Fehér-fekete

Élve dobták a kályhába a patkányt:

előbb a sistergő, narancsvörös láng

közt patkány-forma árny, később finom

rágcsáló-csontozat egy múzeum

hullámzó tárló-üvege alatt,

majd az sem. A macska-szaporulat

fölöslege vízbe, aztán szemétre

kerül, egy ázott gallér tarka prémje

darabokban, hamu és hagymahéj közt.

Közben a nap süt, kék az ég, a fű zöld,

fényes sörény, és mindez hihetetlen.

A tetszhalott, fakó gallyak rügyekben

törnek ki sorra, rangrejtett smaragd

tavalyi, sárga fű közt, benne a Nap

fullánkja, dél dől a gyomos telekre,

nyár lesz, tízmillió káposztalepke

sodródik seprő szélben, az elhevert gyep

fölött fehér, tündér atommodellek:

a pitypangok. Minden úgy jó, ahogy van:

ez a szem nézete. Holott az agyban

egy végtelen védő- és vádbeszéd

folyik egyszerre s szortírozza szét

– melyik ki mellett szól – a képeket.

Egy csont-jég laboránsnő méreget

pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér-

fekete logika – érv-ellenérv –

őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem:

egész-igen, vagy az egészre: nem.

Párok

A lángoló dühvel vagy higgadt-módszeresen

izzé-porrá toporzékolt karóra.

Az egyre szennyezettebb szókészletek, a szem

tükrén a jéghideg karikatúra.

A kéthetente-két-szót, felhúzhatós babák az

Orange Pekoe vagy a Lapszang Szucsong

dobozai között kóvályogva, az álarc

alatt a düh, a lassított-film gesztusok.

A sör, a bor, a fél üveg Valériána,

jól időzítve, a hetediken

az utolsó utáni érv, a kirohanás a

gangra, és aki le, és aki nem.

Hangversenyen, színházban, buszra várva

derűsek, jólneveltek, kedvesek.

A közös ágyban a buszokra, szállodákra

lángot hajító őrület ketyeg.

A régi-új, a fényre, lombra lobbant világ a

kezdet legkezdetén.

A reggel és a rózsa, a harmat és a hála,

a „csalfa, vak remény”…

Mint

Mint elkallódott expedíció

után maradt késő leszármazottak,

nyershúson tengő kényszer-eszkimó

csoport, a szemfájdító sarki hó,

leolthatatlanul bosszantó rézvörös nap

világánál, ha nappal-éjszakája

unalmát enyhítendő, feltalálja

a tízes számrendszert, a puskaport vagy

az ábécét, az elnyomás homálya

s a megszokás megint más homálya közt a roppant

maguktól-értetődőségek fölragyogtak,

és hogy nekünk, mégis kiváltság, legkivált ha

nyilvánvaló: utóbb legjobb esetben is csak

mint pár, délben fakó fényt szivárgó utcalámpa…

Gyerekkori öreg nők

Mi is volt még? Az oszlopos pohárszék,

nyersmáj-színű márványlappal. A csészék

– a fénybe tartva szürke csésze-köd-

felhővé ritkultak –, az Új Idők

pár évfolyama, árny-agár ovál

keretben, karlsbadi emlékpohár,

de már csak mint a süllyedő hajóról

találomra mentett kakukkos óra

vagy tízszemélyes étkészlet egy sziget

pálmái és kecskéi közt. Minek

kellett család-, cseléd- és fénytelen,

vizes garzonba két egymást szemen

vetítő nagytükör? Üres levest

ezüst kanállal enni? Érdemes

volt a szemenként adagolt cukorhoz

csipeszt fogni? Mit gondoltak, mikor fog

a rongyláda purgatóriumát

lakó, tíz-éve-volt-divat ruhák

közül akár csak egy is üdvözülni

egy tavaszi korzón? (Mikor derült ki:

ha úgyse megy, már nincs mért zongoráznom,

sosem fogom egy „jó” vidéki házban

a „Für Elise”-zel kápráztatni el

komoly kérőimet?) Ugyan mivel

áltathatták maguk, ki tudja: váltig

hitték, azért egy-két játékszabályt még

maga a sors is figyelembe vesz.

Ínség, betegség: jó, rendben – de ez?

Alice őszen, még mindig lakkcipőben

és jólnevelten egy abszurd időben,

egy álomban, mely ezúttal szilárd

anyagból gyúratott – az álvilág

egy fél világért össze nem omolna.

Közben az idő úgy megy, mintha volna

még s az övék: hol zölden, hol fehéren

habzik föl, a soha az új nevén nem

hívott teret futólag rózsavészbe

döntve, vagy hó-szellemképpel tetézve

az emlékmű-oroszlán bronzsörényét,

az időjelző-házat. Újra, végképp

lecsattog s úgy marad a rossz roletta,

mind foltosabb a fal, mind cigaretta-

papír-szerűbb a foltos bőr a kézen,

táskák közé süpped a könnyező szem.

És még mi is? Csak egy túlexponált

fotó: fehér szellem – a gyertyaláng –

elől, kinn vélhetőleg tél meg este,

benn villanyfény, ünnepi abrosz csücske

lóg be a képbe, egy tükörkeret

ködös cirkalmai. A hátteret

szerzett jogon birtokló árny-gomolyból

félig-alig kitetsző szürke foltból,

fél-körvonalból kis jóindulattal

egy váll vagy áll, vagy azonosíthatatlan

gazdájú kéz olvasható elő –

az is mosódik végleg elfelé…

Mintha

A vedlett, sárga gyógyszálló előtt

a letarolt, hideg parkban a gőz

vízszint csapong a gyógyvizes medence

zöld négyszöge fölött. Jönnek, kerengve,

árnyékfoltok a ködben: jobbra-balra

elhúz, ha varjú, rézsút az avarra

inog le, ha levél, vagy tapogatva

kiköt a síkos lépcsőn, lefaragja

a belső éleket. Száraz és sötét

szellemrajt zörget egy-egy széllökés

ide-oda. Olyik beletalál a

medencébe: zöld ál-túlvilágba,

a forrongó, meleg üveg alatt

ragyog: hiánytalan, színes halott.

Lebegve ágtalan és árnytalan,

nem hat, nem él, nem változik, de van.

Mintha egy langyos, átlátszó öröklét

lakná két szó között a senkiföldjét.

Mintha mégiscsak konzerválható

volna tavalyi hő, tavalyi hó.

Mintha lenne egy köztes állapot,

amelyben épen elnyújtózhatok.

Mintha egy helyiségből az időt

kiszivattyúznák, és se azelőtt,

se ezután soha többé, csak a

fém és üveg és villany évszaka:

még csillog és már rég nem az, ami.

Így lehet, úgy-ahogy, megtartani.

Áttetsző tárgyak

A greenwichi ócskapiac

Varrógép nincs. A véletlen szabad

asszociációja ernyővel síbakancsot

vagy golfütőt hoz össze a szabad ég alatt,

folyékony, szürke felhőmassza rezeg a kancsók

(Bosch-szörnyek: puszta törzsön fél-fül, alsóajak)

feketedő, viharvert ezüstjén szósz helyett.

Ha szétfújja a szél, az öt sor rézkilincs

csillogva szembejön, mint egy antik hadsereg.

Kövével fölfelé a tálcányi gyűrű, mint

szikrázó ikra, sárkánygyík-keltetőtelep.

Hová viselhették – vizitbe, bálba? –

a gombolós kesztyűt, a pille brosst?

„A kardhal” című monográfiába

hány évet ölhetett – ötöt? hatot? –

a szerzője? („Türelmes hitvesemnek ajánlva”.)

Véres Mária levesestálja, Boleyn Anna

hímzőpárnája a rivaldafénynek

készült már eleve, nem hoz zavarba

mint illetéktelen nézőt. Ezek, szegények

– ez a félszemű medve, macska alakú kanna,

az égkék, jégkék, formatervezett

gyümölcsöstál, amelybe elfelejtett

Isten konkáv gyümölcsöt teremteni – ezek,

a szúrós déli fény boncasztalán, lefejtve

róluk a megbocsátó érzelmi rétegek,

a kezdet cinkos optimizmusát

ontják még most is, itt is, mikor minden akár még

lehetett volna jó is – mikor fenyőfaág

alatt, vagy díszpapírból kihántott nászajándék,

landoltak régen, otthon, gyerekkor, ifjúság,

ilyesmik. Itt, kimetszve saját történetéből

egyéb múltak kirámolt mája-veséje mellett

hever mind egy kupacban. Rideg szemek szüléstől

csíkokban megrepedt bőrt latolnak, tészta mellet,

a gyöngédség szelektív rövidlátása nélkül.

Decline and Fall

Eltűnnek majd, el fognak tűnni végképp

az alkotmányjogi vagy hadtörténeti

fogalmakról elnevezett mozik

és cigaretták. El a vízművek, az ÉPGÉP,

a takarékos életvitel előnyeit

reklámozó gyufásdobozok. Rendre-sorra

el a vendéglátóipari vállalat

kerületi üzemegységei, a csorba

kávéscsészék, el a csővázas műanyag

ülőkés gnóm hokkedlik, az állott szénsavas

üdítő italok, naranccsal, napkoronggal

címkéjükön – akárha egyenlítői Nap

aszalta volna őket egyenletes fakóra,

a ragacsos műmárvány asztalok. Mint a hó a

hűvösebb mikroklímán, foltokban megmarad

itt-ott egy darabig, de mintha föld nyelte volna

el és nem az idő, áznak, lemállanak

az ünnepelve gyászolt vagy épp légből kapott

évfordulók, gyerek-, nő-, országos sportnapok

plakátjai, kiüt a rongyolt felhám alól a

korábbi réteg, a virágos ág, galamb,

számjegy alól a szűzi arcélű lányalak

(ellenpont s kárpótlás gyanánt Playboy-nyuszik dús

keble az antik ing foszlányai alatt),

eloszlik, és el a parancsuralmi klasszicizmus

egyéb termékei, koszos vasúti váró-

termek, vidéki kultúrotthonok faláról

a pattogó monstrum freskók, a foghíjas

mozaikok, ahol kantátát kardalolva,

aratva vagy golyóscsapágy-szerelve látható a

megváltását a munka s a kultúrált szabad-

idő jegyében elnyert, derült emberiség. Nem

jött össze a több millió fehéregérrel

végzett kísérlet, amit vasbetonnak

véltünk, mint luftballon, egyetlen csattanással

ezer darabra megy, vagy hosszas lángban olvad

széjjel, zsugorodik görbedve – semmi másban

ugyan, de legalább az elmúlásban

rokon – tudomisén – Rómával, Babilonnal.

Tömegtermelt tükröm, arcfrissítő zselés

tégelyem, görbe bögrém nem kerül múzeumba,

vasárnapi családot okítandó, sem én,

prezervált részeim keskeny hegedűtokba

zárva légmentesen vagy sötét háncsba csavarva

– festett frufru, golyószem –, sem az új nemzedék

erkölcseit vigyázni nem kerül föl a falra

megszólalásig hű arcmásom, sőt a falnak,

a házgyári elemnek se marad híre-hamva,

a testvérvárosok nevéről elkeresztelt

holdbéli szürke csirke-keltetőknek, hol a kocka-

házak kétévesen kétszerte vedlettebbek,

mint a városmag túltáplált barokkja.

Pár elfeketedett-zöldült óriási torta-

szeletnek – századfordulós középületnek

egy s mást még van esélye átvészelni, de már a

nyelv ornamentális használatára

épült falragaszok és embernyi transzparensek

lefonnyadtak róluk, rojttá romlik a keshedt

kókuszszőnyeg, a sárgán tengődő vízipálma

kiszárad a teremből, ahol kiskosztümös, nett

tanácsi dolgozónő iktat, oktat, vagy esket,

a helyiségek, ahol születve, halva, válva

előadódtunk – csak míg élünk, akik élték

őket, csak addig élnek, az emlékezet érték-

közömbös mézében mumifikálva.

„Új élet”

Hogy végleg is? Miért ne? Egy lakás,

igaz, a más múltjával teli-élve

minden zuga, no és? a más se más

olyan nagyon… Bemenekítve télre

pár cserepes növény… még három hónap, még négy

s föl sem veszed a szekrény tetejére

toloncolt bukósisakot, és hogy a mélykék

pliszírozott eget két bukóréce szántja

a polc iránt a döglött denevérként

kiszegzett legyezőn… Az ajtófélfa fája

ödémásan a rozsdás zárak köré dagad

(hús jegygyűrű köré). A por szürkeállományra

vetült kandallótűz a lámpa-üveg nagyagy-

kérgén a tűz hője-fosztott soványka

nővére, vízió vagy „érzéki adat”…

Pár év, s nem is gondolnál költözésre.

Vagy gondolnál, de tudnád: úgyse mégy el.

Mint ahogy nem fog elköltözni D. se,

itt fog a szövegszerkesztője képer-

nyője előtt vívódni négy vagy ötszáz

évig még Dosztojevszkij vibráló szellemével,

s örökre itt hurcolja majd a kottát

le-föl, a harmadik szint csúszós falépcsején J.,

vagy a soros barátnőtől adoptált

reszketeg pincsit. A szobájában a tévé

sosem lesz jobb, örökké zúgni fog,

s Greco-szentek haránt hullámzó lángfejévé

fújja a terroristák vagy kommentátorok

koponyáját a szürke űrbéli szél. Na jó, a

csengőt talán idővel – de nem, a fűnyírót,

azt javíttatja meg, szomszédi presszióra.

A híres gyep, az ám… Zöldell mohón egész

télen minden növény, mintha valami óra

megbolydult volna bennük, a februári ég

úszó füstje elé már hiánytalan kirakja

szégyentelen vérzőszív-készletét

ellenpontnak a japánbirs vagy vadalma

vagy nem tudom milyen bokor, a barka sápadt

árukínálatát túlharsogva. A parkban

szétszórt piszkosfehér csoportokból libákat

formál a szem előítélete,

holott sirályok: peckes háromszögek, s ha szállnak,

ormótlan, szárnyas orsók. Csak ritkán süt ki, de

ha mégis, hát! Ellenfény-glóriát von

futólag fűre-fára, s mintha a zöld ide-

áját, de tényleg azt adatna látnom!

Meg ahogy gondos ujjakkal pihe

után matat a lompos tweedkabáton…

Két-három év, s holtbiztos lenne: most már

föl sem tűnik, nem fogna el a bőség

zavara a tizennyolcféle mustár

láttán, meglelném az eszményi cornflake-

márkát, a rámszabott fürdőhabot,

s előbb-utóbb amellett is kikötnék,

hogy mint apátnő vagy agátkő, másnapos

farsangi árny, feszengjek fakó hétfői fényben

holtomiglan, vagy mint Hádészt megjárt hajós

fitogtassam finom, vérlázító fölényem

úton-útfélen. A sötét tapasztalás a

gyanútlanok közül mint ritka érdemérem

emelne ki. A gőg felleghajtója vásna,

kopna, de tartana, míg nem fáradnék belé,

s az évszakok kevésbé látványos fordulása,

esővel álcázott futása, éveké,

meg nem kínálna más, terepszínűbb szereppel,

s tanár vagy háziasszony lennék, vagy épp a gay

jogok élharcosa vagy festékszóró- s zsilettel

polgári szőrmebundák ellen fegyverkezett

állatvédő, igen, akár az is, ha egyszer

csak-élni nem lehet. (Mért nem lehet?

Ahogy a tűz, a barka vagy sirály: van.

Csak-van. Hát jó, ha nem, nem.) Levedlett életed

most már csak úgy, ahogy a gyertyalángban

ködlik rossz útra tért albán közért-

pénztárosnőnek, fríz halász korában

hogy is volt, vagy mikor Japánban élt,

s volt egy apró, fehér kutyája… No de csak van

valami… Mire gondolsz?… Valami, túl a tér

s idő minden cselén, amiről úgy lepattan,

mintha golyóálló üvegről… Sűrű, pont-

szerű zárvány, elvásárolhatatlan

félpénz, iránytű a sötét uton

végig, s tovább… Gombostű lágy iszapban…

Van? Nem tudom. Van? Tényleg nem tudom.

Családregény

Két nő jár-kel az augusztusi hőben

teraszra ki, konyhába be, a házban –

egy házban, amely teli van idővel:

az fertőzte meg vízkővel a kádat,

az marta le gömbölyűre a lépcsők

élét, az foltozta ki a bejárat

fölött a varázsfényt vető üveg

szines kockáit rendre színtelennel.

Két nő, nem fiatal és nem öreg,

abban a korban, amikor a test,

mely rég csak önmaga, fű, csillag és sár

rokona volt, lassan kisértetek

látogatta terep lesz, képernyő, melyen árnyak

mozognak a fényes por függönyén túl,

más idegen adások szétesnek-összeállnak,

egy bal kézbe vett késben, a hát görbületében

holtak kelnek futó létre, főleg a két szép

nővér: az, amelyik a kisszobában a képen

egyengeti a térdén sötét bársonyruháját

– az elvetélt szinésznő, aki hamar lelépett

nagy adag altató kiskapuján át

a színről, fölbontatlan csomagként hagyva hátra

a rémísztő jövőt; s a másikuk, a felső-

kereskedelmi szépe, aki végigcsinálta:

háborút, sültkrumplis-használtruhás szegénység

éveit, hajnali kelést és gépelést,

fejtágítókat és agyérfestést, a szépség

lassúbb, majd gyors fogyását, s végül konszolidált

mosógépes, használt szinestévés öregkor

örömei közül ragadta el a rák.

Mint csontot a sugárzó anyag, úgy hatja át

a múlt a csorba tükröt, a kecskelábu asztalt.

Egyikük, még gyerekként, ismerte azt a lányt,

aki más vihogó nők félkörében

– valami vállalati Don Juant

fog közre –, egymaga néz mosolytalan a gépbe,

gőgös-sebezhető, sötét szemekkel.

Halásznadrágok és abroncsszoknyák – a látvány

félig gúnyos, félig meghatott szánalmat kelt.

A másik látta még az ifjabbat gyereknek.

Idegrendszerük aljnövényzetéből

mindkettőnek ugyanazok az elfelejtett

percek és helyszinek rebbennek félálomban

fél-öntudatra, mint elhanyagolt

akvárium sötétjén átvillanó neonhal.

Az álmos, elvadult kertben ólmos meleg

folyik a vadcsalánra, a perzselt szélü lombra.

Szederbokor tövéből kóbor macskák merev

égő szemmel üres bádogtálkát bűvölnek.

Félkörben, moccanatlan, mint vézna démonok

ülnek a sárga fű közt. Valaha vélhetőleg

virágágyak is voltak, nyírták a füvet, és

nem zaklatta csalán selyembe bújt bokájuk,

mikor pohárcsörgés, dohányfüst, nevetés

elegyétől kicsit zúgó fejjel a bodza-

szagú sötétbe friss levegőért kiléptek,

s felnéztek a nyugodt, vészterhes csillagokra.

Két történés

Alkonyat

Ott láttam meg a sárban

– ott vonult a cipőm orra előtt, lenn

recés keréknyomok közt, a redőkben

fölgyűrt agyagba ékelt pocsolyákban –

az ónos, szürke égre

nagy foltokban kiütköző, vörös fényt

– a levegőbe félköríves ösvényt

írva utalt a Nap hülő helyére.

Egy kertészet lefosztott

sziromtermése, szétzilált csomókba

kotorva, majd ahogy rosttá zuzódva

a lassú prés alatt az égbe oszlott,

a fény olaja át-

szivárgott súlyos cseppekben a vattás

szűrőrétegen, s mint égő narancs sáv

folyt össze újból a fakoronák

szintjén, az ágközökben.

És ahogy néztem, hirtelen kizökkent

– mi is? – talán a lelkem súlypontja, s én is ott fent

fogyatkoztam lángolva, és a döbbent

öröm, hogy megvan újra,

hogy mégse – hogy soha el nem veszett

az, ami – majd mintha nyugodt vizet

látnék forrpontján összeháborulva,

a dermedt zűrzavarban

csak gátjavesztett történés, csak a

gonosz röhely, izzadság, sör szaga.

Súlyosra ázott, bőrszerű avarban

söröskonzerv behorpadt hengere

később, gyufásdoboz összelapítva,

kék buszjegy és ember vagy kutya piszka,

az arcomtól talán tíz centire.

Szánkázás

Lejtő. A szürke égre

karmolva vézna, össze-vissza erdő.

A téli Nap: kifolyt tojásfehérje.

Az ágak összehajló

íveiből képződő alagútban

leporzó hirtelen és hangtalan hó.

Lejjebb a betonút, a

sportszálló, ritkás, nagy fenyők a ködben,

akár a híg mésszel lekent tapéta.

Egy lendület: jeges szél

tömör fala rohan szemközt visítva,

két ágra széthasad a két fülemnél.

Látvány dirib-darabja.

A félfelől havas, zömök fatörzset

még épp időben mindig félrekapja

a forgó tér szívása,

mielőtt csattanna a homlokomnak.

És lenn a mély kráter fehér hívása:

üres, fehér, üres.

Emlék, törölve az emlékezetből.

Álom, álomtalan, az éteres

gézmaszk alatt, a lámpa

fehér fényére fölszúrva. A végpont

előtt a lejtő végső gyorsulása,

mielőtt visszadöccen,

szokott medrébe visszafut a látvány.

Az élet megy tovább, még most az egyszer.

Béka

Ott volt reggel a kert

végében, a lyukban – az este kotortam,

alagútnak, a földet átfúrni – hevert

szürkén, kocsonyásan a fűben, a porban.

Akár valami kő.

Hideg árnyba fakult hasa sárga-fehére.

S láttam a nyakán kanyarogni elő

valamit seszinű-ragadósan – a vére?

Tudtam, hogy drót, hogy akna,

puskák szegik el idefent a határt,

s nincs út, csakis így, lefelé, a szabadba:

csak szűk csövön és égő kövön át,

a túlnan lemerült fény

kék foltja felé törekedve – de éjjel

följött a lejáratot őrzeni szürkén,

holtan, puhacsontu parányi kezével…

Pedig még alig ástam!

Villog föl a porból az éles üveg.

Nyeli vagy köpi vissza a fényt a hibátlan

gömbhéjon a tócsa, a járda, a gyep.