

véltünk, mint luftballon, egyetlen csattanással

ezer darabra megy, vagy hosszas lángban olvad

széjjel, zsugorodik görbedve – semmi másban

ugyan, de legalább az elmúlásban

rokon – tudomisén – Rómával, Babilonnal.

Tömegtermelt tükröm, arcfrissítő zselés

tégelyem, görbe bögrém nem kerül múzeumba,

vasárnapi családot okítandó, sem én,

prezervált részeim keskeny hegedűtokba

zárva légmentesen vagy sötét háncsba csavarva

– festett frufru, golyószem –, sem az új nemzedék

erkölcseit vigyázni nem kerül föl a falra

megszólalásig hű arcmásom, sőt a falnak,

a házgyári elemnek se marad híre-hamva,

a testvérvárosok nevéről elkeresztelt

holdbéli szürke csirke-keltetőknek, hol a kocka-

házak kétévesen kétszerte vedlettebbek,

mint a városmag túltáplált barokkja.

Pár elfeketedett-zöldült óriási torta-

szeletnek – századfordulós középületnek

egy s mást még van esélye átvészelni, de már a

nyelv ornamentális használatára

épült falragaszok és embernyi transzparensek

lefonnyadtak róluk, rojttá romlik a keshedt

kókuszszőnyeg, a sárgán tengődő vízipálma

kiszárad a teremből, ahol kiskosztümös, nett

tanácsi dolgozónő iktat, oktat, vagy esket,

a helyiségek, ahol születve, halva, válva

előadódtunk – csak míg élünk, akik élték

őket, csak addig élnek, az emlékezet érték-

közömbös mézében mumifikálva.

„Új élet”

Hogy végleg is? Miért ne? Egy lakás,

igaz, a más múltjával teli-élve

minden zuga, no és? a más se más

olyan nagyon… Bemenekítve télre

pár cserepes növény… még három hónap, még négy

s föl sem veszed a szekrény tetejére

toloncolt bukósisakot, és hogy a mélykék

pliszírozott eget két bukóréce szántja

a polc iránt a döglött denevérként

kiszegzett legyezőn… Az ajtófélfa fája

ödémásan a rozsdás zárak köré dagad

(hús jegygyűrű köré). A por szürkeállományra

vetült kandallótűz a lámpa-üveg nagyagy-

kérgén a tűz hője-fosztott soványka

nővére, vízió vagy „érzéki adat”…

Pár év, s nem is gondolnál költözésre.

Vagy gondolnál, de tudnád: úgyse mégy el.

Mint ahogy nem fog elköltözni D. se,

itt fog a szövegszerkesztője képer-

nyője előtt vívódni négy vagy ötszáz

évig még Dosztojevszkij vibráló szellemével,

s örökre itt hurcolja majd a kottát

le-föl, a harmadik szint csúszós falépcsején J.,

vagy a soros barátnőtől adoptált

reszketeg pincsit. A szobájában a tévé

sosem lesz jobb, örökké zúgni fog,

s Greco-szentek haránt hullámzó lángfejévé

fújja a terroristák vagy kommentátorok

koponyáját a szürke űrbéli szél. Na jó, a

csengőt talán idővel – de nem, a fűnyírót,

azt javíttatja meg, szomszédi presszióra.

A híres gyep, az ám… Zöldell mohón egész

télen minden növény, mintha valami óra

megbolydult volna bennük, a februári ég

úszó füstje elé már hiánytalan kirakja

szégyentelen vérzőszív-készletét

ellenpontnak a japánbirs vagy vadalma

vagy nem tudom milyen bokor, a barka sápadt

árukínálatát túlharsogva. A parkban

szétszórt piszkosfehér csoportokból libákat

formál a szem előítélete,

holott sirályok: peckes háromszögek, s ha szállnak,

ormótlan, szárnyas orsók. Csak ritkán süt ki, de

ha mégis, hát! Ellenfény-glóriát von

futólag fűre-fára, s mintha a zöld ide-

áját, de tényleg azt adatna látnom!

Meg ahogy gondos ujjakkal pihe

után matat a lompos tweedkabáton…

Két-három év, s holtbiztos lenne: most már

föl sem tűnik, nem fogna el a bőség

zavara a tizennyolcféle mustár

láttán, meglelném az eszményi cornflake-

márkát, a rámszabott fürdőhabot,

s előbb-utóbb amellett is kikötnék,

hogy mint apátnő vagy agátkő, másnapos

farsangi árny, feszengjek fakó hétfői fényben

holtomiglan, vagy mint Hádészt megjárt hajós

fitogtassam finom, vérlázító fölényem

úton-útfélen. A sötét tapasztalás a

gyanútlanok közül mint ritka érdemérem

emelne ki. A gőg felleghajtója vásna,

kopna, de tartana, míg nem fáradnék belé,

s az évszakok kevésbé látványos fordulása,

esővel álcázott futása, éveké,

meg nem kínálna más, terepszínűbb szereppel,

s tanár vagy háziasszony lennék, vagy épp a gay

jogok élharcosa vagy festékszóró- s zsilettel

polgári szőrmebundák ellen fegyverkezett

állatvédő, igen, akár az is, ha egyszer

csak-élni nem lehet. (Mért nem lehet?

Ahogy a tűz, a barka vagy sirály: van.

Csak-van. Hát jó, ha nem, nem.) Levedlett életed

most már csak úgy, ahogy a gyertyalángban

ködlik rossz útra tért albán közért-

pénztárosnőnek, fríz halász korában

hogy is volt, vagy mikor Japánban élt,

s volt egy apró, fehér kutyája… No de csak van

valami… Mire gondolsz?… Valami, túl a tér

s idő minden cselén, amiről úgy lepattan,

mintha golyóálló üvegről… Sűrű, pont-

szerű zárvány, elvásárolhatatlan

félpénz, iránytű a sötét uton

végig, s tovább… Gombostű lágy iszapban…

Van? Nem tudom. Van? Tényleg nem tudom.

Hangok

Jób

Ma éjjel, álmomban, megint utaztam.

Anyám, szegény, írt, hogy jöjjek azonnal,

a szívét panaszolta (vagy húsz éve halott már).

Valami rosszarcú idegen a vonatban

folyton engem lesett, látszott, hogy rosszat forral,

ócska kabátok közül sunyított rám,

egy kihalt állomáson leszálltam, vizet ittam,

az a gyanús alak meg eltűnt a csomagommal,

énnálam meg se pénz, se igazolvány…

Reggelre befagyott a konyhaablak.

Csak nem bírja, hiába, kifűteni a kis

rossz vaskályhám azt a köves hodályt sehogysem.

Pedig föltüzelem, legyen az rongydarab vagy

használt étolaj… Mindegy, nagyobb hideget is

értem én… Igaz, a barakkot az az ötven

ember csak belehelte… Hogy hányan ottmaradtak,

de hányan… Nem is értem, én hogy lehetek itt…

De engem mindig őrizett az Isten.

Csoda pedig – tíz év ott, a jéghideg pokolban,

a sarkkörön, napi hatvan deka kenyéren,

hetven kiló vagyok: ott nem nyomtam negyvenet sem.

Aztán itthon… Söpörtem, gyapjúbálákat hordtam,

a diplomámmal, és fáztam tovább a télen,

amennyi szénre kellett, még annyit sem kerestem.

De hányat elvittek, amíg én odavoltam!

Azokból egy se jött meg. Én mégiscsak túléltem…

Engem mindig megőrizett az Isten.

Igaz, szívós voltam mindig. Sokszor kiküldött

apám kaszálni, az út egy hegyen vezetett át,

hajnalban keltem és délre jó, ha kiértem…

Apám, ha csak tehette, csak földet vett, vagy erdőt

(…mert azé a haza…). És a fenyők közé gyümölcsfát

ültetett egyesével. Pedig mennyire kértem:

„Apám, hát mire jó ez?” (Ahogy megyek a nagy zöld

sötétben, mintha lámpák gyulladnának föl: ott állt

egy körtefa, gyümölccsel rakva. Máig sem értem…)

Meg pincérkedtem is. A vendégek szerettek.

Csinos kölyök voltam, pirospozsgás, pufók.

Emlékszem egy családra: lejöttek minden nyárra

a fürdőre. „A kislánynak mit hozhatok?”

kérdem az anyjától, ez a kis szemtelen meg

(szép kislány volt – az a fekete, hosszú copf,

egy kézben el se fért és leért a derekára)

odapattan elém, nagy mérges szemeket vet

rám – óriási, fekete szeme volt –

„Semmi kislány”, azt mondja, „kisasszony: domniscoara!”

Egyszer később, a rozs közt, csókolóztunk is egyszer,

de semmi más… Igaz, nagyon nevette,

hogy milyen zöldfülű vagyok – pedig hát…

Még húsz se volt, szegény… Az ereit, zsilettel…

Mondták, volt valami férfi, hogy amiatt, de

én nem tudom… Előbb még elküldte nekem a copfját…

Mikre vissza nem emlékszik az ember,

mikor már arra sem, hogy hova tette

a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt…

A rádió fagyot mond. Ha így tart ez a tél,

kifagynak a síron a begóniák, pedig

milyen szépen megfogantak a nyáron…

Második feleségem volt… az első, az él

ma is, csak férjhez ment, szegény, hogy nem kapott hírt

tőlem nyolc éven át… És ott van a kicsi lányom

sírja is… még egyéves se volt… Semmit sem ér

ez az új temetőőr. Mondják, nagyon iszik.

Mindig mindent magamnak kell csinálnom.

Én mindig hittem a reinkarnációban.

Egy médium – Kolozsvárott lakott,

és elmentem hozzá kíváncsiságból egyszer –,

az csak rámnézett, és mindent megmondott rólam:

hogy tíz évig leszek távol, élőhalott,

hogy másik országban, más városban öregszem

meg, mint ahol születtem (azt is megmondta, hol van

úgy nagyjából). Na és ő azt is megmondta, eddig

már hányszor és mi mindennek születtem,

sőt, még le is rajzolta egy füzetbe.

Még ma is őrzöm azt a papirost

a tárcámban, igaz, jól el is van rongyolódva:

ilyen voltam, mikor ősembernek születtem,

ilyen, mint római dajka, mint sisakos,

szakállas görög harcos… Mint francia vicomte a

múlt században, igen sok rossztettet elkövettem,

igen, és ezt a sok bűnt vezeklem le most –

így van. Másképp mi célja, vagy mi értelme volna?

Öregasszony

Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.

Énbennem már nincs, ami elromoljon.

Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még

megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,

nagy homlokom: jóformán csak fejem van,

akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt

a többi porfogó közt, lánykoromban.

Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát

emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl

ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,

harminc évig akár, én is miért ne lennék

tartós, akár a húgom olajképe tizennégy

éves korából (elvitte a tífusz

egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!

Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol

a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,

mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…

Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve

– a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –

(nem hordanak ilyet vagy negyven éve),

sápítozom, hogy elvitte az asszony,

aki takarítani jár (kell is az annak,

jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,

a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,

mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,

horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,

lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.

Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-

hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg

negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.

Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…

és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,

hogy én martam el a barátját (azt az egyet,

aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?

Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…

Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?

Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat

hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel

álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,

soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved

néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.

Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,

a hajukat babrálják, ki-befonják

a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember…–

fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.

A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,

azzal édesgetem őket hozzám, amim van:

a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,

énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,

hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem

(ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),

mint maradék parázs éjszaka a sötétben,

az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét

ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma

azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként

mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a

patak, a partja végig valami sárga gyom,

a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…

Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,

beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk

úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,

ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,

misére készültünk vagy talán látogatóba,

én, persze addig sem bírtam ki a szobában,

olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt

orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

Bukott diktátor

Hát mit akarnak tőlem? Mi bajuk van

velem most egyszerre? Cibálnak hevenyészett

díszletek közt – kopott pad, vizespohár – egyik

fűtetlen helyiségből a másikba, kalapban,

nagykabátban szorongok, hol durvák, hol kimértek,

süvöltözik eszelős vádjaik.

Még tegnap is – mi ember volt az utcán,

egymás sarkát taposták, ahol csak megjelentem.

Üvegre égetve, pasztellben és olajban

sötét, vesékbe látó szemem, obszcén piros szám

nézte őket a falról, húsz év előtti ingem,

vagy vészjósló aranyban csillámlottam, a hajnal

óriás orrnyergemen gyulladt föl; mint napóra

virágzottam a téren; vagy amikor a végén

lemennek spárgába a stadionban, és hosszan

a lábukra hajolnak, a sok feszes trikóra

varrt foltokból, papírzászlókból ott is én, én

mintha mélyvíz alól, lassan kibontakoztam.

És most egyszerre – mi? A nyaralómban

a kék-arany szalon, a baldachinos ágyam,

velencei tükröm – ez fájt nekik?

Az a két ócska Rolls-Royce? Mit tudnak ezek rólam?

Tudják-e, hogy hatan szorongtunk egy szobában,

én hordtam el az összes testvérem gönceit…

Nehézfejű voltam, alattomos,

nevettek vagy még csak nem is nevettek,

mikor a tornaórán a néném kombinéját

meglátták rajtam… Az élet mindig gonosz,

szűkmarkú volt hozzám. A simáknak, könnyedeknek

– azoknak mindent! Azt soha, ami nekem járt!

(Később, igaz, lettek eszközeim,

hogy elvegyem – miért nem adta önként?

Vagy mért vette vissza, ha adni kezdte?)

Például ültünk egyszer odakinn

anyámmal, egy kerthelyiségben, olyan hét

éves, ha voltam, a kerítés sok nagy X-e

nyírfarönkökből volt: látszott a pár sötétebb

simább folt, a levágott ágak helye a kérgen,

és a hársvirág szitált a szódámba, a csupa sörfolt

abroszra, a hajamba… Egyszer, hajnal felé meg

(valami lakziból vittek haza) az égen

feltűnt egy üstökös. Biztos, hogy üstökös volt.

Én láttam egyedül. Minden: az ég, a föld,

minden a kedvemért volt. Azóta hova tűnt?

Valami kárpótlás csak járt nekem, nem?

Most itt állok közöttük, véznán, fakóra főtt

kórházi pizsamámban, túl bő zakómba tűrt

szép selyemsálamban, törődött öregember…

Hát mit akartam én? Csak amit mások.

Csak azt, hogy a világ úgy tükrözzön vissza engem,

mint a lelkem teszi: a halandó isteneknek

kijáró ünnepi pompában. Ez talán sok?

Olyan túlzott kívánság? végül is: megszülettem,

és nem élek örökké. Ennyit csak megtehettek.

Hogy nem kérdeztem őket? Miért, engem ki kérdett,

vállalom-e, ilyen feltételekkel,

mindezt, akarok-e egy jelentéktelen,

mézes-mázos, riadt kereskedősegédet,

poros bürokratát találni minden reggel,

ha a tükörbe nézek, egyetlen életem

minden egyes napján? (És nem is élek örökké.)

Ezt senki nem akarhatja. Beszélhet

akármit a sok álszent. Már látom, ahogy egymás

torkának esnek majd, ha nem leszek köztük többé.

Én csak igazságot akartam. Ha már az élet

ilyen méltánytalan. Csak azt, amit más.

A szép utasnő

Ária

…Azt nézi, mért vagyok

gyászban? Igen, szegény néném… Most ő hagyott

itt minket (hányadik eset már a családban!).

Feketében, ilyenkor – csurom egy víz a testem,

ott kinn a sírnál majdnem összeestem:

egyszerre, mintha jégen álltam volna, a lábam

csúszni kezdett alólam… Ez a szörnyű meleg!

És ott azok a roppant fém-kandeláberek!

Ahogy a szélben oldalt kidől rajtuk a láng, a

napfényben elmosódva, vízszintesen lebeg,

hogy azt hinné az ember, a lélek integet,

ahogy kelletlenül lassan a túlvilágba

halványul át. Igen, szoktam ilyeneket

gondolni… És előtte, alig fél éve meg

a sógorom… Közúti baleset volt… A házba

úgy hozták, konténerben, jócskán éjfél fele –

képzelje el, hogy én virrasztottam vele

egészen reggelig! Maga ott éjszakázna

kettesben egy halottal? Nekem most is remeg

a lábam… „Asszonyom, inkább ne nézze meg”

azt mondja az az ember, „mert oda lesz az álma!”

Az én álmom! Nem nagyon hinném, hogy még lehet

rosszabb, mint amilyen most… Sokszor fél éjjelek

úgy telnek: forgolódom, meg tépdesem a párna

csücskét vagy nézem a sötét eget,

az űrt… Ha álmodom, még rémesebb:

huzat sodor, apró pihét, nagy termeken át,

és kétfelől fehér formák derengenek,

szobrok – nézéstelen, fehér szemek –,

s úgy érzem, nem vagyok, mert senki nem lát.

Senki, de senki… Sokszor sikoltva ébredek…

Pedig, ha tudná, hányfélét szedek

csak nyugtatót! A kis doktornőnk az egyetlen,

akinek van fogalma róla, mit szenvedek.

Azt mondja: „Erzsikém, maga csupa ideg,

miért nem lett színésznő?” És tudja, hogy lehettem

volna? Még harmadikban, majdnem jutott szerep:

a Margaréta-tündér. Drótra feszítve krepp

sziromszoknyám lett volna, a hajamban aranypánt,

meg zöld bársonycipőm… Egy másik lány kapta meg.

Látja, milyen az élet, még ezt sem adta meg.

De nem bánt már, ne higgye. Engem már semmi nem bánt.

Hogy süthet ennyi bajra a nap, most mondja meg!

Épp így sütött, mikor az első férjemet

hárman hozták haza, s én a két kezemmel estem

a kontyomnak – lefogtak, de már kitéptem egy

csomót!… Milyen hajam volt!… Most mondja, mért nevet?

Majd a bokámig ért le – az égre, ne nevessen!

Az elhagyott lány

Dal

A postaszekrényt

nem néztem meg ma sem: a szögletes rés

sekély sötétségében hátha, hátha –

nemcsak az áltató bádog derengés…

Nem kell ma mégse

megtudnom, holnapig: a szürke résre

merőleges, hitegető fehér él

csak egy felszólítás tüdőszűrésre…

Elég, ha másnap

derül ki, hogy amit én kézírásnak

reméltem, egy körbélyegző szegélye,

s az ott egy könyvtári felszólítás csak…

Addig megint a

megállt idő hülyén kattogva, mintha

egy írógépen egyfolytában x-et

ütnének, vérszegény tapétaminta…

Órák, üresre

lappadt idő, hogy volna újra teste,

tapintható, hogy volna újra testem,

becézhető, nem adja meg az este,

ahogy tegnap sem adta.

Néztem, a tetőantennák fölött a

beírkált ég hűlő neon vizében

tollászkodó, parázsló szélű vatta

kénsárga, füstkék,

fémszürke lesz, s eszembe jut a festék:

két sor korong bádogdobozban – akkor

kaptam, mikor a mandulám kivették.

Míg víz nem érte,

a kék, a zöld, kármin vagy okker érme

szélén írás szaladt körbe, középen

egy páva! És ami könyv volt, de mégse,

az a kihajthatós… A

két lap közül égnek pattant a posta,

vagy egy vidéki állomás, piros pad,

a sárga falra fölloccsantva rózsa…

Amire néztem,

mind visszanézett, fölszívott egészen,

se kín, se bűn, se vád, se vágy – csak átjárt,

átjártam, víz a sóban, só a vízben…

A szerelem nem

itt járt, villogva és roncsolva bennem,

lenyelt zsilett, hanem ott kinn világlott,

a világot gyújtotta föl, nem engem.

Mi állt közénk? A testem?

Az áramló örömből így kiesnem

mért kellett? És az áram? Kifogyott? Megfagyott?

És én? Alig vagyok? Vagy túlságosan vagyok?

Kövér asszony melegben

Mit meg nem próbálnak az emberek!

Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba,

a karján háncskosár, abba pakolta

a holmit a műanyag kosár helyett,

mintha neki többet szabadna. „Mégis,

ezt hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága?

Azt képzeli, hogy a szabály magára

nem érvényes talán? Hiába néz így.”

Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem.

Ha összeér, mint a csalán a combom

úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom

ebben az összeizzadt szűk köpenyben…

Igaz, én mégse kaphatom magamra,

ahogy a tanulólány szokta, egy szál

semmi kis bugyira – örökké ott áll

az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja,

s a puszta rózsaszínje átdereng…

„Csak álldigálj, fiam” mondom, „felőlem!

Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem,

belőled is: híg háj, csomós erek.”

Ez a szerencsétlen penészvirág

ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét”

mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét

neked hordja haza, neked csinált

két gyereket, ott a lakás, az autó…

A másik nő? Ne félj, azt is megunja,

ahogy téged megunt. Mindenki tudja,

ha nem bolond: a szerelem múlandó.”

Két hete nem esett… Micsoda nyár!

A bőr ragad, a vászon összefonnyad,

rohad minden puhán, mint egy kiolvadt

mélyhűtőben. A metszett cseh pohár-

készlet a Vasedény kirakatában,

ahogy nagy tűkkel dobálja a nap,

mint hajnali fejfájás, hasogat.

Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam

folyékony kőbe süllyed, menten elnyel,

azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny,

hideg ezüstfejek szőrmekeretben

csak néztek rám ferde ezüstszemekkel…

Miért nem kell senkinek az igazság?

Mért gyűlölik? Ma is, egy nő mivel jön?

Zöld barackot kapott. „Addig örüljön”

mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát

a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús,

olyan hibátlan, mintha festve volna –

Ma még csak egy szeplő van rajta – holnap?

A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús.

Dobhatja ki. Mikor majd széthasad,

és olyan piros a paradicsom, mint

nemrég egy dísztribün, másnap beomlik,

ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak

minden gömböt rajta külön kivéstek

volna piros kőből, olyan a málna,

aztán mikor kiborítja a tálba,

mit lát? Fehér penészt az összepréselt

szemek között. Mint ahogyan a nyár

ahogy jön, már megy is.” Én nem tudom, mért

rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.

Én csak elfogadom: ez a szabály.

Próféta május havában

Május 19. Mióta is nem élek,

csak zöldségen? A húsról aznap mondtam le végleg,

ma két hete, mikor a dán komphajó leégett

s elgázolták a macskám. Bár a növény is érez,

mint olvasom, nem egy kísérlet bizonyítja:

könnyen azonosítja társának gyilkosát a

sárga papucsvirág vagy a fejessaláta,

s elhúzódik előle hangtalanul sikítva…

Posta: csak meghívók jöttek. Mindet kidobtam.

Mert végül is minek: a nyakkendős tolongás,

a diszkrét kannibál tánc a májas és a sonkás

szendvics körül, cukor és cián visszafogottan

alkalmazott kevercse, célzások és nevek

elejtett keszkenői, villanysütötte váll

gömbje, jégkocka éltől megkoccanó pohár

fölött a karmazsin száj művészetről cseveg…

Május: amerre nézek, folyik a zöld pazarlás.

Világosan-sötéten ragozza az alapszínt

fű-fa. Egész sor zöld körmű kéz tolakszik

a lucfenyő sötétjén: harsány idei hajtás.

Az árvácskák: ovális ékszerbolt, sárga bársony

alátéten lilásfekete denevér-

melltűk sora sötétlik. A gesztenye fehér

műszempillái közt, a selymes szájpadláson

ellenpontozva a fehér vagy hússzín ajkat

négy aszimmetrikus, sárgás vagy borvörös pötty;

a tulipán ölében a mélyértelmű ötszög,

a csillogó kínálat – ha engedem, becsalhat

az élet fényes üzletközpontjába, legyek

falánk rabja e kétes javaknak, egyre beljebb,

újabb polcok felé vonz, hogy mindent elfeledjek

amit tudok: a hámló, zsúfolt nyomornegyed

utcáit, döglött macskát, kigyulladt komphajót,

terrort, tájfunt, lelőtt ír benzinkutast, kiszáradt

sárga papucsvirágot, az én poros szobámat

éjjel, a hajnalig égő depressziót,

hogyan dereng a zöldes szellem-számlap, ha óra

órát követ, s a bor se, a Noxyron se használ,

hogy ível könnyed, átlós bambuszhídként az öt szál

hajam a jobb fülemről a bal halántékomra…

A szomszédnőn ma is tökéletes a smink;

fülcimpáját a két fémkarika súlya húzza

– arany ütők, a fényt verik sürögve vissza –,

ahogy napra görög a rozzant tolókocsin.

A másik, feldagadt bokákkal, őszen és

fémfoggal, félregombolt otthonka fedte ványadt,

fakó csomag, világszép kreol rabszolgalányok

balvégzetén borong és kacér grófnők zenés

hányattatásain. A férfi – ötször műtötték,

fehér, akár a pince mélyén nevelkedett

krumplicsíra – a rózsás, agresszív melleket

lesi mohón a címlapfotón, a napsütötte V-t

a naptejreklám bronz hasán. Mind jobb szeretnék

eljátszani egy monstre-operettben, ha másként

nem megy, a részeges inast, szikkadt szakácsnét

a szőke sztár és párja mellett, mint főszerepként

önmagukat egy abszurd drámában. Vesztesek,

jogfosztott népcsoport, egymást csak megvetésre

méltatva áhítoznak a szép győztes kegyére,

a győztesére, ki rájuk ügyet se vet.

De nem tart soká úgysem. A készletek

fogytán. Az ózonpajzs lyukas. A szénmonoxid

szunyogfelhő-lepel alatt kimérten izzik

kevés időnk, kiszáradt, lázas szájként reped

a földfelszín fakón. A gabonaövezet

csúszik észak felé, a búzatáblák helyét

gyapot hódítja el rendre. A sarki jég

homályos tömbje mállik, duzzasztja a vizet,

a túlkelt óceán a partra árad…

Majd akkor, ott! Szeles szállásainkon, étlen,

mi, egynehány túlélők, a szabvány szenvedésben

mind egyformák leszünk. Igen, majd nemsokára…

Narkomán

Na és helyette? Mondd, mi van helyette?

Ami másnak? Ahogy elnézem őket

utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –,

hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se,

mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert

nem szokott rá, vagy a boldog tudattól,

hogy hétből öt napon hajnali hattól

sajtot mérhet, írógépet püfölhet,

ágytálat hordhat… Persze, az eredmény:

megtérni este meghitt otthonomba

– másfél szoba panel – a balkonomra

muskátlit ültetnék, egyengethetném

a szőnyeg rojtjait… ott learatni

munkám gyümölcseit, na igen, az már

valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár…

Meg csicseregnek a kismadarak – mi?

Meg szerelem. Az van még csak nagyon.

Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el.

Bámulod a plafont, nem érdekel

semmi, csak az a rohadt telefon,

hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc –

a nap az istennek nem érne véget.

Amire nézel, mint a sósav, éget…

Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt.

Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret,

vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán

már csak minden szentévben nyúlna hozzám,

nem nő volnék – valami átmenet

a Szűzanya meg egy öreg hokedli

közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment.

Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek

ezért is? Én akartam megszületni?

Talán magamtól csatlakoztam ehhez

a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam

én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan,

hetven évig, és közben jó, ha egy perc

öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam,

hát csaltam, ha más módja nincs: de most,

ha akarom, százból százszor pirost

vet a rulett itt a köztiagyamban…

És mit vesztek vele? A szép öregség?

Mikor a vízbe aprókat kavarva,

mint egy üvegvázát, magasra tartva

turbános teknőc-fejem, hogy a festék

le ne ázzon, a napi ötven hosszom

rónám szorgalmasan faltól-falig,

s nyolcvan fölött hetvennek még alig

néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony,

protézis a pohárban, csillogó cső

etetget, a vénám körül merő kék-

zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék,

zsugorodom – s sehol az ápolónő…

Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a

génjeim vagy a tetteim – tudod kit

vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig?

A kozmosz, olvastam, zuhog magába,

vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni

tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de

a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se:

semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi…

Idő se lesz. Idő különben sincsen.

Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap

elérte, a kehes konyhai csap

fénylett, mint egy madárfejű kisisten,

a csőrén kitüremlő, kicsi körtét,

a csöppet lassan érlelte a súlya,

a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva,

de mielőtt elpattant – egy öröklét

múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem,

hogy a világ megoldása bekattan:

hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban

ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.

A hetedik év

Ez a zilált, zavaros szemű nő

ugyanaz lenne tényleg

mint az, aki a képen nevető

arcával az enyémhez

simul? Mi teszi ezt? Csak az idő?

Én már semmit sem értek.

Én megmondtam neki: „Nem érdekel,

anyádék hogyan éltek.

Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!”

Mindennel egyetértett.

Most napokig némán járkál le-fel,

mint egy sebzett kísértet.

Mintha egy ádáz idegen erő,

valami ismeretlen

holtak lelke rikoltozna elő

a szánkon – nem mi ketten…

Sótlan a leves, mondom, mire ő:

hogy én sosem szerettem.

Most mondd: ha már csak egymást öli két

ember, nem jobb, ha válik,

mint valami vétlen bűn örökét

hurcolni mindhalálig,

mikor a végső perc mécseseként

egy gyűlölt arc világlik?

Csak érteném, csak tudnám legalább,

hogy kezdődött, mi hozta

létre – a társadalom? a család?

Isten? hogy megpofoztak

négyévesen? – ezt a fekete lánc-

reakciót, a rosszat…

Olyan mindegy ugyan. A lavinát

elindíthatja bármi:

görögjön életek sorain át…

Hogy képzeltem: talán mi…?

Csúszik velünk is lejjebb a világ –

ki bír útjába állni?

Négy sör után

Megint nem állt a lábán, mikor megjött az este –

vagy inkább éjszaka… Névnap volt állítólag

– igen, megint –, utána valahol még bedobtak

egy sört a kollegákkal… Eddig nem említette,

hogy valamelyik kerge tyúkot pont Leonának

hívnák abban az istenverte irodában.

Ki tudja? Én nem. Én be nem teszem a lábam,

sőt az se, hogy csak úgy odatelefonáljak,

olyan sincs! „Értekezlet… Ebédel… Majd talán

kicsit később!” Ilyen gyöngéden fuvoláznak,

jóságos nénik egy ütődött óvodásnak,

csak az a kuncogás, csak azt ne hallanám…

Szóljak neki? Minek? Tudom, hogy mit felelne:

hogy zsarnok szörny vagyok, hogy nincs egy perc nyugta tőlem,

pedig joga van élni neki is, és hogy ő nem

az anyám, akinek nem volt más dolga, persze,

mint kényeztetni engem (naná, a négy gyerekkel!),

és most, mint holmi kényúr, ugyanazt megkívánom

őtőle is… A mocskos harisnyája az ágyon,

a mosatlan edény, ahogy otthagyta reggel…

Valahogy így. De csak próbálnék én meg éjfél

körül állítani haza, vagy hogy jogom van

tudom is én, mihez, ilyennel jönni – nyomban

leszakadna az ég… Hogy mért nem hagyom faképnél?

Jó kérdés. Egyszer (ezt ne mondd el senkinek se,

ezt most tényleg ne: senki nem hallott róla – ő sem),

megtettem. Nem hiszed? Mikor kiküldetésben

voltam egy hétre, akkor. Úgy a harmadik este

egyszerre csak: na és, ha nem mennék vissza többet?

Egész este, ahogy máskor csak két konyaktól,

úgy fel voltam dobódva a puszta gondolattól,

aztán másnap, hajnal felé egyszerre fölvert

a tulajdon szívem dübörgése: mosolygott

holtában – mint a macskánk, az erkélyről esett le –,

és azt a régi, sárga kötöttruhát viselte…

Én meg, mint a bolond, kaptam a telefonhoz…

Aztán? Semmi. Beláttam: fontos ügyeiben nem

dönt szabadon az ember – erről ismerszenek meg.

Akarat, ész, ilyesmik – amiket úgy szeretnek

belékeverni – szép, szép, csak épp a lelked ellen

– vagy nevezd, aminek akarod – nem tehetnek

semmit, vagy szinte semmit. Persze, komoly kísértés

szabadnak lenni… Másrészt nem rabság minden érzés?

Kérdés, kinek mi ér meg mi mást – mindenki vesztes,

ki így, ki úgy… Nekem, mégis, így legalább van

valamim, amiért… Hány óra? Már negyed négy?

Nem, semmi baj, mi volna?… Azért most jobb, ha elmégy:

nem szereti, ha itt benn dohányzunk a lakásban.

A trónfosztott királynő

Legyenek átkozottak… Hogy ezt tették velem…

Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem:

az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg…

Most meg nézzen körül… de nem az én szégyenem,

nekem nincs bűnöm ebben. Minden annak a nőnek

a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál –

mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek.

Van egy kislányom, egy hétéves kis virágszál –

ő elvette tőlem, az én kis gyönyörűmet.

„Én, bírónő, hogy én? Egy szó ebből nem igaz!

A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen

lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc?

Itt ez a gyönyörű kis nyaklánc – őneki vettem!

Meg kistáskát, tükörrel…” „Nézd, mit hozott neked

anyád!” így hívogattam, de ő, szegényke, csak néz

és bújna el előlem… az Isten verje meg

azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét!

„Hogy én? Soha! Esetleg a szívem miatt talán… Rossz

a szívem… De különben? Soha! Már lánykoromban,

megmondhatja akárki, egy csöpp nem ért a számhoz,

borzadtam tőle. Ezt is csak az terjeszti rólam!”

A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem

volt jó neki, csak a más asszony férje kellett!

Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem –

csak elnézem, hová juttatta azt az embert:

rendőrrel vitet el, hogy ezzel fenyegessen,

engem! nem, ez nem ő, ez tőle sose tellett,

az én jó férjemtől – hogy szeretett, Úristen!

„Csak azt nézd, tetszik-e”, azt mondja, „azt veszed meg,

amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz

nem számít!” Gyűrűt is vett, meg azt a drága brosstűt

– kis őz, rubin szemekkel –, rám költött egy egész

vagyont aznap… A ringlispílre is fölültünk…

Hogy sikogattam! És a hasamban mintha lepkék

repdestek volna… néha a föld zúgott fölöttünk,

talpunk alatt a felhők… és aztán nyert nekem még

egy sárga gipszlovat… Csak nevettünk és nevettünk…

Ez egy ősrégi fénykép… Itt láthatja, milyen szép

kislány voltam. Csodámra jártak… A nagyapámnak

a szeme fénye voltam! Mindig jött reggelenként:

„Gyere, kis csillagom, megnézzük a kacsákat!”

Mentünk, remegtem a fehér kartonruhámban,

még nedves volt a fű, a nap csak pár perce jött fel.

Egészen szőke voltam – el sem hinné, ha lát, ma

milyen vagyok… de minden sötétebb lesz idővel.

Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban,

körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék,

az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon,

fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kísért két

göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon

a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt

helye – benyelte egy lyuk, akár a nagykabátom

(minek nyáron kabát?) vagy a váltás ágyneműt,

a piszkos ablakon át szivárgó, gyönge fényben

ülök, várok: a Nap bujkáló, sárga pont,

felleg-fényképezőgép nyílása, hogy bemérjen,

mozog egy felleg-arc előtt. Aztán a hold

a szürke plédbe éles lyukat éget. A lombok

sötét közén sugárzó vízfej fúrja magát át,

az ablakon parázsló kísértet les be, fojtott

vihogás emeli, míg elhagyja a párkányt,

inogva láthatatlan rúdján. Jeges befőtt

később, úszkál szivárgó levében tejfehéren,

majd egy szem altató, és lassan hátrál a köd

magas polcán, ahol többé már el nem érem.

Ma itt járt a hugom – többet nem engedem be.

Órákon át – de mintha a fogorvos fúrója

csiszolná az agyam, vagy mintha az én fejembe

átplántálnák a más szemét – csak mondja, mondja,

hogy a világ, hogy az majd mit szól – azt a világot,

amiről ő beszél, megtarthatja magának!

Az a világ igaz valómban sose látott,

az mindig csak merev szabály és puszta látszat

szerint ítél – nem, én már elég sokat megértem,

hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van.

Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden,

hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem –

ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan.