Három etűd a bűnről

– Mi van, Koffein?

– Parancsoljon, itt írja alá, főfelügyelő úr.

– Szóval, ahogy mondtam. Ebédidőben távozom. Semmi föltűnés, semmi búcsúztatás. Még a sofőr se tudja, hogy utoljára vagyok itt.

Koffein:

– És az újságíró?

– Persze, persze… Na, mindegy, küldje be.

Riporter:

– Nem hittem volna, hogy fogad.

– Kérem, én nemcsak goromba vagyok, de kiismerhetetlen is.

– Goromba…?

– Arra számítottam, hogy a beszélgetésünk legfeljebb egy-két percig tart majd.

– Egy-két percig? Nem értem.

– Épp ez az. Ha értené, egy-két perc is elég volna. Ismerem magamat. Ha egyszer belekezdtem, addig nem tudom abbahagyni, amíg valami világosság nem ül ki a partnerem arcára. Különben szólítson nyugodtan „Kutuzovnak”…

Újságíró, papirossal a térdén, kezében ceruzával:

– Szóval, tud róla? Hogy a háta mögött Kutuzovnak hívják…

Kutuzov:

– Kérdezz akármit, csak kérdezz! Ma déli egyig vagyok utoljára szolgálatban. Különben talán nem is fogadtalak volna.

Riporter:

– A beosztottjait is tegezi? (Csend.) A beosztottjaidat is tegezed?

Kutuzov:

– Mostantól. Pontosabban: vedd úgy, hogy mostantól mindenkit csak tegezni merek… Röviden: ezért vonulok vissza. Még rövidebben: lényegében ez az én „történetem”, ez az én „esetem”, ha úgy tetszik.

– Nem gondolsz arra, hogy pótolhatatlan vagy?

– Ijesztő kérdés! Így éjfélre se fejezzük be!

– Volt-e valami módszered?

– Nem volt. Ezért nincs is, amit továbbadhattam volna. És már ezért se lehetek pótolhatatlan. Az osztályom elsőrendű gépezet. Legkisebb csavarja is pontosan működik.

– És gondolod, hogy nélküled is pontosan működik majd?

– Talán még pontosabban. Nézz körül a szobámban! A függönyök nappal is behúzva… Nézd meg figyelmesen a lámpámat… Éjjel-nappal ég… Nézz az arcomba… Harminc évet szundikáltam át itt, kivéve néhány órát, néhány másodpercet… Most már ne vágj a szavamba! A többiek mindent tudnak, ami összerakható. Istenem, így is lehet. Én beértem azzal, hogy minden jelentést, minden fényképet az asztalomra tegyenek, de sose igyekeztem a világos pontokon úgy-ahogy összekötni. Jobban érdekeltek, valamivel jobban a limlomok. Minden bűnügyben vannak jócskán, akadnak limlomok. És főként bennem. Mégis: amit valóban kerestem, az mindig a bűnügy sötét magja volt, amit a többiek rejtélynek mondanak, de amit én magamban mindig fekete napocskának becéztem. Egyszer jártam Amboise-ban, tudod, ahol Leonardo meghalt. A falon egyik utolsó mondata olvasható: „…aki életében nem szemlélődött eleget, minden pillanatát elpocsékolta…” Ezt Leonardo írta, aki egy az egyben megrajzolta a Sztálin-orgonát, a biciklit, a gépfegyvert, a légkondicionálót, amikből, persze, semmit se készítettek el életében… Hát én egyebet se csináltam, mint azt a fekete napot szemléltem, olyan türelemmel és megszállottan, hogy azt is mondhatnám, egész életemet átaludtam. Különös ez a fekete napocska, ez a lyuk a tények szövetén. Volt úgy, hogy magától és minden átmenet nélkül fölragyogott, de volt, hogy a dolog lassabban és körülményesebben ment. A fekete lyuk maga sokszor továbbra is fekete maradt, de lassan kezdte megvilágítani, kirajzolni maga körül a limlomokat. Képzeld el: megesett, hogy a rongyoszsák egyszer csak kristállyá változott a fekete nap fekete fényében! Érted ezt? Ilyenkor moccanni se mertem többé. Igyekeztem még mélyebben szundítani. És vártam, szemhéjamat ép szememen is résnyire eresztve. Ezentúl egyedül ebben a lőrésben bíztam már. És fantasztikus volt, amikor a fekete nap kerek teljességében fölragyogott. Tévedhetetlenül és teljesen hittem sokáig. Érted? De ma már tudom, hogy ez nem igaz. A fekete nap továbbra is fölragyoghat, persze, de a közepe, akár egy gombostűszúrás, ettől csak annál feketébb lesz. Ezt két hete tudom biztosan. Fölismerésem végleges. Lemondásom visszavonhatatlan.

A főfelügyelő előrekönyökölt:

– Látom, hogy kezded megérteni „Kutuzovot”… Mi több, látom, hogy látsz is már! Lehetséges volna, hogy pár perc, és végeztünk? Hát figyelj ide, elmesélem neked az utolsó ügyemet, azt a tűszúrást, barátom, amit akkor megpillantottam, és amire fölszúrva én magam is forgok azóta… Előbb talán a limlomokkal kezdeném…

Frissen behavazott város, puhán vakító fehérség. Reggeli tíz óra lehet. Kutuzov nehézkes sietséggel benyit egy zsúfolt kis lámpaboltba, akár egy köbcentibe összezsúfolt cseppkőbarlangba. Régi vendég, az asszonyság is eszerint fogadja. Kutuzov, lerogyva egy karosszékbe:

– Újra romolhatott a szemem. A régi lámpám már nem a régi. Új kellene.

– Állólámpa?

– Természetesen. A fontos az, hogy amikor ég, az az érzésem legyen, hogy az esti utcán álldogálok… Nem, ez nem jó. Ez se. Ez még rosszabb! Mintha reggeli három volna. Nekem olyan tíz-tizenegy óra körüli fényre van szükségem.

Váratlan fiúhang:

– Anya, a pincében van egy.

A lejárónál tizenkét éves fiú áll, akár egy régi fényképen.

Kutuzov, fölragyogva, a fiú fele:

– Selyemernyője is lehet, mindegy.

A fiú fölhozza a csigalépcsőn, leteszi az asztalra és meggyújtja a lámpát:

– Este tíz óra van, uram.

Kutuzov, kezében a becsomagolt lámpával gyalog baktat a közeli taxiállomásig. Közben egy karácsonyi könyvesbolt, egyik kirakatában ifjúsági könyvekkel. A férfi itt egy pillanatra megáll, és szinte gyerekes pillantást vet a könyvekre. Majd egy presszó következik. Kutuzov benyit, és iszik egy kávét a pultnál.

Kutuzov:

– Ezt a lámpát vásároltam…

Az újságíró készséges udvariassággal abbahagyja a jegyzetelést. Kutuzov szorosan összezárja a szemét:

– December 16-a volt. December 20-án kifele menet Koffein visszafordult az ajtóból: „Karácsonyra megvettem a fiamnak a Kisdobos című regényt. Főfelügyelő úr bizonyára ismeri, hiszen a napóleoni háborúkról szól”, és vigyorog. December 28-án csomó fényképet tesz le az asztalomra… És hallom a hangját: „…Üzletzárás után mindig beengedte egy férfi barátját, egy sofőrt. A hátsó raktárhelyiségben szeretkeztek. Már előzetes letartóztatásba is helyeztem a legényt.” – És a nő meghalt? – hallom most is a saját hangomat. És ismét Koffein beszámolóját, foszlányosan: „Még él, de eszméletlen. Nincs sok remény. Kíván beszélni a sofőrrel?”

Újságíró:

– És a fényképek?

– Vigyázz, Kutuzov, ilyen egyszerű nem lehet! Te csak keresd meg a te fekete pontocskádat, ezt mondtam vagy inkább dudorásztam magamban. A presszó, ahol a kisasszonyt eszméletlenül találták… inkább cukrászda volt, ahol kávézni is lehetett, állóvendégeknek a pultnál… Ne gondolj most arra, Kutuzov, hogy itt kávéztál, mielőtt taxiba szálltál… Végignéztem a fényképeket… Még egyszer a szinte tökéletes rendet, s azt a néhány kapkodó késszúrást… S egyszerre semmit se láttam. De épp ez a semmi, ez kellett nekem… Most már ránézhettem Koffeinre, úgy se láttam. Mint mindig, most is zavarba hozta üres tekintetem. „A sofőr tagad.” Mire én: Eressze szabadon. Vagy egyelőre mégse. „A taxiállomás nincs messze a presszótól.” Engem egyedül az érdekel, hogy a nővel mi lesz. Ha magához tért, vagy netán meghalt, azonnal jelentse. Most pedig hagyjon aludni.

Újra az újságíró felé:

– Január 5-én jelentette ki Koffein, hogy a nő meghalt, s közölheti-e az újabb hírt az újságokkal?… Még ne! Még adjon legalább negyvennyolc órát nekem!… S amikor Koffein az ajtóból visszafordult… Vagy még inkább egy hetet, folytattam, szinte könyörögve. A presszót nyissák ki, és a volt kiszolgálónőt helyettesítsék be egy hasonmásával… Fontos volt, hogy egy volt táncosnő legyen, aki épphogy kiöregedett…

– Tudja, amikor a presszóban kávéztam, kissé be kellett hajolnom a cukorért. Ekkor láttam, hogy a nő harisnyanadrágban áll a pult mögött, alul szinte meztelenül, kilencven fokos lábtartással, mint minden táncoslány… Mindez akkor jutott eszembe, ennyi és semmi több, amikor Koffein visszafordult az ajtóból… Jellegzetes limlom, de mitől lett fontos? Koffein, mondtam, forduljon még egyszer vissza az ajtóból! Igen… A sofőr zárás után járjon be ismét a boltba… meglehetős késéssel, ahogy a gyilkosság előtt is. És szeretkezzen a megölt nő alteregójával a sufniban. Vagy legalábbis mímeljék. Jó éjszakát. És többé ne forduljon vissza egyelőre. – Kutuzov itt szinte fájdalmasan összeszorítja csukott szemét: – Ki tudja, mennyi ideig ültem és vártam, amikor az első limlom megvilágosodott. „Karácsonyra megvettem a fiamnak a Kisdobos című regényt, főfelügyelő úr bizonyára ismeri…” – mondta Koffein az ajtóból visszafordulva, és vigyorgott. Jaj! A két kezembe temettem az arcomat. Féltem. És mégis: kalap, kabát, és a presszóhoz hajtattam. Az ajtón át láttam, hogy az új kisasszony épp kávét főz, de engem most egyedül a kirakat érdekelt. Hát persze, arra a részére az üvegnek, ahonnét be lehetett volna látni a pult mögé, színes plakát volt ragasztva. Rátettem az ujjamat a plakátra, és lassan lefelé húztam. Lassan, nagyon lassan lefelé az arcom magasságából. Mintegy tizenöt-húsz centis lefele vándorlás után a papiros engedett, s az ujjam hegye megállt egy lyukban, a kirakat csupasz üvegén. Bekukucskáltam a lyukon a pult mögé, ahol az új kisasszony harisnyanadrágban állt, és épp a kávéfőző gép karját nyomta le, miközben kilencven fokban, kövérkés, rózsaszín hanyagsággal pipiskélt a szokatlan erőlködéstől. Visszasimítottam a helyére a félig kimetszett plakátnyelvecskét, akár egy kulcslyuk forgatható fedelét.

Újságíró, átszellemülten. – A fekete nap fölragyogott…

Kutuzov:

– Igen. De épp ez az, hogy nem. Mégsem. A közepén tűszúrásnyi fekete pont maradt, s azóta, ha lehet, minden perccel csak mélyebb. Üresebb és feketébb. Most is, miközben itt ülünk. Akkor valósággal le voltam taglózva. Mégis automatikusan cselekedtem. Tovább és tehetetlenül. A presszó mindig kilenckor zárt. Egy hét múlva, pontosan fél tízkor autóba ültem, és a kocsit megállítottam, nem messzire a presszótól. A „gyanúsított” sofőr előírásosan háromnegyed tízkor érkezett, kopogtatott, és a kisasszony beengedte. Tíz-tizenöt percet kellett még várnom. Akkor kiugrottam a sötét autóból és rohanni kezdtem a bolt felé, mire a leskelődő árnyék ösztönösen levált a kirakatra ragasztott plakátról. Zihálva futottunk mind a ketten. Minden ízemben remegtem, amikor vállon ragadtam és magam felé fordítottam. Ő volt az. A kisfiú a lámpaboltból.

Újságíró:

– Valójában nem is olyan rejtélyes. A kamaszkor…

Kutuzov:

– Autóval vagy?

Újságíró:

– Szívesen hazaviszem… hazaviszlek, ha akarod.

– Köszönöm.

– A lámpát most se oltod el?

Szó nélkül kimennek.

Az üresen maradt szobában magányosan ég az állólámpa. Egy tapétaajtón át belép a bolti kisfiú, és illedelmesen eloltja az égő állólámpát.

A G.-i elmegyógyintézet lakója vagyok, több mint harminc esztendeje. Tudok írni, olvasni, számolni és kivált jártas vagyok a matematikában és zenében, egyedül saját életemre nem emlékszem, két álomerejű emlék kivételével. Ágyam fölé csomagolópapírra kövér, hatalmas betűkkel a következőket szögeztem ki a falra:

Nevem: Mondjuk N. N.

Születési helye és ideje: Ismeretlen

Anyja neve: Ismeretlen

Apja neve: Ismeretlen

Kórképe: Senki se közölte velem

Kórházi fölvétele: 1949. dec. 3.

Kora: Kb. 60 éves

Megjegyzés: Életéből mindössze két emléke vagy inkább álomképe van. Új kapcsolatokra alkalmatlan.

Ugyanakkor lehetetlen, hogy csak ennyi volnék! Hatkor ébresztő, mosdás, bögre tej, toalett, vizit, ebéd, kettőtől négyig csendes pihenő, gyógyszerosztás, hőmérőzés, kisvizit, vacsora, sorakozó injekcióért az orvosi szoba előtt és utána alvás, és még ez is szinte nélkülem, tökéletesen nélkülem, mindennemű álom nélkül.

Harminc éve élek így. Mint az elvermelt krumpli. De hogy éltem azelőtt? És egyáltalán élek-e még? Ez utóbbi kérdés egyre inkább foglalkoztat. Az egyetlen, ami cáfolni látszik: két emlék, két rettenetes erejű, egész lényemre ráfeszülő emlék.

Az első: Épp jövök haza. Tompa és üres vagyok a veszteségtől. Besötétedésig bolyongtam az erdőben, hogy időt adjak neki a szóváltás nélküli távozásra a kettőnk számára bérelt villából. Holnap én is elutazom, bezárom a házat, leadom a kulcsokat, és vonatra szállok. Erőtlen, mondhatnám kivérzett kézzel nyomom le a félig-meddig idegen, sokáig belakott, de mostanra annál inkább elidegenedett villa ajtaját. A sötét hallban meglepetten látom a keskeny fénycsíkot szobájának ajtaja alatt. Izzó fémszál a küszöbön… Valósággal megvakít. Fáj. Égve hagyta volna a villanyt, miután eltávozott?

Benyitok. A szoba közepén áll és csomagol. Tesz-vesz, mintha nem is léteznék. Túl vagyunk, messze túl vagyunk minden lehetséges szóváltáson. Úgy látszik, már csak jelen lenni tudok, hiszen itt állok a közelében, kalapban, télikabátban, mozdulatlanul. Válaszul erre: abbahagyja a csomagolást, és megvetően leengedi magáról zizegő hálóköpenyét. Tökéletesen idegen nő, minden közönynél idegenebb, csak a fájdalom taposása ismerős a mellemben. Képtelenség! A nő merő anyag. Vörös viaszból van egész teste, és két duzzadó melléből émelyítő fogkrém csusszan alá, két lassú, fehér csík. Érzem, amint zsugorodok, és a szoba kőkemény sarkába csapódom, és ordítok: „Mondd legalább azt, hogy vége van!” Miközben ravaszul arra gondolok, hogy reggel én is vonatra szállok, s miután nagy nehezen sikerül föltornásznom bőröndömet, hanyatt dőlök a puha, meleg kanapén, s megkönnyebbülök a végső késszúrás előtt, ami után…

A másik emlék, hogy bőrönd nélkül kilépek a villából, s valaki leüti a kalapomat. Nem tudom, hányan lehetnek, sötét van, s annyi a bokor, lehet, hogy csak egyvalaki üt-ver, döfköd, tépdes, mintha egy egész tömeg lincselne.

Ma december harmadika van. Pontosan harminc esztendeje, hogy itt lakom. Ez az egyetlen biztos pontom az időben. Hatkor ébresztő. Elsőnek megyek ki a toalettre, és épp lehajtom a régimódi faülőkét: „G. R.-t 20 évi kényszermunkára, D. L.-t viszont kötél általi halálra ítélték”. Ők volnának, akik harminc évvel ezelőtt brutális módon megöltek? Tehát mégse élnék? Izgatottan, szinte szünet nélkül motyogom magam elé a mondatot, nehogy bárki meghallgassa és megakadályozhasson.

Harminc éve először vagyok nyugodt. De este az injekció után továbbra is ébren tart heves szívverésem és pattanásig feszült elhatározásom. Meg kell tudnom, meg kell tudnom, hogy élek-e, vagy harminc évvel ezelőtt megöltek, pontosan ezen a napon! Az alvó hálóteremből végigosonok a kék fényű folyosón, be az orvosi szobába. Kalap, köpeny a fogason, mintha egyenesen nekem készítették volna oda. Cipő nem kell. Ugyan, ki figyeli az ember lábát ilyen rendkívüli esetben?

Süppedő hó az udvaron, a kórházi portás szuszogva alszik a fülkéjében.

A városka telve parkokkal és terekkel. Nyakig begombolt házak és kőfalak. Csupa kő és hó a sötétben.

– Bocsánat, merre találom a városi könyvtárat?

A fejkendős asszony leteszi kosarát, úgy mutatja kesztyűs kezével, merre menjek.

Hatalmas park, csodálatos kastély. Puha és meleg ablaksarok.

– Kérem, a harminc évvel ezelőtt archivált újságok érdekelnének…

A fiúnak halszeme van:

– Tessék fölmenni a második emeletre. Balra az első ajtó.

Fölmegyek a piros szőnyegen, és benyitok a rézkilincses szárnyas ajtón. A mennyezeten freskók és cirádák; a falak mentén emeletes könyvespolcok. A süppedő szőnyegen elbűvölten állok a selyemernyős lámpák fényében meggörnyedve ülő tudós kutatók háta mögött. Árnyszerű, előkelő inasok zajtalanul kávét és italokat szolgálnak ki a könyvek és újságok mellé. Egy hamutál szélén cigaretta füstöl. Az egyik őszülő inas észrevétlenül mellém lép.

– Szeretném az 1949. december 3-i újságokat látni. Ha lehet, az esti különkiadást – és találomra megindulok az asztalok között. Egy üvegezett kiugróban virágmintás fotel.

– Parancsol fogyasztani valamit?

– …egy pohár vörösbort, talán…

Nem szabad leülnöm a fotelbe, de máris ellenállhatatlanul beleroskadok. Mi az, ami a bűnben oly pihentető? Az előbb még este volt a parkban, most meg leonardói alkonyat, barna faágak ékírása mögött mennyei hegek és vérfoltok.

– Talán rosszul van? – Az őszes inas kérdez. Csésze kávé és egy elsárgult újság a guruló asztalkán. A kezemre nézek. Csupa alvadt sötétség. Nem merek semmihez se hozzáérni, de végre kipihenhetem magamat, és egyelőre ez is több, mint elég.

Az inas az ablakhoz megy és kinyitja, hogy levegőt kapjak. A kert most már lángol. Nem a park, egy régi kert. Az a kert. Piros-fekete foszlányokra gyűröm, tépem, maszatolom az újságot és az ablakpárkányba kapaszkodom. Harminc év óta először sírok:

– Inge! Semmit se értek, semmit se tudok. Inge… drágám, mindent értek és mindent tudok már.

A kert kialszik, és vele a park is. A teremben mindenki engem néz. Mezítláb állok a szőnyegen. Tekintetem az olvasók, a kopasz fejek és piszkos nagyujjam közt repked, míg végre minden megáll, akár egy fényképen. Ezt az eleven hús-vér fényképet veszi kezébe az ősz inas, aki az előbb kiszolgált, és ezzel a fényképpel a kezében a könyvtár egyik sarkában égő gyertyához megy, és a fénykép sarkát meggyújtja. A fénykép életnagyságban lángba borul és elég.

Mintegy 10-20 Hitler-fényképet láthatunk. A fényképek némán állnak, de kísérőként környezeti hangokat, zajokat hallunk. A képek diakattanással egymás után következnek, de az idő visszafelé menő sorrendjében. Az első fotó: egyike a Hitlerről készült utolsó felvételeknek. Míg a két utoljára vetített: kamaszként, majd anyja karján mutatja.

Ezt a sorozatot 15-20 auschwitzi fénykép követi. A legtöbb álló, de némelyik meg is mozdul. Ez a vetítés hangtalan. Kopaszra nyírt női és férfifejek szemből és profilból. Fölszabadult, apatikus foglyok a hóban, rabruhában, némelyek takaróban. Mint hamu a szélben, időnként meg-meglebbennek és súlytalanul visszahullnak. Az utolsó kép: Görnyedt öregasszony, három kisfiúval. A harmadik kisfiú némileg leszakadva, zsebre dugott kézzel megy. Hatéves lehet. Koravén fejét mindentől és mindenkitől elszigetelten lehajtja. Egy kalapácsos kéz hatalmas szegeket kalapál a fénykép négy sarkába és magába a fényképbe. Csend. Fölzeng Bach h-moll miséjének Sanctusa. Aztán a kép fokozatosan elsötétül, és Bach is elhallgat.

A sötétben fölsír egy újszülött.

 

 

Jegyzet

Első megjelenés: Élet és Irodalom, 1980. május 31., június 7. – A jelenlegi szövegközlés ezen alapul.

 

A hagyatékban 23 kitépett kockás füzetlapon maradt fenn a „novella” kéziratvariánsa, jelzetszáma Ms 5935/16. A három etűdöt itt még cím helyett sorszám jelöli.

 

A második, Ítélet című résznek egy korábbi, valószínűleg 1979 tavaszán született töredéke – N. N. címmel – az Ms 5938/11. jelzetszámú füzet 13–17. lapjain olvasható:

 

 

N. N.

Amit írok, régóta meg szerettem volna írni, de nem ment. Most meg ellenállás nélkül haladok előre, akár egy tollpihét, nem akadályoz többé semmi sem e futásban.

Létezik havas Húsvét? Ahogy ott ültünk a tágas falusi ivóban, Húsvét másnapja volt, este tíz óra, s odakint derékig ért a hó. A többi asztal lármás volt, de a miénk mélységesen szótalan. Vagy húszan ültünk együtt, mindenki gyászban, de senki se ismerte egymást, kivéve talán a közvetlen szomszédját. És amikor az egyik zajos asztaltól fölugorva, jó messziről egy fiatal katona kancsó borral arcul csapta a velem szemközt ülő öregasszonyt, a mi asztalunk továbbra is néma maradt és mozdulatlan, csupán az öregasszony fejkendője vált le homlokáról és fedte be ólmos borogatás az arcát.

Egy kortalan házaspár mégis megsértődhetett ezen, és hosszasan gombolkozva fölállt az asztal mellől. Én és kilencvenéves nagynéném azonban csak nagysokára és minden sértettség nélkül hagytuk el a kocsmát.

 

A villa előcsarnokában vaktában leporoltuk magunkról a havat. Azt hittem, közben elment már, az első emeleten, szobájának ajtaja alatt a fénysáv azonban azt mondta, itt vagyok, még itt, miközben a borotvaéles fénycsíkot, egy fehéren izzó fémszál képzete helyettesítette.

Hát itt vagy még? – nyitottam be a szobába, ahol Ulrike még mindig javában csomagolt, megizzadva és meggörnyedve egy emeletes bőrönd tetején. Amikor észrevett, fölállt és kiegyenesedett.

Sok idő telt el azóta, és én gyalázatosan megöregedtem. Az egyiket tizenötévi fegyházra, a másikat kötél általi halálra ítélték – motyogom magam elé, valamint azt is sikerült kikövetkeztetnem, hogy amennyiben megöltek és ők öltek meg, a korabeli újságokból pontosan megtudhatom.

Ezért olyan nagy nap a mai nap. Végre sikerült elhatároznom, hogy fölkeresem a városi könyvtárat és kikérem a húsz-harminc évvel ezelőtti újságokat. Én az ujjammal megkóstoltam egy bútort, még annak is púder íze volt. Ulrike elnehezült és kiegyenesedett, de én még mindig nem értettem meg, mit akar. Akkor levetkezett előttem és hatalmas műmárvány melleiből pépes tej buggyant elő, hosszú csíkban, mint a fogpaszta.