Béka

Ott volt reggel a kert végében, a lyukban – az este kotortam, alagútnak, a földet átfúrni – hevert szürkén, kocsonyásan a fűben, a porban. Akár valami kő. Hideg árnyba fakult hasa sárga-fehére. S láttam a nyakán kanyarogni elő valamit seszinű-ragadósan – a vére? Tudtam, hogy drót, hogy akna, puskák szegik el idefent a határt, s nincs út, csakis így, lefelé, a szabadba: csak szűk csövön és égő kövön át, a túlnan lemerült fény kék foltja felé törekedve – de éjjel följött a lejáratot őrzeni szürkén, holtan, puhacsontu parányi kezével… Pedig még alig ástam! Villog föl a porból az éles üveg. Nyeli vagy köpi vissza a fényt a hibátlan gömbhéjon a tócsa, a járda, a gyep.