Hármasoltár

Születtem szilveszter éjjelén, tizenhat évvel ezelőtt. A nevem Ónix Lenke. Fréditől és Annától karácsonyra megkaptam Verne Gyula Grant kapitány gyermekei című regényét, kétnyelvű, magyar és francia kiadásban. Szívesen és rendszeresen olvasgatom, de valahogy nem és nem sikerül előbbre jutnom benne. „Le 26 juillet 1864, par une forte brise du nord-est, un magnifique yacht évoluait à tout vapeur sur les flots du Canal du Nord.” A gőzös nevét nem lehet elfelejteni: „Duncan”. A szép lady Helena mindennap más-más színű bársonyruhát visel, és bár figyelmetlenül, fecsegő modorban: szinte kizárólag hozzám beszél. Férje, lord Edward Glenarvan ilyenkor hátat fordít nekünk, miközben távcsövét a hullámokra irányítja. Hátat fordít, de nem mindig.

– Petra, nem gondolsz arra, hogy kinőtted a ruhádat? Legalább az ujjából eressz le valamennyit.

– Lenke vagyok, és nem Petra – igazítom ki lady Helenát, miközben a napsütötte gyerekszobában olvasgatom történetüket. A „Duncan” mindig ennél a mondatnál fordul át Glasgow irányába.

Petra különben – akivel lady Helena folytonosan összecserél – a legkisebb közöttünk, még csak novemberben lesz négyéves; ő a legfiatalabb Ónix lány. Én tizenhat, Beáta hét-, Petra meg négyéves se. Szerintem ő a legszebb közülünk, csak engedetlen, és végképp nem bírok vele. Se ruhát, se cipőt nem tűr meg magán. Egyedül a zongoraterítőt. Először a csücskét veszi a szájába, gonoszul körülnéz, aztán leszegett fejjel félig belecsavarodik, félig maga köré tekeri. Utána még üt is egy-kettőt a levegőbe, ami mindig, kivétel nélkül nekem szól.

Lord Glenarvan ekkorra leereszti távcsövét, és szembefordul velem. Csupán fiatal felesége iránti udvariasságból tenné? Arca vörös cserepei közt alig jut hely vértelen ajkának.

– Kislányom, miért nem olvas tovább bennünket? Hónapok óta ácsorgunk a fedélzeten, veszteglünk ugyanazon a szélességi fokon! Feleségem még beteg lesz maga miatt! Mi ezentúl mindenképp figyelemmel kísérjük sorsát, efelől nyugodt lehet. De kitől örökölte ezt a rettenetes ruhát? Olyan öreg meg csupasz is benne. Hogyan is mondjam? Ez az! Mindenestül kiáll belőle, akár az öregapja cipőjéből!

De kit érdekel lord Glenarvan? Hányszor aludtam el ennél a mondatnál, dobtam félre, ejtettem ki kezemből ezt a dögletesen unalmas, kötekedő, igenis kötekedő és szószátyár könyvet! Ruháimat magam alakítgatom, szabdalom szét és varrom össze Anna levetett ruháiból; vagy egyszerűen, minden kérdezés nélkül kiakasztok egyet a szekrényéből. A gyerekekről is én gondoskodom, én fürdetem és öltöztetem őket, a körmüket is én nyirbálom le. Előszeretettel ápolom Beáta haját. Kacskaringóit valósággal ráragasztom a koponyájára. Halott sapka élő anyagból; szerintem nagyon jól áll neki. Petra épp az ellentéte. Piskótalábú vadóc. Én lehet, hogy kilógok a ruhámból, de Beáta, ő más. Ő afféle állig begombolt kislány, míg Petra mindig rózsaszínű, ahogy csak a haragoszöld szeműek. Mosdatlanul tiszta még a körme alja is.

Milyen mások Grant kapitány gyermekei, Mary és Robert! Magát a kapitányt sajnos még nem ismerem, de gondolom, napégette, kék szemű férfiú, aki keskeny, vöröses körszakállt visel, ami kivált jól illik vitorlavászonból készült durvakék zubbonyához. Egyszer ugyan aludt már a díványomon, de erről csak annyit tudok, hogy délután történt, s fölébredve, az alkonyodó vöröses égbolton épp akkor gyulladtak fel az utcai lámpák. Ez az a pillanat, amikor az égbolt már lehűlt, de az égők, mint görögdinnye belében a fehér magocskák, még nem forrósodtak át. Ez mindig rövid ideig tart, gyönyörű, de kivált a mi szobánkban, s kivált gyerekek számára elviselhetetlen. Nem valószínű, hogy Grant kapitányról ennél valaha is bármi lényegesebbet megtudhatnék. Itt feküdt díványomon és fölriadt, ahogy most én fekszem itt ugyanazon a díványon. Öt óra múlt. Az előszobazárban kétszer megfordul a kulcs. Hazajöttek.

Lakásunk két szobából áll. Az egyik, a gyerekszoba – a mi szobánk – csupa ablak, még éjszaka is világos az utcai lámpáktól. A szomszédos másik szoba viszont állandóan sötét, a spalettákon és az összehúzott nehéz függönyökön soha nem hatol be semmi fény. A két szoba közt eredetileg szárnyas üvegajtó volt, de Frédi ezeket is bedeszkázta és elfüggönyözte. A két szoba így „légmentesen” él egymás mellett, és persze lakóik is. Egyedül dobhártyánk érintkezik egymással. A mi szobánkban minden napszítta rom, lyukakkal és téglákkal a falakon. Az ő szobájuk viszont sötét kamra, fotelekkel és egy óriási plüss-szarkofággal kibélelve.

Szóval hazajöttek. Mint legtöbbször, most is egyszerre. Mindketten ugyanabban a képzőben tanítanak. Frédi gazdaságtant, Anna angol nyelvet és irodalmat. Hallom, ahogy Frédi visszazárja az ajtót, és helyére akasztja a kulcsot, miközben Anna berámol valamit a jégszekrénybe. Frédi minden szava és mozdulata mélyén ez áll: „Kövesd el.” És Anna minden válasza: „Elkövettem.”

Már bent vannak a szobájukban, hallani, hogy fölgyújtják az állólámpát. Frédi leül a fotelbe, és Anna lehúzza Frédi cipőjét, lába alá igazítva a zsámolypárnát. Aztán kinyitja az első üveg bort, tölt Frédinek, s utána a maga poharába.

– Elölről, drágám? – hallom Anna hangját, mely hangnak is legfeljebb visszhang csupán.

– Olvass! – És Anna elkezdi fölolvasni az újságot. Közben Frédi kimegy a fürdőszobába, és Anna emeltebb hangon, a csukott ajtó előtt álldogálva folytatja a megkezdett cikket.

– A következőt! – hangzik belülről, s Anna máris átvált a következőre.

– Kövesd el!

– Elkövettem.

– Azt mondtam, kövesd el!

– Már el is követtem, drágám.

A gyerekszobában eközben mélyülő a csönd és növekvő a tétlenség. Petra a szoba közepén áll, majd ledobja magáról a zongoraterítőt és rááll. Beáta az ablak előtti polcocskán tesz-vesz. Sejtelmem sincs, mit. Homlokát ráncolja, mintha csipesz lenne a kezében. De nincsen. A legtöbbet magamról tudom. Hallgatásommal mindinkább kirajzolódom, és hallgatózásommal egyre jobban fölszívódom, megszűnök. Fölveszem az esőköpenyem, mert nem bírom tovább. Kopogtatás nélkül átmegyek a szomszéd szobába, és kiveszek egy húszast Frédi zsebéből. Anna épp a második üveg bort szorítja a lába közé; Frédi átfekszik a plüssheverőre. Anna sietve melléje telepszik, de a háta kilóg a pléd alól. Mögöttük, a polcba süllyesztett tükörben hátulról látni tarkójukat, egyre szürkülőbb, „se férfi, se nő” hajukat.

Frédi arca régóta nem ismer változást. Olyan, mint egy késsel ledöfött kés; mintha egész arca egyetlen szemüveg volna.

Anna olykor pár perccel előbb jön haza férjénél. Döbbenetes, milyen gyöngéd ilyenkor hozzánk. Árad belőle a szelídség szabadesése.

– Ki öleli meg édesanyát? – Aztán megfordul Frédi kulcsa a zárban, s Anna ismét alvajáró szeretővé alakul át. Ránk csukja az ajtót, és napverte szobánkban megkezdődik az a gyűlöletes fülelés, amiről föntebb beszámoltam.

Kettejük közt nincs többé semmi szemérem. Frédi zavartalanul turkál az orrában, és Anna egyre züllöttebb tejfogú és foghíjas örökös mosolyával. Éjfél körül Frédi mereven részeg már. Cipőstül fekszik a matracon, a tükör előtt újabb üvegek és poharak hevernek. Anna fölhúzott lábbal gubbaszt a párásan ráhűlő pongyolában, a maga alá gyűrődött lepedőn.

De most még csak fél hat van, amikor is benyitok a szomszédos szobába, és kiveszek Frédi zsebéből egy húszast. Nem bírom tovább, és ennünk is kell valamit. Le kell mennem az utcára, a vásárcsarnokba. Se hideg, se meleg nincsen. A görögdinnye vörös belében a fehér magocskák látszatra senkit se zavarnak. Csak már a csarnokban lennék! A karfiol- és répahegyek, a lemészárolt növényistálló, a simára mosott paradicsomosládák, az eltaposott káposztalevelek a földön, a mennyezet vastraverzei, végállomás és pályaudvar, igen, ez végre jó, még az élő természetnél is jobb és élőbb, az ődöngés meg a sorban állás, a véres kötények patyolatnyugalma, a krétával felírt árcédulák, a tétován ácsorgó türelmetlenség, céltalanság, kofák és kisdiákok, aranyeső, napraforgó, egymásra slihtolt baromfiládák, áporodott és frissen locsolt levegő, szóval mindaz, ami nélkül nincs se hétköznap, se karácsony, se ingyenesség! Itt végre nincs se unalom, se idő. A sorban állók szebbnél szebb fáradtságot növesztenek magukra. Ki egy nagy kendőt a vállára, ki egy kucsmát a fejére, ki egy bő kötényt a hasa alá.

Készakarva a leghosszabbik sor végére állok, van időim. Paprikát, vajat és kenyeret veszek csak. Minek siessek?

Valaki néz. Egy, a titokzatos ácsorgók közül. Először nem tudtam, ki a sok közül. De a nyakamon éreztem, hogy néz. Csak nagy sokára jöttem rá, hogy egy kövér, borostás képű fiú. Nadrágja alaposan kiült, zsebében stanicli. Hónapok óta néz, most is. Merev, kifejezéstelen halszemekkel, de sose közelít, próbál megszólítani. A félemeleti lépcsőnél áll, a napraforgók és krizantémok alatt. Talán szégyenkezik megmozdulni? A zakóján is mind a három gomb szorosan begombolva. Lopkodásból, kéregetésből vagy rakodásból él? Pontosan ismeri a standjaimat, de sose kínálja fel szolgálatát. Szatyromban már ott a vaj, a kenyér és a paprika.

 

Frédi és Anna évek óta nem törődik velünk, csak a szanaszét szórt pénzüket használhatom. Időnként úgy berúgnak, hogy napokig hang nélkül, tetszhalottként fekszenek a félig megvetett kanapén. Ilyenkor sose hívok orvost; a telefon ott áll a földön, az ágyuk előtt. A szőnyegen szétszórt és eltaposott altatók. Néha valamelyikük mégis kimegy a fürdőszobába, és nagyokat zuhan közben. Aztán újra mozdulatlan csend. Frédi beburkolva alszik. Anna félig kitakarva. Ha résre nyitom az ajtót, finom por lebeg felettük a fénysugárban, de ők maguk olyan jeltelenek, mint a halottak. Azt kell mondanom, hogy nagyon-nagyon szépek, mint két természetesen egymásra dőlt s félig megkövesedett fatörzs. Igen, mosolyognak, s halálukban egyszer majd föl is könyökölnek talán.

 

Július közepén elhatároztuk, hogy föltörjük a sötét szoba asztalfiókját. A nehéz és zajos munkában Beáta és Petra is segített. A fiókban, mint azt előre sejtettem, csomó pénzt és egy jeligés betétkönyvet is találtam. Ekkor megszólalt a telefon, és mintegy húszat csengetett, de se Frédi, se Anna nem vette fel a kagylót, bár Anna egy pillanatra mintha fölemelkedett volna fektéből. Mi is dermedten álltunk, s alig bírtuk visszatolni a fiókot, amikor végre ismét csönd lett, s visszamenekülhettünk a világos szobába. Minden tagomban reszkettem, s életemben most először találtam gyönyörűnek az ablakokon bevágó ragyogást. Majd engedve egy hirtelen támadt ötletnek, fölkaptam a legnagyobb szatyrot, amit találtam, és leszaladtam vele az utcára.

Először két csomag fehér gyertyát vásároltam, majd egy fehér mintás, alapjában ugyancsak hófehér damasztabroszt, három hozzá való szalvétával. A csarnokba úgy léptem be, mintha éjféli misére, és szatyrom szinte magától telt meg dióval, mákkal, kenyérrel, borral és kaláccsal, miközben a borostás képű kövér fiú egyetlen pillanatra se vette le rólam a szemét. Veszek még margarétát is, gondoltam, és egyenesen megindultam a fiú felé. Lesütött szemekkel mentem, de ugyanakkor a túlcsapó feszültség nyugalmával. Amikor megpillantottam a cipőjét, gondolkodás nélkül fölnéztem rá, egyenesen az arcába. Semmi kétség, Grant kapitány állt előttem. Arca inkább vöröses volt, mint napbarnított, s mintha minden pórusa szétszállni készült volna; vonásai egyszerre voltak nyugodtak és feszültek, akár a napsütötte tenger vagy bármi elemi erő felszíne.

– Siess haza, és teríts meg karácsonyra! A delelő nap ma a legerősebb az esztendőben.

Pontosan délben meggyújtottam az abrosz közepére állított gyertyacsokrot, és színültig teletöltöttem borral először Beáta, aztán Petra és végül a magam poharát. „Boldog karácsonyt!”, kiáltoztuk szinte egyszerre, „Boldog karácsonyt!” Újratöltöttem és újra ittunk. És újra kiáltozni kezdtünk: „Elkövettük! Elkövettük! Boldog karácsonyt mindenkinek!”

Szobánk most felhőtlenül barátságos volt, ünnepélyes, és akkora nyugalom honolt benne, akár egy félreeső tükörben. Érintetlen volt, mint a természet egy darabja, és rendezett, ahogy egy erdő vagy egy csillag se lehet elhanyagolt. A terített asztalon a gyertyák és a nap egyre fehérebben, egyre inkább senkiért és semmiért, egyedül értünk, az ünnepért, az ünnepek ünnepéért, vagyis hiába, egyedül önmagukért égtek.

– Indulhatunk – mondtam, búcsúzóul még szélesre tárva a sötét szoba ajtajának mindkét szárnyát. Petra először életében nem ellenkezett, hagyta, hogy fölöltöztessem és megigazgassam a haját. Beáta félénken belém karolt. Az utcán megállítottam egy fiákert. Délután három óra lehetett; a város kihalt volt és éles, mint a kövezeten a lovak patájának kopogása. Mindhárman szótlanul és falfehéren ültünk a kifakult bőrülés fekete keretében.

Mennyire más és más a különböző színek súlya! Egyes épületeken négy óra, megint másokon öt, sőt hat fele járt az idő! A Világbank szürke műmárvány homlokzata alatt sokkalta lassabban és keményebben haladtunk, mint a Nemzeti Képtár sárga oszlopsora előtt. Mikor végre a Vásárcsarnok elé értünk, hevesen megérintettem a bakon ülő kocsis hátát, és leszálltam. A csarnok vörös téglafala és cirádás vasváza most valóban olyan volt, mint egy pályaudvaré. A tovagördülő kocsiból egyedül Petra nézett vissza, de az én tekintetem konokul állva maradt a járdaszélen.

– Tolmács vagyok, közönséges tolmács – tette vállamra kezét egy ismeretlen férfi. – Tolmács Szilveszter. De neked ezentúl egyszerűen Szilveszter! Méghozzá örökös Szilveszter!

Az elkövetkező órákat, napokat és éveket nem kívánom részletesen leírni, ahogy a szobát se, ahol ezentúl együtt éltem vele. Szilveszter este kezdte a napot, egy vekkeróra pontosságával. Hideg vízben tetőtől talpig lemosdott, haját-körmét hosszasan fényesítgette, s minden alkalommal friss inget vett, gondosan megválasztva a hozzá illő nyakkendőt.

Pont nyolckor léptünk be a kocsmába. Én akkorra már izzadtam és remegtem az alkohol hideglelős szomjától. Alig vártam, hogy leülhessek valamelyik asztalhoz, s kihörpintsem végre az első féldecit. Tudtam, hogy Szilveszter még két féldecit hozat, többet nem. A másodikat ezért már lassan, sok-sok cigaretta közben fogyasztgattam; a harmadikhoz pedig sokáig hozzá se nyúltam. Hagytam színültig telve minél tovább magam előtt állni, akár egy szent, aki egyetlen pillanattal se sietteti üdvösségét.

Közben Szilveszter fölült a bárpulthoz, és ásványvizet kért. Iszonyatos volt piperkőc józanságában és makulátlan züllöttségében, miközben én a motyogó arcok társaságában egyre beljebb és beljebb könyököltem a szürke bakelit asztallapon. Még fél óra, és többé lehetetlen volt különválasztani az erjedt arcokat az ödémás hadarástól. Ki, kihez és miről beszélt? A moslék legmélyéről olykor kinyúlt egy előkelően tagolt kéz, aztán megütötte fülemet egy váratlan mondat, egy hihetetlen mondat a püffedt és százszorosan elátkozott ragyogásban. „1864. július 26-án erős szél segítségével egy előkelő jacht haladt teljes gőzzel az Északi-csatorna hullámain.” A bárónő volt. Feléje nyúltam a cigarettámmal:

– Grant kapitányra várok, eltalálta.

– Azt hittem, a húgaidra vársz.

– Beátára és Petrára? Pincér, hozzon még egy féldecit, egy negyediket! Kivételesen.

Mire a bárónő: – Hozzon kettőt. Egyet nekem, egyet a kislánynak.

Ez a negyedik pohár már úgy fénylett előttem, akár egy szentségtartó, vagy még inkább, mint egy áldozókehely. Tudtam, egy öröklét elmúltával iszom csak ki.

– Szegény szüleim – néztem végeérhetetlenül a bárónő szemébe –, milyen szépen éltek egymás mellett!

Szilveszter ekkor pattant le a bárszékről, és az érintetlen kehely egész tartalmát az arcomba csapta. A bárónő még csak föl se nézett rá.

– Pincér, hozzon még egy pohárral a kisasszonynak – majd saját poharát a világ legtermészetesebb mozdulatával a háta mögé hajította. Ami történt, jóvátehetetlenül megtörtént. Nem az, hogy Szilveszter megalázott, és nem is a bárónő válasza. A jóvátehetetlen az volt, ahogy a hajítás mozdulatából visszavonulva az öreg hölgy keze a holtpontra jutva fejedelmi erővel kirajzolódott és megállt, mint valami plazmatikus ítélet.

A hatodik féldeci után szék, székek, aztán egy üres és egy még üresebb asztal. Végigtapogatóztam az udvaron ázó kukák közt, és benyitottam a fakeretes üvegverandára, mely lehetett volna otthonos is, de csak korhadt és fenyegető volt. Innét, ebből a huzatos verandából nyílt az a különszoba, ahova Szilveszter időről időre visszavonult. „Ez az én bunkerem” – szokta mondani az ablaktalan, faburkolatos helyiségről, amit faltól falig eltorlaszolt a kétszemélyes tölgyfa asztal. Itt ült Szilveszter, meggörnyedve egy tál porhanyós sütemény előtt, és evett. Egyik süteményt a másik után ette, miközben a morzsák komótosan meg-megtapadtak, szétmálltak és leperegtek ajkán és ujjain.

– Szeretlek, Szilveszter. Nem téged. Azt a valamit, ami már nem te vagy. Tudom, hogy van egy telked. Vigyél el oda, kérlek, még ma éjjel.

Szilveszter arca erre robbanásszerűen megnőtt, és széthúzódott egészen apróra, egészen picikére.

– Legyen meg az akaratod. Megígérem, hogy még ma éjjel ráállítalak a fehéregér mennyezetre, csak előbb megeszem ezt az isteni süteményt.

Ebben a pillanatban, mintha Petra kiáltozott volna álmában, azt éreztem, hogy fölriadok; fölriadok és talpra ugrom az utcai lámpák fényétől kivilágított szobában. A sötét szoba ajtaja tárva-nyitva állt, s a behatoló fényben tisztán láttam szüleim szoborszerű alakját. Félig fölkönyökölve feküdtek egymás mellett, és mosolyogtak. Arcuk egyenletesen szállt-szállt befele.

A mikrobarázdás lemezen lassan forog és még lassabban halad befele a tű. Mintha a szüleim, Frédi és Anna libegnének a sötétben egyre beljebb húzódva a hanglemez közepe felé. A legjobban azt szerettem, amikor Lenke a Stabat Matert tette fel, ennek a műnek befejező Glóriáját, amit egy leningrádi fiúkar énekel. Dicsőségről talán sose számoltak be szomorúbban és méltóságteljesebben, mint ez a gyerekkar. „Ilyen lehet egy elefánttemető – mondogatom azóta is tanítványaimnak –, ilyen a haldokló elefántok vonulása, ahogy ez a Glória szól, és ahogy ez a kórus énekel és megáll, amikor a tű is megáll a barázda végén.”

– Álljon meg! – szerettem volna odakiáltani én is a fiáker kocsisának, de nem tudtam, nem mertem. Állni most Lenke áll. Ha az életben egyszer hazaérünk még, egyfolytában gyertyákat égetek érte, merthogy egyedül egy senkiért-semmiért gyertyaláng elegendő ahhoz, hogy ő lehessen.

Fiákerünk eközben egyre szűkülőbb körökben rótta az aszfaltot, a várost, először a kunyhók, majd egyre beljebb a paloták sorát. A Királyi Vár homlokzata alatt beállt ugyanarra a sebességre, amivel a gramofontű forgott, és amire a leningrádi fiúkar most is azonnal és készségesen rázendített a feledhetetlen Glóriára, s nem hagyta abba mindaddig, amíg a fiáker meg nem állt.

De ez csak egy örökkévalóság után következett be, miközben a székesegyházak és paloták egyre hatalmasabbak lettek, és egyre kiürültebbek. Az oszlopsorok ekkorra, mintha álarcot rántottak volna elő farzsebükből, szobrokká alakultak át; tagolatlan törzsük csípővé és redőkké változott, míg oszlopfőikből fejek és arcok lettek, a kifürkészhetetlen bölcsesség és az egykedvűvé ázott úszólányok megkülönböztethetetlen kifejezésével.

Ezután hajtottunk be abba a szűk sikátorba, amit azóta is hazának hívok. Életemben először éreztem, hogy hazaérkezem, haza az anyaföldre. Lábamat már régóta égette a cipő. Eljött végre a pillanat, hogy levessem őket. Ezután azonban valami egészen váratlan következett, ami ugyanakkor az álomban kicsorduló nyálnál is természetesebb volt. A cipő után levetettem a ruhámat is, de nemcsak én, hanem Beáta és a kocsis is.

Megérkeztünk a térre. A kocsis leszállt a bakról, s állva maradva összefonta a kezét. Mi ketten követtük példáját, de egyáltalán nem az ő példáját követve. Meztelenül leszálltunk a kocsiról, s férfi módra leeresztett karokkal összefontuk a kezünket magunk előtt.

A tér mérete? Nem tudom. Talán nagyobb volt a Szaturnusz vagy a Nap felszínénél, de a környező épületek (három palota és egy székesegyház) a tér kiterjedését saját méretükkel tökéletesen kiegyenlítették, olyannyira emberszabásúra, amilyennek az atyai ház udvarát érezhette a tékozló fiú, amikor hazaért.

Főpróba volt, amit a téren láttunk, vagy egyszerűen a végsőkig, a szentségig természetes gyülekezés? Sokan voltunk mezítelenek, de néhányan magukon hagyták a ruhát. Azt hiszem, ők voltak azok, akik már életükben megdicsőültek, úgy hordván ruhájukat, mint testüket, és testüket, mint valami ruhát.

Elsőnek szeretném leírni a székesegyházat, de nem tudom. Párkányait az erények és az áldott, megbánt és megszenvedett bűnök leginkább román vagy gótikus kőpofáira, vízköpőire emlékeztető szoborarcok díszítették. A paloták azonban határozottan görög paloták voltak, s lakóházlétükre ugyanabban a dicsőségben osztoztak, mint a székesegyház.

A német tábornokok kapitulációja árnyjáték volt ahhoz a mélységes önismerettel járó vereséghez képest, amivel a pápák végeláthatatlan sora most itt a téren átvonult. Egy szerencsétlen idióta nem engedte, hogy VII. Gergely megcsókolja a lábát. Végül is a két ember kibogozhatatlanul összefonódva, közösen csókolta meg a földet. A tér padlózata üvegből volt, de gyertyák égtek, lélegeztek benne egyenes lánggal, ahogyan a tér maga is tükörsima volt, de nem tükör, hanem végre és először anyaföld.

Mindenki itt volt. Senki se kereste egymást. Senki se hiányzott.

Egy sápadt kisfiú hímzett párnán letette a katedrális elé a világ kulcsát, egy néger kisfiú pedig a Könyvet. Erre hirtelen zavar támadt, pánik és zűrzavar. Érezni lehetett, hogy minden csillag, s velük együtt a teremtő Atyaisten is lehunyja a szemét. Én titokban kilestem keskenyre tárt szemhéjam alól. Láttam, amint a tömeg, akár egy hullámzó búzaföld, hol itt, hol ott homorítva megnyílik és megdől. Az egyik konflisló fájdalmasan megnyúló nyakkal fölnyerített, s nyomban utána a másik. Közöltek, közöltek, közöltek! A kocsis csukott szemekkel imádkozott. A homorúan maga előtt tolt hullámhegy átcsapott a fejem felett, s az egyenesen lélegző gyertyákon megpillantottam az üvegtengeren átkocogó Bárányt, a falábú, leölt Bárányt. Világöreg szemekkel és kivérzett léptekkel járt, mint akinek minden lépése az utolsó. A néger kisfiú megszánhatta, s elébe szaladt a Könyvvel.

– Lapozz bele, Fiam! – biztatta a Bárányt az Atyaisten, de a Bárány tétovázott. – Lapozz bele! – sürgette a Lélek. De a Fiú csak engedetlen maradt. Fölemelte egyik elülső falábát, aztán éppúgy visszahelyezte a földre.

A lovak erre ismét fölnyerítettek mellettem, de mi, emberek, csak tátogtunk a gégénkre toluló nyálkától. Ekkor történt, hogy a Bárány elkiáltotta magát, s a tömegből kilépve valaki hatalmas bárddal végképp leütötte. A kivérzett testből egy vékony erecske azonban így is fölfakadt, és keskeny csíkban utat találva leírta világunk utolsó mondatát. Vékonyka volt ez a csík, mintha a kormos égen egy csecsemő álmatlan ujja húzta volna meg. Elsőnek a vakok olvasták el, a süketek hallották meg és a némák üdvözölhették, kiáltván: „Mindannyian egyek vagyunk!”

Mindez nagyon régen történt. Ma ötvenhat esztendős vagyok. Zongoraleckékből tartom fönn magamat, de éltetni a zene és tanítványaim szerecete éltet.

Ónix Beáta a Szűz jegyében született, az univerzum egy nagyon nehezen bemérhető, föltehetőleg a Tejútrendszer valamelyik félhalott csillagán. Teremtő Istenem, de hiszen ez én vagyok!

Amikor fölszólítást kapott önéletrajza megírására, Ónix Beáta váratlanul minden parancsnak ellenállt. Makacsul, szavak nélkül valahogy ilyesféléket hajtogatott magában: „De hiszen én semmiféle fonalat, aminek nyomán papírra vethetném életem történetét, nem látok.” Igen, ez így igaz, ezt én mondtam, szóról szóra.

S az igazság az, hogy az életfonal csakugyan képtelen metafora. Beáta legfeljebb dobozokban élt és gondolkodott, afféle rozzant, papírmaséból összetákolt cipőskatulyákban, amikre kívülről, nemtörődöm módra ráírták a legkülönbözőbb címszavakat, olyasféléket, mint „Szülői ház”, „Árvaház”, „Javítóintézet”, „Az E.-i kastélyban” és így tovább.

Teremtő Istenem, de hiszen ez én vagyok! Eressz ki dobozaidból!

A „Szülői ház” két szobából volt összeragasztva, méghozzá úgy, hogy a papundekli egyik felét örökösen verte a nap, míg a doboz másik felét levegőtlen sötétség uralta.

Igen, ez volt az én gyerekkorom. Ami a második dobozt illeti, szeretném fölégetni, és valójában az is, marék hamu, még csak doboz se, csak egy doboz hamuja a földön, vagy a kezemben. A kezemben?

Ónix Beáta mint fiatalkorú prostituált került a virginita apácák felügyelete alatt álló javítóintézetbe. Igen, ez nagyon szép épület volt, a száműzött gróf Károlyi hajdani vadászkastélya, parkkal, zöldségeskerttel, egy dögletes halastóval a mélyén, és körös-körül magas kőfallal övezve.

Az elkárhozásban nem hiszek, de a pokolban igen. A semmi és a valóság között fekszik egy óriási tenger, a mintha sugárhatású holt vize, s ennek a partján, ennek a visszfényében élünk, mi, emberek.

Ónix Beáta hamar beilleszkedett a különös közösségbe, elrejtve és bedeszkázva a fiatal és öreg apácák ölelgetései és szigora mögé. Kicserepesedett, fagyzúzta kezét Alexia nővér térdre hullva megcsókolta egyszer az alvadozva hegesedő szürkületben, míg Gabriella nővér, igen Gabriellától rettegtem. Elég volt, hogy megállt a küszöbön, és csend lett. Tekintetében az őrtornyok reflektora világított, és a farkasok torka égett. Egy mozdulattal vágta arcomba a forró levest, tépte föl bennem azt, ami nyüszítve rejtezkedett és hátrált volna, fűzte be csuklómat a mosókonyhában fölszerelt vaskarikába. Kápónyugalmú arcából a tömeggyilkosok biztonsága, jó lelkiismerete és felhőtlen álmú tekintete világított, masírozott egy helyben. Ahhoz képest, amit meg se tett, eltörpült mindaz, amit mi, lányok, valamennyien együttvéve valaha is elkövettünk. A bűnben, az igaziban, mindig van valami szűziesen képletes. Egy ráncosodó kéz vagy egy tisztesen kihűlt bajusz soha senkit se tévesszen meg ebben a büdös életben!

Az ördög azonban szerencsére nemcsak kegyetlen és közönséges, de legvégül korlátolt is. A vesénkben tud olvasni, de a szívünkben soha. Ellene úgy védekezhetünk, hogy egyedül a szívünk szintjén, hullámverésében élünk. Ahogy az a kisfiú is, Jánoska, Anyánk, a főnöknő unokaöccse, aki minden vasárnapját velünk tölti, nővére, a sellő szépségű Erika, és elmegyenge öreg nagynénje, Bébi, egy szerencsétlen és rendkívül nemes, idős hölgy társaságában. Jánoska nem ismeri a védekezést. Ha elbotlik, egyenesen arcra zuhan; szétálló lábai közt – miközben Micsicsákra vár zokszó nélkül, és megindító vággyal és türelemmel – fészket rak a lemenő nap vagy épp a háttér koronás-pázsitos zöldje, ligetje.

A mélységes kíntól nem idegen a mélységes boldogság, ahogyan a nagy öröm teljességétől se esik távol a tökéletes boldogtalanság, amint azt Beáta rövidesen megtapasztalta. Egy vasárnap reggel minden lány friss alsóneműt és ruhát kapott, és reggelire olyan reggelit, olyan omlós kalácsot, mint karácsony éjszakájára se.

Herceg E.-t már a kapuban fogadta az apácák sorfala; nehézkesen mozgó csigateste körül valósággal röpködtek a virginita fecskeszárnyak. A herceg leeresztett Kutuzov-szemekkel közeledett a sárga sóderon, váratlanul és nagy kegyesen el-elvétve a lépést, a kijelölt útról a gazos pázsit fele oldalazva. Nehézkes volt és ideges, mint egy elhízott versenyló. A főnöknőt köszönés helyett egyszerűen félretolta, aztán egyetlen tekintettel megindult felém, s a következő pillanatban már rajtam volt a kabát és kezemben az útipoggyász. Jánoska fölsikított valahol a fűben, de erre senki se vetett ügyet, egyedül én hagytam, hogy a szerencsétlen kisfiú kiáltása eltaláljon.

A gumikerekű hintóban E. herceg egyetlen szóra, egyetlen tekintetre se méltatott. Már fölmért egyszer, s ez elég volt neki. Úszóhártyás ujjai a térdén; kidülledt szemgolyóin átsütött a hold. Aludt és ébren volt egyszerre, s akár egy kétéltű béka, hol tüdővel, hogy kopoltyúval lélegzett.

– Mária hercegnő. Beáta kisasszony. – Gyönyörű korombeli kislány állt előttem a valószínűtlenül szép kastély följárójában, s ebben a pillanatban már tudtam, hogy örökbe fogadtak. Itt következik „Az E.-i kastélyban” című doboz, pontosabban bekezdés.

Istenem, eressz ki dobozaidból!

Mindez az univerzum egy nagyon nehezen betájolható, föltehetőleg a Tejútrendszer valamelyik félhalott bolygóján történik. A két gyerek egyelőre csillagtávolból fürkészi egymást, aztán Mária ellenségesen toppant egyet, és kutyáját hívja, Cézárt.

– Hogy fél, hogy fél! – lelkendezik a gyönyörű gyermek, miközben a másik gyűrötten áll előtte, halott hajjal élettelen fejében.

– Gyűlöllek, érted, gyűlöllek – suttogja a hercegkisasszony négyszemközt a szobában, amire nem lehet mással felelni, mint hagyni Jánoska kiáltását egyre mélyebbre fúródni a szívbe, ebbe a feneketlen homokzsákba.

Vacsoránál Mária kisasszony kénytelen eltűrni, hogy Beáta is az asztalhoz üljön, méghozzá édesapja oldalán. Ez az első vacsora olyan volt, akár egy Grimm-mesében. A gyertyaláng át-átsütött a herceg hártyás ujjain; senki se beszélt; Beáta nem merte eltakarni az arcát, amikor sírni kezdett, és nem mert meggörnyedni, amikor a hártyás vaskeze minden tagjában meggörbítette volna. Istenem, eressz ki dobozaidból! Vak rovarod térden állva imádkozik, könyörög, kiáltana, kiáltozna, kapirgál.

Lefekvéskor, az ágyban, szinte ráégett a hálóing finom selyme, akár a cigarettapapír. Beáta letépte magáról az inget, s föltérdepelve imádkozott, hogy a fáradtságtól végre elkábulhasson. Ötödik napra már csak egy rongybaba volt Cézár szájában.

Cézár készségesen a hercegkisasszony elé vitte, s ott földre ejtette a kislányt a kislány előtt. Az egyik kislány állt, a másik feküdt. A nap besütött a leeresztett függönyökön, s az egyik kislány megváltozott, tökéletesen átváltozott ebben a pazarul bélelt naplementében.

– Édesem – suttogta Mária –, Beáta, Beátám, mit tettem veled! – És átölelte őt, egyik kislány a másikát, s ez az ölelés olyan volt, mintha egy seb sebesült volna meg, vagy még inkább olyan, mintha egy seb egy másik sebet ütne, egy még súlyosabb és talán még keservesebb sebet ütött volna. Az egyik kislány átölelve tartotta a másikat, és a másik kislány átölelve mindkettőjüket, miközben közösen álltak a lángsírszobában.

Este a vacsoránál egyikük se evett, és az éjszakát együtt töltötték az ágyban.

– Édesem, maradjunk itt, vagy menjünk el innen? Mit akarsz, mit vegyek neked? Tükörpalotát tükörpadlóval? Vagy selyempalotát selyemmennyezettel? Veszek neked egy nagyon szép énekes madarat. Olyat, akinek fölvágták a torkát, mint te az enyémet. Jaj, édesem, de meggyötörtél! Pedig neked, Beáta, Boldogságos a neved. Bár lettem volna én Cézár szájában! Hidd el, neked volt könnyebb. De így van ez jól, boldogságom. Holnap megparancsolom Cézárnak, hogy vegyen a szájába, törjön meg és köpjön ki a lábad elé. De szerencsére messze még a holnap! Milyen szép a hajnal… Érzed, ahogy megszületünk? Milyen puha a levegő… Félig fölkönyöklünk… Így, így! Érzed, ahogy befele száll bennünk a pára?

Istenem, Istenem, dobozodba, zárj be, zárj be lángdobozodba, én Istenem, én Megteremtőm!

Ezentúl nem eresztették el egymást, két egybeácsolt, -illesztett, -szegecselt seb, szünet nélkül siratták, szerették és ölelték egymást. A kertben, az ágyban, az asztalnál.

Másnap egy durva kéz kitépte Beátát álmából, földre állította és fölöltöztette. A bokrok közt Cézár vonított. A gumikerekű hintó némán gördült ki vele a félreeső vasútállomás irányába. Beáta szegényes motyója ráncosan hevert a lába előtt, de ahogy távolodtak és távolodtak, egy adott pillanatban a puha poggyász, akár egy kaszapenge, föntről lefele és lentről fölfele, balról jobbra és jobbról balra ütötte és verte, egyszóval ósszevissza kaszabolta a tehetetlent. Beáta hátracsukló fején a címeres hintó meredek keretében most valóban félholtan repkedett a haj, mint félrecsúszott levélparóka.

Mária tör-zúz, dulakodik a lányszobában. Én nem. Én mozdulatlan vagyok, s az is maradok ezentúl.

 

 

Jegyzet

Első megjelenés: Kortárs, 1977. december, 1875–1882.

 

Az Ónix Lenkének két kéziratos fogalmazványát ismerjük: az egyiket Törőcsik Marinak ajándékozta Pilinszky, a másik a hagyaték Ms 5935/13. jelzetszámú füzetének 2–24. lapjain található. (Az első lapon „Pilinszky János / Önéletrajzaim / Regény”, a 24. lap hátoldalán „Második vagy harmadik fej[ezet] (?) / Bébi”, a 25. lapon pedig „Második fejezet (?) / Önéletrajzom” felirat olvasható; a további 26–33. lap beiratlan.)

Ezenkívül fennmaradt három, egymással eredetileg egyező gépiratpéldány, ám ezek közül csak az első, Ms 5939/34. jelzetszámú a teljes; a másik kettőből egy, illetve kilenc lap hiányzik. A Hármasoltár gépirata összesen huszonegy lapból áll, az egyes írások előtt Első, Második, Harmadik fejezetcím található. (Negyedik fejezetként a 22–30. lapon a Simon Áron c. írás szerepel.) Mindhárom példányon utólag még kézírással is javított Pilinszky. A folyóiratbeli közlés alapjául minden bizonnyal a jelenleg teljes gépiratpéldány szolgált, ám néhány helyen, ha kismértékben is, eltér a nyomtatásban megjelent szövegtől.

 

1980. június 23-án a Hármasoltárt hangszalagra rögzítette a Hungaroton Kiadó. Pilinszky ebből az alkalomból néhány apróbb javítást végzett a nyomtatásban már megjelent szövegen. A jelen kiadás – a korábbi publikációktól eltérően – ennek alapján közli a regényfejezetet. (A hangfelvétel adatai: Pilinszky János: Hármasoltár. Elmondja a költő. Hungaroton Classic, HCD 14311, 2003.)