Síremlék
Szigeti Endrének
GYEREKEK, NŐK,
AGGASTYÁNOK, KATONÁK
Lombokkal túlzsúfolt kert. A levelek közti kerti ágyon gyönyörű nő fekszik. Arca komoly, mint egy fiatal katonáé; félig meztelen. A fehérre meszelt kőpadon hatalmas, fekete medve ül. Hosszú szőre harmatosan és napfényesen ragyog. Előtte a bemeszelt kőasztalon üveg vörösbor, pohár. A medve fogja a poharat; időnkint megforgatja; időnkint tölt a palackból. Délelőtt tíz óra van.
MEDVE
Se te, se én valójában nem tudunk egymásról. Látlak, de vadállati szememben és agyamban nem fogalmazódik meg szépséged. Nekem egyszerűen kiterített préda vagy. Tengernél nagyobb a távolság közöttünk ahhoz, hogy fölismerjem fiatal katonafejed gyönyörűségét, holott lány vagy, s azt a csodálatos ellentmondást, amit ívelő nyakad és benne egy megfeszült ín látványa fölidéz. Istenem, milyen gazdag is a létezés! Milyen elhagyatott! Én prédának nézlek, mások napfürdőző fiatal nőnek. Pedig szomorúbb vagy te egy szarkofágra fektetett etruszk szobornál, mivelhogy azok halottak már. Hát mosolyoghatnak. Iszik a pohárból. Mondom, igaztalanul, én is csak kiterített prédának látlak. De mégse egészen! A közénk iktatott istentelen szakadékon át vadállati szememben mégis leülepszik valami, amitől olykor-olykor el fogok majd némulni, előre érzem.
Ismeretlen férfi, eltakarva a lomboktól, a kerítés mögül.
LÁTHATATLAN FÉRFI
Szemét prostituált! Nem szégyelli magát, így kifeküdni a napra? Gyerekek is laknak a közelben.
NŐ
Maga elé, töprengve, fiatal homlokát ráncolva. Van, akit szeretek, mégse tudok megmozdulni érte. Talán mert többen is szeretnek. Egy professzor, egy újságíró, egy fiatal kanadai botanikus, és mindegyik ül valahol egy házban, dolgozik és leveleket ír, miközben rám gondol, akármit is csinál, egyedül csak rám gondol. Hát ettől vagyok én olyan, amilyen.
MEDVE
Sokat iszom, pedig még csak délelőtt van.
LÁTHATATLAN FÉRFI
Megismételve. Szemét prostituált, nem szégyelli magát, így kifeküdni a napra, amikor gyerekek is laknak a közelben, és leskelődnek?
NŐ
Úgy érzem, hogy a férjem itt áll az egyik bokorban.
POSTÁS
Megállva a heverő előtt, levelet ad át a Nőnek. Csak a bokrok és a fák vannak jelen, asszonyom. Olyan figyelem ez, amelytől nem kell félnie. Minden kialszik az ő jelenlétük erejében. Hiába van délelőtt, hiába leskelődnek a kerítésen át a gyerekek. Éjszaka van. Semmi sincs a fák jelenlétének erejében. Ahogy a medve mondta, fejének és testének szépsége, asszonyom, rejtetten egy etruszk szarkofág tetején tündököl. Ne mozduljon, ne öltözzék fel. Így biztosabb a porladása; a kert, a lombok és valamennyiünk halála. Kérem, ne mosolyogjon. És bírja rá a medvét, hogy kevesebbet hörpöljön a poharából. Hangváltással. Ajánlott levél. Kérem, itt írja alá. Ceruzát is ad, a Nő aláírja a nevét.
MEDVE
Ne olvasd el. Most ne. Add ide nekem. Darabokra tépi a fölbontatlan levelet.
LÁTHATATLAN FÉRFI
A kerítés mögül. Szép vagy, akár egy síremlék. Az egész környék lakossága itt tolong a kerítés mögött. Gyerekek, nők, férfiak, aggastyánok. Olyan vagy, mintha helyettünk élnél, helyettünk haldokolnál. Hívd le a házból azt a férfit, akit szeretsz!
MEDVE
Ti mindig csak a halálról meg a szerelemről beszéltek. No, meg a politikáról. Ülj le ide mellém, s igyál te is egy pohár piros bort.
A postás leül, iszik. A medve leakasztja a postás válláról a táskáját, és sorra széttépdesi a leveleket. Papír és avar a földön.
FEHÉR RUHÁS FÉRFI
Kilépve és megérkezve a kertbe a házból. Itt vagyok. Azt hiszem, hívtál. A férjed a bokrok közt szaladgál. Az előbb sikerült egy pillanatra elkapnom és megölelnem. Sírtunk. Jó volt. Sós ízű, de kristálytiszta. Valószínűleg tégedet sirattunk.
POSTÁS
A levél Franciaországból érkezett. Ritka szép bélyeg volt rajta. Iszik. Semminek sincs semmi értelme. Iszik. Az ember medve szeretne lenni, a medve meg ember.
NŐ
A Fehér ruhás férfihoz. Maradj. Ne menj vissza a házba! Ne menj sehová. Nem látod, hogy elkárhoztam?
FEHÉR RUHÁS FÉRFI
Látom. De a kárhozatnak is, mint mindennek, megvannak a maga fokozatai. Ne sürgess, most valóban pontosan kell fogalmaznom. A kárhozat tulajdonképpen egyenlő a semmivel. És te élsz. Minden állat és az egész növényvilág térden áll, hogy fönntartson téged ennek a vasárnapi napnak a fölszínén.
MEDVE
Részegen az asztalra csapva. Ha legalább egyszer meglátnád, hogy én is szép vagyok!
NŐ
Hétvége van. Vasárnap. Délelőtt tíz óra. Szeptember huszadika. A lombok már nem sokáig fedezik a kerítést, és a bokrokban szegény férjem se tud megbújni többé. Mi lesz akkor?
FEHÉR RUHÁS FÉRFI
Egyszer neki is elő kell tűnnie. Nyíltan sírnia. Úgy, ahogy mi szoktunk, szemben egymással.
MEDVE
Tombolva. Szép vagyok, szép vagyok!
POSTÁS
Fölállva, és visszaülve helyére. Egész nyáron át lelkiismeretesen kihordtam a postát. De most le fognak csukni.
MEDVE
A Nő felé. Megmozdultál! Ez – nem volt szép tőled.
LÁTHATATLAN FÉRFI
Az egész környék itt áll a kerítésnél. Ha fölöltözöl, meglincselünk.
MEDVE
A Nő felé. Várd meg, amíg ősz lesz. November. November vége.
POSTÁS
Addigra én már nem leszek itten. Összeragaszthatnátok a széttépett leveleket.
FÉRJ
Kilépve egy bokor mögül. Ezentúl én se rejtezkedem tovább. És azt se követelem, hogy hazagyere. Átölelni se kívánlak, sírni se kívánok veled ezentúl. Egyedül azokkal, akik velem együtt szeretnek. Mint a gyászoló rokonok egy temetésen.
NŐ
Fölnyúl egy lombért és letépi. Elfedi vele az arcát.
FÉRJ
Ez így nem elég. Mázsányi súlyt, homokot és követ kellene fölébed dönteni.
FEHÉR RUHÁS FÉRFI
Az ilyenféle átok túlsó partján mindig van remény arra, hogy megszülessék a mosoly, kinyújtózzék a test, föllélegezzen a tüdő, egyszóval, hogy újra tündöklésbe forduljon a teremtés. Átöleli a Férjet. Átkozódjál, sírni már kisírtuk magunkat. Aztán csomagolj, és menj haza. Az életet még el lehetne rendeznünk, de a léttel nincs mit tennünk.
NŐ
Megvárom az őszt. Novembert. Akkorra minden, ami ma kiégeti a szemeteket, didergéssé, csonttá és bőrré válik rajtam. Jobb lesz ez mindenkinek.
POSTÁS
Ha megengedik, itt várom be a letartóztatásomat.
MEDVE
Javíthatatlan alkoholista lettem. De hát csoda ez? Iszik.
FEHÉR RUHÁS FÉRFI
Ne mozdulj! Meglincselnek.
NŐ
De hát télre… Csak nem maradhatok itt télre is? A verés meg a sebek legalább melegek.
FEHÉR RUHÁS FÉRFI
Kihozom a ruhádat.
POSTÁS
Valaki egybemoshatná az évszakokat, hogy ne találjanak meg.
MEDVE
Beiratkozhatnánk egy féléves szemináriumra, oda, arra az egyetemre, ahol a kövek meg a folyékonyan lobogó gázok tanítják a szépséget meg a türelmet.
FEHÉR RUHÁS FÉRFI
Visszatérve. Öltözz föl. Ha valaki is belép a kertbe, lövök.
NŐ
Nagyon szeretlek, de nem mozdulok. A postás és a medve kitanított. Majd jön az ősz, előtűnnek az ágak, majd jön a tél, és mindent belep a hó. Engem is. Minden és mindenki egyenletesen fehér lesz.
Szürke kockás ruhába öltözött, rendkívül közönséges, harminc év körüli férfi sétál be a színre. Mintha senki se lenne jelen, kényelmesen letelepszik a kerti ágy szélére, ráérősen kihúzza zsebéből a kezét, cigarettára gyújt.
KOCKÁS RUHÁJÚ FÉRFI
Mondtam, hogy ne firkálj össze mindenféle hülye üzenetet. Ha akarok, jövök, ha nem, hiába firkálsz.
NŐ
Megéledve és minden szépségét elveszítve. Rajtad kívül senki se számít. Még életem egyetlen szerelme sem!
MEDVE
Karórájára pillantva. Alig múlt tíz óra, és máris dél van.
Déli harangszó.
A Medve, a Férj, a Fehér ruhás férfi és a Postás sorra letérdel. Kockás ruhájú férfi tovább cigarettázik, s a szépségében megsemmisült nő bal karjával átöleli a nyakát.
A Medve térden állva pár lépést közeledik az ágy felé. Már nem szól a harangszó. A Nő hirtelen a Kockás ruhájú férfi mellén elnyomja a cigarettát. A férfi fölordít. A Nő hátrahanyatlik a heverőn. Szeme lehunyva. Ismét gyönyörű. Távoli és mozdulatlan.
A Kockás ruhájú, kikerülve a térdeplőket, a színpad előterébe lép. Zsebre dugja a kezét, közönségesen vigyorog, és az általános csöndességben elfütyörészik egy rövid, ócska dallamot.
Csönd.
Hirtelenül a kinti leskelődők, gyerekek, férfiak, aggastyánok és katonák bedöntik a kerítést, s a mozdulatlan térdeplők közt földöntik a kerti padot, a fehérre mázolt asztalt, visítva tépik le a lugasról és kerítésről a jótékony lombtakarót, s végül földöntik a kerti ágyat is, földre borítva az élettelenül kinyújtózott nőt. Majd éppoly váratlanul mindenki megmerevül.
KOCKÁS RUHÁJÚ
Visszafordulva a színpad felé, újabb cigaretta közben. Megkéstetek, gyerekek, a lincseléssel. Ezt a döglött hülye libát többé semmi se melengeti meg.
A Medve föláll, s egyetlen ütéssel leteríti a Kockás ruhájú férfit.
MEDVE
A szemgödröm mélyén ások neki sírhelyet. S ha ez se lesz elég, csukott szemem alatt melengetem tovább. S ha ez se lesz elég, belekapaszkodom egy fába, és tőle kérek tanácsot és erőt. És ha még ez se lesz elég, akkor abbahagyom az ivászatot. A tél megígérte, hogy idén is eljön. Hát legvégül is bízzunk ebben az ígéretben. Hogy végül is minden és mindenki fehér lesz, egyenletesen fehér. Egyszóval: gyönyörű és semmilyen. Ámen.
Függöny
Jegyzet
Első megjelenés: Tiszatáj, 1973. február, 9–11.
Kötetben: Végkifejlet. Szépirodalmi, Bp. 1974. 83–93.
A színdarabnak két-két, egymással egyező gépiratos másolata található a hagyatékban, jelzetszámuk: Ms 5940/19–20., illetve Ms 5940/17., Ms 5940/21. Egy további gépirat (autográf javításokkal) Czjzek Éva tulajdona. A gépiratok és a nyomtatásban megjelent változat között nincs érdemleges különbség.
*
A Síremlék – Pilinszky bevallása szerint – közvetlenül a Gyerekek és katonák után született (azaz 1972 őszén), ám a gépiratos tisztázatok már minden bizonnyal Párizsban, 1973 elején készültek.
A színdarab ihletője egy Jutta Scherrerről készített fénykép volt, amelyről egyik publiciszitikai írásában is beszámol: „A Gyerekek és katonák után eltökéltem, hogy most pedig pihenni fogok. Ekkor került kezembe egy fénykép, ami annyira meglepett és megrendített, hogy még az első darab »lendületéből« szinte órák alatt megírtam egy újabb színpadi művet, a Síremléket. Nézzük meg a fényképet. Önöknek talán nem sokat mond: fiatal napfürdőző nő egy szőlőlugasban. Számomra bonyolult szomorúságot idézett fel, jelenlétnek és távollétnek, tragikumnak és idillnek pontosan azt az ötvözetét, amire szükségem volt ahhoz, hogy megírjam egyfelvonásosomat, amely lehet, hogy haloványabb a Gyerekek és katonáknál, de kétségtelenül és most már szinte maradéktalanul az enyém.
Épp ezért erről az utolsó egyfelvonásosról a legnehezebb beszélnem. A darab szövete: líra. Ideje az első szótól az utolsó szóig lírai idő, akár egy Chopin-szonátáé, tehát valójában nem létezik. Amennyiben hallásunk és technikánk megengedné, egyetlen akkordban le lehetne ütni.” (Hogyan és miért? Film, Színház, Muzsika, 1973. január 13. In: Tanulmányok, esszék, cikkek II. Századvég, Bp. 1993. 230–231.) – Az említett fényképet lásd Pilinszky fényképei, Pesti Szalon, Bp., 1995. (XLIII. sz. kép.)
*
Pilinszky a Síremléket – az idézett cikkel együtt – szintén hangszalagra mondta Wiener Pálnak, Párizsban, 1973 elején.
*
A Síremlékből – a költő saját előadásában – rádiókompozíció is készült. A hangfelvételre 1973. december 13-án került sor. A felolvasást Debussytől válogatott zenei részletek tagolják. A felvétel elhangzása előtt a szerkesztő Czigány György a következő, Pilinszky által írt rövid bevezetőt olvasta fel: „Pilinszky János Síremlék című darabját barátjának, Szigeti Endrének ajánlotta. Műve zenei konstrukciójának ihletője – saját szavai szerint – Claude Debussy zenéi voltak.” (A kézirat Czigány György tulajdona, fakszimiléje megjelent: Újhold-Évkönyv 1990/1. Magvető, Bp. 1990. 354.) A felolvasott és a kötetben megjelent szöveg között apró eltérések találhatók, ezek közül a legfontosabb, hogy Pilinszky itt három mondatot elhagyott: „Fehér ruhás férfi: […] A férjed a bokrok közt szaladgál. Az előbb sikerült egy pillanatra elkapnom és megölelnem. Sírtunk. <Jó volt. Sós ízű, de kristálytiszta. Valószínűleg tégedet sirattunk.>”
|