A függöny fölmegy. Kettős színpad. A felső szinten fogják bemutatni az élőképeket. Az alsó szinten ül a közönség. Egy medve, egy róka, egy-két ismeretlen állat; egy öregasszony; egy parókás úr; virágos fotelban egy-két gyerek; egy apácafőnöknő s néhány magas rangú katona. Talán egy hatalmas öreg madár is. Mindenki mélyen horkol. A belső színpad függönye fölszalad. Látható az első élőkép. Asztalosműhely, tele forgáccsal. Egy szorgos asztalosmester munka közben. Fűrésze olyan helyzetben áll, ami joggal lehetne minden fűrész és minden fűrészelő ember apoteózisa. A horkolás fokozódik. A belső függöny lehull. Medve, róka, mindenki fölébred egy pillanatra. Szórványos, mégis egyenletes taps nyugtázza az átaludt produkciót.
Szolgálólány lép be. Ezüsttálcán névjegyeket ad át az apácafőnöknőnek. Szünet. Várakozás. A névkártyák tulajdonosai belépnek. Két gyerek. Egy kisfiú és egy kislány. Hunyorognak a fényben. Honnan jöttek? Talán egy álomból? Vagy ők maguk is aludtak talán?
Az öreg nagy madár két virágos karosszéket ajánl föl nekik, mereven szemközt a közönséggel helyezve el azokat. A két fiatal helyet foglal. Megmerevedik.
Általános horkolás. Újabb élőkép. A belső színpad függönye fölgördül. Fiatal lány a zongoránál. Megszakadt akkord. Parókás férfi a zongorára könyökölve. A közönség mélyen horkol. Az élőkép mozdulatlanul áll, amikor esetlen szolgálólány tör be a mozdulatlan belső színpadra.
SZOLGÁLÓLÁNY
Esetlenül. Üvöltve. Kitört a háború! Elvesztünk! Mindannyian elvesztünk!
Az élőkép megmozdul. Zongoráló lány és parókás férfi közösen rántja vissza a kelletlen jövevényt. Belső függöny. A hallgatóság fölriad. Szórványos, mégis egyenletes taps.
ELSŐ ISMERETLEN ÁLLAT
A beálló csendben. Származásom homályos. Szőröm egy medvéé, szemem egy leopárdé. Szívem mégis szabályosan ver, izmaim kipróbáltak. Amikor iszom, vizet, napot és iszapot iszom. Amikor fürdök, vízben fürdök, vízben, napban és iszapban. Ahogy az már alkonyatkor minden állattal megtörténik.
RÓKA
Apám róka volt, anyám is róka. Bundám egy rókáé, és szemem is egy rókáé. Mégse tudom, ki vagyok, s miért is ülök itten. Ha medveszőröm van és leopárdszemem, talán inkább tiltakoznék születésem ellen, de mindenképp könnyebb szívvel fogadnám a naplementét, amire most mindannyian várunk.
APÁCAFŐNÖKNŐ
Talán meglepő, hogy én vagyok az, aki e pillanatban az emberi természet hétköznapibb szükségleteire gondolok. Nincs értelme, hogy titkolózzam. A művészet mannája után egy pohár bor, vagy akár egy jó bableves, gondolom, mindannyiunknak jólesne.
MÁSODIK ISMERETLEN ÁLLAT
Szemem egy rókáé. De bundámat nem tudom megnevezni.
ELSŐ ISMERETLEN ÁLLAT
Bundám egy medvéé, szemem egy leopárdé, de ahogy hanyatlik a nap, bundám és szemem egyre inkább az enyém. Egyedül az enyém. Lehetséges volna, hogy amire minden véget ér, és darabokra hull szét a világ, én magam egy leszek?
MÁSODIK ISMERETLEN ÁLLAT
Te talán igen. De én, aki még prémemet se tudom megnevezni?
APÁCAFŐNÖKNŐ
Éhségem pillanatnyi volt. Úgy gondolom, nézzük tovább az élőképeket, piros bor és bableves nélkül.
HARMADIK ISMERETLEN ÁLLAT
Várom, hogy besötétedik. Együtt a nagy öreg madárral várom a naplementét. Hogy a háború megszelídül, amire ideér. Az Apácafőnöknőhöz. Anyám, megengedi, hogy megérintsem? Igaz, nagy kitüntetés volt számomra már az is, hogy meghívott a ritka szép életképek megtekintésére, amit végighorkoltunk ugyan, de amitől a meghívás mégis megtiszteltetés maradt.
APÁCAFŐNÖKNŐ
Nem gondolod, hogy tévelygő vagy? Szünet. Siess az érintéseddel!
HARMADIK ISMERETLEN ÁLLAT
Fordulj oldalra, Tisztelendő Anyám! Nem te vagy, akit megérintek. Nem én vagyok, aki megérintelek téged. A szabálytalanság érinti meg a szabályt. A szolga a trónt. A száműzött a királyt. Az egybeszabott állati pata a szirmokra osztott emberi kezet.
KISFIÚ
A virágos karosszékből. Mennyit röpült a nagy öreg madár, aki most itt ül a fotelban!
HARMADIK ISMERETLEN ÁLLAT
Megtörtént. Bocsáss meg!
APÁCAFŐNÖKNŐ
Nincs miért, gyermekem.
HARMADIK ISMERETLEN ÁLLAT
Visszavonva patáját. Te megbocsátasz gyermekednek, Anyám. De a többiek, a világ?
KISLÁNY
A virágos karosszékből. Igen, ők elkövetik azt, amit nem szabad. Ők elkövetik majd ellened azt, amit soha senkivel nem szabad.
Az első színpad elsötétül. Harmadik élőkép. Középkorú táncospár. Lassú keringő. A pár forogni kezd. Függöny. Senki se tapsol.
APÁCAFŐNÖKNŐ
Gondolom, mégis engedjünk az emberi természetnek!
PARÓKÁS ÚR
Már épp eleget engedtünk.
ÖREG MADÁR
Mi madarak is épp eleget engedtünk már nektek!
APÁCAFŐNÖKNŐ
Hát akkor röpüljünk egy kicsit! Szemközt a naplementével. Így gondoltad? Az egész tisztes társaság…
KISFIÚ
A fotelból. Megérintettelek.
KISFIÚ
Erről szól minden. Az egész előadás.
KISLÁNY
A világ ideje vége fele jár.
KISFIÚ
Mennyit röpült a nagy öreg madár, aki most itt ül a nagy fotelban!
APÁCAFŐNÖKNŐ
Igen, igen, az egész tisztelt társaság! A nagy öreg madár fele. Szemközt a nappal. Szolgaian. Így gondoltad? Kegyesen. Vagy fáradt vagy hozzá?
Fölfut a belső függöny. Újabb élőkép következne, de semmi sincs a színen.
SZOLGÁLÓLÁNY
Hatalmas zsebkendővel – orrán-szemén – bebotorkál az alsó színre, ahol most először nem alszik senki.
Első ismeretlen állat vigasztalva átöleli őt.
ELSŐ ISMERETLEN ÁLLAT
Ne sírj, ne félj. Mire a háború ideér, szelíd lesz, mint a naplemente. Mi több, szelíd, mint egy reménység.
A nagy öreg madár kis falépcsőn fölmegy a belső üres színpadra, ahol idáig az élőképeket játszották.
ÖREG MADÁR
A végső szó jogán csak annyit: „Támaszkodjatok bátran a levegőre.” Oldalt el.
APÁCAFŐNÖKNŐ
Követve a madarat a színpadra. Támaszkodjatok bátran a semmire. Oldalt el.
ELSŐ ISMERETLEN ÁLLAT
Már a belső színpadról. Szemem és bundám egymás közt ellenségek. Az egyikkel mégis látok, a másik mégis melenget. Először voltam vendég életemben, és máris itt a háború. Tulajdonképpen üvöltenem kellene, de én mégis boldog vagyok. El.
MÁSODIK ISMERETLEN ÁLLAT
Olyan szép volt itt minden, mint gyerekkoromban, amikor még nem tudtam, hogy a teremtésben semmi sem hasonlít rám. Mert ahogy a nap lemegy, s ahogy a vízszintes sugarakban közelednek az ellenséges hadoszlopok, hiszem, igen, egyre inkább hiszem, hogy van remény. El.
APÁCAFŐNÖKNŐ
Visszatérve a belső színpadra. Talán engedjünk mégis az emberi természetnek. Egyszóval: mielőtt a végítélet ideérne, fogadjuk el konyhánk ajánlatát.
HARMADIK ISMERETLEN ÁLLAT
Anyám!
(Éreznünk kell, hogy ez valóban anya–gyerek viszony.)
Távoli katonamars hangjait hallani.
ELSŐ ISMERETLEN ÁLLAT
Ahogy fokról fokra darabokra hull a világ, közeledik a végső csatazaj, úgy leszek egyre jogosultabb vendég, én, aki letelepültem a kerekasztalhoz, amit földi szóval ünnepélynek neveznek.
APÁCAFŐNÖKNŐ
A hirtelen fölismerés ijedelmében. Ragadjátok föl a székeket, és költözzetek föl a színpadra! Ez a szín ugyanis nem létezik. Ha fölköltöztök ide, egyedül akkor kerülhetitek ki az idő múlását, Isten haragját és a közeledő háborút!
Van, aki fölköltözik a belső színpadra, van, aki lent marad.
MÁSODIK ISMERETLEN ÁLLAT
Azok nevében, akik lent maradtak. Mi, akik lent maradtunk, előnyben részesítjük a homályt. Az agóniát az élettel és a halállal szemben.
ELSŐ ISMERETLEN ÁLLAT
Azok nevében, akik a színpad öröklétébe költöztek át. Mi viszont előnyben részesítjük a színpad és a mennyország területenkívüliségét.
A belső színpadon fény. Az alsó szinten sötétség.
APÁCAFŐNÖKNŐ
Leereszkedve a lépcsőn, a két szint közötti félhomályban. Döntöttetek. Egyiktek így, másiktok úgy.
HARMADIK ISMERETLEN ÁLLAT
Egyedül vagyok, anyám, holott gyermekednek neveztél.
APÁCAFŐNÖKNŐ
Én is, gyermekem, én is tökéletesen egyedül vagyok.
A katonamars fölerősödik, és harsogásával mindent kiolt. Aztán néhány zongoraakkord.
Függöny