Tovább egy házzal

Itt eddig még nem, itt többé soha: jár-kel a fény a házban, átsajog helyiségeken: hol a jégszekrény, hol a mosdó vagy a fürdőkád oldala árad meg fehéren a félhomályban, ahogy nyitok-csukok ajtókat, elmosom a két poharat, itt többé sosem, itt még nem eddig, de most mindezt: a sarokban a rossz mosógépet, a sötét polip-kaktuszokkal, a párkányt, a tükörhöz tűzött képeslapon a tenyérnyi Füredet: átlakom emlékemmé. Ami szilárd volt, végleges volt, kitöltött tér – ezentúl élőként élő testbe épül és időbe. Vizet zúdítanak ki a ház elé: egyetlen pillanatra, mielőtt lenne szürkén sötétebb szürke folt, árnyéksík: sugárral, iránnyal áthatott el- és szétszáguldás, csillagrendszer.   Ahogy kinn a lomb megbiccen, kigyullad-kihamvad a veranda linóleum-padlója. Itt már sosem, de majd máskor, másutt, miközben öntudatra lassú hullám dobálgat, más falakra, repedések, képek más rendszerére föleszmélő szemekkel – felszinére az örvénynek sehonnan ez forog, hogy lennék majd itt és most akkor ott.