Múzeum

A bűn, a rossz visszavonhatatlan, plasztikus jelenlétét kívántam ábrázolni. (A jó légiesebb valami: nincs ujjlenyomata.)

A „helyszíni szemlék”, a helyszíni szemlékről készült újságfotók, a nyers rotációs papírra nyomott nyers tények különös ereje szolgáltatta számomra az eszmei-érzéki indítást.

A „játékos” forma csak látszólagos: mint pókhálót szakítják át a tények. A filmnek épp ez lenne belső formai sorsa: ahogy a tények átszakítják a játékos, esszészerű megközelítést. Ellenkező esetben a formai nehézkesség agyonverné, fokozhatatlanná tenné a hatást. Kissé úgy van ez, mint a rádióval: ha túl erős az adás, halkítani kell, ha túl halk, erősíteni.

Hogy mi volna a film eszmei mondanivalója? A válasz egyszerű. Jó-rossz útját nagyon nehéz nyomon követni. De túl a materiális és pszichikus fölmentésen és magyarázaton, kétségtelenül van bűn, elérkezik a bűn visszavonhatatlan pillanata. Ennek a pillanatnak konkrétságát kívántam megörökíteni. A konkrétumok erejét a mindent elmosó nihilizmussal, s természetesen az esztétikai nihilizmussal szemben.

A „formai játék” tehát visszájára fordul, átszakad a film végére, s épp nem egy ezoterikus, nihiliszikus világérzést kíván erősíteni, hanem a konkrétumok, a valóság, tetteink elemi súlyát, jelentőségét.

Természetesen, amit itt írok, még csak ábrándja, széljegyzete egy forgatókönyvnek. Az irodalmi forgatókönyvnek sűrűbbnek, mélyebbnek, gazdagabbnak és pontosabbnak, differenciáltabbnak és koncentráltabbnak kell lennie. De ugyanakkor meg kell majd őrizni légiességét is a túlindoklás veszélyével szemben. A film „formai sorsát” csak így lehet megoldani, üdvözíteni, ha úgy tetszik, s szolgálni a végső célt: a konkrétumok betörését, győzelmét, súlyát, erkölcsi és emberi figyelmeztetését, röviden: a néző megrendülését, egyszóval: az igazságot.

 

Kórházfolyosó. Egyfelől ablaksor, másfelől nyitott kórháztermek. Délelőtt van, úgy tíz óra. A folyosón betegek üldögélnek, ácsorognak a nyitott ablakokban.

A kamera lassan és egyenletesen vonul a folyosón, közvetlenül egy vékonyka öregasszony alakján.

 

Tolóágy gördül szembe; az öregasszony kitér előle. Alázatosan áll, kissé féloldalasan, egy csukott ablaknak szorulva a falmélyedésben.

 

Emeleti kép a folyosóablakból: az öregasszony most kel át az udvaron. Járása erőtlen, de egy darabból van.

 

Betegek az udvaron. Az alagsorban telefonfülke. Az üvegen át semmit se hallani; a jelenet tökéletesen néma.

Az öregasszony tárcsáz, aggályosan, magasan a feje fölött, és vár. Aztán lüktető halántékkal, vértelenül beszélni kezd. Aztán már nem is beszél, csak fél elhallgatni, egyetlen mozdulatot ismételget. Egyedül marad a kagylóval, s nem meri visszarakni a helyére. Visszateszi a kagylót és állva marad. Egy pillanatra hátrales a felvevőgép lencséjébe.

 

Kora tavaszi forgalom. Aztán egy félreeső utca, lassú, torlódó, lecsendesült autókkal.

 

Szürke műmárvány palota szemből.

A széles lépcsősor üres. A kapu mellett tekintélyes réztábla, mint egy zárkózott nagykövetség falán.

A kép nyomasztóan autonóm.

Ugyanígy a következő, csaknem állóképszerű belső felvételek.

Sötét, többemelet magas előcsarnok. Réz és szürke márvány. A falakon karos gyertyatartók, de fényük a falakon marad.

Folyosó. Zárt és mozdulatlan, végében lefüggönyzött ablak.

Rácsos kalitkában lift száll, üresen, kivilágítva.

Akár egy Rolls-Royce-ban: minden csendes és anyagszerű.

 

Világos délelőtt, halkított autóforgalom.

A lépcsőkön idősebb férfi tart lefelé, hajadonfőtt, kezében nagy szélű kalappal, akár egy bukott francia miniszter.

 

Fordított kép: az utca forgalma az épület felől.

Szemközt tágas ég, kora tavaszi park. A lassan vonuló forgalom fölött áttetsző, sokágú fakoronák.

A túlsó oldalról fiatal nő készül átkelni az úttesten.

 

Az autósor hézagaiban a fiatal nő várakozó alakja. Arca zárkózott, távoli arc, mint az előkelő utasoké, de félálomszerű tétovasága, s némi lazaság az öltözetén, menekültekre emlékeztet.

 

Ismét az épület előcsarnoka.

Az egyik oldallépcsőn kis csoport jön lefelé.

Elmosódó beszéd zaja.

 

A folyosó ismét hangtalan és mellékletszerű.

 

Kétségtelenül múzeumban vagyunk. Egymásba nyíló három-négy kiállítási terem; félhomály, fehér szárnyas ajtók.

A látogatók: néhány kisebb csoport, s néhány magányos vendég.

A gép lassan átszáll a termeken.

 

Az ajtók mellett, a falnál teremőrök. Gondosan öltözött, mozdulatlan öregasszonyok, de közelebbről: mintha rögeszmésen elfelejtettek volna valamit.

Az utolsó terem, valamennyi közül a legnagyobb, fehér szárnyas ajtóval zárul.

A kép megáll.

Az utcai forgatagban meglátott fiatal nő nyit be az ajtón.

 

A terem futólagos körképe:

Kétoldalt négy-öt fülkéből álló fülkesor, valahogy úgy, ahogy a templomhajót tagolják a mellékoltárok. A közfalakon villanylámpák; a fülkék előtt füzéresen kifeszített bársonylánc.

A parkettás terem közepén kör alakú pihenő.

 

Az ismeretlen fiatal nő mellképe. Mögötte elmosódott háttér, mely hirtelen élesre kitisztul. De a hosszan, hangsúlyosan fényképezett arcnak most sincs több köze hozzá, mint egy manökennek a mögéje állított pálmához.

 

A kamera másodszor is körbejárja a termet. Az egyes fülkék – most látni csak – tulajdonképpen lakószobák, s akár egy lakberendezési kiállításon, a terem felé nyitottak, ahogy színpadi szobák a nézőtér felé.

 

Az ismeretlen fiatal nő a félálom tétova biztonságával megindul a terem belseje felé.

 

Néhány pillanatra ismét a világos utca, de rögtön azután a homályos előcsarnok, mintha az épületből a „kamera” nem tudna többé kitalálni – elvakítaná a kinti világosság.

Az előcsarnok képe most is műmellékletszerűen merev, de hirtelen, mintha valaki alulról pillantana fel az emeleti karzat mellvédjére: az üresen derengő bársonyon hófehér kézelő pihen. Egy férfi áll a homályban, a korlátnak támaszkodva.

 

Az ismeretlen fiatal nő mellképe. A háttér elmosódik mögötte. Figyel.

 

A kamera harmadszor járja körül a termet. Megáll az egyes „szobákon”. A tárgyak és bútorok élesek, nyersek, mint egy „helyszíni szemlén”, mintha rotációs papírra lennének nyomtatva.

Az első szoba kőpadlós műterem, egyetlen nagy befüggönyzött ablakkal.

A második iroda és lányszoba keveréke. A sarokban gyűrött párnák, virághuzatos heverő. Egy asztalkán pohár és hamu.

A harmadik: tapétás gyerekszoba. Két ablak közt törékeny íróasztal, rajta selyemernyős lámpa ég.

A negyedik (talán a negyedik, ahol a gép megáll): háromágyas zsúfolt helyiség, értelmetlen tükrökkel, sötét faburkolattal a falakon. A sarokban műhelyasztal, cipők és cipészszerszámok.

Szürke teremőrruhájában a mozdulatlan öregasszony tapintatosan virraszt elfelejtett rögeszméje felett.

 

Az ismeretlen fiatal nő pár pillanatra fölriad, szétnéz (mintha másokon ellenőrizné magát), aztán a figyelemtől ismét megkeményedik az arca.

Folytatódik a „helyszíni szemle”. A kamera keres valamit. Vándorol, mint szeanszokon a körbeírt betűk közt bolyongó pénzdarab a médium ujja alatt.

Átszáll a virágos tapétán, megáll a kis íróasztalon. Az asztalkán maszatos papírlap hever.

A padlón, egy ágy előtt puha lábszőnyeg. Aztán egy másik ágy a szemközti sarokban. Ez előtt is puha kis lábszőnyeg.

 

A kőpadlós műterem. Előtérben vaskályha, szeneskosár, s egy üres pléhtányér. Egyedül az üres pléhtányér.

 

A tükrös-faburkolatos szoba. A padlón, félig már a műhelyasztal alatt, pokróccal letakart matracok. Mi lehetett azelőtt ez a szoba?

Még egyszer a tükrök közé ágyazott matrac.

 

Még egyszer a zománcozott pléhtányér. Csönd. Hallani a felvevőgép berregését.

 

A tágas „múzeumterem”. Szellősen és reálisan. Csöndes beszélgetés zaja. Párok és magányos nézelődők, s mintha többen is lennének, mint az előbb.

Két fiatalember fényképezni készül a „kőpadlós műterem” előtt.

Magnézium villan.

 

A kőpadlós műteremben este van. A függönyön fények játéka.

A szoba idáig nyitott fala most bezárul, foglyul ejtve a „kamerát”.

A vaskályhában tűz lobog; a kályha mellett fiatal farkaskutya. Csupa fegyelem, csupa feszült nyugtalanság, mint valami mozgékony kivágás a durva meszelt falon.

 

Jobbra nyitott tapétaajtó. A fürdőszoba fénye világos kockát rajzol a műterem padlójára.

A mosdó előtt fehér trikós fiatalember borotválkozik. A lehúzott habot a kagylóba veri, s vizet ereszt rá. Megtörli a kezét. Fütyörészik közben.

A szomszédban a fiatal állat „föl-fölmozdul” s vár, mintha a kéztörlés is neki szólna, aztán ismét visszaernyed a helyére.

 

A fiatalember belép a szobába, s lámpát gyújt. Harisnyában lépeget a kőre teregetett rongyokon. Szekrényből inget vesz elő, s indulna vissza a mosdóba. De a kutya ismét „fölmozdul”, s a következő pillanatban vadul csaholó ugrándozásba kezd a férfi körül.

– Te.

A kutya nem érti a szót és ezt a csöndet. Megáll, de épp e nyugalmában mintha nem is kutya volna, hanem még érintetlen farkas.

 

A fiatalember áthúzza fején az inget, s a tükörbe les. Jobbról-balról igazít magán, majd a kézelőgombok következnek. A kutya kis, vakkantó hangot ad. A fiú olajos arca elsötétül az ing, a tükör, a falak ragyogásában. Az egyik inggomb kicsúszik a kezéből, s belepottyan a mosdókagylóba.

A koppanásra: ismét a terem, a sétáló, halk szavú látogatókkal. A fiatal nő középütt, a pihenőn üldögél. Egyedül van, nincs is jelen a teremben.

 

Valaki verset mond, suttogva, egészen közelről. A hangsúly kislányos. A hang színtelen.

 

– „Egy völgyben, szegény pásztornépek    Között, minden év tavaszán,    ha zendült a pacsirtaének,    feltűnt egy tündérszép leány.”

 

(A vers Schilleré: Az idegen lány, a német iskolák egyik kedves memoriterdarabja.)

Szünet.

– „…feltűnt egy tündérszép leány.” – A suttogás folytatódik:

 

– „Nem volt e völgy szülőhazája,    nem tudták,”

 

A kamera megindul a félig iroda- félig lányszoba felé.

 

– „honnét tűnt elő,    s a szem nem lelt többé nyomára,    mihelyt búcsút vett tőlük ő.”

 

A virághuzatos kanapén harminc év körüli nő. Szokásos kép: fölhúzott lábakkal a mennyezetet bámulja.

– „Áldás és” – Ráncolja a homlokát.

 

– „Áldás és boldogság kísérte.”

 

Szünet. Hallani a felvevőgép berregését. Csend.

Félhangosan, kopáran, csökönyösen:

 

– „Amerre járt, a szív derült,    de méltósága, fennköltsége    bizalmaskodást mégse tűrt.”

 

A szoba negyedik, nyitott fala is bezárult. A kamera megáll a párnázott ajtón.

 

– „Virágokat hozott s gyümölcsöt,”

 

Az ajtó lassan kinyílik.

 

– „melyet más táj nevelt talán,”

 

Egy kisfiú lép a szobába. Alig éri fel a kilincset; nagy igyekezettel azonnal be is csukja az ajtót. Megfordul. Akár egy gyűrött, tépett ceruzarajz.

 

– „s más égbolt napfénye fürösztött    boldogabb természet nyarán.”

 

Két merev szem: a kisfiú megindul a kanapé felé.

 

– „S ő szétosztotta mind e jókat.”

 

A kisfiú megáll a kanapé előtt. Most végre a nő is észreveszi a gyereket, de nem látja. Elakad és tovább folytatja:

 

– „Gyümölcsöt itt, virágot ott,    az ifjú és a roskadó    agg ajándékával távozott.”

 

A nő hirtelen fölül. Feszes szőke kontya kibomlik: részeg. Lányos arca darabokra hull, csupa tátongó ereszték.

Kezébe kapja a kopaszra nyírt fejecskét, s a lámpa alá tartja. Ujjai lázasan megindulnak a merev szempár körül, szimatolva és dideregve. A gyerekarc mozdulatlan. A két szem is mozdulatlan. Így erednek meg a kapaszkodó ujjak közt a mozdulatlan szemekből a könnyek.

A nő keze megáll. Kezében a kisfiú arca. A nő arca:

– „Gyümölcsöt itt,

   virágot ott…” – Eszelősen fölsikolt, s zokogva a kanapéra veti magát.

 

Pillanatokra:

A „múzeum” előtti délelőtt egyenletes forgalma.

A homályos előcsarnok. (A kép megbillen fölfele: magányos kézelő sötét bársonyon.)

Az emeletek közt kivilágított liftek szállnak föl-alá. Az egyik üres lift megáll.

 

A fiatalember kilép a mosdófülkéből. Még egy tükör, még egy simítás. Vakít rajta a fehér-fekete cigányelegancia.

Már rajta a nagykabát is, villanyt olt, s menne kifelé. De a kutya villámként a nyomában.

– Te. – A fiú megáll, visszalép a szobába. Látni való: nem tudja leszerelni ezt a gyanútlan, vak tapadást. Még egy kísérletet tesz, aztán kilép az ajtón, maga elé eresztve a lelkendező állatot.

Havas domboldalon, fekete fák közt indulnak lefele. A kutya előre-vissza, előre-vissza rohangál, szédülten a szabadságtól és ragaszkodástól.

 

A liftek egyenletes simasággal szállnak tovább a drótháló mögött. Az előcsarnok forgóajtaján egy látogató kilép a világosságba.

 

Vonulás a havas hegyoldalon.

A túlsó homályos dombról gyér lámpák közt autóbusz kanyarog lefele. A fiú futni kezd a kitaposott fehér ösvényen. A kutya lelkesülten előtte.

A fiú megáll, leérkezett az autóútra. A kutya is megáll és vár. Az autóbusz visszatartottan közeledik. A megállónál többen is várakoznak.

Kutya és gazdája nézik egymást. A fiú előrehajol, követ vesz fel és elhajítja. A közeledő autóbusz lámpái fölragyogtatják a havat. A túlsó árokból a kutya a követ szinte a kerekek előtt hozza vissza.

Újabb dobás, a kutya eltűnik a visszamaradó sötétben. Az autóbusz megáll, a fiú nem mozdul. Aztán kiszámított futással utolsónak fölugrik, s eltűnik a becsapódó ajtók mögött. A kutya ebben a pillanatban ér vissza az elhajított kővel.

 

Csizmák dobogó futása egy üres, éjféli folyosón.

Ajtónyitás. Fiatal SS áll mereven az ajtóban.

Az elhajított „ceruzarajz-kisfiú” öregen a szoba közepén.

– Hogy került ez ide?

A szőke nő kijózanodva, jéghidegen még mindig a kanapén.

– Percig se lássam tovább.

Kontyába nyúl és megigazítja. Hajtűvel a szájában:

– Fűtsetek be éjjelre a kályhába.

 

Kora reggel van.

Kockás papírlapon gyerekes kéz vezeti görcsösen a ceruzát. Rajzol. Lassan és hosszú szünetekkel. Fűszálak, a fűszálak közt virágok. Aztán merőleges vonalak, akár egy tapétán. Eső? Egy fa.

Hálóingben egy fiatal gyereklány ül „a két ablak közti törékeny kis íróasztal” előtt. Tündérien üres arcocska. Ráncol, s újabb fa születik a papíron, majd egy madár a csíkozott levegőben. A kislány mosolyog. Tíz-tizenkét éves lehet.

Szelesen áll fel a kész rajzzal, de nagyon komolyan. A kisasszonya még alszik, hideg, nyugodt szép arca fenyegetően süpped a párnán. A kislány elmerülten, távolian nézi, s leteszi az alvó arc mellé a rajzot, mint egy szoborhoz helyezett titkos üzenetet.

 

A Fräulein fölébred. Reggeli, józan pillanatok. Még egy cigaretta az ágyban, aztán közönyösen öltözni kezd. A rajzot ültében visszaröpíti az íróasztalra.

A szemközti ágyból a kislány mereven figyel. Szeme mint két kavics, végig mozdulatlan.

 

Előkelően megterített asztal. Az asztalfőn elhanyagolt, középkorú férfi. Jobbján a kislány, balján egy reszketeg, valószínűtlenül kihűlt öregasszony. A kislány mellett a fiatal Fräulein ül. A háttérben inas áll.

A Fräulein késsel-villával enni kezd, de mintha kézzel enne, mohón, akár az állatok.

 

A középkorú férfi újságot bont, s belemerül az olvasásba. Alig találja meg szabad kezével a csészéjét. Senki se beszél. Az öregasszony rövidlátón a tányérjába hajol. Az inas előrejön, s tölt a nevelőnő csészéjébe. Majd állva maradva, a nő szabad nyakára teszi a kezét.

 

Vége az étkezésnek. A kislány meglepő finomsággal hajtogatja össze szalvétáját, majd szegletesen a kisasszony keze után nyúl, s ránéz. Kavicsszeme most is személytelen és mozdulatlan, de ez a személytelen pillantás mégis odaadó, elemi erővel keresi a másikat.

 

Az inas kinéz az emeleti ablak mögül.

A földszinti teraszon kétrészes nyár van: üres, geometrikus ragyogás.

 

Először a Fräulein lép ki a házból, majd lassú sietséggel a kislány. Akár egy kölyökkutya csapódik a nő mellé. Szinte beletapad, de feje, mint a gazdájukhoz tapadó kutyáké, távolian, féloldalt marad a levegőben.

Minden fölülről, majd állóképszerűen szemből.

 

A kutya is, az autóbusz is pillanatra állva marad, mielőtt megindulna. Aztán kezdetét veszi a páros futás.

Villák, havas tájak, fordulók. A felvétel, mintha egy versenypálya lelátójáról készülne.

 

Lámpa ég a kis „íróasztalon”. Az ablakok tárva-nyitva: forró lehet a nyári éjszaka.

A kislány már lefeküdt (s a plafont lesi?).

A nevelőnő behúzza a függönyt, betakarja a kislányt, s lámpát olt.

Ruhástól hanyatt fekszik az ágyon.

 

Kopogtatás: A Fräulein kilép a szobából, s eltűnik a folyosón. A kislány nyitott szemekkel fekszik a sötétben.

 

A Fräulein visszajön, s a kislány fölé hajol.

A gyerek szeme csukva, két keze a takarón.

 

A kisasszony széthúzza a függönyöket, s akár egy tettes, figyel a szoba közepén, a két ágy között.

Félig levetkezik és éberen ledől.

A kislány a sötétben kinyitja a szemét.

 

Az ajtó óvatosan kinyílik, ismét hallani a felvevőgép berregését, s az inas lép a szobába. Mintha egy állat nyomulna a lombok közt befelé. A nő az ágyon várja, falnak szorulva, mozdulatlanul.

 

A nő csukott arca (a kéj mártíriumával) a férfi válla felett.

A sírás nem is a szomszéd ágy felől indul el, de a kiáltás már itt van, a szobában.

 

A kisasszony fölriad, s kibontakozik az ölelésből.

Rázza a kiáltozó gyerek vállát, suttog és kiabál, hátrales a sötétben, s elereszti a kislányt, tébolyodottan és józanul.

Csend. A gyerek tenyerére borulva szipákol.

A férfi fölkel az ágyból, félretolja a nőt, fölfeszíti a kislány arcát, és iszonyatos erővel az arcába csap.

 

A „ceruzarajz-kisfiú” bokáig érő kabátban „masíroz” egy drótfolyosóban, mint egy porondra kihajtott állat.

A lágerudvar kihalt és mozdulatlan. A folyosó elkanyarodik, a fordulóban fehér-fekete oszlop áll.

A kisfiú tovább folytatja különös útját. Ez az utolsó kép róla.

 

Hajnalodik. A kislány dermedten éber arccal a szürkületben.

Lábadozva kilép a szőnyegre, s hálóingben leül az asztalka elé. Meggyújtja a lámpát a hajnali félvilágosságban, s papírt-ceruzát vesz elő a fiókból.

A nyitott ablakon át rohamosan hajnalodik. A kamasz lány féloldalt a levegőben felejti a fejét. Ráncol. Különös erőfeszítéssel lesi a papírlapot. Megemeli és leereszti a mázsás ceruzát. Mintha mikrofonba: zajos és magányos könnycseppek esnek az üres papírra.

 

Éjszakai kép.

Ahogy csak egy állat veszhet el: a havas nagyvárosi utcán oly elveszetten, gazdátlanul a fiatal farkaskutya.

Megriad a forgalomtól, s átcsap az autók előtt.

Lassú galoppban elindul, megáll, puhán felemeli elülső lábát, s rohanni kezd, szinte feni a házakat.

Aztán ugyanazon az úton, ugyanolyan hevesen megindul visszafele.

 

Szótlan férfi a tükrös szobasarokban. Az asztalon nyílt villany ég, fehéren és megsokszorozva.

Csend. Egyetlen zaj a cipész munkájának tű-cérna-kalapácszaja.

 

A szomszédos szobában (konyhának berendezett szoba) nem ég lámpa. A műhelylámpa áthulló fényében két nő, mint az árnyék, tesz-vesz a mesterséges szürkületben.

Rendbe rakják a konyhát, betanult, csendes egyetértésben. Lábas, tányér, rézedény gyengéden vándorol kézről kézre, kézből a fiókba, a polcra, a falba vert szegekre.

 

A férfi belenéz a tükörbe, és leoltja az egyetlen villanyt. Haja szürkés, rövidre nyírt; szeme nyílt, de mozdulatlan.

Az utca felől a szobaablakok élesen fölragyognak. A két árnyék, anya és lánya összenéz a sötétben.

 

A múzeumterem: tágasan és naturalisztikusan. Séta és halk beszéd zaja.

A fiatal nő tétován és elnehezülten áll a nappali világításban sokkalta józanabbul ható „tükrös szoba” előtt. (A szoba most – természetesen – nyitott a terem felé, s előtte a lazán kifeszített bársonylánc.)

 

A fiatal nő túlexponált „rotációs arca”.

 

A liftek elnehezülten szállnak föl-alá, kivilágítva és üresen.

 

Az egyik liftben fiatal férfi áll. A másik liftben egy öregasszony.

 

Az előcsarnok változatlan. Félközelből: fehér kézelő a sötét bársonyon.

 

A két nő, anya és lánya (elöl az anya, mögötte a lánya) mezítláb és óvatosan belopakodnak a szobába. A konyhának nincsen ajtaja, s ugyanaz a szürkület lengi be mind a két helyiséget. (A szobának két ablaka van, a keskenyebb konyhaszobának csak egy. Az utca felől mindhárom ablak porosan világít.)

Az ingre vetkezett két nő most még árnyékszerűbb. A kiűzetés képe ez: két mélységesen összetartozó menekült valamiféle örökös szürkületben.

A lány pillanatra az asszony hátához tapad, aztán idomított mozdulattal eltűnik a sarokban, s elnémul a cipészasztal alá szoruló matracon. Az asszony is hasonló sietséggel fekszik le a falnak állított széles ágyba.

A párna túlsó oldalán fölparázslik egy cigaretta. A férfi fekszik ott, és cigarettázik.

 

A füst lassan emelkedik a plafonra vetődő ablakok fényében.

A suszterasztalon feldől valami aprócska tárgy.

Szünet.

Újabb slukk füstje indul felfele a mennyezetnek.

A suszter hirtelen fölemelkedik és kiül az ágya szélére. Testén a fehér ing, mint a foszfor, gyűjti össze a fényességet.

 

Az eltévedt farkaskutya az éjjeli utcán. Szuroksötét és jegesen híg fények.

Távoli kép: vad vágtában a kutya megnyúlt feje, közvetlenül a föld felett. Aztán lázas hurkok és cikcakkok, és a kutya ziháló szimatolása.

 

A múzeumterem. A kutya ziháló szimatolása tovább tart, de helyette most a kamera fut ide-oda a parketten, az ácsorgó, sétáló látogatók között.

Majd a szimatolva kutató kamera megkeresi a műteremben maradt bádogtálat, s megáll egy pillanatra.

(Az üres pléhedény.)

Aztán folytatja útját, s végigszimatol a huzatos kanapén.

(Csend. A huzatos kanapé.)

Átfut a „vendégek” lába között, s visszatér. Vissza a pléhedényhez. Majd egyenesen átcsap abba a szobába, ahol kora hajnalban a „rajzoló kislányt” láttuk „törékeny asztalkája” előtt.

(Csend. A „törékeny asztalkán” üres papírlap.)

A kamera folytatja útját, de most már némán. A látogatók közül a fiatal nő már nem áll ott a furcsa „tükrös szoba”, a suszter szobája előtt. A kamera megáll a bársonyláncnál, ahogy egy kutya tétovázna ilyen akadály előtt. Aztán átbújik a bársonylánc alatt, s nagyon lassan közelít „a tükrök közé ágyazott matrachoz”, hová utoljára a cipész lánya a sötétben lekuporodott.

 

Szünet. A kamera megáll a matracon. A tökéletes csendben hallani a kutya vonítását.

(Itt szükségszerűen kéziratom „fehér foltja” következik. Ez a vázlatosság kikerülhetetlen gyengéje. Itt kellene újabb történeteket megjeleníteni, vagy még inkább: az eddigieket szorosabbra fűzve megteremteni a valódi drámai csomópontot.

Van azonban kéziratomnak egy szükségtelen stiláris gyengéje is. Az első egy-két oldalon némi beszűrődését érezni a Tavaly Marienbadban című film hatásának. Ez azonban nem véletlen. A filmnek ismerem a forgatókönyvét: tetszett és vitatkoztam vele. Ezoterikus mű, mely minden konkrétumot kirekeszt, s nem enged magába hatolni. A „Múzeumot” épp ezért kissé vitadarabnak is szánnám, s így talán szükségszerű, hogy ha bizonyos pon[to]kon érintkezem a vitaféllel.

Vázlatom idáig két réteget kívánt áttörni. Egy objektív-játékos elemet (a múzeum világa), egy konkrétumokból megidézett világot (az egyes szobák „története”), s most kellene eljutnia – befejezésül – egy szubjektív centrumú, konkrét világba, a fiatal nő „bűnéhez”.

Miért került ez a fiatal nő ide? S hova jut innét? Erről próbálok befejező jegyzetemben némi képet alkotni. A „fehér folt” után tehát következnének a befejező képsorok.)

 

Pillanatra a kinti világosság.

Az emeleti karzaton, a félhomályban, a fiatal nő egyedül elmegy a férfi háta mögött, ki a korlátnak dőlve áll.

 

Keskeny folyosó szembe. Sehol senki látogató.

 

A fiatal nő liften száll fölfele a sűrűn font rács mögött.

 

Újabb folyosó, újabb emelet a „múzeum” félreeső szárnyában. A nő arca túlexponált. Fáradtság rajta és árnyékok. Az egyedüllét piszka.

 

Linóleumpadló. Egy új „szoba”. Szétvetett ágy, gyűrötten és üresen egy rossz éjszaka kihűlt nyomaival.

A fiatal nő, mint egy sorompó előtt, megáll a bársonyláncnál.

Az éjjeliszekrényen tele hamutartó, pohár állott víz.

Egy asztalkán képeslapok. Minden nagyon magányos és nagyon személyes.

A földön, a szőnyegen ágyból kiejtett újság.

Először érezzük igazán, hogy a szoba ideje: jelen idő.

 

Egy asztalkán telefonkészülék. A telefon megszólal a szobában.

A fiatal nő a bársonyláncnál.

A telefon csökönyösen csenget az üres szobában.

A fiatal nő mozdulatlanul áll a bársonylánc előtt. Kiakasztja a láncot, és belép a szobába.

 

Fölemeli a kagylót, de nem emeli a füléhez. Csend. A kagylót visszateszi a helyére, s kimegy a „szobából”, a bársonyláncot visszaakasztva.

 

Kora tavaszi forgalom a múzeum előtt, szellősen és reálisan.

 

Harsány kora tavaszi forgalom. Csend. A fiatal nő taxiba ül, s megindul át a városon.

 

Utcák, terek, egy híd, járókelők. Szabadon hullámzó forgatag.

 

A nő egy eszpresszó teraszán.

 

A nő egy mozi képei előtt.

 

Kitóduló tömeg. A nő kilép a mozi ajtaján.

 

Aluljáró. Fönt az utcán már égnek a lámpák a tavaszi szürkületben.

 

Csend. Kapu, kapualj, lépcsőház.

A nő kinyit egy ajtót.

Előszoba.

 

Leveti kalapját, s a tükörbe néz.

Bent a szobában megszólal a telefon.

 

A szobának üvegajtaja van. Homályos üveg, geometrikus, leveles cirádákkal.

 

A nő benyit a szobába. Szétvetett ágy, gyűrötten és üresen, egy álmatlan éjszaka kihűlt ráncaival. Az éjjeliszekrényen tele hamutartó, pohár állott víz. Egy asztalkán képeslapok. Minden nagyon magányos és nagyon személyes. A földön, szőnyegen ágyból kiejtett újság. Abban a szobában vagyunk, melyben utoljára voltunk a múzeumban.

 

A fiatal nő most is fölemeli a kagylót, s most se teszi a fülére.

Egyedül az arca.

A kagylóból: öreges, hosszas könyörgés. Szünet. Akadozó mondatok. Egyszer, kétszer, háromszor ugyanaz. A drót másik végén leteszik a kagylót.

A fiatal nő füléhez kapja a kagylót.

– Nem! – Szünet. – Neeeem!

 

A fiatal farkaskutya holtfáradt futása.

Romtelek. Az állat jeges-rajzos feje.

 

A fiatal nő a készülék fölé görnyedve beszél, beszél, gyengéden és kétségbeesve, bocsánatkérőn és panaszosan.

 

Harsány esti forgalom.

A taxiban csönd van A fiatal nő arca hanyatt dőlve a párnán.

– Jövök, drágám, jövök.

Könnyű zajok és keresztfények.

– Nagyon jó lesz.

 

Este, valamivel később. „A sötétség leple alatt” teherautó áll meg a múzeum előtt. Az oldalajtón munkások egy ágyat, egy asztalkát, egy szőnyeghegyet, néhány könyvet és képeslapot, s egy telefont hoznak ki az épületből. Fölteszik a kocsira, s az autó nyomban elindul.

 

Késő este van. Teherautó áll meg egy üres-romos telek előtt. A sofőr a volánnál marad, a sintér hurkos bottal kiszáll belőle, s kémlelve megindul a telek belseje fele.

– Valahol itt kell lennie.

Megáll és folytatja az útját.

A sötétben egy deszkakupac mögött áll a kutya. A romok közül hallani a sintér lépteit.