Születtem szilveszter éjjelén, tizenhat évvel ezelőtt. A nevem Ónix Lenke. Fréditől és Annától karácsonyra megkaptam Verne Gyula Grant kapitány gyermekei című regényét, kétnyelvű, magyar és francia kiadásban. Szívesen és rendszeresen olvasgatom, de valahogy nem és nem sikerül előbbre jutnom benne. „Le 26 juillet 1864, par une forte brise du nord-est, un magnifique yacht évoluait à tout vapeur sur les flots du Canal du Nord.” A gőzös nevét nem lehet elfelejteni: „Duncan”. A szép lady Helena mindennap más-más színű bársonyruhát visel, és bár figyelmetlenül, fecsegő modorban: szinte kizárólag hozzám beszél. Férje, lord Edward Glenarvan ilyenkor hátat fordít nekünk, miközben távcsövét a hullámokra irányítja. Hátat fordít, de nem mindig.

– Petra, nem gondolsz arra, hogy kinőtted a ruhádat? Legalább az ujjából eressz le valamennyit.

– Lenke vagyok, és nem Petra – igazítom ki lady Helenát, miközben a napsütötte gyerekszobában olvasgatom történetüket. A „Duncan” mindig ennél a mondatnál fordul át Glasgow irányába.

Petra különben – akivel lady Helena folytonosan összecserél – a legkisebb közöttünk, még csak novemberben lesz négyéves; ő a legfiatalabb Ónix lány. Én tizenhat, Beáta hét-, Petra meg négyéves se. Szerintem ő a legszebb közülünk, csak engedetlen, és végképp nem bírok vele. Se ruhát, se cipőt nem tűr meg magán. Egyedül a zongoraterítőt. Először a csücskét veszi a szájába, gonoszul körülnéz, aztán leszegett fejjel félig belecsavarodik, félig maga köré tekeri. Utána még üt is egy-kettőt a levegőbe, ami mindig, kivétel nélkül nekem szól.

Lord Glenarvan ekkorra leereszti távcsövét, és szembefordul velem. Csupán fiatal felesége iránti udvariasságból tenné? Arca vörös cserepei közt alig jut hely vértelen ajkának.

– Kislányom, miért nem olvas tovább bennünket? Hónapok óta ácsorgunk a fedélzeten, veszteglünk ugyanazon a szélességi fokon! Feleségem még beteg lesz maga miatt! Mi ezentúl mindenképp figyelemmel kísérjük sorsát, efelől nyugodt lehet. De kitől örökölte ezt a rettenetes ruhát? Olyan öreg meg csupasz is benne. Hogyan is mondjam? Ez az! Mindenestül kiáll belőle, akár az öregapja cipőjéből!

De kit érdekel lord Glenarvan? Hányszor aludtam el ennél a mondatnál, dobtam félre, ejtettem ki kezemből ezt a dögletesen unalmas, kötekedő, igenis kötekedő és szószátyár könyvet! Ruháimat magam alakítgatom, szabdalom szét és varrom össze Anna levetett ruháiból; vagy egyszerűen, minden kérdezés nélkül kiakasztok egyet a szekrényéből. A gyerekekről is én gondoskodom, én fürdetem és öltöztetem őket, a körmüket is én nyirbálom le. Előszeretettel ápolom Beáta haját. Kacskaringóit valósággal ráragasztom a koponyájára. Halott sapka élő anyagból; szerintem nagyon jól áll neki. Petra épp az ellentéte. Piskótalábú vadóc. Én lehet, hogy kilógok a ruhámból, de Beáta, ő más. Ő afféle állig begombolt kislány, míg Petra mindig rózsaszínű, ahogy csak a haragoszöld szeműek. Mosdatlanul tiszta még a körme alja is.

Milyen mások Grant kapitány gyermekei, Mary és Robert! Magát a kapitányt sajnos még nem ismerem, de gondolom, napégette, kék szemű férfiú, aki keskeny, vöröses körszakállt visel, ami kivált jól illik vitorlavászonból készült durvakék zubbonyához. Egyszer ugyan aludt már a díványomon, de erről csak annyit tudok, hogy délután történt, s fölébredve, az alkonyodó vöröses égbolton épp akkor gyulladtak fel az utcai lámpák. Ez az a pillanat, amikor az égbolt már lehűlt, de az égők, mint görögdinnye belében a fehér magocskák, még nem forrósodtak át. Ez mindig rövid ideig tart, gyönyörű, de kivált a mi szobánkban, s kivált gyerekek számára elviselhetetlen. Nem valószínű, hogy Grant kapitányról ennél valaha is bármi lényegesebbet megtudhatnék. Itt feküdt díványomon és fölriadt, ahogy most én fekszem itt ugyanazon a díványon. Öt óra múlt. Az előszobazárban kétszer megfordul a kulcs. Hazajöttek.

Lakásunk két szobából áll. Az egyik, a gyerekszoba – a mi szobánk – csupa ablak, még éjszaka is világos az utcai lámpáktól. A szomszédos másik szoba viszont állandóan sötét, a spalettákon és az összehúzott nehéz függönyökön soha nem hatol be semmi fény. A két szoba közt eredetileg szárnyas üvegajtó volt, de Frédi ezeket is bedeszkázta és elfüggönyözte. A két szoba így „légmentesen” él egymás mellett, és persze lakóik is. Egyedül dobhártyánk érintkezik egymással. A mi szobánkban minden napszítta rom, lyukakkal és téglákkal a falakon. Az ő szobájuk viszont sötét kamra, fotelekkel és egy óriási plüss-szarkofággal kibélelve.

Szóval hazajöttek. Mint legtöbbször, most is egyszerre. Mindketten ugyanabban a képzőben tanítanak. Frédi gazdaságtant, Anna angol nyelvet és irodalmat. Hallom, ahogy Frédi visszazárja az ajtót, és helyére akasztja a kulcsot, miközben Anna berámol valamit a jégszekrénybe. Frédi minden szava és mozdulata mélyén ez áll: „Kövesd el.” És Anna minden válasza: „Elkövettem.”

Már bent vannak a szobájukban, hallani, hogy fölgyújtják az állólámpát. Frédi leül a fotelbe, és Anna lehúzza Frédi cipőjét, lába alá igazítva a zsámolypárnát. Aztán kinyitja az első üveg bort, tölt Frédinek, s utána a maga poharába.

– Elölről, drágám? – hallom Anna hangját, mely hangnak is legfeljebb visszhang csupán.

– Olvass! – És Anna elkezdi fölolvasni az újságot. Közben Frédi kimegy a fürdőszobába, és Anna emeltebb hangon, a csukott ajtó előtt álldogálva folytatja a megkezdett cikket.

– A következőt! – hangzik belülről, s Anna máris átvált a következőre.

– Kövesd el!

– Elkövettem.

– Azt mondtam, kövesd el!

– Már el is követtem, drágám.

A gyerekszobában eközben mélyülő a csönd és növekvő a tétlenség. Petra a szoba közepén áll, majd ledobja magáról a zongoraterítőt és rááll. Beáta az ablak előtti polcocskán tesz-vesz. Sejtelmem sincs, mit. Homlokát ráncolja, mintha csipesz lenne a kezében. De nincsen. A legtöbbet magamról tudom. Hallgatásommal mindinkább kirajzolódom, és hallgatózásommal egyre jobban fölszívódom, megszűnök. Fölveszem az esőköpenyem, mert nem bírom tovább. Kopogtatás nélkül átmegyek a szomszéd szobába, és kiveszek egy húszast Frédi zsebéből. Anna épp a második üveg bort szorítja a lába közé; Frédi átfekszik a plüssheverőre. Anna sietve melléje telepszik, de a háta kilóg a pléd alól. Mögöttük, a polcba süllyesztett tükörben hátulról látni tarkójukat, egyre szürkülőbb, „se férfi, se nő” hajukat.

Frédi arca régóta nem ismer változást. Olyan, mint egy késsel ledöfött kés; mintha egész arca egyetlen szemüveg volna.

Anna olykor pár perccel előbb jön haza férjénél. Döbbenetes, milyen gyöngéd ilyenkor hozzánk. Árad belőle a szelídség szabadesése.

– Ki öleli meg édesanyát? – Aztán megfordul Frédi kulcsa a zárban, s Anna ismét alvajáró szeretővé alakul át. Ránk csukja az ajtót, és napverte szobánkban megkezdődik az a gyűlöletes fülelés, amiről föntebb beszámoltam.

Kettejük közt nincs többé semmi szemérem. Frédi zavartalanul turkál az orrában, és Anna egyre züllöttebb tejfogú és foghíjas örökös mosolyával. Éjfél körül Frédi mereven részeg már. Cipőstül fekszik a matracon, a tükör előtt újabb üvegek és poharak hevernek. Anna fölhúzott lábbal gubbaszt a párásan ráhűlő pongyolában, a maga alá gyűrődött lepedőn.

De most még csak fél hat van, amikor is benyitok a szomszédos szobába, és kiveszek Frédi zsebéből egy húszast. Nem bírom tovább, és ennünk is kell valamit. Le kell mennem az utcára, a vásárcsarnokba. Se hideg, se meleg nincsen. A görögdinnye vörös belében a fehér magocskák látszatra senkit se zavarnak. Csak már a csarnokban lennék! A karfiol- és répahegyek, a lemészárolt növényistálló, a simára mosott paradicsomosládák, az eltaposott káposztalevelek a földön, a mennyezet vastraverzei, végállomás és pályaudvar, igen, ez végre jó, még az élő természetnél is jobb és élőbb, az ődöngés meg a sorban állás, a véres kötények patyolatnyugalma, a krétával felírt árcédulák, a tétován ácsorgó türelmetlenség, céltalanság, kofák és kisdiákok, aranyeső, napraforgó, egymásra slihtolt baromfiládák, áporodott és frissen locsolt levegő, szóval mindaz, ami nélkül nincs se hétköznap, se karácsony, se ingyenesség! Itt végre nincs se unalom, se idő. A sorban állók szebbnél szebb fáradtságot növesztenek magukra. Ki egy nagy kendőt a vállára, ki egy kucsmát a fejére, ki egy bő kötényt a hasa alá.

Készakarva a leghosszabbik sor végére állok, van időim. Paprikát, vajat és kenyeret veszek csak. Minek siessek?

Valaki néz. Egy, a titokzatos ácsorgók közül. Először nem tudtam, ki a sok közül. De a nyakamon éreztem, hogy néz. Csak nagy sokára jöttem rá, hogy egy kövér, borostás képű fiú. Nadrágja alaposan kiült, zsebében stanicli. Hónapok óta néz, most is. Merev, kifejezéstelen halszemekkel, de sose közelít, próbál megszólítani. A félemeleti lépcsőnél áll, a napraforgók és krizantémok alatt. Talán szégyenkezik megmozdulni? A zakóján is mind a három gomb szorosan begombolva. Lopkodásból, kéregetésből vagy rakodásból él? Pontosan ismeri a standjaimat, de sose kínálja fel szolgálatát. Szatyromban már ott a vaj, a kenyér és a paprika.

 

Frédi és Anna évek óta nem törődik velünk, csak a szanaszét szórt pénzüket használhatom. Időnként úgy berúgnak, hogy napokig hang nélkül, tetszhalottként fekszenek a félig megvetett kanapén. Ilyenkor sose hívok orvost; a telefon ott áll a földön, az ágyuk előtt. A szőnyegen szétszórt és eltaposott altatók. Néha valamelyikük mégis kimegy a fürdőszobába, és nagyokat zuhan közben. Aztán újra mozdulatlan csend. Frédi beburkolva alszik. Anna félig kitakarva. Ha résre nyitom az ajtót, finom por lebeg felettük a fénysugárban, de ők maguk olyan jeltelenek, mint a halottak. Azt kell mondanom, hogy nagyon-nagyon szépek, mint két természetesen egymásra dőlt s félig megkövesedett fatörzs. Igen, mosolyognak, s halálukban egyszer majd föl is könyökölnek talán.

 

Július közepén elhatároztuk, hogy föltörjük a sötét szoba asztalfiókját. A nehéz és zajos munkában Beáta és Petra is segített. A fiókban, mint azt előre sejtettem, csomó pénzt és egy jeligés betétkönyvet is találtam. Ekkor megszólalt a telefon, és mintegy húszat csengetett, de se Frédi, se Anna nem vette fel a kagylót, bár Anna egy pillanatra mintha fölemelkedett volna fektéből. Mi is dermedten álltunk, s alig bírtuk visszatolni a fiókot, amikor végre ismét csönd lett, s visszamenekülhettünk a világos szobába. Minden tagomban reszkettem, s életemben most először találtam gyönyörűnek az ablakokon bevágó ragyogást. Majd engedve egy hirtelen támadt ötletnek, fölkaptam a legnagyobb szatyrot, amit találtam, és leszaladtam vele az utcára.

Először két csomag fehér gyertyát vásároltam, majd egy fehér mintás, alapjában ugyancsak hófehér damasztabroszt, három hozzá való szalvétával. A csarnokba úgy léptem be, mintha éjféli misére, és szatyrom szinte magától telt meg dióval, mákkal, kenyérrel, borral és kaláccsal, miközben a borostás képű kövér fiú egyetlen pillanatra se vette le rólam a szemét. Veszek még margarétát is, gondoltam, és egyenesen megindultam a fiú felé. Lesütött szemekkel mentem, de ugyanakkor a túlcsapó feszültség nyugalmával. Amikor megpillantottam a cipőjét, gondolkodás nélkül fölnéztem rá, egyenesen az arcába. Semmi kétség, Grant kapitány állt előttem. Arca inkább vöröses volt, mint napbarnított, s mintha minden pórusa szétszállni készült volna; vonásai egyszerre voltak nyugodtak és feszültek, akár a napsütötte tenger vagy bármi elemi erő felszíne.

– Siess haza, és teríts meg karácsonyra! A delelő nap ma a legerősebb az esztendőben.

Pontosan délben meggyújtottam az abrosz közepére állított gyertyacsokrot, és színültig teletöltöttem borral először Beáta, aztán Petra és végül a magam poharát. „Boldog karácsonyt!”, kiáltoztuk szinte egyszerre, „Boldog karácsonyt!” Újratöltöttem és újra ittunk. És újra kiáltozni kezdtünk: „Elkövettük! Elkövettük! Boldog karácsonyt mindenkinek!”

Szobánk most felhőtlenül barátságos volt, ünnepélyes, és akkora nyugalom honolt benne, akár egy félreeső tükörben. Érintetlen volt, mint a természet egy darabja, és rendezett, ahogy egy erdő vagy egy csillag se lehet elhanyagolt. A terített asztalon a gyertyák és a nap egyre fehérebben, egyre inkább senkiért és semmiért, egyedül értünk, az ünnepért, az ünnepek ünnepéért, vagyis hiába, egyedül önmagukért égtek.

– Indulhatunk – mondtam, búcsúzóul még szélesre tárva a sötét szoba ajtajának mindkét szárnyát. Petra először életében nem ellenkezett, hagyta, hogy fölöltöztessem és megigazgassam a haját. Beáta félénken belém karolt. Az utcán megállítottam egy fiákert. Délután három óra lehetett; a város kihalt volt és éles, mint a kövezeten a lovak patájának kopogása. Mindhárman szótlanul és falfehéren ültünk a kifakult bőrülés fekete keretében.

Mennyire más és más a különböző színek súlya! Egyes épületeken négy óra, megint másokon öt, sőt hat fele járt az idő! A Világbank szürke műmárvány homlokzata alatt sokkalta lassabban és keményebben haladtunk, mint a Nemzeti Képtár sárga oszlopsora előtt. Mikor végre a Vásárcsarnok elé értünk, hevesen megérintettem a bakon ülő kocsis hátát, és leszálltam. A csarnok vörös téglafala és cirádás vasváza most valóban olyan volt, mint egy pályaudvaré. A tovagördülő kocsiból egyedül Petra nézett vissza, de az én tekintetem konokul állva maradt a járdaszélen.

– Tolmács vagyok, közönséges tolmács – tette vállamra kezét egy ismeretlen férfi. – Tolmács Szilveszter. De neked ezentúl egyszerűen Szilveszter! Méghozzá örökös Szilveszter!

Az elkövetkező órákat, napokat és éveket nem kívánom részletesen leírni, ahogy a szobát se, ahol ezentúl együtt éltem vele. Szilveszter este kezdte a napot, egy vekkeróra pontosságával. Hideg vízben tetőtől talpig lemosdott, haját-körmét hosszasan fényesítgette, s minden alkalommal friss inget vett, gondosan megválasztva a hozzá illő nyakkendőt.

Pont nyolckor léptünk be a kocsmába. Én akkorra már izzadtam és remegtem az alkohol hideglelős szomjától. Alig vártam, hogy leülhessek valamelyik asztalhoz, s kihörpintsem végre az első féldecit. Tudtam, hogy Szilveszter még két féldecit hozat, többet nem. A másodikat ezért már lassan, sok-sok cigaretta közben fogyasztgattam; a harmadikhoz pedig sokáig hozzá se nyúltam. Hagytam színültig telve minél tovább magam előtt állni, akár egy szent, aki egyetlen pillanattal se sietteti üdvösségét.

Közben Szilveszter fölült a bárpulthoz, és ásványvizet kért. Iszonyatos volt piperkőc józanságában és makulátlan züllöttségében, miközben én a motyogó arcok társaságában egyre beljebb és beljebb könyököltem a szürke bakelit asztallapon. Még fél óra, és többé lehetetlen volt különválasztani az erjedt arcokat az ödémás hadarástól. Ki, kihez és miről beszélt? A moslék legmélyéről olykor kinyúlt egy előkelően tagolt kéz, aztán megütötte fülemet egy váratlan mondat, egy hihetetlen mondat a püffedt és százszorosan elátkozott ragyogásban. „1864. július 26-án erős szél segítségével egy előkelő jacht haladt teljes gőzzel az Északi-csatorna hullámain.” A bárónő volt. Feléje nyúltam a cigarettámmal:

– Grant kapitányra várok, eltalálta.

– Azt hittem, a húgaidra vársz.

– Beátára és Petrára? Pincér, hozzon még egy féldecit, egy negyediket! Kivételesen.

Mire a bárónő: – Hozzon kettőt. Egyet nekem, egyet a kislánynak.

Ez a negyedik pohár már úgy fénylett előttem, akár egy szentségtartó, vagy még inkább, mint egy áldozókehely. Tudtam, egy öröklét elmúltával iszom csak ki.

– Szegény szüleim – néztem végeérhetetlenül a bárónő szemébe –, milyen szépen éltek egymás mellett!

Szilveszter ekkor pattant le a bárszékről, és az érintetlen kehely egész tartalmát az arcomba csapta. A bárónő még csak föl se nézett rá.

– Pincér, hozzon még egy pohárral a kisasszonynak – majd saját poharát a világ legtermészetesebb mozdulatával a háta mögé hajította. Ami történt, jóvátehetetlenül megtörtént. Nem az, hogy Szilveszter megalázott, és nem is a bárónő válasza. A jóvátehetetlen az volt, ahogy a hajítás mozdulatából visszavonulva az öreg hölgy keze a holtpontra jutva fejedelmi erővel kirajzolódott és megállt, mint valami plazmatikus ítélet.

A hatodik féldeci után szék, székek, aztán egy üres és egy még üresebb asztal. Végigtapogatóztam az udvaron ázó kukák közt, és benyitottam a fakeretes üvegverandára, mely lehetett volna otthonos is, de csak korhadt és fenyegető volt. Innét, ebből a huzatos verandából nyílt az a különszoba, ahova Szilveszter időről időre visszavonult. „Ez az én bunkerem” – szokta mondani az ablaktalan, faburkolatos helyiségről, amit faltól falig eltorlaszolt a kétszemélyes tölgyfa asztal. Itt ült Szilveszter, meggörnyedve egy tál porhanyós sütemény előtt, és evett. Egyik süteményt a másik után ette, miközben a morzsák komótosan meg-megtapadtak, szétmálltak és leperegtek ajkán és ujjain.

– Szeretlek, Szilveszter. Nem téged. Azt a valamit, ami már nem te vagy. Tudom, hogy van egy telked. Vigyél el oda, kérlek, még ma éjjel.

Szilveszter arca erre robbanásszerűen megnőtt, és széthúzódott egészen apróra, egészen picikére.

– Legyen meg az akaratod. Megígérem, hogy még ma éjjel ráállítalak a fehéregér mennyezetre, csak előbb megeszem ezt az isteni süteményt.

Ebben a pillanatban, mintha Petra kiáltozott volna álmában, azt éreztem, hogy fölriadok; fölriadok és talpra ugrom az utcai lámpák fényétől kivilágított szobában. A sötét szoba ajtaja tárva-nyitva állt, s a behatoló fényben tisztán láttam szüleim szoborszerű alakját. Félig fölkönyökölve feküdtek egymás mellett, és mosolyogtak. Arcuk egyenletesen szállt-szállt befele.

A mikrobarázdás lemezen lassan forog és még lassabban halad befele a tű. Mintha a szüleim, Frédi és Anna libegnének a sötétben egyre beljebb húzódva a hanglemez közepe felé. A legjobban azt szerettem, amikor Lenke a Stabat Matert tette fel, ennek a műnek befejező Glóriáját, amit egy leningrádi fiúkar énekel. Dicsőségről talán sose számoltak be szomorúbban és méltóságteljesebben, mint ez a gyerekkar. „Ilyen lehet egy elefánttemető – mondogatom azóta is tanítványaimnak –, ilyen a haldokló elefántok vonulása, ahogy ez a Glória szól, és ahogy ez a kórus énekel és megáll, amikor a tű is megáll a barázda végén.”

– Álljon meg! – szerettem volna odakiáltani én is a fiáker kocsisának, de nem tudtam, nem mertem. Állni most Lenke áll. Ha az életben egyszer hazaérünk még, egyfolytában gyertyákat égetek érte, merthogy egyedül egy senkiért-semmiért gyertyaláng elegendő ahhoz, hogy ő lehessen.

Fiákerünk eközben egyre szűkülőbb körökben rótta az aszfaltot, a várost, először a kunyhók, majd egyre beljebb a paloták sorát. A Királyi Vár homlokzata alatt beállt ugyanarra a sebességre, amivel a gramofontű forgott, és amire a leningrádi fiúkar most is azonnal és készségesen rázendített a feledhetetlen Glóriára, s nem hagyta abba mindaddig, amíg a fiáker meg nem állt.

De ez csak egy örökkévalóság után következett be, miközben a székesegyházak és paloták egyre hatalmasabbak lettek, és egyre kiürültebbek. Az oszlopsorok ekkorra, mintha álarcot rántottak volna elő farzsebükből, szobrokká alakultak át; tagolatlan törzsük csípővé és redőkké változott, míg oszlopfőikből fejek és arcok lettek, a kifürkészhetetlen bölcsesség és az egykedvűvé ázott úszólányok megkülönböztethetetlen kifejezésével.

Ezután hajtottunk be abba a szűk sikátorba, amit azóta is hazának hívok. Életemben először éreztem, hogy hazaérkezem, haza az anyaföldre. Lábamat már régóta égette a cipő. Eljött végre a pillanat, hogy levessem őket. Ezután azonban valami egészen váratlan következett, ami ugyanakkor az álomban kicsorduló nyálnál is természetesebb volt. A cipő után levetettem a ruhámat is, de nemcsak én, hanem Beáta és a kocsis is.

Megérkeztünk a térre. A kocsis leszállt a bakról, s állva maradva összefonta a kezét. Mi ketten követtük példáját, de egyáltalán nem az ő példáját követve. Meztelenül leszálltunk a kocsiról, s férfi módra leeresztett karokkal összefontuk a kezünket magunk előtt.

A tér mérete? Nem tudom. Talán nagyobb volt a Szaturnusz vagy a Nap felszínénél, de a környező épületek (három palota és egy székesegyház) a tér kiterjedését saját méretükkel tökéletesen kiegyenlítették, olyannyira emberszabásúra, amilyennek az atyai ház udvarát érezhette a tékozló fiú, amikor hazaért.

Főpróba volt, amit a téren láttunk, vagy egyszerűen a végsőkig, a szentségig természetes gyülekezés? Sokan voltunk mezítelenek, de néhányan magukon hagyták a ruhát. Azt hiszem, ők voltak azok, akik már életükben megdicsőültek, úgy hordván ruhájukat, mint testüket, és testüket, mint valami ruhát.

Elsőnek szeretném leírni a székesegyházat, de nem tudom. Párkányait az erények és az áldott, megbánt és megszenvedett bűnök leginkább román vagy gótikus kőpofáira, vízköpőire emlékeztető szoborarcok díszítették. A paloták azonban határozottan görög paloták voltak, s lakóházlétükre ugyanabban a dicsőségben osztoztak, mint a székesegyház.

A német tábornokok kapitulációja árnyjáték volt ahhoz a mélységes önismerettel járó vereséghez képest, amivel a pápák végeláthatatlan sora most itt a téren átvonult. Egy szerencsétlen idióta nem engedte, hogy VII. Gergely megcsókolja a lábát. Végül is a két ember kibogozhatatlanul összefonódva, közösen csókolta meg a földet. A tér padlózata üvegből volt, de gyertyák égtek, lélegeztek benne egyenes lánggal, ahogyan a tér maga is tükörsima volt, de nem tükör, hanem végre és először anyaföld.

Mindenki itt volt. Senki se kereste egymást. Senki se hiányzott.

Egy sápadt kisfiú hímzett párnán letette a katedrális elé a világ kulcsát, egy néger kisfiú pedig a Könyvet. Erre hirtelen zavar támadt, pánik és zűrzavar. Érezni lehetett, hogy minden csillag, s velük együtt a teremtő Atyaisten is lehunyja a szemét. Én titokban kilestem keskenyre tárt szemhéjam alól. Láttam, amint a tömeg, akár egy hullámzó búzaföld, hol itt, hol ott homorítva megnyílik és megdől. Az egyik konflisló fájdalmasan megnyúló nyakkal fölnyerített, s nyomban utána a másik. Közöltek, közöltek, közöltek! A kocsis csukott szemekkel imádkozott. A homorúan maga előtt tolt hullámhegy átcsapott a fejem felett, s az egyenesen lélegző gyertyákon megpillantottam az üvegtengeren átkocogó Bárányt, a falábú, leölt Bárányt. Világöreg szemekkel és kivérzett léptekkel járt, mint akinek minden lépése az utolsó. A néger kisfiú megszánhatta, s elébe szaladt a Könyvvel.

– Lapozz bele, Fiam! – biztatta a Bárányt az Atyaisten, de a Bárány tétovázott. – Lapozz bele! – sürgette a Lélek. De a Fiú csak engedetlen maradt. Fölemelte egyik elülső falábát, aztán éppúgy visszahelyezte a földre.

A lovak erre ismét fölnyerítettek mellettem, de mi, emberek, csak tátogtunk a gégénkre toluló nyálkától. Ekkor történt, hogy a Bárány elkiáltotta magát, s a tömegből kilépve valaki hatalmas bárddal végképp leütötte. A kivérzett testből egy vékony erecske azonban így is fölfakadt, és keskeny csíkban utat találva leírta világunk utolsó mondatát. Vékonyka volt ez a csík, mintha a kormos égen egy csecsemő álmatlan ujja húzta volna meg. Elsőnek a vakok olvasták el, a süketek hallották meg és a némák üdvözölhették, kiáltván: „Mindannyian egyek vagyunk!”

Mindez nagyon régen történt. Ma ötvenhat esztendős vagyok. Zongoraleckékből tartom fönn magamat, de éltetni a zene és tanítványaim szerecete éltet.

Ónix Beáta a Szűz jegyében született, az univerzum egy nagyon nehezen bemérhető, föltehetőleg a Tejútrendszer valamelyik félhalott csillagán. Teremtő Istenem, de hiszen ez én vagyok!

Amikor fölszólítást kapott önéletrajza megírására, Ónix Beáta váratlanul minden parancsnak ellenállt. Makacsul, szavak nélkül valahogy ilyesféléket hajtogatott magában: „De hiszen én semmiféle fonalat, aminek nyomán papírra vethetném életem történetét, nem látok.” Igen, ez így igaz, ezt én mondtam, szóról szóra.

S az igazság az, hogy az életfonal csakugyan képtelen metafora. Beáta legfeljebb dobozokban élt és gondolkodott, afféle rozzant, papírmaséból összetákolt cipőskatulyákban, amikre kívülről, nemtörődöm módra ráírták a legkülönbözőbb címszavakat, olyasféléket, mint „Szülői ház”, „Árvaház”, „Javítóintézet”, „Az E.-i kastélyban” és így tovább.

Teremtő Istenem, de hiszen ez én vagyok! Eressz ki dobozaidból!

A „Szülői ház” két szobából volt összeragasztva, méghozzá úgy, hogy a papundekli egyik felét örökösen verte a nap, míg a doboz másik felét levegőtlen sötétség uralta.

Igen, ez volt az én gyerekkorom. Ami a második dobozt illeti, szeretném fölégetni, és valójában az is, marék hamu, még csak doboz se, csak egy doboz hamuja a földön, vagy a kezemben. A kezemben?

Ónix Beáta mint fiatalkorú prostituált került a virginita apácák felügyelete alatt álló javítóintézetbe. Igen, ez nagyon szép épület volt, a száműzött gróf Károlyi hajdani vadászkastélya, parkkal, zöldségeskerttel, egy dögletes halastóval a mélyén, és körös-körül magas kőfallal övezve.

Az elkárhozásban nem hiszek, de a pokolban igen. A semmi és a valóság között fekszik egy óriási tenger, a mintha sugárhatású holt vize, s ennek a partján, ennek a visszfényében élünk, mi, emberek.

Ónix Beáta hamar beilleszkedett a különös közösségbe, elrejtve és bedeszkázva a fiatal és öreg apácák ölelgetései és szigora mögé. Kicserepesedett, fagyzúzta kezét Alexia nővér térdre hullva megcsókolta egyszer az alvadozva hegesedő szürkületben, míg Gabriella nővér, igen Gabriellától rettegtem. Elég volt, hogy megállt a küszöbön, és csend lett. Tekintetében az őrtornyok reflektora világított, és a farkasok torka égett. Egy mozdulattal vágta arcomba a forró levest, tépte föl bennem azt, ami nyüszítve rejtezkedett és hátrált volna, fűzte be csuklómat a mosókonyhában fölszerelt vaskarikába. Kápónyugalmú arcából a tömeggyilkosok biztonsága, jó lelkiismerete és felhőtlen álmú tekintete világított, masírozott egy helyben. Ahhoz képest, amit meg se tett, eltörpült mindaz, amit mi, lányok, valamennyien együttvéve valaha is elkövettünk. A bűnben, az igaziban, mindig van valami szűziesen képletes. Egy ráncosodó kéz vagy egy tisztesen kihűlt bajusz soha senkit se tévesszen meg ebben a büdös életben!

Az ördög azonban szerencsére nemcsak kegyetlen és közönséges, de legvégül korlátolt is. A vesénkben tud olvasni, de a szívünkben soha. Ellene úgy védekezhetünk, hogy egyedül a szívünk szintjén, hullámverésében élünk. Ahogy az a kisfiú is, Jánoska, Anyánk, a főnöknő unokaöccse, aki minden vasárnapját velünk tölti, nővére, a sellő szépségű Erika, és elmegyenge öreg nagynénje, Bébi, egy szerencsétlen és rendkívül nemes, idős hölgy társaságában. Jánoska nem ismeri a védekezést. Ha elbotlik, egyenesen arcra zuhan; szétálló lábai közt – miközben Micsicsákra vár zokszó nélkül, és megindító vággyal és türelemmel – fészket rak a lemenő nap vagy épp a háttér koronás-pázsitos zöldje, ligetje.

A mélységes kíntól nem idegen a mélységes boldogság, ahogyan a nagy öröm teljességétől se esik távol a tökéletes boldogtalanság, amint azt Beáta rövidesen megtapasztalta. Egy vasárnap reggel minden lány friss alsóneműt és ruhát kapott, és reggelire olyan reggelit, olyan omlós kalácsot, mint karácsony éjszakájára se.

Herceg E.-t már a kapuban fogadta az apácák sorfala; nehézkesen mozgó csigateste körül valósággal röpködtek a virginita fecskeszárnyak. A herceg leeresztett Kutuzov-szemekkel közeledett a sárga sóderon, váratlanul és nagy kegyesen el-elvétve a lépést, a kijelölt útról a gazos pázsit fele oldalazva. Nehézkes volt és ideges, mint egy elhízott versenyló. A főnöknőt köszönés helyett egyszerűen félretolta, aztán egyetlen tekintettel megindult felém, s a következő pillanatban már rajtam volt a kabát és kezemben az útipoggyász. Jánoska fölsikított valahol a fűben, de erre senki se vetett ügyet, egyedül én hagytam, hogy a szerencsétlen kisfiú kiáltása eltaláljon.

A gumikerekű hintóban E. herceg egyetlen szóra, egyetlen tekintetre se méltatott. Már fölmért egyszer, s ez elég volt neki. Úszóhártyás ujjai a térdén; kidülledt szemgolyóin átsütött a hold. Aludt és ébren volt egyszerre, s akár egy kétéltű béka, hol tüdővel, hogy kopoltyúval lélegzett.

– Mária hercegnő. Beáta kisasszony. – Gyönyörű korombeli kislány állt előttem a valószínűtlenül szép kastély följárójában, s ebben a pillanatban már tudtam, hogy örökbe fogadtak. Itt következik „Az E.-i kastélyban” című doboz, pontosabban bekezdés.

Istenem, eressz ki dobozaidból!

Mindez az univerzum egy nagyon nehezen betájolható, föltehetőleg a Tejútrendszer valamelyik félhalott bolygóján történik. A két gyerek egyelőre csillagtávolból fürkészi egymást, aztán Mária ellenségesen toppant egyet, és kutyáját hívja, Cézárt.

– Hogy fél, hogy fél! – lelkendezik a gyönyörű gyermek, miközben a másik gyűrötten áll előtte, halott hajjal élettelen fejében.

– Gyűlöllek, érted, gyűlöllek – suttogja a hercegkisasszony négyszemközt a szobában, amire nem lehet mással felelni, mint hagyni Jánoska kiáltását egyre mélyebbre fúródni a szívbe, ebbe a feneketlen homokzsákba.

Vacsoránál Mária kisasszony kénytelen eltűrni, hogy Beáta is az asztalhoz üljön, méghozzá édesapja oldalán. Ez az első vacsora olyan volt, akár egy Grimm-mesében. A gyertyaláng át-átsütött a herceg hártyás ujjain; senki se beszélt; Beáta nem merte eltakarni az arcát, amikor sírni kezdett, és nem mert meggörnyedni, amikor a hártyás vaskeze minden tagjában meggörbítette volna. Istenem, eressz ki dobozaidból! Vak rovarod térden állva imádkozik, könyörög, kiáltana, kiáltozna, kapirgál.

Lefekvéskor, az ágyban, szinte ráégett a hálóing finom selyme, akár a cigarettapapír. Beáta letépte magáról az inget, s föltérdepelve imádkozott, hogy a fáradtságtól végre elkábulhasson. Ötödik napra már csak egy rongybaba volt Cézár szájában.

Cézár készségesen a hercegkisasszony elé vitte, s ott földre ejtette a kislányt a kislány előtt. Az egyik kislány állt, a másik feküdt. A nap besütött a leeresztett függönyökön, s az egyik kislány megváltozott, tökéletesen átváltozott ebben a pazarul bélelt naplementében.

– Édesem – suttogta Mária –, Beáta, Beátám, mit tettem veled! – És átölelte őt, egyik kislány a másikát, s ez az ölelés olyan volt, mintha egy seb sebesült volna meg, vagy még inkább olyan, mintha egy seb egy másik sebet ütne, egy még súlyosabb és talán még keservesebb sebet ütött volna. Az egyik kislány átölelve tartotta a másikat, és a másik kislány átölelve mindkettőjüket, miközben közösen álltak a lángsírszobában.

Este a vacsoránál egyikük se evett, és az éjszakát együtt töltötték az ágyban.

– Édesem, maradjunk itt, vagy menjünk el innen? Mit akarsz, mit vegyek neked? Tükörpalotát tükörpadlóval? Vagy selyempalotát selyemmennyezettel? Veszek neked egy nagyon szép énekes madarat. Olyat, akinek fölvágták a torkát, mint te az enyémet. Jaj, édesem, de meggyötörtél! Pedig neked, Beáta, Boldogságos a neved. Bár lettem volna én Cézár szájában! Hidd el, neked volt könnyebb. De így van ez jól, boldogságom. Holnap megparancsolom Cézárnak, hogy vegyen a szájába, törjön meg és köpjön ki a lábad elé. De szerencsére messze még a holnap! Milyen szép a hajnal… Érzed, ahogy megszületünk? Milyen puha a levegő… Félig fölkönyöklünk… Így, így! Érzed, ahogy befele száll bennünk a pára?

Istenem, Istenem, dobozodba, zárj be, zárj be lángdobozodba, én Istenem, én Megteremtőm!

Ezentúl nem eresztették el egymást, két egybeácsolt, -illesztett, -szegecselt seb, szünet nélkül siratták, szerették és ölelték egymást. A kertben, az ágyban, az asztalnál.

Másnap egy durva kéz kitépte Beátát álmából, földre állította és fölöltöztette. A bokrok közt Cézár vonított. A gumikerekű hintó némán gördült ki vele a félreeső vasútállomás irányába. Beáta szegényes motyója ráncosan hevert a lába előtt, de ahogy távolodtak és távolodtak, egy adott pillanatban a puha poggyász, akár egy kaszapenge, föntről lefele és lentről fölfele, balról jobbra és jobbról balra ütötte és verte, egyszóval ósszevissza kaszabolta a tehetetlent. Beáta hátracsukló fején a címeres hintó meredek keretében most valóban félholtan repkedett a haj, mint félrecsúszott levélparóka.

Mária tör-zúz, dulakodik a lányszobában. Én nem. Én mozdulatlan vagyok, s az is maradok ezentúl.

 

 

Jegyzet

Első megjelenés: Kortárs, 1977. december, 1875–1882.

 

Az Ónix Lenkének két kéziratos fogalmazványát ismerjük: az egyiket Törőcsik Marinak ajándékozta Pilinszky, a másik a hagyaték Ms 5935/13. jelzetszámú füzetének 2–24. lapjain található. (Az első lapon „Pilinszky János / Önéletrajzaim / Regény”, a 24. lap hátoldalán „Második vagy harmadik fej[ezet] (?) / Bébi”, a 25. lapon pedig „Második fejezet (?) / Önéletrajzom” felirat olvasható; a további 26–33. lap beiratlan.)

Ezenkívül fennmaradt három, egymással eredetileg egyező gépiratpéldány, ám ezek közül csak az első, Ms 5939/34. jelzetszámú a teljes; a másik kettőből egy, illetve kilenc lap hiányzik. A Hármasoltár gépirata összesen huszonegy lapból áll, az egyes írások előtt Első, Második, Harmadik fejezetcím található. (Negyedik fejezetként a 22–30. lapon a Simon Áron c. írás szerepel.) Mindhárom példányon utólag még kézírással is javított Pilinszky. A folyóiratbeli közlés alapjául minden bizonnyal a jelenleg teljes gépiratpéldány szolgált, ám néhány helyen, ha kismértékben is, eltér a nyomtatásban megjelent szövegtől.

 

1980. június 23-án a Hármasoltárt hangszalagra rögzítette a Hungaroton Kiadó. Pilinszky ebből az alkalomból néhány apróbb javítást végzett a nyomtatásban már megjelent szövegen. A jelen kiadás – a korábbi publikációktól eltérően – ennek alapján közli a regényfejezetet. (A hangfelvétel adatai: Pilinszky János: Hármasoltár. Elmondja a költő. Hungaroton Classic, HCD 14311, 2003.)

 

 

Jegyzet

A regényfejezet („novella”) először Simon Áron címmel jelent meg: Élet és Irodalom, 1980. március 22. 14–15.

 

A hagyatékban három egymással eredetileg egyező gépiratos példány maradt fenn; ezek közül csak az első, Ms 5939/34. jelzetű a teljes, kézírásos javítások is csak ezen szerepelnek. (Az Ms 5939/35. jelzetszámú másodpéldánynak az első, az Ms 59839/36. sz. harmadpéldánynak pedig az első két lapja hiányzik.) Azonban a javított változat is variáns, néhány részletében eltér a folyóiratbeli közléstől.

Egy további gépiratos, autográf javítású változat Kocsis Zoltán tulajdonában található; ez már a folyóiratbeli közlés (1980. március) után születhetett.

 

Pilinszky 1980. június 23-án a Hungaroton Rottenbiller utcai stúdiójában – a Hármasoltárral együtt – hangszalagra mondta a Simon Áron c. írását is. Ebből az alkalomból további javításokat is végzett a már megjelent szövegen, és a címet is ekkor változtatta Szabadesésre. Az ezzel megegyező példány nem került elő, talán lappang. A jelen kiadás teljes egészében a hangfelvétel szövegét követi. (A hanglemez adatai: Pilinszky János: Szabadesés. Szerk. Kocsis Zoltán. Hungaroton SLPX 13878, 1986.)

– Mi van, Koffein?

– Parancsoljon, itt írja alá, főfelügyelő úr.

– Szóval, ahogy mondtam. Ebédidőben távozom. Semmi föltűnés, semmi búcsúztatás. Még a sofőr se tudja, hogy utoljára vagyok itt.

Koffein:

– És az újságíró?

– Persze, persze… Na, mindegy, küldje be.

Riporter:

– Nem hittem volna, hogy fogad.

– Kérem, én nemcsak goromba vagyok, de kiismerhetetlen is.

– Goromba…?

– Arra számítottam, hogy a beszélgetésünk legfeljebb egy-két percig tart majd.

– Egy-két percig? Nem értem.

– Épp ez az. Ha értené, egy-két perc is elég volna. Ismerem magamat. Ha egyszer belekezdtem, addig nem tudom abbahagyni, amíg valami világosság nem ül ki a partnerem arcára. Különben szólítson nyugodtan „Kutuzovnak”…

Újságíró, papirossal a térdén, kezében ceruzával:

– Szóval, tud róla? Hogy a háta mögött Kutuzovnak hívják…

Kutuzov:

– Kérdezz akármit, csak kérdezz! Ma déli egyig vagyok utoljára szolgálatban. Különben talán nem is fogadtalak volna.

Riporter:

– A beosztottjait is tegezi? (Csend.) A beosztottjaidat is tegezed?

Kutuzov:

– Mostantól. Pontosabban: vedd úgy, hogy mostantól mindenkit csak tegezni merek… Röviden: ezért vonulok vissza. Még rövidebben: lényegében ez az én „történetem”, ez az én „esetem”, ha úgy tetszik.

– Nem gondolsz arra, hogy pótolhatatlan vagy?

– Ijesztő kérdés! Így éjfélre se fejezzük be!

– Volt-e valami módszered?

– Nem volt. Ezért nincs is, amit továbbadhattam volna. És már ezért se lehetek pótolhatatlan. Az osztályom elsőrendű gépezet. Legkisebb csavarja is pontosan működik.

– És gondolod, hogy nélküled is pontosan működik majd?

– Talán még pontosabban. Nézz körül a szobámban! A függönyök nappal is behúzva… Nézd meg figyelmesen a lámpámat… Éjjel-nappal ég… Nézz az arcomba… Harminc évet szundikáltam át itt, kivéve néhány órát, néhány másodpercet… Most már ne vágj a szavamba! A többiek mindent tudnak, ami összerakható. Istenem, így is lehet. Én beértem azzal, hogy minden jelentést, minden fényképet az asztalomra tegyenek, de sose igyekeztem a világos pontokon úgy-ahogy összekötni. Jobban érdekeltek, valamivel jobban a limlomok. Minden bűnügyben vannak jócskán, akadnak limlomok. És főként bennem. Mégis: amit valóban kerestem, az mindig a bűnügy sötét magja volt, amit a többiek rejtélynek mondanak, de amit én magamban mindig fekete napocskának becéztem. Egyszer jártam Amboise-ban, tudod, ahol Leonardo meghalt. A falon egyik utolsó mondata olvasható: „…aki életében nem szemlélődött eleget, minden pillanatát elpocsékolta…” Ezt Leonardo írta, aki egy az egyben megrajzolta a Sztálin-orgonát, a biciklit, a gépfegyvert, a légkondicionálót, amikből, persze, semmit se készítettek el életében… Hát én egyebet se csináltam, mint azt a fekete napot szemléltem, olyan türelemmel és megszállottan, hogy azt is mondhatnám, egész életemet átaludtam. Különös ez a fekete napocska, ez a lyuk a tények szövetén. Volt úgy, hogy magától és minden átmenet nélkül fölragyogott, de volt, hogy a dolog lassabban és körülményesebben ment. A fekete lyuk maga sokszor továbbra is fekete maradt, de lassan kezdte megvilágítani, kirajzolni maga körül a limlomokat. Képzeld el: megesett, hogy a rongyoszsák egyszer csak kristállyá változott a fekete nap fekete fényében! Érted ezt? Ilyenkor moccanni se mertem többé. Igyekeztem még mélyebben szundítani. És vártam, szemhéjamat ép szememen is résnyire eresztve. Ezentúl egyedül ebben a lőrésben bíztam már. És fantasztikus volt, amikor a fekete nap kerek teljességében fölragyogott. Tévedhetetlenül és teljesen hittem sokáig. Érted? De ma már tudom, hogy ez nem igaz. A fekete nap továbbra is fölragyoghat, persze, de a közepe, akár egy gombostűszúrás, ettől csak annál feketébb lesz. Ezt két hete tudom biztosan. Fölismerésem végleges. Lemondásom visszavonhatatlan.

A főfelügyelő előrekönyökölt:

– Látom, hogy kezded megérteni „Kutuzovot”… Mi több, látom, hogy látsz is már! Lehetséges volna, hogy pár perc, és végeztünk? Hát figyelj ide, elmesélem neked az utolsó ügyemet, azt a tűszúrást, barátom, amit akkor megpillantottam, és amire fölszúrva én magam is forgok azóta… Előbb talán a limlomokkal kezdeném…

Frissen behavazott város, puhán vakító fehérség. Reggeli tíz óra lehet. Kutuzov nehézkes sietséggel benyit egy zsúfolt kis lámpaboltba, akár egy köbcentibe összezsúfolt cseppkőbarlangba. Régi vendég, az asszonyság is eszerint fogadja. Kutuzov, lerogyva egy karosszékbe:

– Újra romolhatott a szemem. A régi lámpám már nem a régi. Új kellene.

– Állólámpa?

– Természetesen. A fontos az, hogy amikor ég, az az érzésem legyen, hogy az esti utcán álldogálok… Nem, ez nem jó. Ez se. Ez még rosszabb! Mintha reggeli három volna. Nekem olyan tíz-tizenegy óra körüli fényre van szükségem.

Váratlan fiúhang:

– Anya, a pincében van egy.

A lejárónál tizenkét éves fiú áll, akár egy régi fényképen.

Kutuzov, fölragyogva, a fiú fele:

– Selyemernyője is lehet, mindegy.

A fiú fölhozza a csigalépcsőn, leteszi az asztalra és meggyújtja a lámpát:

– Este tíz óra van, uram.

Kutuzov, kezében a becsomagolt lámpával gyalog baktat a közeli taxiállomásig. Közben egy karácsonyi könyvesbolt, egyik kirakatában ifjúsági könyvekkel. A férfi itt egy pillanatra megáll, és szinte gyerekes pillantást vet a könyvekre. Majd egy presszó következik. Kutuzov benyit, és iszik egy kávét a pultnál.

Kutuzov:

– Ezt a lámpát vásároltam…

Az újságíró készséges udvariassággal abbahagyja a jegyzetelést. Kutuzov szorosan összezárja a szemét:

– December 16-a volt. December 20-án kifele menet Koffein visszafordult az ajtóból: „Karácsonyra megvettem a fiamnak a Kisdobos című regényt. Főfelügyelő úr bizonyára ismeri, hiszen a napóleoni háborúkról szól”, és vigyorog. December 28-án csomó fényképet tesz le az asztalomra… És hallom a hangját: „…Üzletzárás után mindig beengedte egy férfi barátját, egy sofőrt. A hátsó raktárhelyiségben szeretkeztek. Már előzetes letartóztatásba is helyeztem a legényt.” – És a nő meghalt? – hallom most is a saját hangomat. És ismét Koffein beszámolóját, foszlányosan: „Még él, de eszméletlen. Nincs sok remény. Kíván beszélni a sofőrrel?”

Újságíró:

– És a fényképek?

– Vigyázz, Kutuzov, ilyen egyszerű nem lehet! Te csak keresd meg a te fekete pontocskádat, ezt mondtam vagy inkább dudorásztam magamban. A presszó, ahol a kisasszonyt eszméletlenül találták… inkább cukrászda volt, ahol kávézni is lehetett, állóvendégeknek a pultnál… Ne gondolj most arra, Kutuzov, hogy itt kávéztál, mielőtt taxiba szálltál… Végignéztem a fényképeket… Még egyszer a szinte tökéletes rendet, s azt a néhány kapkodó késszúrást… S egyszerre semmit se láttam. De épp ez a semmi, ez kellett nekem… Most már ránézhettem Koffeinre, úgy se láttam. Mint mindig, most is zavarba hozta üres tekintetem. „A sofőr tagad.” Mire én: Eressze szabadon. Vagy egyelőre mégse. „A taxiállomás nincs messze a presszótól.” Engem egyedül az érdekel, hogy a nővel mi lesz. Ha magához tért, vagy netán meghalt, azonnal jelentse. Most pedig hagyjon aludni.

Újra az újságíró felé:

– Január 5-én jelentette ki Koffein, hogy a nő meghalt, s közölheti-e az újabb hírt az újságokkal?… Még ne! Még adjon legalább negyvennyolc órát nekem!… S amikor Koffein az ajtóból visszafordult… Vagy még inkább egy hetet, folytattam, szinte könyörögve. A presszót nyissák ki, és a volt kiszolgálónőt helyettesítsék be egy hasonmásával… Fontos volt, hogy egy volt táncosnő legyen, aki épphogy kiöregedett…

– Tudja, amikor a presszóban kávéztam, kissé be kellett hajolnom a cukorért. Ekkor láttam, hogy a nő harisnyanadrágban áll a pult mögött, alul szinte meztelenül, kilencven fokos lábtartással, mint minden táncoslány… Mindez akkor jutott eszembe, ennyi és semmi több, amikor Koffein visszafordult az ajtóból… Jellegzetes limlom, de mitől lett fontos? Koffein, mondtam, forduljon még egyszer vissza az ajtóból! Igen… A sofőr zárás után járjon be ismét a boltba… meglehetős késéssel, ahogy a gyilkosság előtt is. És szeretkezzen a megölt nő alteregójával a sufniban. Vagy legalábbis mímeljék. Jó éjszakát. És többé ne forduljon vissza egyelőre. – Kutuzov itt szinte fájdalmasan összeszorítja csukott szemét: – Ki tudja, mennyi ideig ültem és vártam, amikor az első limlom megvilágosodott. „Karácsonyra megvettem a fiamnak a Kisdobos című regényt, főfelügyelő úr bizonyára ismeri…” – mondta Koffein az ajtóból visszafordulva, és vigyorgott. Jaj! A két kezembe temettem az arcomat. Féltem. És mégis: kalap, kabát, és a presszóhoz hajtattam. Az ajtón át láttam, hogy az új kisasszony épp kávét főz, de engem most egyedül a kirakat érdekelt. Hát persze, arra a részére az üvegnek, ahonnét be lehetett volna látni a pult mögé, színes plakát volt ragasztva. Rátettem az ujjamat a plakátra, és lassan lefelé húztam. Lassan, nagyon lassan lefelé az arcom magasságából. Mintegy tizenöt-húsz centis lefele vándorlás után a papiros engedett, s az ujjam hegye megállt egy lyukban, a kirakat csupasz üvegén. Bekukucskáltam a lyukon a pult mögé, ahol az új kisasszony harisnyanadrágban állt, és épp a kávéfőző gép karját nyomta le, miközben kilencven fokban, kövérkés, rózsaszín hanyagsággal pipiskélt a szokatlan erőlködéstől. Visszasimítottam a helyére a félig kimetszett plakátnyelvecskét, akár egy kulcslyuk forgatható fedelét.

Újságíró, átszellemülten. – A fekete nap fölragyogott…

Kutuzov:

– Igen. De épp ez az, hogy nem. Mégsem. A közepén tűszúrásnyi fekete pont maradt, s azóta, ha lehet, minden perccel csak mélyebb. Üresebb és feketébb. Most is, miközben itt ülünk. Akkor valósággal le voltam taglózva. Mégis automatikusan cselekedtem. Tovább és tehetetlenül. A presszó mindig kilenckor zárt. Egy hét múlva, pontosan fél tízkor autóba ültem, és a kocsit megállítottam, nem messzire a presszótól. A „gyanúsított” sofőr előírásosan háromnegyed tízkor érkezett, kopogtatott, és a kisasszony beengedte. Tíz-tizenöt percet kellett még várnom. Akkor kiugrottam a sötét autóból és rohanni kezdtem a bolt felé, mire a leskelődő árnyék ösztönösen levált a kirakatra ragasztott plakátról. Zihálva futottunk mind a ketten. Minden ízemben remegtem, amikor vállon ragadtam és magam felé fordítottam. Ő volt az. A kisfiú a lámpaboltból.

Újságíró:

– Valójában nem is olyan rejtélyes. A kamaszkor…

Kutuzov:

– Autóval vagy?

Újságíró:

– Szívesen hazaviszem… hazaviszlek, ha akarod.

– Köszönöm.

– A lámpát most se oltod el?

Szó nélkül kimennek.

Az üresen maradt szobában magányosan ég az állólámpa. Egy tapétaajtón át belép a bolti kisfiú, és illedelmesen eloltja az égő állólámpát.

A G.-i elmegyógyintézet lakója vagyok, több mint harminc esztendeje. Tudok írni, olvasni, számolni és kivált jártas vagyok a matematikában és zenében, egyedül saját életemre nem emlékszem, két álomerejű emlék kivételével. Ágyam fölé csomagolópapírra kövér, hatalmas betűkkel a következőket szögeztem ki a falra:

Nevem: Mondjuk N. N.

Születési helye és ideje: Ismeretlen

Anyja neve: Ismeretlen

Apja neve: Ismeretlen

Kórképe: Senki se közölte velem

Kórházi fölvétele: 1949. dec. 3.

Kora: Kb. 60 éves

Megjegyzés: Életéből mindössze két emléke vagy inkább álomképe van. Új kapcsolatokra alkalmatlan.

Ugyanakkor lehetetlen, hogy csak ennyi volnék! Hatkor ébresztő, mosdás, bögre tej, toalett, vizit, ebéd, kettőtől négyig csendes pihenő, gyógyszerosztás, hőmérőzés, kisvizit, vacsora, sorakozó injekcióért az orvosi szoba előtt és utána alvás, és még ez is szinte nélkülem, tökéletesen nélkülem, mindennemű álom nélkül.

Harminc éve élek így. Mint az elvermelt krumpli. De hogy éltem azelőtt? És egyáltalán élek-e még? Ez utóbbi kérdés egyre inkább foglalkoztat. Az egyetlen, ami cáfolni látszik: két emlék, két rettenetes erejű, egész lényemre ráfeszülő emlék.

Az első: Épp jövök haza. Tompa és üres vagyok a veszteségtől. Besötétedésig bolyongtam az erdőben, hogy időt adjak neki a szóváltás nélküli távozásra a kettőnk számára bérelt villából. Holnap én is elutazom, bezárom a házat, leadom a kulcsokat, és vonatra szállok. Erőtlen, mondhatnám kivérzett kézzel nyomom le a félig-meddig idegen, sokáig belakott, de mostanra annál inkább elidegenedett villa ajtaját. A sötét hallban meglepetten látom a keskeny fénycsíkot szobájának ajtaja alatt. Izzó fémszál a küszöbön… Valósággal megvakít. Fáj. Égve hagyta volna a villanyt, miután eltávozott?

Benyitok. A szoba közepén áll és csomagol. Tesz-vesz, mintha nem is léteznék. Túl vagyunk, messze túl vagyunk minden lehetséges szóváltáson. Úgy látszik, már csak jelen lenni tudok, hiszen itt állok a közelében, kalapban, télikabátban, mozdulatlanul. Válaszul erre: abbahagyja a csomagolást, és megvetően leengedi magáról zizegő hálóköpenyét. Tökéletesen idegen nő, minden közönynél idegenebb, csak a fájdalom taposása ismerős a mellemben. Képtelenség! A nő merő anyag. Vörös viaszból van egész teste, és két duzzadó melléből émelyítő fogkrém csusszan alá, két lassú, fehér csík. Érzem, amint zsugorodok, és a szoba kőkemény sarkába csapódom, és ordítok: „Mondd legalább azt, hogy vége van!” Miközben ravaszul arra gondolok, hogy reggel én is vonatra szállok, s miután nagy nehezen sikerül föltornásznom bőröndömet, hanyatt dőlök a puha, meleg kanapén, s megkönnyebbülök a végső késszúrás előtt, ami után…

A másik emlék, hogy bőrönd nélkül kilépek a villából, s valaki leüti a kalapomat. Nem tudom, hányan lehetnek, sötét van, s annyi a bokor, lehet, hogy csak egyvalaki üt-ver, döfköd, tépdes, mintha egy egész tömeg lincselne.

Ma december harmadika van. Pontosan harminc esztendeje, hogy itt lakom. Ez az egyetlen biztos pontom az időben. Hatkor ébresztő. Elsőnek megyek ki a toalettre, és épp lehajtom a régimódi faülőkét: „G. R.-t 20 évi kényszermunkára, D. L.-t viszont kötél általi halálra ítélték”. Ők volnának, akik harminc évvel ezelőtt brutális módon megöltek? Tehát mégse élnék? Izgatottan, szinte szünet nélkül motyogom magam elé a mondatot, nehogy bárki meghallgassa és megakadályozhasson.

Harminc éve először vagyok nyugodt. De este az injekció után továbbra is ébren tart heves szívverésem és pattanásig feszült elhatározásom. Meg kell tudnom, meg kell tudnom, hogy élek-e, vagy harminc évvel ezelőtt megöltek, pontosan ezen a napon! Az alvó hálóteremből végigosonok a kék fényű folyosón, be az orvosi szobába. Kalap, köpeny a fogason, mintha egyenesen nekem készítették volna oda. Cipő nem kell. Ugyan, ki figyeli az ember lábát ilyen rendkívüli esetben?

Süppedő hó az udvaron, a kórházi portás szuszogva alszik a fülkéjében.

A városka telve parkokkal és terekkel. Nyakig begombolt házak és kőfalak. Csupa kő és hó a sötétben.

– Bocsánat, merre találom a városi könyvtárat?

A fejkendős asszony leteszi kosarát, úgy mutatja kesztyűs kezével, merre menjek.

Hatalmas park, csodálatos kastély. Puha és meleg ablaksarok.

– Kérem, a harminc évvel ezelőtt archivált újságok érdekelnének…

A fiúnak halszeme van:

– Tessék fölmenni a második emeletre. Balra az első ajtó.

Fölmegyek a piros szőnyegen, és benyitok a rézkilincses szárnyas ajtón. A mennyezeten freskók és cirádák; a falak mentén emeletes könyvespolcok. A süppedő szőnyegen elbűvölten állok a selyemernyős lámpák fényében meggörnyedve ülő tudós kutatók háta mögött. Árnyszerű, előkelő inasok zajtalanul kávét és italokat szolgálnak ki a könyvek és újságok mellé. Egy hamutál szélén cigaretta füstöl. Az egyik őszülő inas észrevétlenül mellém lép.

– Szeretném az 1949. december 3-i újságokat látni. Ha lehet, az esti különkiadást – és találomra megindulok az asztalok között. Egy üvegezett kiugróban virágmintás fotel.

– Parancsol fogyasztani valamit?

– …egy pohár vörösbort, talán…

Nem szabad leülnöm a fotelbe, de máris ellenállhatatlanul beleroskadok. Mi az, ami a bűnben oly pihentető? Az előbb még este volt a parkban, most meg leonardói alkonyat, barna faágak ékírása mögött mennyei hegek és vérfoltok.

– Talán rosszul van? – Az őszes inas kérdez. Csésze kávé és egy elsárgult újság a guruló asztalkán. A kezemre nézek. Csupa alvadt sötétség. Nem merek semmihez se hozzáérni, de végre kipihenhetem magamat, és egyelőre ez is több, mint elég.

Az inas az ablakhoz megy és kinyitja, hogy levegőt kapjak. A kert most már lángol. Nem a park, egy régi kert. Az a kert. Piros-fekete foszlányokra gyűröm, tépem, maszatolom az újságot és az ablakpárkányba kapaszkodom. Harminc év óta először sírok:

– Inge! Semmit se értek, semmit se tudok. Inge… drágám, mindent értek és mindent tudok már.

A kert kialszik, és vele a park is. A teremben mindenki engem néz. Mezítláb állok a szőnyegen. Tekintetem az olvasók, a kopasz fejek és piszkos nagyujjam közt repked, míg végre minden megáll, akár egy fényképen. Ezt az eleven hús-vér fényképet veszi kezébe az ősz inas, aki az előbb kiszolgált, és ezzel a fényképpel a kezében a könyvtár egyik sarkában égő gyertyához megy, és a fénykép sarkát meggyújtja. A fénykép életnagyságban lángba borul és elég.

Mintegy 10-20 Hitler-fényképet láthatunk. A fényképek némán állnak, de kísérőként környezeti hangokat, zajokat hallunk. A képek diakattanással egymás után következnek, de az idő visszafelé menő sorrendjében. Az első fotó: egyike a Hitlerről készült utolsó felvételeknek. Míg a két utoljára vetített: kamaszként, majd anyja karján mutatja.

Ezt a sorozatot 15-20 auschwitzi fénykép követi. A legtöbb álló, de némelyik meg is mozdul. Ez a vetítés hangtalan. Kopaszra nyírt női és férfifejek szemből és profilból. Fölszabadult, apatikus foglyok a hóban, rabruhában, némelyek takaróban. Mint hamu a szélben, időnként meg-meglebbennek és súlytalanul visszahullnak. Az utolsó kép: Görnyedt öregasszony, három kisfiúval. A harmadik kisfiú némileg leszakadva, zsebre dugott kézzel megy. Hatéves lehet. Koravén fejét mindentől és mindenkitől elszigetelten lehajtja. Egy kalapácsos kéz hatalmas szegeket kalapál a fénykép négy sarkába és magába a fényképbe. Csend. Fölzeng Bach h-moll miséjének Sanctusa. Aztán a kép fokozatosan elsötétül, és Bach is elhallgat.

A sötétben fölsír egy újszülött.

 

 

Jegyzet

Első megjelenés: Élet és Irodalom, 1980. május 31., június 7. – A jelenlegi szövegközlés ezen alapul.

 

A hagyatékban 23 kitépett kockás füzetlapon maradt fenn a „novella” kéziratvariánsa, jelzetszáma Ms 5935/16. A három etűdöt itt még cím helyett sorszám jelöli.

 

A második, Ítélet című résznek egy korábbi, valószínűleg 1979 tavaszán született töredéke – N. N. címmel – az Ms 5938/11. jelzetszámú füzet 13–17. lapjain olvasható:

 

 

N. N.

Amit írok, régóta meg szerettem volna írni, de nem ment. Most meg ellenállás nélkül haladok előre, akár egy tollpihét, nem akadályoz többé semmi sem e futásban.

Létezik havas Húsvét? Ahogy ott ültünk a tágas falusi ivóban, Húsvét másnapja volt, este tíz óra, s odakint derékig ért a hó. A többi asztal lármás volt, de a miénk mélységesen szótalan. Vagy húszan ültünk együtt, mindenki gyászban, de senki se ismerte egymást, kivéve talán a közvetlen szomszédját. És amikor az egyik zajos asztaltól fölugorva, jó messziről egy fiatal katona kancsó borral arcul csapta a velem szemközt ülő öregasszonyt, a mi asztalunk továbbra is néma maradt és mozdulatlan, csupán az öregasszony fejkendője vált le homlokáról és fedte be ólmos borogatás az arcát.

Egy kortalan házaspár mégis megsértődhetett ezen, és hosszasan gombolkozva fölállt az asztal mellől. Én és kilencvenéves nagynéném azonban csak nagysokára és minden sértettség nélkül hagytuk el a kocsmát.

 

A villa előcsarnokában vaktában leporoltuk magunkról a havat. Azt hittem, közben elment már, az első emeleten, szobájának ajtaja alatt a fénysáv azonban azt mondta, itt vagyok, még itt, miközben a borotvaéles fénycsíkot, egy fehéren izzó fémszál képzete helyettesítette.

Hát itt vagy még? – nyitottam be a szobába, ahol Ulrike még mindig javában csomagolt, megizzadva és meggörnyedve egy emeletes bőrönd tetején. Amikor észrevett, fölállt és kiegyenesedett.

Sok idő telt el azóta, és én gyalázatosan megöregedtem. Az egyiket tizenötévi fegyházra, a másikat kötél általi halálra ítélték – motyogom magam elé, valamint azt is sikerült kikövetkeztetnem, hogy amennyiben megöltek és ők öltek meg, a korabeli újságokból pontosan megtudhatom.

Ezért olyan nagy nap a mai nap. Végre sikerült elhatároznom, hogy fölkeresem a városi könyvtárat és kikérem a húsz-harminc évvel ezelőtti újságokat. Én az ujjammal megkóstoltam egy bútort, még annak is púder íze volt. Ulrike elnehezült és kiegyenesedett, de én még mindig nem értettem meg, mit akar. Akkor levetkezett előttem és hatalmas műmárvány melleiből pépes tej buggyant elő, hosszú csíkban, mint a fogpaszta.