Nagyböjt

Komor boldogság, aszkézis, mely szerelem:
csak a reménytelen őrzi magát.
A Vérmezőn át, naptalan reggeleken
látom: mint ragály, fekete láng
terjednek a borókák. Mint zörgő héjban sötét mag
– kettéharapva tűz – úgy hordozza az évszak
ellentétét: a monotónia
húsában extázis – villámló ideg lakik.
Magam fosztom meg díszeimtől magam.
Nem is kívánom, ami nem adatik.
De gazdálkodván csak a kevésből, ami van,
kuporgatván, látom: ablakait
bevágva, ívpapírt és naptárlapot kavarva
a léghuzatban, zivatar zúdul a Hivatalra,
fény és szél vihara vakít,
rázkódtatva a díszterem mellszobrait.
Látom: szenvedély szelében forognak az ívek,
belső tüzüktől sápadtak a szobrok.
A vágy szemén kendő volt: birtokolva,
karomban ismerem föl célomat.
A tényeket egyetlen hasító pillanat
vonatkozások hálójába vonja.
Hol delelő ponttá szűkült az öntudat,
tüdőmet boldog félelem marokra fogja…
Fölgyújtva napjaim – mint fémtárgy föld alatt,
vagy a vízmozgás visszfénye a parti lakások mennyezetén:
fojtott sugárzás, testetlen zajló áradat –
a letakart tükrök, kereplők, lecsavart
láng idején átég a remény, a remény.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]