Hangok

Válogatott és új versek

Jóslatok és határidők

December

Birtokba venni miért kívánjam

e meddő és sötét időt? E nyirkos és

villanyfények között imbolygó délutánban

kinek érzékei ne sejtenék meg az év

legmélyebb pontját – a várakozás idejét,

az átmenetét? A közt vagy átjárót két ismeretlen

tér közt… A vonulást a kiszáradt medren át.

Az üzletek fölött, fenyőgallyak közé fűzötten

mezítelen villanyégők világolnak a ködben,

melynek sem centrumát, sem szilárd

partját nem érezni. Érzékeim is alacsony lángra csavartan

égnek. Miért akarjam

lángba borítani e homályos téli órát,

az alkonyét? E szétfolyó időt, amely sem

vágyát a szívnek, sem örömét az elmének, sem elragadtatását

a léleknek nem ismeri? Szélbe vetetten

az ellenállás nélküli közegben

elúsznak tetteim. A hídon, a fekete víz felett,

ritkítva a ködöt, a sárga kandeláberek

lobbantják föl a szél testét. Ki mint folyóba fog

lépni a mi időnkbe, majd a sötéten

áradó, vízszagú szélben

érez először önmagára. Most

nincs tárgya még a vágynak. Várakozz…

Szozopol

A képeslap-tájból kivakít a fehér:

hirdeti égő dogmáit a dél

katedrájáról a nap.

A város a fényben, mint remegő likacsos hab

összeesik, mint romló gyümölcs beroskad,

keserű magjára tapad.

Süti talpunkat a lejtős udvar köve, hol

zuhany alá fügefaág hajol,

a sötét falon tüzes tükörlap.

Mint a szesz, éget a dél: a kéz, ha tán

a forró lében a lényeg után

horgászna, sziszegve elolvad.

A part meg a ház közt, oda-vissza, a nap,

hamarabb, mint a kádban a víz, leszalad,

körülgyűrűzve centrumát: kerek hiányt.

Üveglapra szórt fémtárgyak: égnek a tények.

Sosem a vélemények és remények,

az ünnepek, a hitviták, az intrikák.

Vakáció, idő idézőjelben: a kinti délből

a hűvös házba; a vörösbor és a sós bőr

íze, szárazvillám gyönyör, de mintha

kölcsönkért testben. Sosem a

csalás, csalódás vagy család epikuma:

üres extázisban repül s száll le a hinta.

A ránk dűlt állandó jelen alatt

cselekmény nincs: csak a pillanat

szórtan villámló aszkézise.

Csak pont, sosem vonás; sosem a lényeg,

sosem a vélemények és remények,

sosem történik semmi se.

Többé már…

Többé már nem nyitom meg szívemet,

sem cél felé már nem törekszem.

A józan július, a rendezett,

rendszert virágzó őrület

érzékeinkben ég, mint só a sebben.

Falak között, színes ponyvák alatt,

örökzöldek között a déli pillanat

sötét szentszobra horpadt

szájjal, százévesen. A jéghideg,

világra szegzett pillantás nem tűri meg

ellenpontját: a holdnak

meredt vak arcot, szélbe szórt hajat:

az elragadtatást. Minek, ha égre vagy

ködös jövőbe fordul, a szem?

Minek a tűz, a láz, minek a sápadt

megszállottság, a tövis vagy a lángok?

Minek a végső szerelem?

Miért választanék? Miért keressem

– ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen

a hús alól a szárnyas szerkezet?

Ami a boldogság anyaga volt a testben,

kiégett rég. Miért egyetlen

remény a tízezer helyett?

A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs

kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs

megoldás: sem bogát megoldva, sem

széjjelzilálva, sem csomóba rántva,

vagy eltűnve önnön résein át a

világ vizeiben.

Nagyböjt

Komor boldogság, aszkézis, mely szerelem:

csak a reménytelen őrzi magát.

A Vérmezőn át, naptalan reggeleken

látom: mint ragály, fekete láng

terjednek a borókák. Mint zörgő héjban sötét mag

– kettéharapva tűz – úgy hordozza az évszak

ellentétét: a monotónia

húsában extázis – villámló ideg lakik.

Magam fosztom meg díszeimtől magam.

Nem is kívánom, ami nem adatik.

De gazdálkodván csak a kevésből, ami van,

kuporgatván, látom: ablakait

bevágva, ívpapírt és naptárlapot kavarva

a léghuzatban, zivatar zúdul a Hivatalra,

fény és szél vihara vakít,

rázkódtatva a díszterem mellszobrait.

Látom: szenvedély szelében forognak az ívek,

belső tüzüktől sápadtak a szobrok.

A vágy szemén kendő volt: birtokolva,

karomban ismerem föl célomat.

A tényeket egyetlen hasító pillanat

vonatkozások hálójába vonja.

Hol delelő ponttá szűkült az öntudat,

tüdőmet boldog félelem marokra fogja…

Fölgyújtva napjaim – mint fémtárgy föld alatt,

vagy a vízmozgás visszfénye a parti lakások mennyezetén:

fojtott sugárzás, testetlen zajló áradat –

a letakart tükrök, kereplők, lecsavart

láng idején átég a remény, a remény.

Sirám

Elsodrattatom, szétszórattatom…

Mint ha a macska, nyújtózkodva a napon

az üres levegőbe pofozgat, olyan,

amit tehetnék még, amit valaha tettem.

Mert nincs mire várnom, a várakozás

oszlopáról mivel leestem,

nem őrizem magam: süllyedjen eleven

sárba: gödrös hájba a testem,

ráncos harisnyával dagadt bokámon

tizenkét nyávogó kölykem etessem.

Ha már sivatagban vonultam nem vezérli

égő rögeszme, hogy mint csillagomat, kövessem,

száradjak el: merev haj, rúzsos pergamen bőr,

üvegkocsonyában úszó riadt szem

– meddő papnő – albumokkal, lejárt műsorfüzettel

tömött fiókban elgurult időm keressem,

szenvedélyben össze nem rándult részletekben,

jósdámban, honnét megszökött az isten…

Ha nem lehetek az, amire lettem,

ami lehetnék még, ne legyek az sem.

Elsodrattatom, szétszórattatom…

Fejjel lefele

Az időből kihullt a változás

képessége. Romlandó részeit

szervetlen, síkos tökélyre cserélte. Mint

műfog a szétpuhult arcból, vakít

a fennálló kikezdhetetlen

fölénye. Támadásra meg se rezzen,

kioktat puszta létével, meg- és leint.

Az állólámpa fénykörében hátradőlve,

kényelmesen keresztbevetve lábam,

bámulom a valószínűtlen nőt, aki

fejjel lefele röpül a kiskanálban,

az önjelölt Johannát, lángszerűre

keskenyedő koponyája körül

választottsága villanyégő csillagával,

aki bölcs is, mint a nap,

mikor a nyári dél

pedáns őrületében ingnyakat,

száradó lepedőt vagy újságlapot fehér

idézőjelbe ránt – jeleket látni vél

égen-földön – aláhúz, rámutat.

A vánszorgó világ a lázas

lelket földuzzasztja, túlhabzó barokk

pózba facsarja, majd a tárt karok,

szélfútta leplek, égre esdő fintorok

extázisában megfagyasztja; őrzöm

kiszáradt héjamat: sem

szétzülleni, sem terjeszkedni nem bírok.

Lejátszatlan lemez

Nem táplál, csak lehúz ez az idő: nehéz vagyok, mint

a megcsalatott farkas, gyomrában a kővel.

Szerelmeim és helyváltoztatásaim

érzékeim gyéren lakott, havas

provinciáin zajlanak,

a csípős unalomba kergült vagy apátiába süppedt

főváros nem akar tudni róluk: nem jegyzi őket

szeszélyes nyilvántartásaiban; hírlapjai szerint

makacsul nem történik semmi… A rosszkedvű hatalom

hivatottságában maga sem hisz,

légből kapott intézkedéseit

máról holnapra visszavonja. A léggömb-eszmék helyett

jobb szeretnék valami súlyos és kerek

elfogultságot: ha a lábamra ejtem,

igazán csontot törjön. Ahogy gyerekkoromban

a poros fénykévékkel áthatott sötét templomban

álldogáltam, ünneplő rakott szoknyámban, szívemben

mártírok harcias hitével. Most minden indulat

befullad félúton: csak ajtórés alatt

előfüstölgő szobatűz, magát emészti,

az ajtón nem zuhan ki… A szédület,

amelyet épp hogy serdülve ígért a test

tűzvész romantikája – mikor a kemény sugárban

az uszoda forró kövén megálltam

a szeplős, villámló tükör előtt –, mikor a hőség

remegő másvilágában vakító lehetőség:

nőtt a nap, a víz, a kő extázisában

a gyerekkor esetlen, vak húsában,

és szerelem volt a világ lelke – igen, ez

kifizetetlen számla, lejátszatlan lemez.

Zörögve és kattogva

Zörögve és kattogva, megint jön,

a lábamról lever,

otromba, komor, ómódi jármű a lejtőn:

patetikus gyönyör.

Dühödt, vakító teológia,

kivédhetetlen Isten-érv,

csörömpölve bezúzza a

világ kirakatüvegét.

Piros lábaska, összerakható

toronydaru, fehér köpeny vagy szőke fürtök:

mindent, ami tevékeny és jóravaló

elvisz megint az ördög.

Mindegy, hogy lépcsőház, üres vonat,

temetőárok, dombtető –

a súlyos sátor bárhol perc alatt

felüthető.

Elszabadult égi mérték, a földre vetve

minden szilárdat szertedúl.

Megint egyszer homokra építettem,

megint csak összedűl.

Beismerés

Nem könnyen tűröm könnyűségemet.

A ki tudja hányféle bokron szedett

szélfútta elveken rögtönzött életet

a boldog és komor korlátoltság helyett.

Hiányolom, hogy semmilyen lázas tömeg

nem zár magába, míg a tér fölött

zászlódíszes hajóként száll az erkély,

a reflektor csapzott, sötét eget

meszel ecsetjével, és fejünk fölött lebeg

a fény spirituszában a félve imádott arcél,

toronyzene és biztató szózat szemerkél.

Vagy gipszvirág-füzéres egyleti táncterem

erotikus erőtereiben

foroghatnék – a gyanakvó közfigyelem

hideg, színes tűzként futkosna bőrömön,

és a kijátszva eleven

szabályok szemrehányó szemétől az öröm

kockázat és titok láncára fölfűzött

tükrös vásári gyöngyszem lenne apróbb szemek között,

történet csattanója. Nem véletlen parázs

hamu időben, űrbe nyilalló tűszúrás.

Vagy lehetnék szerényebb is? Mintha rongyoszsák

borulna ki a déli fényre: egymás

hegyén-hátán, a zavaros piac

padján megfér a csorba bögre, rozsdás

óraszerkezet vagy züllött Ofélia-

hajú baba: porcelán arca pozsgás

félgömbje fölött üres szemüregbe tűz a nap.

Idióta gyerek mosolyával, sima

holdarcával nem ítél és nem értékel a

boldog, arkangyali tárgyilagosság.

Epizód

Nem érdemes megjegyezni, melyik

ajtó hová vezet – másodszor úgyse

tapogatom a sötét hall szögleteit

kilincs után, ügyelve, hogy a padló nyögése

ne verjen föl ki tudja kit. Mint bármi mást,

miért inkább egy idegen lakást

jegyezzek meg? A tükrön az alig-

fényben a spray-k, fogmosópoharak

ikersorát, köztük pillanatig

magamat is, zilált körvonalat.

Hiába esik meg velem, kivet:

az eseményben idegen testszövet

vagyok csak. De ha hiányzik is a

megidézett lélek, a kockás takarón az

előzékeny szertartás minden gesztusa

– a közös készlet variációi,

de mennyi ötlettel, milyen egyénien! –

szóval az egész nyaktörő rítus olyan

gördülékeny szenvedéllyel működik,

ahogy nem csökken a sorsüldözött

hősnő gyásza, legyen akár a századik

este, amikor tenger és súgólyuk között,

dúlt fürtjeit hitetlenkedve rázva,

hosszan mered keblére vont kezére.

Ünnepi műsor

Egyrészt az ország nagyjai^*, komor vagy

döcögve nyájas, éltes embriók, a túl nagy

ünnepi díszletek között lebegve;

másrészt aranyfüst, valcer, bonbonos-

doboz-idill, harisnya-füstön át a hús,

flitterrel leöntött őszi keblek.

Egyrészt a kivilágított hidak, hajó-

hadak, a fényszóró sötét folyó

fölött pásztáz, az égen kibomló szikrakévék;

másrészt cinkos mosoly, jólértesülten

kacsintva hajlongó hibátlan öltöny,

hibbant derűt sugárzó holdvilágkép…

E zárt edényben az erényben dús spenót

áthatja a kecses tejszínhabot:

minden árnyalat folyvást veszít

különbségéből, és egy szintre pusztul össze;

jobb híján az egész kedélyes, zagyva massza

saját magát eszi.

Csillárlehetőségek

Egyetlen döntés is elég,

hogy végleg elpukkanjanak a még

lebegő lehetőségek. Ha a szobába,

ahol most a zseblámpafény amőba-

teste csak a csupasz falakra

vagy a padlószőnyeg bolyhaira folyik rá,

csillárt választanék – nem tehetném meg ezt se,

hogy azután mindenben ne kövessem

a már adottat. Például amelyikről

estükben megfagyott dús fürtökben szakad le

a szivárványos zokogás, korántse

tűrne bármit el: az égők fehér gyümölcse

izzó megrovást szívna a falból,

ha hétköznapjaim lágy masszáját ezentúl

formákba nem szorítanám, a létfenntartás rutinját

takarosan átszellemítve. Itt lenne mindjárt

a terítés művészete: a fenyőgallyal díszített

réztartóban a gyertyát derengő lényege

lassan kitöltené; tüzes

lélekként hatná át a bort. Éjszaka a komor

kettőságyból a hegy-völgyes ágynemű

ovális állótükrömben kísértene

fehéren. A puritán fémtányér alatt viszont

életemet néhány végső elemre

szűkíteném: egyfajta szerzetesség

lenne a Mű vagy az Ügy – egyszóval valami

közhasznú érdekében, ami majd betömi

minden kétely száját. A monománia

átmenet nélküli fényei-árnyai

kopár cellát rajzolnának elő.

Áttetsző lennék, mint a csecsemők,

hajviseletemből és érzelmi életemből

minden fölöslegeset száműznék. Ezzel szemben,

amelyiken piros pettyes kötényben

medvék táncolnak, azt jelentené, hogy

őszinte vagyok, gyermeteg, merő

tejszagú jószándék, formákra mit se adnék,

meghitt szobákban hömpölyögnék, nagy piros szív,

gyöngédségem hánytorgó húslevesben,

varangy uborkában, selymes sápadt befőttben

tárgyiasítanám. A téli űrre

lámpám: narancsszínű szelíd lélek vetülne,

lennék a hold jeges ragálya ellen

hatásos háziszer, meleg kelttészta, dunyha.

Csak épp, amelyik lehetővé, a döntést ugyanaz az önkény

teszi érvénytelenné is. Jobban szeretném

bizonytalan időre visszavonni magam,

egyelőre az üres szoba szőnyegén

gömbölyödni össze, amíg valami – bármi –

végleg el nem dől, zuzmóvá válni, várni.

Házasságtöréseink

A zseniális szervezések!… „Top secret” dokumentumok

körmönfont elrablásához se lenne sok

ennyi sietős lelemény: a könnyes konspirációk

szennyes presszókban, a gyors telefonok… No és a minden-

féle helyszínek: hátsóülésen, puszta földön

– szemben a lomb alulnézetben – vagy a kölcsön-

szobák, borosüveg-lámpáikkal, a hímzett

díszpárnákkal… Vagy éppen a megszokott falak közt

támaszthatunk – kétbalkezes betörők – röpke tűzvészt,

nyomtalanul, remélhetőleg… És furcsamód tágíthatónak

bizonyul az idő: egy szeles idegen évszak

költözik hézagaiba – míg aztán újra vissza

nem forr ez a vészkijárat is – most már örökre, vagy

még feszegetjük a zárat, egyre vadabbul, ahogy

a fűtés ki-kihagy, és a levegő is egyre fogy.

Feltételes mód

Ha már nem élnél – erre gondolok,

s hirtelen olyan értékrobbanáson

megy át –, mit nem adnék, hogy újra lássam

„akkor” – minden szavad és gesztusod,

mint amikor a forró víz alatt

a hőmérő üvegfalát kivágja

a higany. És hogy így vagy úgy, de máshogy

lesz minden – ilyen fogadalmakat

próbálok meg betartani. De nem

élhet sokáig meg az érzelem

feltételes módban: nem is külső erőtől,

pusztán a – pár másodpercnyi – időtől

bomlik el. Kezdődhet a reménytelen

egymást ölő társasjáték elölről.

Kapcsolatok

Nagyjából két csoportra oszthatók

a dolgok: mindarra, amiben hibás vagyok,

és arra, amiben nem. Ez az utóbbi csoport lényegében

elhanyagolható.

Megtudom, az én hajam tömte el megint

a lefolyót. Közlik: az influenza-

vírust is én hoztam haza. Miattam kellett

éjfélig fönnmaradni, mosni-fonni, eladni

a kis ezüstdobozt, a csomagban érkezett

flitteres hálóinget. Rendben van, gonosz vagyok,

nem tetteimben, lényegemben. Jobb lesz, tudom,

az ellenkezőjét sem követem el, különben

nem marad el a megtorlás: a számozott ajtó mögött

pikkelyesen hámló, fehérre mázolt

éjjeliszekrényen gyógyszeres fiolák és

félig töltött narancsleves pohár; sőt

koszorúk megbarnult rózsákkal, rongyolódó

sötét szalag, ázott aranybetűk – ilyesmik

következnének biztosan. Lehet, hogy

az athéni földrengést is én okoztam?

A holdfogyatkozást is? Ártó hatásom,

borfolt az abroszon, minden irányba kiterjed.

Vádaskodó kislányhang fonnyadó

szájból; a szeplős kéz valamit mindig gyűröget:

papírzsebkendőt, rádióműsort, egy láthatatlan

terítő rojtjait. A tétova gombszemekben

vád, vád – a régi képeken

bolond kerek kis sapkák, gombaforma

parányi retikül, bokáig omló

nyáriruhák győztes barokk redői

a kardvirágágyás vagy a szökőkút

előtt; a keskeny vállpántok fölött

tündöklő kulcscsont – jókora romboló erő lehet

bennem valóban.

Mire az ember észbe kapna, már csak

valamit kiszorítva, már csak valami árán,

már csak bűnök-ellenbűnök hálózatában…

Azt álmodom: napfény, szoba, edénycsörgés – közben tudom:

valaki a falon túl, valamilyen füsttelen szobatűzben…

és az ajtó nincs bezárva: de én nem, én nem, én nem –

Pillanatkép

Augusztus Erkély Este hat

sötétedik Boldog vagyok

és nem vagyok A vízszintes irányok

befagynak röptükben A távlat

lefele szív Boldog vagyok

és nem vagyok A szemközti házsor árnya

az úttesten már átcsúszott

most az innenső falon haladva

jön fölfelé Sorban kioltogatja

a zöld növényi izzást a szomszéd balkonok

kőcsészéiben Boldog vagyok

és nem vagyok És most már hadd ne hadd ne

történjék semmi Összetörne

bennem a féltve egyensúlyozott

vízfelület amely már tükrözni nem kíván csak

szeplőtlen űrt Boldog vagyok

és nem vagyok vagyok és nem vagyok

boldog vagyok és

Időtöredékek

Nem ezt a szobát hagytam itt: a délelőtti

tárgyilagos volt, ész- és okszerű,

valószínű. Családi étkezések,

összezördülések, túlfűtött unalom vagy

pletykák színtere: polgári szalon, egy

középfajú színmű első-utolsó

felvonásának díszlete.

Most két spalettátlan ablakon át

dől be a havas téli ég, a hó, a holdas

hó világossága; két túlvilági zöld,

sugárzó téglalap között egy harmadik, bizonytalan

szellem-fénypocsolya a falon: a nagytükör. A tárgyak

a Földnek a Hold felé forduló oldalán

könnyebbek: lazuló körvonalakkal

úsznak a tömény oldatban. A klasszicista nappal

után e távollétemben kitört

stílusváltásban, kísértet-korszakban, egy lebegő

utalásban kell laknom.

Ugyanez a szoba, tíz éve, húsz. Így változatlan

feltételek mellett jól megfigyelhető,

milyen fogásokkal él az idő. A jeges áradatban

ázva, váratlanul, a semmiből a

sötétben zajló működés villámló múlt-szilánkokat

vet föl: nem képeket, de

az átélés egykori módját. Mintha a nagytükör

befagyott rétegeiből bukkanna föl,

megőrizve hibátlan, a tizenhárom éves

esetlen serdülő test, a fagyfoltos kamaszláb

parafatalpú szandált visel, melyről a légies lelet

kora azonosítható; az immár muzeális

blúzok redői közt vagy meztelen figyeltem,

mennyit nőtt a mellem, nyári délelőtt az

üres lakásban, kulcscsörgést fülelve…

(Vagy amikor a kisvárosi korcsolyapálya

villanyfényes jegéről félreállva

a sötét hóbuckák közé, ki a torlódó körből, amelyre

buzgó hangszórókból dőltek recsegve

a hatvanas évek slágerei – felnézve láttam,

a hangos körhinta magas csúcsában

hogy áll, saját tejszerű fényének szivárgó

levében, a hold, a lélegző hiány-idom,

mint egy gyötrő feladvány hirtelen

álombeli megoldása – kerek,

vakító evidencia…)

Magánkorszakaim: külön divattal,

korszellemmel, történelemmel,

intézményekkel mindegyik: az emlék

egy-egy év sajátos ízéről, érzelmi árnyalatáról

lokalizálható… Aztán sokáig

semmi: üresen őrlő kar, a surrogó sötét szalag

némán szaladt, a gép egyetlen pillanat

fokozatosan fakuló példányait

ontotta. Most megint

a helyzet kibocsátja csápjait,

indul, visszadöccen, indul. A befagyott folyamat

fel- és beenged. A ki tudja, mit

záró zárban elfordul a kulcs –

ki tudja, mi –, nyitom, kinyit.

Tovább egy házzal

Itt eddig még nem, itt többé soha:

jár-kel a fény a házban, átsajog

helyiségeken: hol a jégszekrény, hol a

mosdó vagy a fürdőkád oldala

árad meg fehéren a félhomályban, ahogy

nyitok-csukok ajtókat, elmosom

a két poharat, itt többé sosem,

itt még nem eddig, de most mindezt: a sarokban

a rossz mosógépet, a sötét polip-kaktuszokkal,

a párkányt, a tükörhöz tűzött képeslapon

a tenyérnyi Füredet: átlakom

emlékemmé. Ami szilárd volt, végleges volt,

kitöltött tér – ezentúl élőként élő testbe

épül és időbe. Vizet zúdítanak ki

a ház elé: egyetlen pillanatra,

mielőtt lenne szürkén sötétebb szürke folt,

árnyéksík: sugárral, iránnyal áthatott

el- és szétszáguldás, csillagrendszer.

Ahogy kinn a lomb

megbiccen, kigyullad-kihamvad a veranda

linóleum-padlója. Itt már sosem, de

majd máskor, másutt, miközben öntudatra

lassú hullám dobálgat, más falakra,

repedések, képek más rendszerére

föleszmélő szemekkel – felszinére

az örvénynek sehonnan ez forog,

hogy lennék majd itt és most akkor ott.

Allegória

Mintha fordítanának

diát a fény felé

a Törökugrató fölött

égő üveg az ég

Az izzó vas vödörbe

merült Az M7-es

felől már holdas, szürke-kék

díszpárna dermedez

Terítve mint évezredek

síkban Isten elé

jobbról még nyugtalan tűz

éjjel van balfelől

Parázsló túlzott ég előtt

sötét ugrás a domb

a két vásári véglet

boldogság fájdalom

emitt De már a kékek

de már az enyhület

a semmi hűse bal felől

a nincs a nélküled

Vacogva két idő közt

imbolygó balkonon

a „nemsokára” bal felől

a „volt” a jobbomon

„Vad éj, vad éj”

Vad éj, – vad éj!

Lennék veled,

Emily Dickinson

Reggel, nem éj – de szűken

mérik ezt is: szemünk

az ágyban is az órán, kapkodva öltözünk fel,

s bár intézményesül

az érzelem hamar: formát, szabottat,

s menetrendet követ,

együtt-időnk enyém ma sem szokásjogon, csak

véletlenként lehet,

akkor, mikor… és lenne rá istenkisértés

számítanom.

Füstbement alkalom után körül ha néznék,

vissza káröröm

nézne, ha ágyneműt frisset húztam, ha csészét

kettőt vettem elő.

Párhuzamos megoldás-lehetőségek résén

kizöldellt évelő

kompromisszum… A „szenvedély jogáról”

beszélni – mint

kitömött pávával, gyümölcskosárral

ékített avitt

kalap, mosolyt fakasztana. Lemondva válni:

oly ódon, szinte már

újdonság ízű módszer. De át ki nyújtaná, mi

érte jár, a bért:

hogy testünk éh marad bár, jóllakik legalább

lelkiismeretünk?

Enélkül mint bögöly csípne a vád,

le miről maradunk.

Másrészt tartást faragni puszta stílus-

igényből – ez,

mint a miénk, vagy nagyobb fanatizmust,

vagy több hiúságot feltételez.

Éldelve hát morális senkiföldjén,

megvédenünk van elv

tunya döntéshiányt, brutális döntést –

mikor mi kell.

Ezüstkor

A lomboserdőben fényszeplős aljnövényzet:

tömör törzsek között rezeg gubanc ezüst.

A fenyvesben rézsút fénysíkok szeldelik

a teret, tű-avarral terítve a kopasz föld.

Pókhálós málnabokrok, deres bogyók, diófák

mögött a repceföld, most derengő puszta rög,

párába futva. Hátrébb két hosszú épület,

magtárak. Muskotály fényben odébb a dombon

gesztenyefák sötéten; jelentésük: kísértés.

Hűtlenség könnyűsége: boldognak is miért, ha

voltam már, megmaradnom? Kihull nehéz, túlérett

boldogságom szívemből – nem ragaszkodom hozzá.

Még jó, hogy esni kezd: egyszerre itt a zordabb,

komoly, tevékeny évszak. Rohanni, buszra szállni

lehet, kapkodni és kapaszkodni. Hajszálnyi

kétely marad csak vissza: fontosságom fogyása.

Dal

Nem adtad semmi áron

ma már ingyen se kell

idő fogytán az éhség

magát fogyasztja el

A polcokon ha mézre

ha hűlt helyére lel

ha így ha úgy az éhség

magát emészti fel

Időnk majd evvel-avval

mi haszna megterít

telhetett volna jobban

ha rosszul is telik

Hiányával betelten

tegyem most már hova

kellett hiába kellett

most már ugyan soha

Változás

Tegnap napozva még nem

kaszált fű közt Özön

szemmel sárgán-fehéren

nem nézett még a zöld

De mennyiféle zöld és

szélben borsódzva hány

dombhát és búzaföld és

borzongva hány irány

játszott mutatkozott még

metszéspontjukban én

mi játékukba társként

bevont milyen remény

volt már csak volt kivérzett

Szerényebb-ódzkodóbb

fényben nyárvégi képek

párás-tartózkodók

lengnek – de mintha csak

fordulna rám üveg-

bura – még látszanak

már nem érintenek

Avart égettek…

Avart égettek. Dőlt a must szaga,

buzgott a kátrány.

Bogáncson ellenfény holdudvara,

tépett szivárvány.

Az utca erdő – mélyebb ősz fele

lejtett az este.

A szélső ház – a hánytorgó zene

majd szétvetette.

Még egyszer ezt, csak ezt, és mást sosem

többé: leszállnék

az őszi alvilágba, jobb kezem

kezedben, árnyék –

Este

Mi kint fehér vörösként

üt át a rozsdabarnán

árnyékszínház a függöny

foszfortócsák a karfán

A szőnyegen mohos fény

szorosra szőtt a párnán

Csak az üveg jeges-kék

szilánkos ellenállás

Égő háromszöget rács-

árny szabdal sok trapézra

Világló könyvgerincek

Fakul a rút tapéta

Szobámat két egyenlő

árny-félre híg parázsfal

metszi Sötét fotelből

mártom belé a lábam

kigyullad visszarántom

kihuny Motoz a keskeny

áramló kéz az ágyon

szánkázik hűlt helyünkön

Kiformálja redőkből

ott-nyujtóztunk reliefjét

besüppedt délelőttből

kibontott tárgyi emlék

ott árnyék combjaim még

szorítják árny csipődet

Részlet egy lehetséges verses regényből

Kisebb-nagyobb szobákba zsúfolódva,

körül már kénytelen felnőttkorunk

kellékei ugyan (az életforma

meszesedése): hűtőnk, bútorunk,

étkészletünk – az idült ifjúkorra,

miből kikászálódni nem birunk,

az összképből még több elem utal:

a rögtönzésszerű életvitel

jegyében az ágybetét-laticelre

ülünk, s a földre (poszter, ál-ikon

dísznek); félig mint jelképet viselve,

s jelmezt, csapzott magunk. A polcokon

paperbackek között elvétve egy-egy

sorozat, A-tól L-ig lexikon,

s a lemezjátszón hőskorunk örök

félmúltja újra: régi slágerek.

S ahogy a bor apad, morzsás edények

torlódnak össze, döntünk róla: ma

kié az oktalan remény, s kié a tények

diktálta önmérséklet szólama;

s ha egyik-másikunk üres beszédet

tán unna, s történést áhítana,

nincs alkalom, hogy föl ne emlegetnék

mások: hol mindenütt ezt sem tehetnénk.

De a fagyott status quóból naponta

mind több és több fölenged. Hangtalan

gyorsulva helyzetünk határa, mintha

cserép a balkonról, felénk zuhan.

A parti, úgy tűnik, elért a pontra,

ahol a végjáték már benne van,

s mára időben-térben messze tőlünk

bizonnyal eldőlt már, mi merre dőlünk.

Bár még természetét a változásnak

nem, csak tényét sejtjük. Nem tudni, hogy

ridegebb szürke monotóniát, vagy

színgazdag drámai borzalmakat

érünk-e. Részei sorban lejárnak

a kornak, el hol itt, hol ott akad,

s minden megoldás (érezzük mi is

idegeinkben) ideiglenes.

S a várakozás súlyától beomlik

megrendült jelen-tudatunk. Ami

még itt van, látható-tapintható, mint

múltat gyanítjuk máris múlani.

De ami így aligha folytatódik,

lenni mintha másként se bírna, míg

véletlen egyikünk rá nem hibáz

egy változatra: ez lesz, ami lesz.

Kimerevül-e majd a kép – ki árnya

vetül hová, melyik szám szól, ki hol

áll-ül – mikor a köztes téren át a

valószínűség hullámaiból

óvatlanul egy mondat létre rántja

az érlelődőt? Sejtjük majd, mikor

óránk nézzük: a busz még hátha jár –

a „még mindig” letelt, ez már a „már”?

Az elalvás nehézségei

Leőrölve a nap; de a falak merő

imbolygás, mozgalom: sugárküllőket ont

a csillár, plafonra vetítve az üveg

redői, ráncai; a belső fénykörön

rovarok pont-koszorúban nyüzsögnek,

vagy nagy árnyuk a fény zónáin átlobog.

Ablaktábla: szürkés vizekben szén szoba.

Inog a lámpa izzása-vesztett ikre,

sík fekete formák ködlenek, mintha holt

maradék emlékezetében. Eleven

húsomon a villany izzadt nejlont bizserget,

olvasztgatja, káprázik; selyemcukor.

Óralap világít: nem merek elaludni.

Álmom helyiségeiben vár a halott:

a díványon kuporog szokott helyén,

vagy menni készül: igazgatja kötött

szoknyáját, a bélést zizegve a harisnya

megszívja. Ajkát festi, szemöldökét,

vagy könyvét keresi, kötőtűs kosarát.

Pillantását kerülöm: meg ne tudja…

hajnalra szélsodorta papír lesz, üres ruha.

Újra és újra jön, ahányszor szaggatott

álomba szédülök, melyből újra és újra

felver a villámlás: a foszfor égre

kidűlő, ablakomban vakító cikcakk profil.

Napforduló

Már augusztus megint, az ég

napszúrást ontó tompa gyöngyház.

Látok kátránylap háztetőn tengni rések

közt nőtt ecetfát.

Szédül a strand fakó gyepén sütkérező,

fejére turbánt

teker törülközőből, beszívott ajkú

arcát vizsgálja zsebtükörben.

A dinnye húsa zöld üveg, a barack

húsában valaki vére.

Vattacukor hőség az utcán, minden

áttetsző, olvadékony.

Fagylalt folyik, hideg gyöngycseppek

égnek izzadt bőrön, ingek tapadnak.

Sötét udvar kútjából a tévéfilm

hangjai, mert nyitva minden ablak.

Fölriadok, nem húztam be a függönyt,

szürkén süt rám az éji

égbolt üresen surrogó, égve felejtett

képernyője.

A múlt évi halott, mindig azon

a széken, mely látóteremen túl.

Álmomban sápadt lábfej küszködik

fölfele sáros földben.

Alulról fölfelé terjed a gladiólusz

lassított robbanása:

néhány napig tart, míg a sárga vagy

vörös lángnyelv felér a csúcsra.

Éjjel csukott szemem mögött fehér

világosság: a láthatáron

üstökös jön, forog, megrázkódik, hatalmas

fény-tyúk, szólít: „leányom”.

Csillárokat forgatnak el fölöttünk

lassan: az Oroszlán izzik, a

Szűzbe áttűnik, s minden másképp lesz aztán.

Ami betelt, áthullik egy szitán, ami megérett,

véget ér –

nem véget ér, csak most jön el minden,

ne félj, ne félj, ne félj.

Dél

Még félórája sincs,

bőröddel puszta bőröm,

még kagyló húsredőkben

szeretkezés csatakja:

két lábfej jobbra-balra

szétdűl, a Nap lezúdul,

szárnyas raj tompa hőből,

jön és elönt, suhog benn

a vibráló vörösben,

fölhat méhembe, mintha

félálomban fogannék

ikerpárt két apától,

sötét és szőke nővért:

az egyik lüktet és fáj,

ragyog és nincs a másik.

Kifestő

piros tetők fölött a

kék ég kis semmi felhők

akár gyerekkoromban

festhettem volna még

alig használt paletta

alig használt világ

ilyen fehér ilyen kék

ilyen tetők alatt

mintha kezdődne mintha

valami mintha kezdet

no szólj már rám ne nézd el

némán hogy megcsalódjam

időben légy kegyetlen

ne hagyj remélnem újra

rohannom esztelen kört

fáradt vagyok ne engedj

Esik

esik esik ma reggel

megindult vízbe mártott

gyufa kihunyt a nyár most

sokáig esni fog

enyhül a nyári téboly

heve renyhül a sürgés

át- s átfolyják a szürkék

a sárga kék piros

hivalkodást az ablak

csorog le most mögötte

a nedves szél az utca

csatornájába tévedt

óriáscet hánytorog

olaj- és sárszínűen

esik miért kimenni

tenni csak lenni lenni

mintha hanyatt az ágyon

egymás mellett karod

tarkóm alatt sokáig

úgysem lehet sokáig

kimenni most sokáig

sokáig esni fog

Jane összegez

„Az alkohol hullám falat

közém s közém simít,

kiolt. Mozog a mozdulat,

mozog s már nincsen itt.

Időm megugrott, előreszaladt

alattam, elragadott

magam elé. A »most«-ba néztem

visszafelé – nem én egészen

voltam nem éppen ott.

Aszfalt puhult, üvegcserép

nyilallott, fém hevült,

járkáltam és mi akkor épp

bennem lakott, az űrt

puncsfagylalttal tömtem. A járda

színén szétmállva-összeállva,

mint ABC-leves-

tészta nyüzsgött tilos értelmű ábra,

kozmikus üzenet.

Fölébredtem egyszer, de nem

ébredt bennem magára,

amire rányíltam. Szemem

egy zacskó oldalán a

betűkön ténfergett, hiába

mondtam ki százszor: TEJPOR, a

jelentés a hangsorba száradt,

de TEJPOR lüktetett tovább, a

látvány gyulladt foga.

Pincérnő is voltam, hotelben,

jó volt. Támaszt üres

síkon görögve labda lelkem

intézményben keres:

identitásomon a rést

reméltem így betömhetőnek,

hol én s szerep teljes fedés-

ben, minden helyrekattan és

kattogtam én is vélhetőleg.

Nézdelve az alkalmi ágyban,

alkalmi váll felett,

a másik nőt rekonstruáltam:

milyen szerelmi technikákban

jártas, a szépszerek

polcán mifélék? Életükbe

ártva, inkább vagyok kicsit,

férjük- s krémjükből részesedve

létem ha létükből lecsíp.

A tornaszőnyegen hanyatt,

szétgördült X, hevertem,

körül kövér nők műanyag

trikókban, s lassan engem

belőlem száműzött a hang,

az áthallás – fülemben

zúgás zúgott, forrástalan

alapzaj, áztattam magam

moraj-fény nélkülemben.

A.-ban teherbe estem és

B.C.-ben elvetéltem,

D.-ben portás lettem, kevés

híján apáca É.-ben.

Helyzetbe hányból hányba léptem,

hányat elúsztatott

lehetne-létet az, mi éppen

mégis meglett így-úgy – csak én nem

voltam egészen ott.”

Egyezkedés

És ha ez most komoly, ha tényleg ez lesz,

amit a sűrülő

jelek, bár kétesen, előlegeznek,

egyértelmű idő?

Ha a lehetséges világra dől, ha

kimoccantva a kő

jelen, ezer fakó lábán alóla

félmúlt nyüzsög elő,

mi eddig fojtva lappangott, de hatni,

jelezni így se szűnt –

ha az áttételes pokol helyett mi

kapunk most egyszerűt?

Sopánkodtunk elég soká: időnkül

ezt kaptuk, léttelen

tengődni benne – és ha most fejünkre csőstül

tömör történelem

zuhog, ha a sűrű panasz-vetésre

most érik meg kaján

termés, mikor unalmam vakmerése

többé dehogy kíván

felpörgetett időt, veszélyt a kinti-benti

depresszió helyett?

Értéktelent ki fél kockára tenni?

De most, mikor veled,

tőled, neked – mikor orsóvá gombolyodva

ha tartasz s tartalak,

s ha tudnám, tartalak megint, és újra s újra,

bánnám is én, ha csak

ez jutna, ez a langyos fél-éber félig-élet,

kiegyeznék vele.

Engem ördög ha visz, hát visz, de téged –

téged féltelek.

Kilátás

Van függönyöm, behúzhatom,

ne lássam kinn a köd

falánk hadjáratát a domb,

a gyűrött föld fölött:

a kint kiolt, magába von,

a bent magamba köt.

Csapzott, testetlen nyáj, a zárt

terek felé tolong,

minden szilárdat és simát

puhán kétségbe von,

más-lét tukmálja rám magát,

gazdátlan tartalom.

Naponta gombolyítani

tovább ezt-azt kelek s

kezdődöm újra: tegnapi

teát, zacskós levest

kavarva. Újratölt, ami

üres és rendszeres.

De kinn egy más mozgás kisért,

kisértéssel teli,

tevés-vevésem hátterét

megadni színleli:

sürgő, tüzes derű, de tét,

kontextus nélküli.

Zacskó, törött cső, vörhenyes

kóró, biciklinyom,

zöldhályog tócsa: metszetek

a tél tárlóiban.

Minden ragyogva végleges,

kurzívval szedve: van.

Utalásszerű fény tapint

póznát, szeméthegyet;

a szürke égből tárgya-nincs

ujjongás permetez,

átjár utolsó ízemig,

de kötni nincs mihez.

Ragyogva egy izgága elv

nehézkes köznapon

áttűz. Még más nevén nevelt,

ma nem szólíthatom.

Ha elmarad, kétségbe ejt.

ha jön, kétségbe von.

Nárcisztikus szonett

„Ha nem szeretsz, majd…” Rázott a hideg

fél éjszaka. A délelőtt se jobb.

Iker-görcsöt – medencémbe egyet,

agyamba egyet – egyensúlyozok

föl és alá, de csak fölkevereg,

nem loccsan ki, míg elbotlok a bolt-

ig, és mohón mindent összeveszek,

ami gyerekkorom vigasza volt:

diót, mirelit-málnát, egyebet.

Hát így legyen? Becézzem magam és

istápoljam? Egy bőrben legyek én

gyerek-szülő, szerető-szeretett?

Megoldható talán. Fenyegetés?

S ha az, hatékony? „…kitalál a kín.”

A németalföldi terem

Zöldségek és hering egy asztalon, vagy

borospohár körül széthintve kártya.

Hideglelős, kék-zöld napnyugtakor nagy,

sejtelmes káposztákat visznek át a

patakon szekerek. Egy pincegádor

az ismerős, esővel vemhes villogásban.

Egy kar lámpást emel, az éjszakából

párkányt s repkényt a fény inogva hámoz.

A keret azzal, hogy kimetsz, a tárgyban

lappangó állítást a felszínig

szívja – egy állítást, mely káposzta és hering

és lámpa egyszersmind. Mintha azt mondaná: van,

azt mondja: volt. Oda-vissza hullámverése

fölött egy harmadik idő: az „itt-se-én-se”.

A másik elv

Ez a ragadozó – ez szeretet?

Az érzés minden másra vak dagálya,

amely mellékalakká degradálja,

morális nyűggé, a többieket?

Az egyet és csak egyet

látni mohó szemek szemforgatása:

az, hogy nem és nem én, valami más a

forrása, és hogy így nem tehetek

róla, meg úgy nem… És lehet

szag, érintés, zene – ki bármi váltja,

folyamatos és egyetlen a skála,

közös mindükben egy:

hogy nincs szabály, hogy mind kivételes,

s ha jön, hát jön, és se hűség, se hála –

a pusztán emberi elem nem állja

a versenyt, győz az épp-így-rendezett

anyag: kulcscsont, kezek,

körömház lét- és bonctani csodája,

legmélyem vakszeszély energiája

csak létezést szeret, nem érdemet.

S ha rászorít a lelkiismeret,

a lassú haldoklás csak bosszúvágy: a

lemondást annak a képébe vágja,

kinek látszólag kedvezett:

nézd, mi marad neked

belőlem, hogyha az utamba állsz, ha

ami a sejtjeimben mint a lámpa

süt, s napjaimban, elveszed.

Az öröm olyan robbanó terek

közé ránt föl, olyan súlyos sugárba,

hogy szétrepít a jóság és a hála,

és semmi bűnt nem érzek, nem hiszek,

de józanodva úgy fölémelyeg

minden gyanútlan kegyetlenség bennem,

hogy mint undok szokást, körömrágást rühellem,

mi nélkül el nem lehetek.

Fényes kudarc

Hogy ez a négy-öt év kiöblítette,

ami magát – egek, hány év alatt,

nyolc vagy kilenc? – a rostjainkba ette:

a helyzetet, ahogy – kádban halak –

tartósan fuldokolgattunk: ahogy te

gyötörtél, én hogyan árultalak

el, és viszont – úgy tűnik, lassan olvad

megint elő a múlt alól a múltabb,

a szeplőtlen fényű, kikezdhetetlen

kezdet, s akik tizennyolc évesen

éltük. A békabőr pulóveredben,

a TIT-ben, a „vetítettképesen”,

ahogy vártál, ahogy sietve szedtem

a sapkát („mennyi haj!”) egy szétesett

kontyról le, míg a nyugdíjas tanár a

figyelmet a francia gótikára

terelte. Mértani freskók alatt

(a szűzies absztrakt akkorra vedlett

„modern” presszó-dísszé, a hatvanas

évekre) gin, s (talán már) kóla mellett

mennyit ültünk… Április-esti nap

szította fel a kék városmakettet

lenn, míg mi fönn a bécsidombi padkán

tapasztaltuk beválni rendre Fritz Kahn

alpontjait. Később lopott delek,

mikor fogorvos vagy légógyakorlat

örvén együtt… A jólismert terep

nem várt veszélyei: kis híja robbant

egyszer egy olajkályha… Még gyerek

korunkban fölcsapott s végképp kilobbant

a köz-idő. Csak ez – de ez jutott

azért nekünk: privát hőskorszakok.

Mint Debrecen: az Óbester neon-

reklám pokolfény lüktető lilája

vitrinben kárhozó gyászszalagon,

kályhacsempén… Lopózkodtunk ki át a

fürdőszobán, sötét-fagy hajnalon

automata kávét ittunk a pálya-

udvar meleg füstjében. Majd a téren

minden reggeltől és hótól fehéren…

Igen, a tárgyaink: minden odébb-szét

(végül) költözködésünk újra friss

sajgást facsar belőlünk. Régi fénykép,

levél – majd minden könyvünk (könyvem?) is

datálható aszerint: mikor én még,

s amikor már nem: a Living Spanish,

a Zöld Henrik, az „annotált Aliz”:

minden tapadt ott némi korszak-íz.

Aztán – na igen, aztán… Szűnve köztünk

az áruló áramkör, hogy legyünk

most már csak őrei, mit megszereztünk

még élményképesebben, még együtt,

ehhez a hátralévő hosszúnak tűnt.

De most, hogy össze újabb éra dűlt,

s ennek törmelékeit ásom el,

a bolygatott talajszintből kikel

s tódul körém a még régebbi szint,

és összeáll, és visszaszáll a csontok

köré a hús, olyannak vet ki, mint

voltam, voltunk, bogozni a lebontott

folytonossághoz a jelent segít,

az űrön átível velünk, amint volt:

én téged és engem őrizve te,

egymás eleven emlékezete.

Jég

A horizontig jég: foltos jég, szürke-zöld jég.

Torlódó távlatok, álom-minőség,

holdbéli jég fehér taréjjal, vörhenyes

kínai tusrajz nád mögött, hegyek

borostás tömbjei a jég mögött,

az őszi kép a téli kép mögött,

mikor hadarta kéken magát még, s szűntelen

érvelt a part kövén a rövidlátó elem,

káprázott-elsötétült, tágult egyhelyben, egy

kövér, fürdőruhás nő még ott krémezkedett

a gyér gyepen, kihalt hinták, bódék között,

a majdnem-nyári fényben, helyén most ez a zöld-

szürke holdbéli jéglap, nem kecsegtet

birtokba vehetőséggel, a nyári testek

naptej-szaga, a nyári célképzet elvonul,

marad a szürke, vad táj, használhatatlanul

és felhívón. A parton ültünk, néztük veled,

a többes szám sugárzóbb és engedékenyebb

jelentést bolygatott föl a látványban. Kihűl

a lágyabb őszi lélek a téli kép mögül.

Borostás holdbeli hegyek és vörhenyes nád

és ólom ég között mégis milyen szabadság

beszél, hogy jöjjön (úgyis jön), aminek el kell,

voltál, voltunk, semmit nem veszthetek el.

Pasziánsz

Az új – a lapjai még síkosak,

a figurák egy-egy izlandi saga

hősei: korhű főkötő, sisak

a stilizált pompa mértanisága

helyett, s még nem szakadt-szürkén a sok

kevergetéstől-osztástól – hiába,

mintha jóval ritkábban jönne csak ki,

mint a koszlott öreg „honkongi” pakli.

Lehet, hogy a még szeplőtelen lapok

sorát vegytiszta véletlen kavarja

sorrendbe, minden alkalom nyitott,

valószinűség billen erre-arra,

pattan a semmiből új állapot,

s a régiek közül egyik sem anyja,

s egy múlttalan világ polgára volna

levél és négyszög és sötét lucerna,

vagy épp a szív? Nem így a régi: játszva

magát csinos renddé forogja ki,

beléevődve minden régi játszma,

szintúgy azok érzelmi tétjei,

ahogy elég pár évnyi ottlakás, s a

légteret szellemjárás pezsgeti:

estéről estére – holt szem – kisüt

a fény, függönyt fakít a régi düh.

A némileg agresszív rendezés

a szemtanúkat játékunkba vonja:

más a remény-, és más a csüggedés-

vihar megszállta tér minden atomja.

Párnányi téren „hús-vér” párna és

szellempárna osztoznak váltakozva,

míg egy nem is tudom, miféle többlet

játékszabályai kitermelődnek.

Megnyitó

Az „olaszos” teraszról, kóla mellett

figyeljük, fémesen a térzene

hogy áradoz, s hogy árny-aszpikba dermed

a városház-falak nappal-szine;

a sárga házak ellidércesednek,

mintha a tér surrogva vérzene

belőle ki, díszletté összelappad

gyógyszer- s levéltár, átáll téglalapnak,

s a Tűztorony köré, a „Hívja, várja…”

plakát látószögére ráhül a

„Der Tag geht” whisky-reklám szürreálja,

a híg arannyal liggatott lila,

míg a „Hazám, hazám”-on és a „Sárga

cserebogár”-on átcsobog, s halad

a „kőderekú őr”-ön át szelíd

ívben a műsor a „Víg özvegy”-ig…

Elsózza a tér táljában fokonként

a nyárias elem a helybelit:

dirndlis osztrák nőket és rózsaszín-kék

ősz-gyermeteg matrónákat vegyít

közé. De mi ott hordjuk mind a cimkét

gesztusainkban-arcunkon, hogy itt

„ezen a tájon” rongált, ami rongált

rajtunk, s hogy már korán a kínos almát

rágtuk, s mint tarka lelki baj, virágba

egy-ugyanazon külső állapot

szökött kiben-kiben, s most már hiába,

hogy lompos-engedékennyé kopott,

s egy s mást, mit nemrég tiltott, ő kinál ma

tálcán – a rettegésünk hordjuk ott,

mélyléleknek, ahol száz éve tán a

szexneurózisát jobb bécsi dáma.

„Ezen a tájon” én – no és ha itt?

Egy értékszürkületből ködlenek föl

a múltak és szines értékeik,

de mintha esti falból napmeleg, dől

a sürgetés, hogy valamit, de mit

kezdjek velük, ne hűlő készletekből

alkalmilag orozzak. Itt dobog,

mint élő test a térben, s indokot

kínál a „volt” a „van”-ra. Nyári gaz

perzselt hullámai ússzák remegve

a buszmegállót. Parkolón piac

süt át, tejbolt az ÁPISZ-on. A gyepre

lombos sötét tódul a téren: az

orgonabokrok. Minden mintha esne

történésekre szét – minden szilárd

falon folyékony lét világít át,

névszón ige. Lezajlott működés

zsibong üveg jelen alatt: a voltak,

ahogy nőttek, szövődtek-szőttek, és

amit mintegy mellesleg összehordtak,

ez az egész – ami hordozza még

nyomokban a formát, amit kiforrtak

lassan, de a gyors, tervszerű aszályt

nem élte túl, a kort, s úgy csúszik át

egy másik, végleg megkötött időbe,

mint a fejetlen Juno és Zeusz,

a római tisztek villanyfény-sütötte

síremléke lenn a Fabriczius-

ház kőtárában, s pár szinttel fölötte

egy-egy kéményseprő vagy optikus

ős feketülő portréja. Lazul

folyvást a folytonosság, és az új

nem életképes. Itt még csurran-cseppen

a múlt – mi lesz, ha nem lesz ennyi sem?

Ha mind horpadtabban-kisértetebben

járunk-kelünk a csökkenő szinen,

mely már egy kéményseprőegyletet sem,

egy utcabált vagy -táblát sem terem,

városmakett az élő ég alatt?

Ahogy a fáradt vendégtársulat

cilinderes fináléban pezseg fel

még egy utolsót, s a reflektorok

kimarta tér arannyal és ezüsttel

s keringőző bokákkal hánytorog,

gyűrődöm elfelé a többi testtel,

mellékutcákba elbomló sorok

közt, s hűlt helyünkön medrét megtalálja

az éjszaka hézagtalan lilája.

Fehér-fekete

Élve dobták a kályhába a patkányt:

előbb a sistergő, narancsvörös láng

közt patkány-forma árny, később finom

rágcsáló-csontozat egy múzeum

hullámzó tárló-üvege alatt,

majd az sem. A macska-szaporulat

fölöslege vízbe, aztán szemétre

kerül, egy ázott gallér tarka prémje

darabokban, hamu és hagymahéj közt.

Közben a nap süt, kék az ég, a fű zöld,

fényes sörény, és mindez hihetetlen.

A tetszhalott, fakó gallyak rügyekben

törnek ki sorra, rangrejtett smaragd

tavalyi, sárga fű közt, benne a Nap

fullánkja, dél dől a gyomos telekre,

nyár lesz, tízmillió káposztalepke

sodródik seprő szélben, az elhevert gyep

fölött fehér, tündér atommodellek:

a pitypangok. Minden úgy jó, ahogy van:

ez a szem nézete. Holott az agyban

egy végtelen védő- és vádbeszéd

folyik egyszerre s szortírozza szét

– melyik ki mellett szól – a képeket.

Egy csont-jég laboránsnő méreget

pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér-

fekete logika – érv-ellenérv –

őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem:

egész-igen, vagy az egészre: nem.

Párok

A lángoló dühvel vagy higgadt-módszeresen

izzé-porrá toporzékolt karóra.

Az egyre szennyezettebb szókészletek, a szem

tükrén a jéghideg karikatúra.

A kéthetente-két-szót, felhúzhatós babák az

Orange Pekoe vagy a Lapszang Szucsong

dobozai között kóvályogva, az álarc

alatt a düh, a lassított-film gesztusok.

A sör, a bor, a fél üveg Valériána,

jól időzítve, a hetediken

az utolsó utáni érv, a kirohanás a

gangra, és aki le, és aki nem.

Hangversenyen, színházban, buszra várva

derűsek, jólneveltek, kedvesek.

A közös ágyban a buszokra, szállodákra

lángot hajító őrület ketyeg.

A régi-új, a fényre, lombra lobbant világ a

kezdet legkezdetén.

A reggel és a rózsa, a harmat és a hála,

a „csalfa, vak remény”…

Mint

Mint elkallódott expedíció

után maradt késő leszármazottak,

nyershúson tengő kényszer-eszkimó

csoport, a szemfájdító sarki hó,

leolthatatlanul bosszantó rézvörös nap

világánál, ha nappal-éjszakája

unalmát enyhítendő, feltalálja

a tízes számrendszert, a puskaport vagy

az ábécét, az elnyomás homálya

s a megszokás megint más homálya közt a roppant

maguktól-értetődőségek fölragyogtak,

és hogy nekünk, mégis kiváltság, legkivált ha

nyilvánvaló: utóbb legjobb esetben is csak

mint pár, délben fakó fényt szivárgó utcalámpa…

Gyerekkori öreg nők

Mi is volt még? Az oszlopos pohárszék,

nyersmáj-színű márványlappal. A csészék

– a fénybe tartva szürke csésze-köd-

felhővé ritkultak –, az Új Idők

pár évfolyama, árny-agár ovál

keretben, karlsbadi emlékpohár,

de már csak mint a süllyedő hajóról

találomra mentett kakukkos óra

vagy tízszemélyes étkészlet egy sziget

pálmái és kecskéi közt. Minek

kellett család-, cseléd- és fénytelen,

vizes garzonba két egymást szemen

vetítő nagytükör? Üres levest

ezüst kanállal enni? Érdemes

volt a szemenként adagolt cukorhoz

csipeszt fogni? Mit gondoltak, mikor fog

a rongyláda purgatóriumát

lakó, tíz-éve-volt-divat ruhák

közül akár csak egy is üdvözülni

egy tavaszi korzón? (Mikor derült ki:

ha úgyse megy, már nincs mért zongoráznom,

sosem fogom egy „jó” vidéki házban

a „Für Elise”-zel kápráztatni el

komoly kérőimet?) Ugyan mivel

áltathatták maguk, ki tudja: váltig

hitték, azért egy-két játékszabályt még

maga a sors is figyelembe vesz.

Ínség, betegség: jó, rendben – de ez?

Alice őszen, még mindig lakkcipőben

és jólnevelten egy abszurd időben,

egy álomban, mely ezúttal szilárd

anyagból gyúratott – az álvilág

egy fél világért össze nem omolna.

Közben az idő úgy megy, mintha volna

még s az övék: hol zölden, hol fehéren

habzik föl, a soha az új nevén nem

hívott teret futólag rózsavészbe

döntve, vagy hó-szellemképpel tetézve

az emlékmű-oroszlán bronzsörényét,

az időjelző-házat. Újra, végképp

lecsattog s úgy marad a rossz roletta,

mind foltosabb a fal, mind cigaretta-

papír-szerűbb a foltos bőr a kézen,

táskák közé süpped a könnyező szem.

És még mi is? Csak egy túlexponált

fotó: fehér szellem – a gyertyaláng –

elől, kinn vélhetőleg tél meg este,

benn villanyfény, ünnepi abrosz csücske

lóg be a képbe, egy tükörkeret

ködös cirkalmai. A hátteret

szerzett jogon birtokló árny-gomolyból

félig-alig kitetsző szürke foltból,

fél-körvonalból kis jóindulattal

egy váll vagy áll, vagy azonosíthatatlan

gazdájú kéz olvasható elő –

az is mosódik végleg elfelé…

Mintha

A vedlett, sárga gyógyszálló előtt

a letarolt, hideg parkban a gőz

vízszint csapong a gyógyvizes medence

zöld négyszöge fölött. Jönnek, kerengve,

árnyékfoltok a ködben: jobbra-balra

elhúz, ha varjú, rézsút az avarra

inog le, ha levél, vagy tapogatva

kiköt a síkos lépcsőn, lefaragja

a belső éleket. Száraz és sötét

szellemrajt zörget egy-egy széllökés

ide-oda. Olyik beletalál a

medencébe: zöld ál-túlvilágba,

a forrongó, meleg üveg alatt

ragyog: hiánytalan, színes halott.

Lebegve ágtalan és árnytalan,

nem hat, nem él, nem változik, de van.

Mintha egy langyos, átlátszó öröklét

lakná két szó között a senkiföldjét.

Mintha mégiscsak konzerválható

volna tavalyi hő, tavalyi hó.

Mintha lenne egy köztes állapot,

amelyben épen elnyújtózhatok.

Mintha egy helyiségből az időt

kiszivattyúznák, és se azelőtt,

se ezután soha többé, csak a

fém és üveg és villany évszaka:

még csillog és már rég nem az, ami.

Így lehet, úgy-ahogy, megtartani.

Áttetsző tárgyak

A greenwichi ócskapiac

Varrógép nincs. A véletlen szabad

asszociációja ernyővel síbakancsot

vagy golfütőt hoz össze a szabad ég alatt,

folyékony, szürke felhőmassza rezeg a kancsók

(Bosch-szörnyek: puszta törzsön fél-fül, alsóajak)

feketedő, viharvert ezüstjén szósz helyett.

Ha szétfújja a szél, az öt sor rézkilincs

csillogva szembejön, mint egy antik hadsereg.

Kövével fölfelé a tálcányi gyűrű, mint

szikrázó ikra, sárkánygyík-keltetőtelep.

Hová viselhették – vizitbe, bálba? –

a gombolós kesztyűt, a pille brosst?

„A kardhal” című monográfiába

hány évet ölhetett – ötöt? hatot? –

a szerzője? („Türelmes hitvesemnek ajánlva”.)

Véres Mária levesestálja, Boleyn Anna

hímzőpárnája a rivaldafénynek

készült már eleve, nem hoz zavarba

mint illetéktelen nézőt. Ezek, szegények

– ez a félszemű medve, macska alakú kanna,

az égkék, jégkék, formatervezett

gyümölcsöstál, amelybe elfelejtett

Isten konkáv gyümölcsöt teremteni – ezek,

a szúrós déli fény boncasztalán, lefejtve

róluk a megbocsátó érzelmi rétegek,

a kezdet cinkos optimizmusát

ontják még most is, itt is, mikor minden akár még

lehetett volna jó is – mikor fenyőfaág

alatt, vagy díszpapírból kihántott nászajándék,

landoltak régen, otthon, gyerekkor, ifjúság,

ilyesmik. Itt, kimetszve saját történetéből

egyéb múltak kirámolt mája-veséje mellett

hever mind egy kupacban. Rideg szemek szüléstől

csíkokban megrepedt bőrt latolnak, tészta mellet,

a gyöngédség szelektív rövidlátása nélkül.

Decline and Fall

Eltűnnek majd, el fognak tűnni végképp

az alkotmányjogi vagy hadtörténeti

fogalmakról elnevezett mozik

és cigaretták. El a vízművek, az ÉPGÉP,

a takarékos életvitel előnyeit

reklámozó gyufásdobozok. Rendre-sorra

el a vendéglátóipari vállalat

kerületi üzemegységei, a csorba

kávéscsészék, el a csővázas műanyag

ülőkés gnóm hokkedlik, az állott szénsavas

üdítő italok, naranccsal, napkoronggal

címkéjükön – akárha egyenlítői Nap

aszalta volna őket egyenletes fakóra,

a ragacsos műmárvány asztalok. Mint a hó a

hűvösebb mikroklímán, foltokban megmarad

itt-ott egy darabig, de mintha föld nyelte volna

el és nem az idő, áznak, lemállanak

az ünnepelve gyászolt vagy épp légből kapott

évfordulók, gyerek-, nő-, országos sportnapok

plakátjai, kiüt a rongyolt felhám alól a

korábbi réteg, a virágos ág, galamb,

számjegy alól a szűzi arcélű lányalak

(ellenpont s kárpótlás gyanánt Playboy-nyuszik dús

keble az antik ing foszlányai alatt),

eloszlik, és el a parancsuralmi klasszicizmus

egyéb termékei, koszos vasúti váró-

termek, vidéki kultúrotthonok faláról

a pattogó monstrum freskók, a foghíjas

mozaikok, ahol kantátát kardalolva,

aratva vagy golyóscsapágy-szerelve látható a

megváltását a munka s a kultúrált szabad-

idő jegyében elnyert, derült emberiség. Nem

jött össze a több millió fehéregérrel

végzett kísérlet, amit vasbetonnak

véltünk, mint luftballon, egyetlen csattanással

ezer darabra megy, vagy hosszas lángban olvad

széjjel, zsugorodik görbedve – semmi másban

ugyan, de legalább az elmúlásban

rokon – tudomisén – Rómával, Babilonnal.

Tömegtermelt tükröm, arcfrissítő zselés

tégelyem, görbe bögrém nem kerül múzeumba,

vasárnapi családot okítandó, sem én,

prezervált részeim keskeny hegedűtokba

zárva légmentesen vagy sötét háncsba csavarva

– festett frufru, golyószem –, sem az új nemzedék

erkölcseit vigyázni nem kerül föl a falra

megszólalásig hű arcmásom, sőt a falnak,

a házgyári elemnek se marad híre-hamva,

a testvérvárosok nevéről elkeresztelt

holdbéli szürke csirke-keltetőknek, hol a kocka-

házak kétévesen kétszerte vedlettebbek,

mint a városmag túltáplált barokkja.

Pár elfeketedett-zöldült óriási torta-

szeletnek – századfordulós középületnek

egy s mást még van esélye átvészelni, de már a

nyelv ornamentális használatára

épült falragaszok és embernyi transzparensek

lefonnyadtak róluk, rojttá romlik a keshedt

kókuszszőnyeg, a sárgán tengődő vízipálma

kiszárad a teremből, ahol kiskosztümös, nett

tanácsi dolgozónő iktat, oktat, vagy esket,

a helyiségek, ahol születve, halva, válva

előadódtunk – csak míg élünk, akik élték

őket, csak addig élnek, az emlékezet érték-

közömbös mézében mumifikálva.

„Új élet”

Hogy végleg is? Miért ne? Egy lakás,

igaz, a más múltjával teli-élve

minden zuga, no és? a más se más

olyan nagyon… Bemenekítve télre

pár cserepes növény… még három hónap, még négy

s föl sem veszed a szekrény tetejére

toloncolt bukósisakot, és hogy a mélykék

pliszírozott eget két bukóréce szántja

a polc iránt a döglött denevérként

kiszegzett legyezőn… Az ajtófélfa fája

ödémásan a rozsdás zárak köré dagad

(hús jegygyűrű köré). A por szürkeállományra

vetült kandallótűz a lámpa-üveg nagyagy-

kérgén a tűz hője-fosztott soványka

nővére, vízió vagy „érzéki adat”…

Pár év, s nem is gondolnál költözésre.

Vagy gondolnál, de tudnád: úgyse mégy el.

Mint ahogy nem fog elköltözni D. se,

itt fog a szövegszerkesztője képer-

nyője előtt vívódni négy vagy ötszáz

évig még Dosztojevszkij vibráló szellemével,

s örökre itt hurcolja majd a kottát

le-föl, a harmadik szint csúszós falépcsején J.,

vagy a soros barátnőtől adoptált

reszketeg pincsit. A szobájában a tévé

sosem lesz jobb, örökké zúgni fog,

s Greco-szentek haránt hullámzó lángfejévé

fújja a terroristák vagy kommentátorok

koponyáját a szürke űrbéli szél. Na jó, a

csengőt talán idővel – de nem, a fűnyírót,

azt javíttatja meg, szomszédi presszióra.

A híres gyep, az ám… Zöldell mohón egész

télen minden növény, mintha valami óra

megbolydult volna bennük, a februári ég

úszó füstje elé már hiánytalan kirakja

szégyentelen vérzőszív-készletét

ellenpontnak a japánbirs vagy vadalma

vagy nem tudom milyen bokor, a barka sápadt

árukínálatát túlharsogva. A parkban

szétszórt piszkosfehér csoportokból libákat

formál a szem előítélete,

holott sirályok: peckes háromszögek, s ha szállnak,

ormótlan, szárnyas orsók. Csak ritkán süt ki, de

ha mégis, hát! Ellenfény-glóriát von

futólag fűre-fára, s mintha a zöld ide-

áját, de tényleg azt adatna látnom!

Meg ahogy gondos ujjakkal pihe

után matat a lompos tweedkabáton…

Két-három év, s holtbiztos lenne: most már

föl sem tűnik, nem fogna el a bőség

zavara a tizennyolcféle mustár

láttán, meglelném az eszményi cornflake-

márkát, a rámszabott fürdőhabot,

s előbb-utóbb amellett is kikötnék,

hogy mint apátnő vagy agátkő, másnapos

farsangi árny, feszengjek fakó hétfői fényben

holtomiglan, vagy mint Hádészt megjárt hajós

fitogtassam finom, vérlázító fölényem

úton-útfélen. A sötét tapasztalás a

gyanútlanok közül mint ritka érdemérem

emelne ki. A gőg felleghajtója vásna,

kopna, de tartana, míg nem fáradnék belé,

s az évszakok kevésbé látványos fordulása,

esővel álcázott futása, éveké,

meg nem kínálna más, terepszínűbb szereppel,

s tanár vagy háziasszony lennék, vagy épp a gay

jogok élharcosa vagy festékszóró- s zsilettel

polgári szőrmebundák ellen fegyverkezett

állatvédő, igen, akár az is, ha egyszer

csak-élni nem lehet. (Mért nem lehet?

Ahogy a tűz, a barka vagy sirály: van.

Csak-van. Hát jó, ha nem, nem.) Levedlett életed

most már csak úgy, ahogy a gyertyalángban

ködlik rossz útra tért albán közért-

pénztárosnőnek, fríz halász korában

hogy is volt, vagy mikor Japánban élt,

s volt egy apró, fehér kutyája… No de csak van

valami… Mire gondolsz?… Valami, túl a tér

s idő minden cselén, amiről úgy lepattan,

mintha golyóálló üvegről… Sűrű, pont-

szerű zárvány, elvásárolhatatlan

félpénz, iránytű a sötét uton

végig, s tovább… Gombostű lágy iszapban…

Van? Nem tudom. Van? Tényleg nem tudom.

Családregény

Két nő jár-kel az augusztusi hőben

teraszra ki, konyhába be, a házban –

egy házban, amely teli van idővel:

az fertőzte meg vízkővel a kádat,

az marta le gömbölyűre a lépcsők

élét, az foltozta ki a bejárat

fölött a varázsfényt vető üveg

szines kockáit rendre színtelennel.

Két nő, nem fiatal és nem öreg,

abban a korban, amikor a test,

mely rég csak önmaga, fű, csillag és sár

rokona volt, lassan kisértetek

látogatta terep lesz, képernyő, melyen árnyak

mozognak a fényes por függönyén túl,

más idegen adások szétesnek-összeállnak,

egy bal kézbe vett késben, a hát görbületében

holtak kelnek futó létre, főleg a két szép

nővér: az, amelyik a kisszobában a képen

egyengeti a térdén sötét bársonyruháját

– az elvetélt szinésznő, aki hamar lelépett

nagy adag altató kiskapuján át

a színről, fölbontatlan csomagként hagyva hátra

a rémísztő jövőt; s a másikuk, a felső-

kereskedelmi szépe, aki végigcsinálta:

háborút, sültkrumplis-használtruhás szegénység

éveit, hajnali kelést és gépelést,

fejtágítókat és agyérfestést, a szépség

lassúbb, majd gyors fogyását, s végül konszolidált

mosógépes, használt szinestévés öregkor

örömei közül ragadta el a rák.

Mint csontot a sugárzó anyag, úgy hatja át

a múlt a csorba tükröt, a kecskelábu asztalt.

Egyikük, még gyerekként, ismerte azt a lányt,

aki más vihogó nők félkörében

– valami vállalati Don Juant

fog közre –, egymaga néz mosolytalan a gépbe,

gőgös-sebezhető, sötét szemekkel.

Halásznadrágok és abroncsszoknyák – a látvány

félig gúnyos, félig meghatott szánalmat kelt.

A másik látta még az ifjabbat gyereknek.

Idegrendszerük aljnövényzetéből

mindkettőnek ugyanazok az elfelejtett

percek és helyszinek rebbennek félálomban

fél-öntudatra, mint elhanyagolt

akvárium sötétjén átvillanó neonhal.

Az álmos, elvadult kertben ólmos meleg

folyik a vadcsalánra, a perzselt szélü lombra.

Szederbokor tövéből kóbor macskák merev

égő szemmel üres bádogtálkát bűvölnek.

Félkörben, moccanatlan, mint vézna démonok

ülnek a sárga fű közt. Valaha vélhetőleg

virágágyak is voltak, nyírták a füvet, és

nem zaklatta csalán selyembe bújt bokájuk,

mikor pohárcsörgés, dohányfüst, nevetés

elegyétől kicsit zúgó fejjel a bodza-

szagú sötétbe friss levegőért kiléptek,

s felnéztek a nyugodt, vészterhes csillagokra.

Két történés

Alkonyat

Ott láttam meg a sárban

– ott vonult a cipőm orra előtt, lenn

recés keréknyomok közt, a redőkben

fölgyűrt agyagba ékelt pocsolyákban –

az ónos, szürke égre

nagy foltokban kiütköző, vörös fényt

– a levegőbe félköríves ösvényt

írva utalt a Nap hülő helyére.

Egy kertészet lefosztott

sziromtermése, szétzilált csomókba

kotorva, majd ahogy rosttá zuzódva

a lassú prés alatt az égbe oszlott,

a fény olaja át-

szivárgott súlyos cseppekben a vattás

szűrőrétegen, s mint égő narancs sáv

folyt össze újból a fakoronák

szintjén, az ágközökben.

És ahogy néztem, hirtelen kizökkent

– mi is? – talán a lelkem súlypontja, s én is ott fent

fogyatkoztam lángolva, és a döbbent

öröm, hogy megvan újra,

hogy mégse – hogy soha el nem veszett

az, ami – majd mintha nyugodt vizet

látnék forrpontján összeháborulva,

a dermedt zűrzavarban

csak gátjavesztett történés, csak a

gonosz röhely, izzadság, sör szaga.

Súlyosra ázott, bőrszerű avarban

söröskonzerv behorpadt hengere

később, gyufásdoboz összelapítva,

kék buszjegy és ember vagy kutya piszka,

az arcomtól talán tíz centire.

Szánkázás

Lejtő. A szürke égre

karmolva vézna, össze-vissza erdő.

A téli Nap: kifolyt tojásfehérje.

Az ágak összehajló

íveiből képződő alagútban

leporzó hirtelen és hangtalan hó.

Lejjebb a betonút, a

sportszálló, ritkás, nagy fenyők a ködben,

akár a híg mésszel lekent tapéta.

Egy lendület: jeges szél

tömör fala rohan szemközt visítva,

két ágra széthasad a két fülemnél.

Látvány dirib-darabja.

A félfelől havas, zömök fatörzset

még épp időben mindig félrekapja

a forgó tér szívása,

mielőtt csattanna a homlokomnak.

És lenn a mély kráter fehér hívása:

üres, fehér, üres.

Emlék, törölve az emlékezetből.

Álom, álomtalan, az éteres

gézmaszk alatt, a lámpa

fehér fényére fölszúrva. A végpont

előtt a lejtő végső gyorsulása,

mielőtt visszadöccen,

szokott medrébe visszafut a látvány.

Az élet megy tovább, még most az egyszer.

Béka

Ott volt reggel a kert

végében, a lyukban – az este kotortam,

alagútnak, a földet átfúrni – hevert

szürkén, kocsonyásan a fűben, a porban.

Akár valami kő.

Hideg árnyba fakult hasa sárga-fehére.

S láttam a nyakán kanyarogni elő

valamit seszinű-ragadósan – a vére?

Tudtam, hogy drót, hogy akna,

puskák szegik el idefent a határt,

s nincs út, csakis így, lefelé, a szabadba:

csak szűk csövön és égő kövön át,

a túlnan lemerült fény

kék foltja felé törekedve – de éjjel

följött a lejáratot őrzeni szürkén,

holtan, puhacsontu parányi kezével…

Pedig még alig ástam!

Villog föl a porból az éles üveg.

Nyeli vagy köpi vissza a fényt a hibátlan

gömbhéjon a tócsa, a járda, a gyep.

Hangok

Jób

Ma éjjel, álmomban, megint utaztam.

Anyám, szegény, írt, hogy jöjjek azonnal,

a szívét panaszolta (vagy húsz éve halott már).

Valami rosszarcú idegen a vonatban

folyton engem lesett, látszott, hogy rosszat forral,

ócska kabátok közül sunyított rám,

egy kihalt állomáson leszálltam, vizet ittam,

az a gyanús alak meg eltűnt a csomagommal,

énnálam meg se pénz, se igazolvány…

Reggelre befagyott a konyhaablak.

Csak nem bírja, hiába, kifűteni a kis

rossz vaskályhám azt a köves hodályt sehogysem.

Pedig föltüzelem, legyen az rongydarab vagy

használt étolaj… Mindegy, nagyobb hideget is

értem én… Igaz, a barakkot az az ötven

ember csak belehelte… Hogy hányan ottmaradtak,

de hányan… Nem is értem, én hogy lehetek itt…

De engem mindig őrizett az Isten.

Csoda pedig – tíz év ott, a jéghideg pokolban,

a sarkkörön, napi hatvan deka kenyéren,

hetven kiló vagyok: ott nem nyomtam negyvenet sem.

Aztán itthon… Söpörtem, gyapjúbálákat hordtam,

a diplomámmal, és fáztam tovább a télen,

amennyi szénre kellett, még annyit sem kerestem.

De hányat elvittek, amíg én odavoltam!

Azokból egy se jött meg. Én mégiscsak túléltem…

Engem mindig megőrizett az Isten.

Igaz, szívós voltam mindig. Sokszor kiküldött

apám kaszálni, az út egy hegyen vezetett át,

hajnalban keltem és délre jó, ha kiértem…

Apám, ha csak tehette, csak földet vett, vagy erdőt

(…mert azé a haza…). És a fenyők közé gyümölcsfát

ültetett egyesével. Pedig mennyire kértem:

„Apám, hát mire jó ez?” (Ahogy megyek a nagy zöld

sötétben, mintha lámpák gyulladnának föl: ott állt

egy körtefa, gyümölccsel rakva. Máig sem értem…)

Meg pincérkedtem is. A vendégek szerettek.

Csinos kölyök voltam, pirospozsgás, pufók.

Emlékszem egy családra: lejöttek minden nyárra

a fürdőre. „A kislánynak mit hozhatok?”

kérdem az anyjától, ez a kis szemtelen meg

(szép kislány volt – az a fekete, hosszú copf,

egy kézben el se fért és leért a derekára)

odapattan elém, nagy mérges szemeket vet

rám – óriási, fekete szeme volt –

„Semmi kislány”, azt mondja, „kisasszony: domniscoara!”

Egyszer később, a rozs közt, csókolóztunk is egyszer,

de semmi más… Igaz, nagyon nevette,

hogy milyen zöldfülű vagyok – pedig hát…

Még húsz se volt, szegény… Az ereit, zsilettel…

Mondták, volt valami férfi, hogy amiatt, de

én nem tudom… Előbb még elküldte nekem a copfját…

Mikre vissza nem emlékszik az ember,

mikor már arra sem, hogy hova tette

a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt…

A rádió fagyot mond. Ha így tart ez a tél,

kifagynak a síron a begóniák, pedig

milyen szépen megfogantak a nyáron…

Második feleségem volt… az első, az él

ma is, csak férjhez ment, szegény, hogy nem kapott hírt

tőlem nyolc éven át… És ott van a kicsi lányom

sírja is… még egyéves se volt… Semmit sem ér

ez az új temetőőr. Mondják, nagyon iszik.

Mindig mindent magamnak kell csinálnom.

Én mindig hittem a reinkarnációban.

Egy médium – Kolozsvárott lakott,

és elmentem hozzá kíváncsiságból egyszer –,

az csak rámnézett, és mindent megmondott rólam:

hogy tíz évig leszek távol, élőhalott,

hogy másik országban, más városban öregszem

meg, mint ahol születtem (azt is megmondta, hol van

úgy nagyjából). Na és ő azt is megmondta, eddig

már hányszor és mi mindennek születtem,

sőt, még le is rajzolta egy füzetbe.

Még ma is őrzöm azt a papirost

a tárcámban, igaz, jól el is van rongyolódva:

ilyen voltam, mikor ősembernek születtem,

ilyen, mint római dajka, mint sisakos,

szakállas görög harcos… Mint francia vicomte a

múlt században, igen sok rossztettet elkövettem,

igen, és ezt a sok bűnt vezeklem le most –

így van. Másképp mi célja, vagy mi értelme volna?

Öregasszony

Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.

Énbennem már nincs, ami elromoljon.

Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még

megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,

nagy homlokom: jóformán csak fejem van,

akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt

a többi porfogó közt, lánykoromban.

Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát

emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl

ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,

harminc évig akár, én is miért ne lennék

tartós, akár a húgom olajképe tizennégy

éves korából (elvitte a tífusz

egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!

Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol

a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,

mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…

Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve

– a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –

(nem hordanak ilyet vagy negyven éve),

sápítozom, hogy elvitte az asszony,

aki takarítani jár (kell is az annak,

jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,

a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,

mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,

horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,

lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.

Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-

hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg

negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.

Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…

és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,

hogy én martam el a barátját (azt az egyet,

aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?

Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…

Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?

Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat

hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel

álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,

soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved

néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.

Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,

a hajukat babrálják, ki-befonják

a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember…–

fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.

A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,

azzal édesgetem őket hozzám, amim van:

a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,

énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,

hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem

(ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),

mint maradék parázs éjszaka a sötétben,

az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét

ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma

azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként

mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a

patak, a partja végig valami sárga gyom,

a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…

Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,

beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk

úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,

ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,

misére készültünk vagy talán látogatóba,

én, persze addig sem bírtam ki a szobában,

olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt

orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

Bukott diktátor

Hát mit akarnak tőlem? Mi bajuk van

velem most egyszerre? Cibálnak hevenyészett

díszletek közt – kopott pad, vizespohár – egyik

fűtetlen helyiségből a másikba, kalapban,

nagykabátban szorongok, hol durvák, hol kimértek,

süvöltözik eszelős vádjaik.

Még tegnap is – mi ember volt az utcán,

egymás sarkát taposták, ahol csak megjelentem.

Üvegre égetve, pasztellben és olajban

sötét, vesékbe látó szemem, obszcén piros szám

nézte őket a falról, húsz év előtti ingem,

vagy vészjósló aranyban csillámlottam, a hajnal

óriás orrnyergemen gyulladt föl; mint napóra

virágzottam a téren; vagy amikor a végén

lemennek spárgába a stadionban, és hosszan

a lábukra hajolnak, a sok feszes trikóra

varrt foltokból, papírzászlókból ott is én, én

mintha mélyvíz alól, lassan kibontakoztam.

És most egyszerre – mi? A nyaralómban

a kék-arany szalon, a baldachinos ágyam,

velencei tükröm – ez fájt nekik?

Az a két ócska Rolls-Royce? Mit tudnak ezek rólam?

Tudják-e, hogy hatan szorongtunk egy szobában,

én hordtam el az összes testvérem gönceit…

Nehézfejű voltam, alattomos,

nevettek vagy még csak nem is nevettek,

mikor a tornaórán a néném kombinéját

meglátták rajtam… Az élet mindig gonosz,

szűkmarkú volt hozzám. A simáknak, könnyedeknek

– azoknak mindent! Azt soha, ami nekem járt!

(Később, igaz, lettek eszközeim,

hogy elvegyem – miért nem adta önként?

Vagy mért vette vissza, ha adni kezdte?)

Például ültünk egyszer odakinn

anyámmal, egy kerthelyiségben, olyan hét

éves, ha voltam, a kerítés sok nagy X-e

nyírfarönkökből volt: látszott a pár sötétebb

simább folt, a levágott ágak helye a kérgen,

és a hársvirág szitált a szódámba, a csupa sörfolt

abroszra, a hajamba… Egyszer, hajnal felé meg

(valami lakziból vittek haza) az égen

feltűnt egy üstökös. Biztos, hogy üstökös volt.

Én láttam egyedül. Minden: az ég, a föld,

minden a kedvemért volt. Azóta hova tűnt?

Valami kárpótlás csak járt nekem, nem?

Most itt állok közöttük, véznán, fakóra főtt

kórházi pizsamámban, túl bő zakómba tűrt

szép selyemsálamban, törődött öregember…

Hát mit akartam én? Csak amit mások.

Csak azt, hogy a világ úgy tükrözzön vissza engem,

mint a lelkem teszi: a halandó isteneknek

kijáró ünnepi pompában. Ez talán sok?

Olyan túlzott kívánság? végül is: megszülettem,

és nem élek örökké. Ennyit csak megtehettek.

Hogy nem kérdeztem őket? Miért, engem ki kérdett,

vállalom-e, ilyen feltételekkel,

mindezt, akarok-e egy jelentéktelen,

mézes-mázos, riadt kereskedősegédet,

poros bürokratát találni minden reggel,

ha a tükörbe nézek, egyetlen életem

minden egyes napján? (És nem is élek örökké.)

Ezt senki nem akarhatja. Beszélhet

akármit a sok álszent. Már látom, ahogy egymás

torkának esnek majd, ha nem leszek köztük többé.

Én csak igazságot akartam. Ha már az élet

ilyen méltánytalan. Csak azt, amit más.

A szép utasnő

Ária

…Azt nézi, mért vagyok

gyászban? Igen, szegény néném… Most ő hagyott

itt minket (hányadik eset már a családban!).

Feketében, ilyenkor – csurom egy víz a testem,

ott kinn a sírnál majdnem összeestem:

egyszerre, mintha jégen álltam volna, a lábam

csúszni kezdett alólam… Ez a szörnyű meleg!

És ott azok a roppant fém-kandeláberek!

Ahogy a szélben oldalt kidől rajtuk a láng, a

napfényben elmosódva, vízszintesen lebeg,

hogy azt hinné az ember, a lélek integet,

ahogy kelletlenül lassan a túlvilágba

halványul át. Igen, szoktam ilyeneket

gondolni… És előtte, alig fél éve meg

a sógorom… Közúti baleset volt… A házba

úgy hozták, konténerben, jócskán éjfél fele –

képzelje el, hogy én virrasztottam vele

egészen reggelig! Maga ott éjszakázna

kettesben egy halottal? Nekem most is remeg

a lábam… „Asszonyom, inkább ne nézze meg”

azt mondja az az ember, „mert oda lesz az álma!”

Az én álmom! Nem nagyon hinném, hogy még lehet

rosszabb, mint amilyen most… Sokszor fél éjjelek

úgy telnek: forgolódom, meg tépdesem a párna

csücskét vagy nézem a sötét eget,

az űrt… Ha álmodom, még rémesebb:

huzat sodor, apró pihét, nagy termeken át,

és kétfelől fehér formák derengenek,

szobrok – nézéstelen, fehér szemek –,

s úgy érzem, nem vagyok, mert senki nem lát.

Senki, de senki… Sokszor sikoltva ébredek…

Pedig, ha tudná, hányfélét szedek

csak nyugtatót! A kis doktornőnk az egyetlen,

akinek van fogalma róla, mit szenvedek.

Azt mondja: „Erzsikém, maga csupa ideg,

miért nem lett színésznő?” És tudja, hogy lehettem

volna? Még harmadikban, majdnem jutott szerep:

a Margaréta-tündér. Drótra feszítve krepp

sziromszoknyám lett volna, a hajamban aranypánt,

meg zöld bársonycipőm… Egy másik lány kapta meg.

Látja, milyen az élet, még ezt sem adta meg.

De nem bánt már, ne higgye. Engem már semmi nem bánt.

Hogy süthet ennyi bajra a nap, most mondja meg!

Épp így sütött, mikor az első férjemet

hárman hozták haza, s én a két kezemmel estem

a kontyomnak – lefogtak, de már kitéptem egy

csomót!… Milyen hajam volt!… Most mondja, mért nevet?

Majd a bokámig ért le – az égre, ne nevessen!

Az elhagyott lány

Dal

A postaszekrényt

nem néztem meg ma sem: a szögletes rés

sekély sötétségében hátha, hátha –

nemcsak az áltató bádog derengés…

Nem kell ma mégse

megtudnom, holnapig: a szürke résre

merőleges, hitegető fehér él

csak egy felszólítás tüdőszűrésre…

Elég, ha másnap

derül ki, hogy amit én kézírásnak

reméltem, egy körbélyegző szegélye,

s az ott egy könyvtári felszólítás csak…

Addig megint a

megállt idő hülyén kattogva, mintha

egy írógépen egyfolytában x-et

ütnének, vérszegény tapétaminta…

Órák, üresre

lappadt idő, hogy volna újra teste,

tapintható, hogy volna újra testem,

becézhető, nem adja meg az este,

ahogy tegnap sem adta.

Néztem, a tetőantennák fölött a

beírkált ég hűlő neon vizében

tollászkodó, parázsló szélű vatta

kénsárga, füstkék,

fémszürke lesz, s eszembe jut a festék:

két sor korong bádogdobozban – akkor

kaptam, mikor a mandulám kivették.

Míg víz nem érte,

a kék, a zöld, kármin vagy okker érme

szélén írás szaladt körbe, középen

egy páva! És ami könyv volt, de mégse,

az a kihajthatós… A

két lap közül égnek pattant a posta,

vagy egy vidéki állomás, piros pad,

a sárga falra fölloccsantva rózsa…

Amire néztem,

mind visszanézett, fölszívott egészen,

se kín, se bűn, se vád, se vágy – csak átjárt,

átjártam, víz a sóban, só a vízben…

A szerelem nem

itt járt, villogva és roncsolva bennem,

lenyelt zsilett, hanem ott kinn világlott,

a világot gyújtotta föl, nem engem.

Mi állt közénk? A testem?

Az áramló örömből így kiesnem

mért kellett? És az áram? Kifogyott? Megfagyott?

És én? Alig vagyok? Vagy túlságosan vagyok?

Kövér asszony melegben

Mit meg nem próbálnak az emberek!

Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba,

a karján háncskosár, abba pakolta

a holmit a műanyag kosár helyett,

mintha neki többet szabadna. „Mégis,

ezt hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága?

Azt képzeli, hogy a szabály magára

nem érvényes talán? Hiába néz így.”

Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem.

Ha összeér, mint a csalán a combom

úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom

ebben az összeizzadt szűk köpenyben…

Igaz, én mégse kaphatom magamra,

ahogy a tanulólány szokta, egy szál

semmi kis bugyira – örökké ott áll

az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja,

s a puszta rózsaszínje átdereng…

„Csak álldigálj, fiam” mondom, „felőlem!

Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem,

belőled is: híg háj, csomós erek.”

Ez a szerencsétlen penészvirág

ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét”

mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét

neked hordja haza, neked csinált

két gyereket, ott a lakás, az autó…

A másik nő? Ne félj, azt is megunja,

ahogy téged megunt. Mindenki tudja,

ha nem bolond: a szerelem múlandó.”

Két hete nem esett… Micsoda nyár!

A bőr ragad, a vászon összefonnyad,

rohad minden puhán, mint egy kiolvadt

mélyhűtőben. A metszett cseh pohár-

készlet a Vasedény kirakatában,

ahogy nagy tűkkel dobálja a nap,

mint hajnali fejfájás, hasogat.

Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam

folyékony kőbe süllyed, menten elnyel,

azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny,

hideg ezüstfejek szőrmekeretben

csak néztek rám ferde ezüstszemekkel…

Miért nem kell senkinek az igazság?

Mért gyűlölik? Ma is, egy nő mivel jön?

Zöld barackot kapott. „Addig örüljön”

mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát

a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús,

olyan hibátlan, mintha festve volna –

Ma még csak egy szeplő van rajta – holnap?

A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús.

Dobhatja ki. Mikor majd széthasad,

és olyan piros a paradicsom, mint

nemrég egy dísztribün, másnap beomlik,

ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak

minden gömböt rajta külön kivéstek

volna piros kőből, olyan a málna,

aztán mikor kiborítja a tálba,

mit lát? Fehér penészt az összepréselt

szemek között. Mint ahogyan a nyár

ahogy jön, már megy is.” Én nem tudom, mért

rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.

Én csak elfogadom: ez a szabály.

Próféta május havában

Május 19. Mióta is nem élek,

csak zöldségen? A húsról aznap mondtam le végleg,

ma két hete, mikor a dán komphajó leégett

s elgázolták a macskám. Bár a növény is érez,

mint olvasom, nem egy kísérlet bizonyítja:

könnyen azonosítja társának gyilkosát a

sárga papucsvirág vagy a fejessaláta,

s elhúzódik előle hangtalanul sikítva…

Posta: csak meghívók jöttek. Mindet kidobtam.

Mert végül is minek: a nyakkendős tolongás,

a diszkrét kannibál tánc a májas és a sonkás

szendvics körül, cukor és cián visszafogottan

alkalmazott kevercse, célzások és nevek

elejtett keszkenői, villanysütötte váll

gömbje, jégkocka éltől megkoccanó pohár

fölött a karmazsin száj művészetről cseveg…

Május: amerre nézek, folyik a zöld pazarlás.

Világosan-sötéten ragozza az alapszínt

fű-fa. Egész sor zöld körmű kéz tolakszik

a lucfenyő sötétjén: harsány idei hajtás.

Az árvácskák: ovális ékszerbolt, sárga bársony

alátéten lilásfekete denevér-

melltűk sora sötétlik. A gesztenye fehér

műszempillái közt, a selymes szájpadláson

ellenpontozva a fehér vagy hússzín ajkat

négy aszimmetrikus, sárgás vagy borvörös pötty;

a tulipán ölében a mélyértelmű ötszög,

a csillogó kínálat – ha engedem, becsalhat

az élet fényes üzletközpontjába, legyek

falánk rabja e kétes javaknak, egyre beljebb,

újabb polcok felé vonz, hogy mindent elfeledjek

amit tudok: a hámló, zsúfolt nyomornegyed

utcáit, döglött macskát, kigyulladt komphajót,

terrort, tájfunt, lelőtt ír benzinkutast, kiszáradt

sárga papucsvirágot, az én poros szobámat

éjjel, a hajnalig égő depressziót,

hogyan dereng a zöldes szellem-számlap, ha óra

órát követ, s a bor se, a Noxyron se használ,

hogy ível könnyed, átlós bambuszhídként az öt szál

hajam a jobb fülemről a bal halántékomra…

A szomszédnőn ma is tökéletes a smink;

fülcimpáját a két fémkarika súlya húzza

– arany ütők, a fényt verik sürögve vissza –,

ahogy napra görög a rozzant tolókocsin.

A másik, feldagadt bokákkal, őszen és

fémfoggal, félregombolt otthonka fedte ványadt,

fakó csomag, világszép kreol rabszolgalányok

balvégzetén borong és kacér grófnők zenés

hányattatásain. A férfi – ötször műtötték,

fehér, akár a pince mélyén nevelkedett

krumplicsíra – a rózsás, agresszív melleket

lesi mohón a címlapfotón, a napsütötte V-t

a naptejreklám bronz hasán. Mind jobb szeretnék

eljátszani egy monstre-operettben, ha másként

nem megy, a részeges inast, szikkadt szakácsnét

a szőke sztár és párja mellett, mint főszerepként

önmagukat egy abszurd drámában. Vesztesek,

jogfosztott népcsoport, egymást csak megvetésre

méltatva áhítoznak a szép győztes kegyére,

a győztesére, ki rájuk ügyet se vet.

De nem tart soká úgysem. A készletek

fogytán. Az ózonpajzs lyukas. A szénmonoxid

szunyogfelhő-lepel alatt kimérten izzik

kevés időnk, kiszáradt, lázas szájként reped

a földfelszín fakón. A gabonaövezet

csúszik észak felé, a búzatáblák helyét

gyapot hódítja el rendre. A sarki jég

homályos tömbje mállik, duzzasztja a vizet,

a túlkelt óceán a partra árad…

Majd akkor, ott! Szeles szállásainkon, étlen,

mi, egynehány túlélők, a szabvány szenvedésben

mind egyformák leszünk. Igen, majd nemsokára…

Narkomán

Na és helyette? Mondd, mi van helyette?

Ami másnak? Ahogy elnézem őket

utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –,

hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se,

mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert

nem szokott rá, vagy a boldog tudattól,

hogy hétből öt napon hajnali hattól

sajtot mérhet, írógépet püfölhet,

ágytálat hordhat… Persze, az eredmény:

megtérni este meghitt otthonomba

– másfél szoba panel – a balkonomra

muskátlit ültetnék, egyengethetném

a szőnyeg rojtjait… ott learatni

munkám gyümölcseit, na igen, az már

valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár…

Meg csicseregnek a kismadarak – mi?

Meg szerelem. Az van még csak nagyon.

Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el.

Bámulod a plafont, nem érdekel

semmi, csak az a rohadt telefon,

hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc –

a nap az istennek nem érne véget.

Amire nézel, mint a sósav, éget…

Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt.

Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret,

vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán

már csak minden szentévben nyúlna hozzám,

nem nő volnék – valami átmenet

a Szűzanya meg egy öreg hokedli

közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment.

Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek

ezért is? Én akartam megszületni?

Talán magamtól csatlakoztam ehhez

a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam

én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan,

hetven évig, és közben jó, ha egy perc

öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam,

hát csaltam, ha más módja nincs: de most,

ha akarom, százból százszor pirost

vet a rulett itt a köztiagyamban…

És mit vesztek vele? A szép öregség?

Mikor a vízbe aprókat kavarva,

mint egy üvegvázát, magasra tartva

turbános teknőc-fejem, hogy a festék

le ne ázzon, a napi ötven hosszom

rónám szorgalmasan faltól-falig,

s nyolcvan fölött hetvennek még alig

néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony,

protézis a pohárban, csillogó cső

etetget, a vénám körül merő kék-

zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék,

zsugorodom – s sehol az ápolónő…

Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a

génjeim vagy a tetteim – tudod kit

vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig?

A kozmosz, olvastam, zuhog magába,

vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni

tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de

a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se:

semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi…

Idő se lesz. Idő különben sincsen.

Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap

elérte, a kehes konyhai csap

fénylett, mint egy madárfejű kisisten,

a csőrén kitüremlő, kicsi körtét,

a csöppet lassan érlelte a súlya,

a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva,

de mielőtt elpattant – egy öröklét

múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem,

hogy a világ megoldása bekattan:

hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban

ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.

A hetedik év

Ez a zilált, zavaros szemű nő

ugyanaz lenne tényleg

mint az, aki a képen nevető

arcával az enyémhez

simul? Mi teszi ezt? Csak az idő?

Én már semmit sem értek.

Én megmondtam neki: „Nem érdekel,

anyádék hogyan éltek.

Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!”

Mindennel egyetértett.

Most napokig némán járkál le-fel,

mint egy sebzett kísértet.

Mintha egy ádáz idegen erő,

valami ismeretlen

holtak lelke rikoltozna elő

a szánkon – nem mi ketten…

Sótlan a leves, mondom, mire ő:

hogy én sosem szerettem.

Most mondd: ha már csak egymást öli két

ember, nem jobb, ha válik,

mint valami vétlen bűn örökét

hurcolni mindhalálig,

mikor a végső perc mécseseként

egy gyűlölt arc világlik?

Csak érteném, csak tudnám legalább,

hogy kezdődött, mi hozta

létre – a társadalom? a család?

Isten? hogy megpofoztak

négyévesen? – ezt a fekete lánc-

reakciót, a rosszat…

Olyan mindegy ugyan. A lavinát

elindíthatja bármi:

görögjön életek sorain át…

Hogy képzeltem: talán mi…?

Csúszik velünk is lejjebb a világ –

ki bír útjába állni?

Négy sör után

Megint nem állt a lábán, mikor megjött az este –

vagy inkább éjszaka… Névnap volt állítólag

– igen, megint –, utána valahol még bedobtak

egy sört a kollegákkal… Eddig nem említette,

hogy valamelyik kerge tyúkot pont Leonának

hívnák abban az istenverte irodában.

Ki tudja? Én nem. Én be nem teszem a lábam,

sőt az se, hogy csak úgy odatelefonáljak,

olyan sincs! „Értekezlet… Ebédel… Majd talán

kicsit később!” Ilyen gyöngéden fuvoláznak,

jóságos nénik egy ütődött óvodásnak,

csak az a kuncogás, csak azt ne hallanám…

Szóljak neki? Minek? Tudom, hogy mit felelne:

hogy zsarnok szörny vagyok, hogy nincs egy perc nyugta tőlem,

pedig joga van élni neki is, és hogy ő nem

az anyám, akinek nem volt más dolga, persze,

mint kényeztetni engem (naná, a négy gyerekkel!),

és most, mint holmi kényúr, ugyanazt megkívánom

őtőle is… A mocskos harisnyája az ágyon,

a mosatlan edény, ahogy otthagyta reggel…

Valahogy így. De csak próbálnék én meg éjfél

körül állítani haza, vagy hogy jogom van

tudom is én, mihez, ilyennel jönni – nyomban

leszakadna az ég… Hogy mért nem hagyom faképnél?

Jó kérdés. Egyszer (ezt ne mondd el senkinek se,

ezt most tényleg ne: senki nem hallott róla – ő sem),

megtettem. Nem hiszed? Mikor kiküldetésben

voltam egy hétre, akkor. Úgy a harmadik este

egyszerre csak: na és, ha nem mennék vissza többet?

Egész este, ahogy máskor csak két konyaktól,

úgy fel voltam dobódva a puszta gondolattól,

aztán másnap, hajnal felé egyszerre fölvert

a tulajdon szívem dübörgése: mosolygott

holtában – mint a macskánk, az erkélyről esett le –,

és azt a régi, sárga kötöttruhát viselte…

Én meg, mint a bolond, kaptam a telefonhoz…

Aztán? Semmi. Beláttam: fontos ügyeiben nem

dönt szabadon az ember – erről ismerszenek meg.

Akarat, ész, ilyesmik – amiket úgy szeretnek

belékeverni – szép, szép, csak épp a lelked ellen

– vagy nevezd, aminek akarod – nem tehetnek

semmit, vagy szinte semmit. Persze, komoly kísértés

szabadnak lenni… Másrészt nem rabság minden érzés?

Kérdés, kinek mi ér meg mi mást – mindenki vesztes,

ki így, ki úgy… Nekem, mégis, így legalább van

valamim, amiért… Hány óra? Már negyed négy?

Nem, semmi baj, mi volna?… Azért most jobb, ha elmégy:

nem szereti, ha itt benn dohányzunk a lakásban.

A trónfosztott királynő

Legyenek átkozottak… Hogy ezt tették velem…

Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem:

az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg…

Most meg nézzen körül… de nem az én szégyenem,

nekem nincs bűnöm ebben. Minden annak a nőnek

a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál –

mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek.

Van egy kislányom, egy hétéves kis virágszál –

ő elvette tőlem, az én kis gyönyörűmet.

„Én, bírónő, hogy én? Egy szó ebből nem igaz!

A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen

lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc?

Itt ez a gyönyörű kis nyaklánc – őneki vettem!

Meg kistáskát, tükörrel…” „Nézd, mit hozott neked

anyád!” így hívogattam, de ő, szegényke, csak néz

és bújna el előlem… az Isten verje meg

azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét!

„Hogy én? Soha! Esetleg a szívem miatt talán… Rossz

a szívem… De különben? Soha! Már lánykoromban,

megmondhatja akárki, egy csöpp nem ért a számhoz,

borzadtam tőle. Ezt is csak az terjeszti rólam!”

A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem

volt jó neki, csak a más asszony férje kellett!

Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem –

csak elnézem, hová juttatta azt az embert:

rendőrrel vitet el, hogy ezzel fenyegessen,

engem! nem, ez nem ő, ez tőle sose tellett,

az én jó férjemtől – hogy szeretett, Úristen!

„Csak azt nézd, tetszik-e”, azt mondja, „azt veszed meg,

amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz

nem számít!” Gyűrűt is vett, meg azt a drága brosstűt

– kis őz, rubin szemekkel –, rám költött egy egész

vagyont aznap… A ringlispílre is fölültünk…

Hogy sikogattam! És a hasamban mintha lepkék

repdestek volna… néha a föld zúgott fölöttünk,

talpunk alatt a felhők… és aztán nyert nekem még

egy sárga gipszlovat… Csak nevettünk és nevettünk…

Ez egy ősrégi fénykép… Itt láthatja, milyen szép

kislány voltam. Csodámra jártak… A nagyapámnak

a szeme fénye voltam! Mindig jött reggelenként:

„Gyere, kis csillagom, megnézzük a kacsákat!”

Mentünk, remegtem a fehér kartonruhámban,

még nedves volt a fű, a nap csak pár perce jött fel.

Egészen szőke voltam – el sem hinné, ha lát, ma

milyen vagyok… de minden sötétebb lesz idővel.

Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban,

körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék,

az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon,

fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kísért két

göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon

a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt

helye – benyelte egy lyuk, akár a nagykabátom

(minek nyáron kabát?) vagy a váltás ágyneműt,

a piszkos ablakon át szivárgó, gyönge fényben

ülök, várok: a Nap bujkáló, sárga pont,

felleg-fényképezőgép nyílása, hogy bemérjen,

mozog egy felleg-arc előtt. Aztán a hold

a szürke plédbe éles lyukat éget. A lombok

sötét közén sugárzó vízfej fúrja magát át,

az ablakon parázsló kísértet les be, fojtott

vihogás emeli, míg elhagyja a párkányt,

inogva láthatatlan rúdján. Jeges befőtt

később, úszkál szivárgó levében tejfehéren,

majd egy szem altató, és lassan hátrál a köd

magas polcán, ahol többé már el nem érem.

Ma itt járt a hugom – többet nem engedem be.

Órákon át – de mintha a fogorvos fúrója

csiszolná az agyam, vagy mintha az én fejembe

átplántálnák a más szemét – csak mondja, mondja,

hogy a világ, hogy az majd mit szól – azt a világot,

amiről ő beszél, megtarthatja magának!

Az a világ igaz valómban sose látott,

az mindig csak merev szabály és puszta látszat

szerint ítél – nem, én már elég sokat megértem,

hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van.

Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden,

hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem –

ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan.

A csúf fodrászlány

Most már biztos nem véletlen: együtt

indultak haza, láttam

a Közért üvegén át: lenmagos kenyerük,

Fa-dezodoruk egy közös kosárban.

Leejtettem a táskám, minden a földre dűlt,

szemceruzám, buszbérletem a sárban.

Fölszedtem, csak a brossom, egy arany A-betűt,

a névnapomra kaptam tőle, azt nem találtam.

Két hét után megint besettengett a macskám –

most megetessem-e?

Villog rám, átható, alattomos borostyán,

pillás, gonosz szeme.

„Te dög – mondom neki –, maradtál volna most már

ahol voltál!” Kutya, az kellene,

csüggedt, hosszú fülekkel, az majd imádva les rám,

én leszek mindene.

Ha nem volt forgalom, őt is sokszor beraktam,

vastag csúf ujjam ott

járt-kelt, el-elmerült a tenger szőke hajban.

A hullám elkapott:

szirom gázláng, tükörsor dőlt át dörögve rajtam,

fémek, élek, habok.

Beléveszni – de látom, hiába is akartam:

megint magam vagyok.

A szomorú feleség

Míg vágom a répát, minden szeletét át-

meg átszurkálja a fény;

mind kis kerek ablak – halvány sugaras nap

fényérzékeny lemezén,

mintha kusza írás, holt nyelven, amit más

még megfejthetne – de én?…

Súrlódva a vájdling vízben habkristály ring,

csillogva összeomol.

Ahogy takarítok, elveszettnek hitt gomb

hunyorog ágyam alól,

egy régi ruhámról, az is, az a mámor

él még lappangva – de hol?

Az özvegy

Ahogy kelek fel,

s a horgolt függöny réseit a reggel

kitölti cseppfolyós, fehér egekkel,

látom: begöngyölt

szatén, a tejfeles-pohárnyi földből

az éjszaka újhagyma szára tört föl,

s hogy egyre jobban

erősödik a fény, zölden belobban,

öröm fut át, akár mikor gyerekkoromban

láttam: foszló fehérek,

sötét avar között fű zöldje éled,

lobog: homályos tartalmú igéret.

Később kerestem

kék-zöld szemekben, mindenféle testben,

sokban előbb, később egyetlenegyben

meglelni véltem,

amit jelzett s ígért, csak épp, csak éppen

százszor, ezerszer bár, sosem egészen…

Ahogy hevertem,

s néztem, betelten és mégsem betelten

az arcát, valamit, úgy tűnt, még kezdenem kell

vele, de mit? Talán a

díványpárnát, ha rászorítanám? Ha

előhívnám a mását, sötétségembe zárva?

Most, mindenen túl,

hörgő csapból a víz, újból elindul,

lüktetve, végem új kezdetbe fordul –

vágyak, remények

vesztén is bujtogat, hogy mégis éljek,

a régi dallam, csak hangszíne mélyebb:

málló, molyos szövetben

fémszál cikázik egyre fényesebben,

belőlem minden elmúlhat, csak ez nem.

Bizonyos jelek

Azért ilyesmi régen

nem volt: egyszerre csak feltűnt az esti égen,

narancsszínűn lebegve a Gellérthegy felett,

majd elszállt Pest felé. Repülő? Semmiképpen.

Nem észlelték a műszerek.

No és arra a nőre

emlékszel, amelyiknek higanyt izzadt a bőre?

Vagy az a másik – ott állt a padlószőnyegen:

egy árnyfolt – összesen annyi maradt belőle.

Ez gömbvillám – az kellett, hogy legyen.

Ahogy egyszerre minden,

amit megszoktunk, sarkából kibillen,

pályájáról lefut, megy szanaszéjjel…

Egy lappangó világ széle hol innen

villan elő, hol onnan… Ott van például éjjel

a pályaudvar: ott

hevernek sorban abban az éles és halott

fényben, vegyes gyümölcspálinka-szagban…

Reklámszatyor, lapos dobozra ágyazott

kifordított kabát, sőt, egy rózsaszínü paplan…

Az utcák fénye, mocska,

az autók sűrű háta, autó alatt a macska

foszfor szeme, a tócsán rugókat és redőket

vető féklámpafény, a vén nő, ahogy a kocsma

előtt szerelmesen hadar a levegőnek,

véznán és csenevészen,

az a szürke, molyos haj lefolyt neki egészen

a derekáig – tőzeglápban talált menyasszony.

Mintha száraz fakérgen nyílna egyszerre kék szem,

kacér mosoly elmálló iszap-arcon…

Amúgy? Döcög az élet.

Ahogy szokott: öt fele hazaérek,

a lépcsőház, a lift – minden, mint általában.

De mire számítottam? Nem értem az egészet.

Álmomban meg – ülök a túlfűtött szobában,

s közben tudom, hogy ott lenn

elindult a talajvíz. Sarat és hajat ökled

a lefolyó, folt terpedez sötéten

a padlószőnyegünkön – én meg állok fölötte,

s ráz egy őrült reménység… Nem értem és nem értem…

Nők egy kórteremből

1

Hat óra van. Hozzák megint

görgős kocsin a reggelit,

zörögve a kórtermen át

oszlat maradék éjszakát.

Nem is tudom, miért –

öt fölzavart érzék keres

támaszt a püffedt, kékeres

testben, amelyre ébredek.

Csak nemrég voltam még gyerek,

nem is tudom, miért,

fűzőscipős, kövérke lány,

üvöltöttem anyám után,

vágy-, félelem- és düh-csomag,

gyötörtem a kishúgomat,

nem is tudom, miért…

Később a zoknis-copfos, a

világrend buzgó cinkosa,

sírások, másra kent hibák,

örök barátnők, intrikák,

nem is tudom, miért…

Kapuk alatt, üres lakás

mélyén a lázas suttogás,

mikor, kinek jött meg előbb,

vihogtunk a mozik előtt,

nem is tudom, miért…

A víz, a szél lármája kinn,

a szűk, iszapszagú kabin

szálkás fala, por és parázs,

az ismeretlen ájulás,

nem is tudom, miért…

Később a hajszolt reggelek:

amit lehet, ahogy lehet,

a ház, a szűk másfél szoba,

a megszokott test éjszaka,

nem is tudom, miért,

mikor csukott szemhéj alatt

rongyosra nézett Playboy-akt,

csukott szemem mögött a más-

napi befőzés, nagymosás,

nem is tudom, miért…

Nem vágy, nem is döntés, nem is

remény, csak épp amerre visz

az ár, futó napok, hetek,

és már egy újabb kezdetet –

nem is tudom, miért –

viszek két duzzadó bokán:

akár a gömb a zongorán,

a kis lesiklópálya és

a fölkavart, lágy hóesés,

nem is tudom, miért,

és rögtön itt a pillanat,

mikor az éles szilvamag

kilő az érett szilvaszem

hasadt husából véresen,

nem is tudom, miért,

e harsány túlvilágba itt,

hol fém vakít és fény hasít,

a tárgyak éle húsba vág,

hő van, hideg van, szomjuság,

nem is tudom, miért,

üres, kitartó lárma, és

a napsütés, akár a kés,

villám öröm vált hosszu kínt,

és kezdődik minden megint,

de nem tudom, miért,

nem is tudom, miért.

2

Esett az éjjel. Pár kövér csepp

most araszol az ablaküvegen.

Meg-megiramlanak, önsúlyuktól ki-kitérnek.

Halványan ismerős a nő, aki a terem

túlvégébe inog, a mosdó fele, részeg

méltósággal. A szerelem

indította dagály tetőz, majd mennydörögve

beomlik és lelappad.

S itthagy magamra, száraz borsóhéjat, zörögve,

csíkokkal összeszabdalt

bőrrel, a lelken is nyomot hagyva örökre,

jelet, lemoshatatlant.

Nyár lesz, a gyér gyepen szolid fürdőruhámban

vizes törölközőre

telepszem, rejtegetve visszér tarkázta lábam:

bálvány, a tűzhely és a szalámis szendvics őre,

s a kertfalé, amely mögött hibátlan

mellekre tűz a fény, feszes, bronzbarna bőrre,

hullámmozgásra, mit a férjem, fejét lesunyva,

csak fél szemmel követ.

A gyerek is hamar rettegni megtanulja

sötét rosszkedvemet.

Fekete fal leszek, mely álmában újra s újra

közé s az élete közé mered.

A képes újságban villódzó esti város,

sízésre alkalmas hegyek.

Afrika-kutatónő orángutáncsaládot

cserkész be vagy zsiráfivóhelyet.

A sztár új férje – könnyű, cserélhető világok,

az egyetlen helyett.

Világok, amelyekhez nem kohol más

fény-árny arányokat az érzelem.

Hol egy pléden feküdnék hanyatt, vagy egy vitorlás

fedélzetén, szemem

a mozgó fellegábrán – minden egyszerre formás,

apró, szines és jelentéktelen.

3

De hát miért? Örökké ez járt bennem: miért?

Máig sem tudom, hova tüntették el

a férjemék, mire a kórházból kijöttem,

a kiságyat, a többit… de hát ott volt előttem

a friss tapéta a kisszobában… Az étel

hetekig nem maradt meg bennem. A gesztenyék

a téren épp virágba borultak – azt reméltem,

ott alattuk tolom majd… Anyám a Bibliát

rakta örökké a kezem ügyébe,

folyton azt hajtogatta, sosem tudjuk, mivégre

történik az, ami, hogy mi célja van… de hát

hogy lenne ennek és mi célja, nem, én nem értem:

apró, tökéletes kezek-lábak, sötét szem –

hány hónap, míg megépül, aztán a föld beissza,

mintha sosem lett volna… Miért kell egy parányi

elkínzott aggastyán-arcnak felszínre szállni

a nincsből? Csak azért, hogy süllyedjen újra vissza

azonnal, és hogy engem most már holtig kisértsen?

Apám, ő az idővel vigasztalt – ez azért

félig-meddig igaz volt: fél év, s már nem eredt el

minden szóra a könnyem, pontban hajnali három

órakor nem lökött ki minden éjjel az álom,

hogy aztán hajnalig csak bámuljam meredten,

hogy fehérül ki végtelen lassan az ég

véraláfutás-színe, hogy hamvad ki az összes

még villanyfényes ablak, és már föl sem riadtam,

jéghideg verítékben tapogatva a villany

gombja után, hogy lássam, amit a karjaimban

szorítok, az a síkos valami, csak a paplan

sarka, s nem, mint ahogy hittem, egy kis halott test?

Lassanként tudtam újra enni, aludni – jól van,

minden elmúlik egyszer, de hogy mindezt a sok kínt

– elég nézni a tévét: az úttestre folyó vért,

kiégett szobabelsőt – vagy akár az egérét

a macska karma közt – ezt menti, hogy leforog mind

nyom nélkül valami kozmikus lefolyóban?

Most csönd van, éjszaka, béke. A lét megint ép.

Nyirkos kis fény tapad csapzott, csöpp fejtetőre.

Szám száraz, mellcsúcsomból a forró gyöngeség

hullámokban rezeg szét. Magas, felhőtlen ég,

a Hold mint szétszaladt higany tonnányi csöppje

üli meg a B épület tetőgerincét.

Álmodtam-e, mikor úgy tűnt, hogy a világ csak

egy zárt gyufásdoboz: a szűk, sötét helyen

szűntelen recsegés és nyüzsgés, hajszálnyi lábak

kaparnak mindhiába, s a Hold kerek kivágat

az alacsony fedélen, szemrés egy szenvtelen

kísérletezgető, gonosz kiváncsiságnak?

4

A padláson a hajamba ragadt

egy denevér. Amikor fölemeltem

a bögrét, óriás svábbogarat

láttam, ahogyan úszkált körbe-körbe a tejben.

Mindez álmomban volt. Reggelre kelve láttam,

a lila folyadék a fiolában

pár perc, s fehérre vált. Előbb órákon át

tárcsáztam egy számot: folyton kicsengett,

hiába. Még előbb egy presszó asztalát

bámultam, s mindig újabb ennyi meg annyi percet

adtam magamnak. Ennél is korábban

a dívány recsegett alattam egy szobában,

egy idegen lakásban, ahova jóval éjfél

után, a konyhán keresztül osontam.

A gyér fényben tojáshéj, szürkés, püffedt kenyérbél

úszkált az eldugult mosogatóban.

A falról végtelen combok, dinnyényi mellek

nézték, ahogy véznán, ruhátlanul didergek.

Még annál is korábban – most újra ott vagyok,

nem úgy, mint valami régi regényben:

nem ásom el hajnaltájban, fagyott

földbe, üveges káposzták közé, nem

költözöm új néven, bal kezemen

dupla jegygyűrűvel egy idegen

városba, reszketve, ha ismerőst

látok, satöbbi… Pár percet kitárva

leszíjazott lábbal fekszem, szürkére főtt

kórházi ingben, és a fejem fölött a lámpa

mélytengeri szörny tapadókorongja,

majd snitt… Üres, homályos fájdalomra

eszmélek föl. Üres vagyok, szabad.

Fekszem kifőzve és csírátlanítva.

Az élet a szabott sinen szalad,

két történés egymást kioltja, mintha

mi sem… A végzetet, mintha szélhordta magvat,

amelyből bármilyen növény fakadhat,

gyom vagy gyümölcs, de nem-várt, nem-akart,

kiforgatták belőlem… Most az élet

– akár egy rendezett városi park –

tervezhető és áttekinthető lesz:

a nyírt gyepet betoncsík, kavicssáv metszi át.

Piros padok. Poros petúniák.

5

Az árnyékkal kitöltött

szemgödrök, szájzugok, a hosszu pilla

árnya az arc szirom bőrén, a két szemöldök

lehellet íve, a cimpák halvány rubinja,

a langyos homlokon a gombostűfejnyi gyöngyök,

a lámpa törpe mását ismételgetve – mintha

tükrök sora támadna az időben,

itt elmosódva, ott már tisztán kivehetően

ugyanez a magas homlok, kissé csapott áll

a Főtéren, mikor még Sópiacnak

hívták, vagy Récerétnek… Szüret vagy vasutasbál

hevében ellazult kontyot igazgat

a széles körmű kéz, vagy ággá száradva babrál,

szenilis buzgalommal bontja valami madzag

bogait, elgörbült szöget egyenget,

vagy nyugszik összefonva végleg… Ennek a szemnek

mutatkozott már lángban és virágban

a városszéli vézna liget. Feltündökölt és

kihunyt a téli ég szétszórt tükörszilánkban

kiégett ház tetőtlen szobáiban, a töltés

tócsáiban. A duzzadt felsőajak hibátlan

fogsor fölé borult, vagy mint egy sor vékony öltés

szegték a ráncok. Vagy mintha magas

fű közt nagy nehezen elfordulna a vas

kertkapu és a résen lopnák maguk elő,

s vágnának a szürkés, üres fasornak,

hullámzó föld alól, mit lassan befolyt a kő,

dülöngő gránit- és márványfogak a sorvadt

agyag-ínyben, a véset vakon, a levegő

lassított tűzvészében rég kiolvadt

a lassan elmosódó családnév aranya.

Egy kártyakedvelő dédnagyanya,

vagy akiből csak egy fatörzs-recept maradt,

vagy egy elfeketült pille-bross, a kipergett

gyémántszemek helyén az üres foglalat,

vagy aki szépen játszotta Schubertet,

vízmélyi fénytörésben egymásba bomlanak,

és mintha víz alól jönnének egyre feljebb,

mígnem a felszínen mind összeolvad

egyetlen arcba, és ahogy fölé hajolva

elnézem, és a kék szem

szemembe nyílik, mintha rég halott,

öröktől ismerős szemekbe néztem

volna, úgy érzem, és mintha hol itt, hol ott

lennék én is, kívül magamon, míg egészen

kicsúszom, le, odáig, hol az idők alatt

valami fény, mikor még se nap, se csillagok,

hullámzó szédületben dobog: vagyok, vagyok…