A föllázított valóság poézise

(A ló meghal a madarak kirepülnek)

Életművének kezdetén az Eposz Wagner maszkjában (1915) költői újdonsága az, hogy az elemző-gondolati és az érzelmi-szenzuális élményformálás helyett több nyelvi meglepetéssel fűszeres és torlódó víziók jegyzik a lelkiállapottá vált háborús világ lázas jelenéseit: A katonák kemény oszlopba feszülnek / s megindulnak a vad, iszapos mezőkön át: / végtelen kígyósorokban vonaglanak / s itt-ott még fölbukik acélfegyverzetük. Ez a látomány akár leírásnak is beillik, de az „eposz” mesterjegye a cselekmény haragvón indulatos vizionálása: Kelet felől bús, téveteg karavánt öklözött az éj, / s míg szakadt a csönd, a csámpás szekerek, / mint bélyeges lusta csorda lopakodtak a ködben: / föl, föl, ahol teli csuprát épp most rugta szét a hajnal / s az utcákon, mint folyó arany futott már az élet.

Az Eposz Wagner maszkjában sorai közt akad még számos impresszionista, dekadens hangolás (Most búvik a csönd: / s jó Ardsunát nem kisérti bús rokon), sőt világfájdalom: December–Január: s a vágyak hídja nincs sehol! Az induló Kassák a szecessziós ornamentikát sem veti meg, s mintha félig hallott Babits-hang ütne át szaván: holt télbe hervad Isis csókgyümölcsös kertje. Az olvasottság jele bizony itt-ott még ékszer.

De az avantgárd stílusjegyei is jelen vannak már, és elhatárolják a kor többi, jó és rossz költői szemléletformájától az eposzt, mely mellett Wagner neve a kollektívum önkifejezésének büszke céljára és gyakori forté-ira utal. A Mesteremberek szimultanizmusát előzi ez a térbeli együttlátás: Most száz babonás emlék csiklandozza a katonák eszét, / vannak, kik Páris vörös pántlikáit kacagják az égre, / kik Berlin sárga aranygyapját féltik, / kiket Moszkva fehér harangjátéka ríkat / az Arangyelovác, Debrecen, Csingtau, Cetinye / szent tavaszi kedve bokrosodik az űrben. A civilizációk szimultán technikával megidézett testvériségében a kollektívum vágya sóhajt, bár az idézet utolsó sora igencsak dekadens képzetet fejleszt tovább – avantgárd nyelvi merészséggel. A futuristák „szabad szavai” vagy a robbanások, fegyverzajok hangutánzása egyelőre szervesen illeszkedik az epikum megjelenítésének költői kifejezésformái közé: Fu-u-ujjjiii… bum… bururu-u… bumm… bumm… / siü-cupp, paka-paka-paka-paka-brua-rü-ü-ü-ü / fru-urrru-u-u-a… pikk… rrrrrrru-u-u-u-u-u, / a porban égő rózsabokrot forgat a szél / Ó jaj!… Testvér! Jézuskínszenvedése!… Márjámanyám!

Kritikai közmegegyezés szerint A ló meghal a madarak kirepülnek (1921) művészi csúcs, de épp ezért hozzá vezetnek a korábbi emelkedők. Az élet időben kiteljesedő eseményei elbeszélésének előképe a Máglyák énekelnek (1920), de a dikció tempó- és dallamváltásának kifejező disszonanciáit is megleljük benne. A plakát expresszív erejének művészetközi alkalmazása pedig már a Hirdetőoszloppal (1918) óta föl-fölfokozza hangját.

A hetykén félrefordított arcú, ernyőkalapos Aristide Bruant nyakán a törülközőként rézsút átvetett sál vöröse delejez szilaj dalainak vadonába. Ez a plakát merő kihívás, egy szabadabb magatartással teljes élet ígérete. A rajzpapír fehéren hagyott hátterén Toulouse-Lautrec kánkánt járó nőalakja édennel csalogat – oda, ahol a magasba rúgó lábán a fekete harisnya véget ér. Ez a plakát más, pezsdítőbb napok előlege. Huszadik századi plakátokon a nekünk szögezett és viselőjénél hatalmasabb lábbeli sarkán ott egy cég új gyártmánya vagy akár egy elrettentő politikai hatalom jelvénye. Ez a plakát torzítva figyelmeztet a lényegre, legyen az hasznos vagy elrettentő.

A plakát nyelve harsog a Hirdetőoszloppal költészetében. Figyelemkeltő hangja tőmondatokban, fölkiáltásokban dördül ránk: Ó szerelem! Ó drága bolondgomba! Ó művészet! (Monoton). Másutt, a Himnusz-ban lehetetlen képzettartalmú igei vonzatok fortissimó-ja kiáltozza az életnek a tudomáson vehetőn túli eksztázisát: Most rugd el a két völgybe futó lábad / és dobd el a két örömtelen karod. Szórványosan fölbukkannak, események és jelenségek rendkívüliségét másodlagos kifejezéssel éreztetendő, az összeférhetetlen igekötők: Török Gábor, jellegzetes jelenségnek találva ezt a nyelvi megoldást huszadik századi líránkban, Kassáktól is több példát idéz*. A magunké egyszersmind mondatértékű „szabad szó” is: Kérdések diadalmasan harsannak. / Szétcserepeznek.

A nyelvi normákat áttörő stíluseljárás – a tartalommal, műfajjal, szemlélettel és magatartással egybevágóan – csakugyan „egy lázas kor képe” a Máglyák énekelnek-ben, ahogy Szabó Lőrinc korabeli kritikája fogalmazott, ugyanakkor „hőskölteménynek” is tisztelve a művet. De Kassák „áradó mondanivalóiban” a politikai napi hírek anyaga történeti tapasztalattá habzik föl* – a közelmúlt cselekvéseinek emlékéből, s fölháborodás, szorongás és vágykép szította képzeletből. De sokkal inkább a tények világának eposza, mint világháborús rablóképeinek sora, az Eposz Wagner maszkjában volt. Valóban kivehetők benne a hírlapi körülírás stílusfortélyával kiemelő, főként személyi utalások. A folyó alatt döglött emberhajók usztak seregesen! / S a hancúrozó gyerekek itt botlottak bele egyszer a munkáslap szerkesztőjének a hullájába: a jelenet Somogyi Béla halálára utal, Szabó Dezsőt pedig két ízben is elénk idézi a költő szatirikus indulata, először így: Egy gerinctelen író Vatermörder-gallérban és fehér zászlóval új gyökeret fogott a centrumban. Majd regényszerűen, tetteiben: Hátára szedte az irodalom kimustrált hisztérikáit s birokra ment a kultuszminisztérium legnagyobb emberbarmával. / De ekkor már nyolcszobás lakásban rókázhatta szét magát a folyóparton.

A naturalista napihírek hatásával nem ellentétben, inkább összhangban állnak a képtelen költői túlzások és a fölkiáltó szómondatok stílusfokozásai. De az emlékezőben előbb heves együttérzésből, majd gyűlöletből felötlő történelmi képsorok kitöréseket váltanak ki, ami az elharapott vagy nekihevült mondatok testén éppúgy érzékelhető, mint a közvetlen kijelentésekben. A Máglyák énekelnek valóságlátása a haláltáncokkal rokon, ahogy a háborgó költői expressziókban a szemlélő és szemlélete tárgya egymásra vetül. Még egyenetlen, nem igazán érett művészet, mert a szatíra ostora csapkod, s az ostorcsapások vonalai nem formálják ki a belső forma vagy a kisugárzó, minden részletet átható jelentés egységét. A történet, a História fölülnézetből ölt testet, megörökítője mint alkotó nincs egy ritmusban vele.

A legtöbb versnek van egy vetülete, mely egyszersmind paradoxona. Ez a paradoxon a költemény élettanát, szervezetét, jelentését minden más költői alkotástól megkülönbözteti, egy-egy vers lételve. A cím mint előrejelzés gyakran már erre a paradoxonra figyelmeztet. József Attila Elégiá-ja nem ókori értelemben vett gyászdal, nem is mélabús hangulatlíra, hanem szociológiai szenvedéllyel telített környezetleírás. Az Óda sem illik a műfaj szónoki, jogi vagy akár magasztaló osztályába, sokkal inkább elragadtatott szerelmi líra, az én túláradása. A ló meghal a madarak kirepülnek paradoxona, hogy csak epikus felszíne szerint önéletrajz, különben pszeudoepikum jellemzi. Másik paradoxona, hogy csak szemre egyöntésű versforma, egyébként lappangó szakozása van.

Minden önéletrajz az egyéni élet lekerekített eseményeinek az emberi sorsra lélektani, társadalmi tanulságokkal érvényes előadása. Fejlődésének és külső élményeinek értelmezésére Kassák az Egy ember életé-ben vállalkozott, A !ó meghal a madarak kirepülnek-ből épp ez a gesztus hiányzik.

A poéma a költő önmaga keresésének útja század eleji nagy csavargásainak tükrében. De nem a kaland szálait bontja ki: ami epikus eleme, nem mindig halad egyirányúan, kifejlet felé, hanem – Martinkó András kifejezésével – az asszociációk irányváltoztatásaival, a filmbeli képváltások eljárásaival teljesedik ki*. A nyitány a csavargás első lépései előtti jelenet képe, de az elbeszélő csakhamar gyerekkorára, apja bohémnek is félbemaradt alakjára fordítja a tekintetet, majd éppoly hirtelen vált vissza Párizsba készülő, hajdani lényének előbb tudatállapotába, majd rendre a vándorlás beszédes állomásainak eseményeire. Előadása nem mindig epikus, de ahol az, időbelisége ott is, akkor is aritmiás, sőt visszakanyarodik, előreugrik. A tudatfolyam megfordítható időélménye a fiatal Babits költészetében is jelen van: az emlékezés magatartásával az Anyám nevére soraiban, majd közvetlen a háborút előző lírájában, például a Fájó, fázó ének fölajzott tudatáramlásában.

De Kassák költeményében nemcsak a valóságos életút elbeszélése villódzik, ahogy az előadás a jelenből a múltba, olykor a jövőbe kapcsol, hanem az epikus előadás menetét kitörések vagy értelmetlen szavak lávázása is megtöri: kerítések nöttek föl körülöttünk mint ahogy az állatkertben látható / egymásután 21-szer az ég felé kiáltottam: / latabagomár / ó talatta / latabagomár és finfi / a lemezek csak szakadatlan forogtak… A „szabad”, illetve halandzsaszavak után egyértelmű a tükörbe néző ember önmagyarázata. „Lemez” az elbeszélést átszakító, nem egészen azonos nyelvi kategóriába sorolható kirobbanás, amiként ezek után a cselekmény részei is tovább „forognak”.

A futurizmus vezette be a „szabad szavak” kifejező stílusműveletét, a Dada átvette, s költői beszéde „komplementer színévé” avatta. A Ma 1921-i évfolyamának első száma közölt olyan Huelsenbeck-verset, mely értelmetlen szavakból álló sorokat ékelt az értelmes szövegbe, akárcsak poémájában Kassák. Egy részlet a Huelsenbeck-költeményből: most kimért léptekben csörömpölnek a csillagzatok és / tenyereiken magosba nyújtják a tányérokat! O Allah Cadabaudahojoho O hojohojolodomodoho / O burrubi hihi o brrrubu hihi o hojohojolodomodoho (Fa. F.: Kudlák Lajos)*. Mindamellett Kassák különböző hangvégződésű szókombinációi, bármennyire értelemhíjasak, Huelsenbeck sokszoros hanghalmazatainál tudatosabban sugallják valamiféle jelentés sejtelmét.

Annál is inkább igaz Kassák dadaista soraira, hogy a jelentést szövik tovább, minél inkább meglepetten fedezzük föl köztük a köznyelvi idegen szavakat, például a görög talattá-t (tenger) vagy az értelmes végződésű, jóllehet egészében nyilvánvaló szófacsarásokat: dzsiramári, papagallum. Az elbeszélő keserves fintorát láttatják velünk, mint a gyomrot görcsbe rántó történetet kísérő bohócmosoly. A képtelenségig csigázott költői képek után (ez volt az első keresztbevágott nap az életemben / fáklyák lobogtak bennem és feneketlenségek) ez a festett vigyor már nem is az avantgárd, hanem az új formateremtésnél is modernebb szemléletforma előképe, a kifejező túlzásé és szövegkritikájáé együtt.

Epikai előadás és a költői torzítás formájában is reflexiónak minősülő hozzáfűzés, a pátoszba is átcsapó zengés és hirtelen megtöretése az expresszionista montázstechnika megvalósítása ebben a költői „Bildungsromanban” (Zemplényi Ferenc)*, mert hiszen a költői én úgy halad át a történéseken, hogy tételesen kifejtett lelki fejlődés nélkül is társadalmi tapasztalatai maguk sejtetik, formálóan égtek a hősbe.

Az elbeszélés síkváltásai esztétikai ellentétekben is tovább élesednek. A merőben életrajzi-leíró mozzanatok hol tragikusak, hol humorosak, míg a hozzájuk tapadó észleletek jobbára groteszkek: szittya dunajecről mesélt a magyar tanítóról / aki most hegedűvirtuóz a chat noir-ban / 9 szeretője van idegen francia lányok akik csatalovak / voltak a francia–német háborúban / megnéztem a jegyzeteimet: 3004 krisztusképet láttam idáig / 9 féle tojást találtam a madárfészkekben / lüttichnél elhajtottam 2 tehenet… Ezek után a dadaista kitörések hatása ironikus vagy már abszurd.

A ló meghal a madarak kirepülnek epikai előadása jobbára köznyelvi, hiszen Kassák az élőbeszéd fordulataival él, amikor azt mondja, krokodilkönnyeket sírt vagy amikor így személyesít meg: a kisváros ült a pocsolyában. Ritkán használ metaforát, és stiláris tartózkodása jelzi, mennyire távol áll tőle a szimbolista vagy éppen csak szimbolikus költői gondolkodás. A kép művészi káprázatát tudja kelteni pusztán olyan leírással, mely egy-egy ritka mozzanat lappangó abszurditását, a valóságos jelenséget eredetére redukálva ironizálja: az órából kijött a csontfejű kakukk és alázatosan meghajolt. Kedvelt képtípusa a köznyelvi metonímia (s a kígyók is mind alszanak szemedben), ami gyorsítja is, súlytalanná is simítja az elbeszélés folyamatát – a költői sűrítés majd fogalmi-esztétikai ellentétekben, ütközésekben szikrázik; ha történetesen erősebb képpel, látomással láttat, az irrealitást iróniával fokozza egész az abszurdig: ó ne törődj a csunya kávéskannával ő megharapta a szolgáló köldökét.

A látószög szüntelen vibrálása, az érzések átcsapása egyszerű tapasztalásból a képtelen hökkenetébe a tudatáramlásnak Babitsétól igen eltérő pulzálásáról tanúskodik. Babits a tudatfolyamot erősen egyénített, de általában azonos hangnemű szintaxissal adja vissza (Anyám nevére), vagy ha egy versen belül változtat a mondatkötés módján, típusán (Haza a Telepre), azért az állandó ritmus egynemű jelentésfejlődés jegye. A fiatal Babits verse lehet dráma, de nem mutatja kijelentéseinek fonákját, mint az életre vicsorgó vagy szokványos jelenségeit megkérdőjelező Kassák, aki mondatait csonka kijelentésekkel (tudtuk holnap a görbe vonalak) és asszociatív mellérendelésekkel (leveszem rólad a szárnyaimat ó szent kristóf te sose leszel az apád fia) váltogatva mutat fügét hol a számkivetettsége jelenéből hiábavalóvá töppedt kalandjainak, hol a kortárs életben föllelhető értelemnek: dadaista nyelvi háborgásai csak az indulatok kritikai állapotának felsőfokát jelentik. Ő már testével: idegszálaival is írja poémáját, pedig Babits költészete sincs híján idegélete tremoló-jának, csakhogy az ő versbeszédében ez a versritmusban és a gondolat mondattani testében zenei felhangként hat.

Kassák viszont Zolnai Bélához intézett levelében így magyarázza a „dzsiramári” meg a „turatámó” szavak rendeltetését: „Az idézett szavak fiktív csinálmányok, nem létezők, hanem indalati tartalmúak. Ahogyan a költői indulat feszítő ereje szétveti e versben az eddig ismert versformák bármelyikét, úgy a fokozódó szenvedély legszívesebben az összes létező szavakat félredobná, hogy legsajátosabb érzelmeit a magacsinálta nyelven fejezze ki. A „papagallumról” ez olvasható a levélben: „Lobog ez a szó, és nem is akar egyéb lenni, mint lobogás, a kötetlenség artikulálatlan kifejeződése.”*

Rónay György a költészet formateremtő elveiről 1968-ban rendezett tanácskozáson elmondott előadásában világított rá, Kassák „hogyan úsztatja mintegy az emlékezés szüntelen áramában a legreálisabb elemeket – képeket, kifejezéseket – az elvontakkal, irreálisokkal, konkrétot az absztrakttal.”*.

Önéletrajzi tapasztalatok elbeszélése ellenére a zaklatott s valósággal testi jelenlét így bizonyul A ló meghal a madarak kirepülnek legélesebb paradoxonának. Ugyancsak Rónay György írja, de már 1971-ben kiadott kismonográfiájában, hogy a poéma ritmusát, márpedig a ritmus egy költeménynek nemcsak expresszív, hanem nemző eleme, meghatározzák a Bécsben örökké pénztelen Kassák kényszerű gyaloglásai, menetelései. Rónay Rimbaud példájára hivatkozik, mint akiből a gyaloglás narkotizáló hatást váltott ki, de utal Apollinaire „sétáló” verseire is, melyek versbeli beszédlüktetését nagy csatangolásai ütemezik. Cendrars-nál, ahogy megfogalmazza, „a vonat egyhangú zakatolása, ringatása” alakította ki A transzszibériai expressz ritmusát*.

A ló meghal a madarak kirepülnek-ben azonban kétféle ritmikai erő keresztezi egymást, és Rónay kitűnő ráeszmélése ebből a recitáló, hosszú sorok széles sodrának a gyaloglás monotómiáját őrző ritmusát jellemzi elsősorban.

Rónay György Kassák poémájának világirodalmi előképét, fölmenő ági rokonát Cendrars elbeszélő költeményeiben, mindenekelőtt A transzszibériai expressz-ben ismeri föl. Kassák önéletrajzi utalásaiból, így épp Cendrars-fordításai elé írt bevezetőjéből időponthoz is köthetjük az élmény csíráját, elsőül a költő személyének megismerését a párizsi Dôme kávéházban, 1909-ben. A magyar költőjelölt saját szemével látta, fülével hallotta, amint akkor már korántsem ismeretlen pályatársa előtte ágált a kávéházi asztalok közt. Vallomásához fontosnak tartja hozzáfűzni: Apollinaire-rel együtt ő közvetítette a magyar olvasóknak A Tettben és a Mában*.

A transzszibériai expressz, akárcsak a Húsvét New-Yorkban és Apollinaire Égöv-e, melyek közt híres-hírhedt elsőbbségi vita dúlt, az úgynevezett parcours-típusú költemények közé tartozik, és a francia szót leginkább az „átvonulás” képzetéhez közel állónak kell értenünk, még akkor is, ha az expressz bizony robog. Az elbeszélő költői én, aki „átvonul” – Cendrars Szibérián, Kassák Nyugat-Európán –, az egyre vadabb, egyre különösebb beszámolót részt vevő személyiségének jegyeivel formálja át. Ugyanakkor, mivel ezek a költemények egyszersmind visszatekintések is, az előadás szemléletét meghatározza, ahogy Rónay hangsúlyozza, a búcsúzás magatartása: búcsú az ifjúságtól*. A ló meghal a madarak kirepülnek befejezésének sokat hánytorgatott talánya – én KASSÁK LAJOS vagyok / és fejünk fölött elrepül a nikkel szamovár – a személyiség maradandóságát és a kaland elmúlását állítja szembe egymással: az elrepült évek helyett a nikkel szamovár – rész az egészért – az ifjúkori csavargások alatt a költő útján fölbukkant orosz forradalmárok képzetét idézi föl.

A vitathatatlan világirodalmi leszármazás ellenére sem jogtalan Kassák poémájának a magyar költészet történetében úttörő jelentőséget, sőt az egyéni költői fölfogás érdemét tulajdonítanunk. Már Gyergyai javasolta, A ló meghal a madarak kirepülnek szabatosabb átvilágításának reményében, Kassák és Cendrars poémájának összehasonlító vizsgálatát. Ő írta a költemény Kassákjáról: „Nem éri be, mint Cendrars, a jelenségek nyers látleletével, s bármennyire kerül minden finomítást, szépítést vagy mint ő mondja: »csinálmányt«, az ő versei majdnem mindig »kompozíciókká« kerekednek, akár mert határozottabban mondja meg témáját, akár mert szavai és mondatai visszhangzóbbak s keményebb kötésűek a cendrars-i prózaversnél.” Még életüket is összeveti, és levonja a tanulságot: „A francia költő élete vakmerőbb, zsúfoltabb, tágabb, s épp ezért költői nyersanyaga külsőleg gazdagabb és változatosabb; viszont Kassák szívósabb, elszántabb, tudatosabb.”* A különbségnek ez a megfogalmazása mintha a születőben levő s ösztönösen világfaló avantgárd, valamint a konstruktivista poétika lényegét érintené. Kassák képzőművészeti tevékenysége nagyjából A ló meghal a madarak kirepülnek írásával egy időben kezdődik. Amikor a Mában a képarchitektúra programját kifejti, olyan elveket is meghirdet, melyek más művészet formanyelvére is lefordíthatók. Mit csinál a képarchitektúra művésze, és mit tagad? Kassák legfontosabb pikturális hitelve, hogy „képet építünk”, formaképző eszményének legkiátkozottabb ellenpontja a mesélés meg a pszichologizálás*. Nos, Cendrars bővérűen mesél, ellentétben a magyar költővel, aki az epikusnak induló motívumokat deformálja, s az elbeszélés szálát meg-megszakítja: különböző nyelvi elemekből épít. A „pszichologizálás” pedig a megjelenítő epikum szerves része, ami Cendrars-ra vonatkozik, Kassákra nem.

A „minden látványra és titokra kíváncsi” Cendrars portréját megrajzolva Kassák el is határolja magát tőle. Olyan alkotónak festi, aki arra törekedett, hogy élete legyen a remekműve, és a betűvetést a külvilág áradásához mérve kicsinyli. Mindenesetre Kassák nem tört olyan babérok után, amilyeneket Cendrars-nak tulajdonít, s joggal – ilyen az „önvallomásszerű” magatartás meg „a szenvedélyek virágaival dúsított” stílus. A Húsvét New-Yorkban jellemzéséül emlegetett, „plasztikus képekké vált víziók” Kassáknak még bécsi korszakától sem idegenek, s ha Cendrars „tárgyilagosnak tetsző híradásáról” meg „nyers közvetlenségéről” szól, ezek az ő költői énjével sem ellentétes vonások – annál inkább az a különböző emberi indítékok közül a kalandvágy és az örökké vibráló fantázia. Ő is dolgozik kihagyásokkal, soraiból ugyancsak „elmarad az állítmány”*, költészettanuk különbsége mégis lényegbevágó. Jóllehet mindketten a folytonos élettel táplálkozó költők, Cendrars a romantikusok kései örököse, világnézettelenül lángoló anarchista, költészetét maga a pittoreszk és egzotikus élet színezi. Ezzel szemben hiába született A ló meghal a madarak kirepülnek is csavargóélményekből, mozgalmas, beszédes világának epikai hitel ad formát, jelenetei pedig nem az elzsongító emlékezés árján úsznak, hanem társadalomkritikai indulat válogat köztük: költője a részt vevő krónikás szenvedélyével előadott Máglyák énekelnek művészi tapasztalatával a háta mögött alkotta meg. A transzszibériai expressz romantikusan kalandos, egyszersmind amorf útibeszámolójával ellentétben A ló meghal a madarak kirepülnek művészi formáját: kompozícióját, valóságanyagát, költői énjének közvetítését a képarchitektúra iránt föllelkesült alkotó mintázza meg. Analitikus szellem teremt racionálisan kifejezni hivatott rendet az élet rendetlen kalandfilmjében.

De A ló meghal a madarak kirepülnek a személyes nagy kaland története is, amelyet egyszer él át az ember, s amely köré akár egy egész élet kikristályosodhat. Az arányokat nőttető költészet szüzséje így az életrajz eseménysora, látott környezeti kivágások és dologi tárgyak. Kassák is a fölfedezők mámorával, pionírok elragadtatásával „nyúl hozzá” az útjába akadt tárgyakhoz: a falióra csontfejű kakukkjához, a Krisztus könnyeiről elnevezett boritalhoz vagy a nikkel szamovárhoz, s ahogy költészete átlényegíti őket, a faragott madár, mintha élne, meghajol, a bibliai nevű szeszt csakugyan megisszák, és az öntött fém teaszerszám szárnyra kap. Csodálatos világ, a hétköznapi dolgokban csodás lehetőség lappang. A ló meghal a madarak kirepülnek bővelkedik a művészi fortélyokban, de költőisége legerősebben és legtartósabban lázadó tárgyaiban fénylik. Akár az élő, mindennapi valóságnak értelmezett játékos működésben, akár a képletes elnevezés szó szerinti, káprázatától megfosztott fölfogásában, akár pedig álomszerű látomásban mutassa föl a költő a világ rejtett arcát, új formateremtésének ez az egyik legeredetibb és legmegkapóbb eredménye, korszakos költészettörténeti vívmány, a költői látás megújítása. Az avantgárd gondolkodásából ered, de egész eszmélkedésünket kitágítja. A ló meghal a madarak kirepülnek sok más, párját ritkító élménykifejezése, például a gyaloglásnak a tapasztalatot versritmusban lejegyző formateremtése, eltörpül Kassáknak e teljesítménye mellett. Elvarázsolja a tényeket, vagy ha úgy tetszik, fölszabadítja. Ez a költői képessége inkább Apollinaire-hez, mint Cendrars-hoz áll közel. Egy fél századnak kell eltelnie, amíg a magyar lírikusok újra magukhoz édesgetik a tárgyak költészetét, ezúttal azonban az op-art-tal rokonítható szellemben, a dolgokat a maguk meztelen, naturális mivoltában fényképezve egy minden rárakódott, hamisnak vélt költőiségtől megszabadított matériát.

A ló meghal a madarak kirepülnek összhatásában mégis az a furcsa, hogy a tárgyak föllázításának zenei értelemben vett melléktémája a főtémát, a szociális ember és lelki személyiség fölszabadítását erősíti.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]