Gyerekek és katonák
FÖLISMERHETETLEN ÖREG HANG
FÖLISMERHETETLEN ÖREG FEJ
IDÁIG ISMERETLEN FIATAL LÁNY
HITLER, TÁBORNOKOK, GYEREKEK, NÉPSÉG-KATONASÁG, HANGOK STB.
Holland ebédlő. Időpont: valamikor régen. Nagy tölgyfa asztal; a vendégségnek, vacsorának vége. Mindenki fáradt, jóllakott; szép hölgyek, elhízott urak. Cicoma és dekoltázs. Az általános ásításban minden egyformán értelmetlen. A tálakon kihűlt a maradék. Egyedül a petróleumlámpák égnek egyenletes engedelmességgel.
Ez fölkel, az fölkel; végül is mindenki elhagyja az asztalt. Fölsegített bundák, nyújtózkodás, ásítgatás. Valami közbejöhet még?
A szoba kiürül. Hallani a megláncolt kutyákat. A szoba sokáig üres. Aztán egy fiatal lány – nehéz aranykontya van, súlyos, akár egy vasgolyó – leszedi az asztalt, helyre teszi a tányérokat, a székeket, lesöpri a morzsát, lecsavarja a lángot, egyiket a másik után. Sötét lesz.
FIATAL LÁNY
Minek születtem, Istenem? Miért a világ? És ha igen, miért születtem a világra? Aludtam volna el anyám méhében. Most nézhetem, amit nézni kell, viselhetem, amit viselni nem lehet. Terítek, leszedem az asztalt. Ahogy a hóhér föllépked és leszáll a dobogóról, ahogy a lator megbűnhődik, helyére rakom a székeket, lecsavarom a lámpát, levetkőzöm, elalszom. Végre éjszaka. Evőeszközök. Éjszaka. Gyereket várok.
Függöny
Némi szünet után
Holland ebédlő. Időpont: valamikor régen. Nagy tölgyfa asztal; a Fiatal lány sorra fölcsavarja a lángot, egyik lámpást a másik után.
A vendégek egyszerre érkeznek. Gyerekek, középkorú hölgyek és urak; aggastyánok. Az előbbi rendben helyet foglalnak. Középen egy almazöld ruhába öltözött, körszakállas férfi. Ő lesz a középpont. Hosszú ideig ő lesz a kérdező, hogy azután elnémuljon.
ALMAZÖLD RUHÁS ÚR
Terítettél. Fölszolgáltál. Elégedett vagy?
FIATAL LÁNY
Tökéletesen, uram. A lámpák égnek, a tálak gőzölögnek, a gyerekek boldogok.
ALMAZÖLD RUHÁS ÚR
És ha elmegyünk, mit csinálsz, miféle vigaszod marad?
FIATAL LÁNY
Először is leszedem a tányérokat. Utána elmosom a tálakat, helyre rakom a szertetolt székeket. Lesöpröm a morzsát, és utoljára kioltom a lángot.
ALMAZÖLD RUHÁS ÚR
Helyes. Kioltod a lángot. És mit csinálsz, amikor sötét lesz?
FIATAL LÁNY
Visszatérek a szobámba, és békén elalszom, uram. De előzőleg még meglátogatom a ház mozdulatlan lakóit, kik szobájukba száműzve virrasztanak és küzdenek. Hogy mivel, uram, én azt nem tudom. Ehhez én túl kevés vagyok. De küzdenek. Az egyikük, valakinek az anyja, már nem is él, mármint a teste. Csupán az erei lüktetnek, értesz?
A másik meg az emeleten van, azt kell még egyszer átölelnem, és mindig mintha utoljára. De én, én békén alszom el, ha egyszer véget ért a nap.
EGY ÖREGASSZONY
Tehát, a vendégség után leszedsz, leoltasz, visszailleszted a székeket, elbúcsúzol, a vendégségre gondolsz, mármint miránk, s ezekre a gyerekekre itt, a kissé túl magas székeken, s utána elszenderülsz. Nincs egyéb gondod.
FIATAL LÁNY
Nincs egyéb gondom. Igaz. Mégse egészen. A sötétben még nővéremre gondolok.
FIATAL LÁNY
Itt lakik a félemeleten. Egy lépcsőre mutat. Ő semmiben se hisz. Azt mondja, hogy a csillagok merő kövek; hogy a lámpa nem lámpa; hogy az asztal nem asztal; hogy egy gyerek nem gyerek.
ALMAZÖLD RUHÁS ÚR
De hiszen akkor nővéred boldog valaki lehet, nem érzi többé a világ terhét! Minden hamu a számára, könnyebb a porladásnál.
FIATAL LÁNY
Semmit se érez, de mindenütt jelen van. Tudja, hogy itt, most fogy a petróleum, kopnak az ezüst evőeszközök, egy nappal megint megrövidült a felszolgált tálak élete, s hogy a gyerekek alatt a székek eresztéke is kijjebb lazult.
ALMAZÖLD RUHÁS ÚR
De hiszen akkor a nővéred…
Az ajtó kicsapódik, s az ajtóban Fiatal katona jelenik meg, kigombolt köpenyben, kezében ezüstkarddal.
FIATAL KATONA
A békét hoztam. Ne féljetek. Kardját a sorokba helyezi, köpenyét átadja a Fiatal lánynak.
Az hirtelen az előbb beszélő Öregasszonyhoz szalad.
FIATAL LÁNY
Asszonyom, bocsássa meg, de nem tudom önt fölvezetni az anyához, akiről azt se tudom, kinek az anyja.
A Fiatal katona az asztalfőre ül, a zöld ruhás férfi helyére. A petróleumlámpáson kínlódva és kényelmesen cigarettára gyújt.
FIATAL KATONA
A háború itt van, ideért. Vele az örök békét hoztam el nektek. Engedjétek meg, hogy mindenekelőtt elolvassam a levelemet. Idáig nem volt időm rá. Kigombolkozik; olvas.
A Fiatal lány közben megágyaz a sarokban, és lámpást gyújt az ágy felett.
ALMAZÖLD RUHÁS ÚR
Most már kissé háttérbe szorulva. Mennünk kell lassanként. És ismét nem tudtunk meg semmit.
A katona ásít, nyújtózik, majd lassan föláll, és ruhástul beleveti magát az ágyba.
FIATAL KATONA
Most végre ihattok és ehettek! Senkinek sincs többé félnivalója. Na, jó éjszakát. Szépséges arca a lámpafényben marad.
Csend. A félemeleti szoba ajtaja kinyílik, s egy hattyúnyakú nő és egy kortalan öregasszony ereszkedik le a lépcsőn.
FIATAL LÁNY
Egyszerre a két nőre, a Hattyúnyakúra és a kortalan öreg változatára mutatva, mély meghajlással. A nővérem. Mindenki a helyén, a Fiatal lány mégis sorra kioltja a lámpákat.
A vendégség a kivilágítva alvó katona felé fordul.
A Fiatal lány az általános figyelmetlenségben megindul, és megáll az ajtó előtt. Először halkan, majd szinte kiáltva. Szerelmem, én édes, én édes szerelmem!
HATTYÚNYAKÚ ÖREG VÁLTOZATA
Fázósan. Újra megvendégelted ezeket a senkiháziakat. Aludni se tudok, anya pulzusa olyan hangosan lüktet. A semmi legalább hallgat, de ezek a szűnni nem akaró vérerek szétszedik a házat, a tetőt. A háború nem érdekel. Az legalább a csend ígérete. De ez a pulzus rosszabb még a te vendégeskedésednél is.
ALMAZÖLD RUHÁS ÚR
Váratlan és mértéktelen indulattal. Hát nyomjon a pofájába egy párnát, asszonyom, és hallgattassa el!
NŐVÉRÉNEK HATTYÚNYAKÚ VÁLTOZATA
Azt nem! Ez az, amit nem lehet. Kezemmel fogom le a kezemet, ha egyszer ezt megkísérlem. Fiatal nyakam és az öreg szív nélkül nincs világ! Lehet, hogy ebbe bele kell őrülni, de enélkül semmi sincs, se béke, se háború, se semmi.
FIATAL KATONA
Teljes éberséggel fölül ágyában, és az ürességbe bámul. Ordítva, két öklét a halántékára szorítva. Szedjétek szét a tetőt, a házfalat, ahogy egy gránát szedi szét, hogy megmentsétek anyát!
FIATAL LÁNY
Aki közben továbbra is az ajtó előtt áll. Szerelmem, én édes, én édes szerelmem.
A katona visszahanyatlik ágyára.
A FIATAL LÁNY NŐVÉRÉNEK ÖREG VÁLTOZATA
Fázom. Eresszetek. Igaz, nem hívtatok. Mégis eresszetek vissza a szobámba. Az emeleten valahogy minden mulandóbb, minden törékenyebb. Úgy hajolhatok le, úgy ejthetek el és úgy emelhetek fel valamit, ahogy jólesik. Anélkül, hogy ellenőriznétek. Anélkül, hogy látnátok. Anélkül, hogy néznétek. Kézen fogja a Hattyúnyakút, és visszavezeti a lépcsőn.
HATTYÚNYAKÚ
Megkapaszkodva az ajtófélfában. Nem értem. Végképp nem értem. A legszívesebben egész nap tükörben nézegetném magamat, s ehelyett egy öreg és ismeretlen férfi, egy halott képmása fölött kuporoghatok. A hajamat kellene vég nélkül ápolgatnom, s ehelyett fiókokat húzogatok, bútorokat döntögetek kínomban és dühömben. Nem tudom, mitől vagyok és mitől lettem olyan öreg, ahogy az öregek se, rátiporva mindarra, ami lélegzeni merészel. Eltűnik az ajtóban. Az ajtó bezárul.
Szünet
ALMAZÖLD RUHÁS ÚR
Késő van.
Fiatal lány visszajön az ajtóból, de aztán ismét visszamegy, és kitárja. Szélzúgás és sötétség.
ALMAZÖLD RUHÁS ÚR
Késő van. Gyerekekkel vagyunk. Mondom, hogy induljunk már. A katonára pillantva. Mielőtt fölébred.
FIATAL LÁNY
De hiszen még itt se voltatok. De hiszen még semmit se ismertek.
ÖREGASSZONY
Lányom, mondtad, hogy boldog vagy. Rendezetten élsz, és teljesíted a kötelességedet.
A vendégek fölkászálódnak, lesegítve a gyerekeket a magas ülésből.
FIATAL KATONA
Hirtelen ismét fölriadva. A levél. A levelemet! Ti mindannyian mehettek a fenébe, csak a gyerekek maradjanak. Tudjátok, kinek a levele ez? Maga az Úristen, maga az Atyaisten írta, s éppen az ilyen kisgyerekek számára.
Kínos csend. Tétován megakadt csoport az ajtó előtt. Szünet. S egyszerre irtóztató, elnyújtott sikoltás a félemeleti szoba ajtaja mögül. Végre ismét csönd. A félemeleti szoba ajtaja lassan kinyílik. A Hattyúnyakú most már egyedül lebotorkál a lépcsőkön, bizonytalanul, mintha ivott volna. A katona közben kikászálódik az ágyból. A Hattyúnyakú leül, háttal az asztalnak, szembe a közönséggel. Leeresztett kezében tükör. Most veszi észre; boldog fáradtsággal az arcáig emeli. Fésülködni kezd; mámorosan, félálomban, mint ahogy valaki csalt megéhezhet gyilkossága után. A katona szolgai módon mellé ül, átöleli.
HATTYÚNYAKÚ
Rövidesen veled megyek. Szemközt a torkolattüzekkel. Vágyom szembetalálkozni azzal a lángolással, amelyik a világtól izzik fehérre. Látod, ebben a tükörben csak én vagyok. De én, aki végre szabaddá lettem, különb találkozásra vágyom. Én, aki évek óta nem ettem, én, aki évek óta nem ittam, fiatalságomban most a te hiábavaló életedben szeretnék megfürödni. Az, ami neked tűz, nekem tej; az, ami neked kard, nekem nyakék; az, ami neked világ, nekem világosság; az, ami neked kivetettség, nekem annyi, mint végre ágyba bújni. Hát vedd a kardodat, és gyerünk.
Az ajtó kicsapódik, s egy újabb fiatal katona jelenik meg benne. Kezében kivont ezüstkard.
MÁSODIK FIATAL KATONA
A békét hoztam. Az örök békét hoztam a világra.
ALMAZÖLD RUHÁS ÚR
Senki se fél. De a gyerekek álmosak már.
Az újabb katona kivont karddal egyenesen a lépcsőhöz megy, fölmegy rajta, és eltűnik az ajtó mögött. Az esemény végén a Hattyúnyakú az Első katonával, aki közben meglelte és fölcsatolta kardját, a nyitott ajtón át elhagyja a házat.
ALMAZÖLD RUHÁS ÚR
Már az ajtóban. Csak nyugodtan, sorban. Mindennek van helye. Higgyétek el, mindenkinek van helye. Néha úgy érzem, kell, hogy legyen az idő valamelyik sarkában is egy papírlap, amire egyenletes betűkkel – na, ez nem könnyítés, ezek az egyenletes betűk –, szóval az idő valamelyik sarkában is van egy papírlap, amire egyenletes betűkkel, a fene tudja, milyen módszerrel, már a mi sorsunk is rá van írva. Egyenletes betűkkel, ez fontos, és nem kézírással. A papírt összegyűrik, mint a semmit. És a semmi sose lehet olyan, mint egy markunkban szorongatott zsebkendő. – Na, menjünk. Közbül talán a gyerekek.
A Fiatal lány, aki e pillanatban egyedül marad a színen, belekezd a rendrakásba, aztán hirtelenül éppúgy belefárad. Szétránt egy függönyt. Holdsütés. A Fiatul lány leveti magát az Első katona üresen hagyott ágyára.
ISMERETLEN NAGYON ÖREG NŐI HANG
Édesem, mielőtt elaludnék, ölelj meg utoljára. Édesem, mielőtt elaludnál, ölelj meg utoljára. Édesem, mielőtt elaludnánk…
Csend. Szünet
FIATAL LÁNY
Az ágyról, a sötétségben. Szerelmem, én édes, én édes szerelmem!
A félemeleti szoba ajtaja lassan kinyílik, és a lépcsőn lejön a Fiatal lány nővérének kortalanul öreg változata. Lassan az asztalhoz lépked. Inni- és ennivalót emel le róla. Mindent a földre rak, és maga is a földre ül. Iszik. Pohárból, utána a kancsóból. Majd enni kezd. Négykézláb, arccal a tálból. Kintről a holdsütötte ablak lassan kinyílik, s egy felismerhetetlen öreg fej jelenik meg benne. A nő tovább eszik. A Fiatal katona, a második, megjelenik a félemeleti nyitott ajtóban. Lába közé fogott kardjával állva marad a pihenőn. Kopogtatás. Csönd. Kopogtatás. Az ajtó lassan kinyílik. Egy földig érő porköpenybe burkolt, nagy kalapos kisfiú lép be rajta.
KISFIÚ
A holdfényes sötétben. Bocsánatot kérek a zavarásért.
A FÖLISMERHETETLEN ÖREG FEJ AZ ABLAKBAN
Eredj haza, bújj vissza az ágyadba, drágám. Kissé még korán jöttél. Majd ha már semmi sem lesz. De előbb még, kérlek, fordulj felém, így nem látlak, szívem, a kalapodtól.
A Kisfiú lassan megfordul.
Függöny
Váróterem. Befüggönyözött, hatalmas, hosszú-hosszú ablak. Mellette bejárati ajtó. A váróterem népes és belakott, akár egy túlzsúfolt lakás.
VÉNKISASSZONY
Nem értem ezt a madarat. Minden éjszaka verítékezik. A tolla minden reggel csomókban áll. Azt se tudom, milyen fajta madár. Se nem énekel, se nem ugrándozik. Megajándékozhatnék vele valakit, de ezt nem merem. Éppen ez az én bajom, hogy még ezt se merem.
PRELÁTUS
Kérem a tejes pürét.
Két asszony is leemeli a lángról a fazekat.
A Prelátus belekóstol a tálba. Jó ízű. Melegítsétek tovább. Talán még egy csipetnyi só kellene bele, a cukor viszont elegendő.
A két hölgy visszahelyezi a lángra a fazekat.
PRELÁTUS
Lehunyt szemmel, hosszú szünet után. Egy kis zöldség?
EGYIK ASSZONY
Zöldségünk nincs, Eminenciás Uram, de a kellően fölforrósított püré jobban kiadja a vaj ízét, s nem lesz többé hiányérzete.
VÉNKISASSZONY
Hat óra, kereken hat.
PRELÁTUS
Hajnali vagy délutáni?
EGYIK ASSZONY
Kész a püré, Eminenciás Uram. Fogyassza el, amíg meleg.
PRELÁTUS
Köszönöm. De megkínálnám vele ott azt a hölgyet a sarokban.
MÁSIK ASSZONY
Annak a hölgynek két zsák krumplija van, nekünk viszont csak egy. És különben is csak addig jó a püré, amíg meleg, mielőtt még kihűlne.
Az üvegajtó kicsapódik: üvegkalitkát hoznak be. A kalitkában öreg férfi ül. A műveletet felesége irányítja. A kalitkát a hordárok valahol a középen teszik le. Sose derül ki, hogy a kalitka lakója filozófus, de ez nem is fontos. Felesége – egy kelletlen öreg hölgy – úgy kezeli a kalitkát, mint holmi keltetőgépet. Négy sarkában fölcsavarja a villanyt. A filozófus fölriad a fényre, és gépelni kezd. A kézirat hosszú göngyölegben folyik alá a padlón. Közben a Prelátus kikanalazta a vajas pürét. Hátrahanyatlik, és az ínyét nyalogatja. A filozófus kopogtat az üvegkalitkán. Dörömböl. Felesége hosszan figyeli zajtalan kitörését, majd lassan átmegy a termen, s kiköt a verítékező madárnál. A filozófus visszaül, és tovább gépel. Majd kifejti, amit írt, de mindebből egy szót se hallani.
CIGÁNYFORMA FÉRFI
Aki idáig szótlanul ült. Ha még egyszer kiszabadulok innét, Isten látja a lelkemet, hogy szerenádot adok a feleségemnek.
ÖREG ÚR
Maga őrült. És egyáltalán kicsoda maga?
CIGÁNYFORMA EMBER
Sajnos, se hó, se fű, se nap.
PRELÁTUS
Kérem, hogy azt az üvegkalitkát vigyék el az útból, vagy akasszák föl a falra.
A FILOZÓFUS FELESÉGE
Ahhoz ki kellene nyitnom az ajtaját.
CIGÁNYFORMA FÉRFI
Inkább a madarat eresszék szabadon! Maguk közül senki se érti az életet.
EGY FIATAL LÁNY
Fölpattanva. Azt nem. Azt minek is? De a valódi illemet igen. Megengedi Eminenciád, hogy kiszolgáljam?
PRELÁTUS
Lányom, most veszlek észre először. Akárki vagy is, jól beszélsz. Holnaptól kezdve te készítheted el a vacsorámat. De ez még nem minden. A zajokra is te fülelhetsz ezentúl, lányom, amiket én már nem hallok meg. S végezetül beavathatlak mindabba, ami ránc és redő van rajtam. Arcára és ruhájára mutat.
Egy tanítóféle ember hirtelenül fölugorva.
TANÍTÓ
Megyek. Megyek innét!
ELSŐ ASSZONY
Most, amikor rövidesen fölvilágosítást kaphatunk?
MÁSODIK ASSZONY
Meg fog nyugodni.
TUDÁLÉKOS FÉRFI
Megvilágosodtál, fiam.
PRELÁTUS
Ingerülten. De hiszen rajtunk kívül semmi sincs! Mire való ekkora zajt csapnod?
TANÍTÓ
A Prelátus elé állva. Hó van. Havazik legalább.
PRELÁTUS
Minden csupa rom.
TANÍTÓ
De havazik, és belefúrhatom az orromat a hóba! S a roncsok meg a romok is, ahogy belepi őket a havazás, azok is olyanokká lehetnek, mint valamikor a mezők voltak. S ki tudja, talán még azoknál is szebbek.
Két katona lép be az ajtón. Leveri magáról a havat. Majd szenvtelenül kivezetik egy szál ruhában a tanítót.
TUDÁLÉKOS FÉRFI
Kezét szétterjesztve. Itt az ideje az üzenetnek, hogy mindannyian megváltozhassunk.
HARMADIK ASSZONY
Félig lecsavarja a lámpákat. Gondolom, elég sötét van hozzá?
Egyedül a filozófus üvegkalitkája ég változatlan fényerővel. Most ismeretlen csigákon fölvonják, csaknem a plafon magasságába. Halkan erősödő csengettyűszó. Csönd. Az ajtón belép a porköpenyes Kisfiú. Lerak; lenyalja a haját. Krétával a kezében a falitáblához lép, s a táblát kissé sarokra állítja.
Sok, árnyékszerű, idáig mozdulatlan alak, férfi, nő, körülüli az asztalt, amely idáig is a színen állt. A Kisfiú a kuporgók közt fölírja az asztallapra az ábécé betűit, ahogy az már ilyenkor szokásos.
A Kisfiú, visszatérve a táblához, nagy M betűt ír a táblára.
A Kisfiú ír a táblán: „Mindi”.
PRELÁTUS
Kérem, hová vitték azt az embert, aki a romok közé akart menni?
AZ ASZTALTÓL VALAKI
Csönd legyen. Hallgasson.
KISFIÚ
A sötétben. Ezt a szót nem írom le.
Két csodálatosan szép sztuárdesz lép a terembe. Minden lámpát leolt; biztonsági intézkedés. Egyedül az üvegkalitka ragyog a levegőben háromnegyed magasságban. A beálló sötétségben hallani, nagyon távolról, egy közeledő vonat zaját. A vonatzaj erősödik, majd tűrhetetlenül itt van. Csend. A két szépséges sztuárdesz széthúzza a háttérben levő függönyt. Hosszú üvegablak bukkan elő mögüle, és benne régimódi, ébenfából készült, halottaskocsira emlékeztető vagon. Étkezőkocsi. Az egybetolt asztalokon a világ térképe. Fölébe hajolva egyedül Hitler ül. A különböző tábornokok, katonák körülhajolják.
CIGÁNYFORMA FÉRFI
Nem gondolják, hogy mégis szabadon kellene ereszteni azt a madarat?
PRELÁTUS
Fontosabb dolgok is történhetnek még rövidesen. Hallgasson.
A sötétben egy idáig ismeretlen fiatal lány lép a Prelátus elébe.
IDÁIG ISMERETLEN LÁNY
Atyám, megkérhetem, hogy korbácsoljon meg, vagy ha nem is önkezűleg, akárkivel, atyám, akárkivel.
Hitler vonatja áll. Irtóztató csönd. Ugyanaz a sokszoros, lassan fölerősödő csengettyűszó, ministránszaj, mint az előbb.
KISFIÚ
Megismételve. Ne vegyék zokon, de ezt a szót nem írom le.
A két szépséges sztuárdesz visszahúzza a függönyöket. A vonat hangos zihálással elindul, majd elhal a messzeségben. A két sztuárdesz sorra fölcsavarja a villanylámpákat. Az asztalnál lehetetlenné válik a kréta-ábécé körül összeült csoport. Valaki megpróbálja leereszteni a filozófust, de nem boldogul a kalitkával, s így félúton függőben hagyja. A filozófus felesége, látva a hiábavaló erőlködést, rezignált részvéttel és egy zsinór segítségével sikeresen kioltja végre a kalitka égőit. A fényben látható a lány, aki megkorbácsoltatását kérte. Tulajdonképpen nagyon szép. A Prelátus végre észreveszi.
PRELÁTUS
Lányom, te túl sok könyvet olvastál. Az a cigány meg túl keveset.
AZ EGYIK NŐVÉR
Aki idáig a Prelátust szolgálta. A madár meghalt. A tanítót elhurcolták. A vonat elment. Nekem meg elegem van önből, Eminenciás Uram. Az asztalnál néhány ostoba ember, a táblánál egy kisfiú s egy kréta; mármint a kisfiú kezében egy kréta. Tudja, Eminenciás Uram, többet ér ennél egy markunkban szorongatott zsebkendő, vagy bárki halott, aki csakugyan a miénk volt. Szóval, egy halott férfi fotográfiája.
PRELÁTUS
Elfogadom a lemondását. Mi több, a másik nővérét is. Ezentúl legföljebb nem eszem.
A két szépséges sztuárdesz újra megjelenik, s leolt minden fényt a váróteremben. Nagyon távolból egy közeledő vonat zaját hallani. A zaj erősödik, majd tűrhetetlenül itt van. Csend. És a csendességben:
PRELÁTUS
Mert ha éhezve is, de rendnek kell lennie. Ha nem is eszem, van mit tennem. Például azt a fiatal lányt, aki itt volt előbb, beavathatom a redőimbe és a ráncaimba. Értik? Látják, az üvegkalitka is elsötétült, a madár is kimúlt már. Jó nekünk itten. Lányom, te is menj a helyedre. Hogy korbácsolhatnálak én meg téged? Majd, talán egyszer, amikor nem kérsz meg rá. De különben is. Ember számára ez egy értelmetlen és fölösleges kérés. Lányom, te valóban ennyire nem éltél?
KISFIÚ
A sötétben. Cigányok és madarak, elhallgattatok. Semmit ezentúl nem írok én a táblára.
PRELÁTUS
Hallgatunk, ezentúl hallgatunk. S ha mégis mondanánk valamit, az már csak annyi lehet, mint amikor a krétád, fiacskám, megbicsaklik a táblán. De ismétlem, csöndben leszünk. Ezentúl. Hiszen itt védettek vagyunk legalább.
A két szépséges sztuárdesz széthúzza a függönyt. A széles ablakban az előbbi vonat. Az asztal körül az első fölvonás kosztümös vendégsereglete. A vacsorának vége. Mindenki fáradt, jóllakott. Cicoma és dekoltázs. Ez fölkel, az fölkel. Valami közbejöhet még? A vagon kiürül. Aztán az aranykontyos lány leszedi az asztalt, a tányérokat. És a tányérok alól fölemel egy óriási színes térképet. A világ térképét. Lassan, zajtalanul darabokra tépi.
PRELÁTUS
Kérem, eresszék le és világítsák ki azt az üvegkalitkát. Hadd írjon tovább!
Valakik leeresztik a kalitkát. A filozófus fölébred, és az ismét kivilágított kalitkában gépelni kezd.
A FILOZÓFUS FELESÉGE
Rezignáltan. Főzök neki egy teát.
PRELÁTUS
Inkább egy pürét, asszonyom, egy jó vajas pürét. Én ma úgysem eszem már. A Kisfiú felé fordulva. Próbáld meg, kisfiam, hozd be kintről a térképet, ha tudod.
KISFIÚ
Megkísérlem, uram. Megkísérlem. Eltűnik.
CIGÁNYFORMA EMBER
Két öklét a homlokára szorítva, mint előzőleg a Fiatal katona. Először az életemben kezdem érteni a dolgokat!
VÉNKISASSZONY
Soha többé nem tudnék szeretni, soha életemben egy újabb madarat.
PRELÁTUS
A kisfiú, úgy látszik, nem jut be a vagonba, hiába várunk.
A két szépséges sztuárdesz behúzza a függönyt.
PRELÁTUS
Alázatosan. Kérem, legalább egy gyertyát gyújtsanak!
Valaki gyújt egy gyertyát.
PRELÁTUS
Így, köszönöm szépen, ez elég is. Kínosan és hosszadalmasan fölkel a székéből.
A vonat megindul. Fokozatosan elhaló zaj.
A Prelátus visszahanyatlik székébe.
PRELÁTUS
Kérem, világítsák meg a kijáratot. Bele akarom fúrni az orromat a hóba!
Függöny
Holland ebédlő. Néptelen idill, majd hirtelen egy vértes hadsereg nyomul be, s falakhoz tapad.
HATTYÚNYAKÚ
Révülten, ellenségesen. Megígértétek a fölégetett világot! Itt, a négy fal között talán különbek lesztek. Az első számú fiatal katona elébe áll. Tej, nyakék, ágy… Egy ismeretlen halott fényképe többet ér. Nyakkendőjén a csomó, nyakán a ránc, arcán a silány komolyság. Mert halott legalább, és nem hetykélkedik. Sírba kellene jutnotok, hogy langyosságot érezzek, ha nem is meleget.
A félemeleti ajtó kitárul.
A HATTYÚNYAKÚ KORTALANUL ÖREG VÁLTOZATA
Itt vagy? Hazajöttél?
HATTYÚNYAKÚ
Igen. És ezentúl nézni fogom, amit nézni kell.
ÖREG VÁLTOZAT
Szép, amit mondasz. Én viszont elmegyek a katonákkal. Én enni és inni akarok.
ÖREG VÁLTOZAT
Mindenki nélkül. S erre a legjobbak mégis a katonák, a házából kihajtott földgolyó.
HATTYÚNYAKÚ
Képzelődöl. Ábrándozol. Ezek itt kardok, fövegek. Nem katonák. Katona nincsen széles e világon. Háború sincs. Csak riadt emberek vannak, akik alkalomadtán fényképpé válnak.
ÖREG VÁLTOZAT
Akkor meg küldd el őket.
HATTYÚNYAKÚ
Fölösleges. Akik itt állnak, valójában nincsenek is itt már. Tudják, hogy csalódtak bennük, s még inkább, hogy ők maguk is csalódtak. Tehetetlenül még idejöttek, még hazakísértek engem, de ez ne tévesszen meg. Nincs mitől félni ezentúl, igaz, nincs mire vágyakozni se. Folytatódik, ami megszakadt. Nincs mitől félni, folytatódik a tűrhetetlen, folytatódik az elviselhetetlen, az az ördögi butaság, aminek hűség, ragaszkodás, szeretet a neve, de ami nem egyéb – és ezt tudom, és nem tudom –, egyszóval, ami nem egyéb, mint erőszak, lefekvés egy bevallhatatlan lénnyel.
EGYIK KATONA
Az otthont vártuk tőled, s te az otthontalanságot követeled mitőlünk.
HATTYÚNYAKÚ ÖREG VÁLTOZATA
Elég! Sikerült megjavítanom az órát.
HATTYÚNYAKÚ
Ellágyulva. Visszamegyek hozzád.
HATTYÚNYAKÚ ÖREG VÁLTOZATA
Nincs többé más, csak ketyegés. Ha viszont nem húzom föl az órát, ez a ketyegés is elállhat.
HATTYÚNYAKÚ
Szerelemmel. Küldjem el a katonákat? Akarod?
A zsoldosok letelepednek az asztal köré.
A háttérben lassan kinyílik egy ablak. Fölismerhetetlen öreg fej jelenik meg benne.
FÖLISMERHETETLEN ÖREG FEJ
Az ablakból. Eredjetek haza, fiaim, mielőtt nem késő.
HATTYÚNYAKÚ
Átölelve kortalan változatát. Ezentúl mindig veled maradok!
ÖREG VÁLTOZAT
Ez nem olyan egyszerű, és nem is olyan biztos.
Ők is leülnek az asztal előterében.
EGYKATONA
Az ablak fele. Feküdj le, öreganyám, nincs miért virrasztanod, nincs mire várakoznod. Meg huzat is van.
ÖREG FEJ
Katonák, katonák, nem vinnétek el magatokkal? Csak úgy. Mindörökre.
MÁSIK KATONA
Rendben. De akkor lopd el azt a vekkerórát, tudod, amit a mellemre akaszthatnák.
FÖLISMERHETETLEN ÖREG FEJ
Ezt nem lehet. Látod, fiam, ez az, amit nem lehet. Becsukja az ablakot. Ismét kinyitja. Katonák, vigyetek magatokkal. Elalszom én már a földön is. Ismét becsukja az ablakot. Eltűnik.
HATTYÚNYAKÚ
Tudjátok, mit, meggondoltam magamat. Veletek megyek. Újra! De adjatok valamit inni. Iszik, és megint és megint tartja a poharát. Átöleli öreg mását. Szenvedélyesen. Szeretem! Szeretem magamat! Az ablak fele, durván. Ne leselkedj az ablak mögül. Úgyse visznek el.
A katonák mozdulatlanok.
HATTYÚNYAKÚ ÖREG VÁLTOZATA
Látom, vitéz uraim fáradtak már. Az alkohol elnehezít. Tekintsék úgy, mintha megágyaztam volna. Végül is az asztalra borulhatnak. Közönséges ébresztőórát húz elő. Fölhúzza, az óra élesen tiktakolni kezd. Az asztalra helyezi.
HATTYÚNYAKÚ
Öreg változata felé, szerelemmel. A te órád…
ÖREG VÁLTOZAT
Hirtelenül fölpattanva, s föltárva a kijárati ajtót. A küszöbről. Hé, lány! Alszol már?
Szembe vele, a küszöbön, szinte beleütközik egy újabb fiatal katona. A nő próbál visszatalálni a székére. Harmadik katona tiszteleg ezüstkardjával.
HARMADIK KATONA
A békét hoztam tinéktek. Ne féljetek. Kardját a sarokba helyezi. Kényelmesen előrejön. Látom, az egész hadsereg itt van már. Megelőztetek.
ARANYKONTYÚ FIATAL LÁNY
Nagy tálcán kancsót és poharakat hoz be kintről. Lerakodik.
De mindenki csak a kancsóból iszik.
Szótlanul iszik, féljelenlétben.
Az Aranykontyú fiatal lány készül kimenni, de megállítják.
HATTYÚNYAKÚ
Ülj le, most már úgyis minden mindegy.
Az óraketyegés megáll.
ARANYKONTYÚ FIATAL LÁNY
De hiszen ez sértő, nővérem, ez a meghívás…
HATTYÚNYAKÚ ÖREG VÁLTOZATA
Nővérem…? Sose voltam a nővéred. Követelem, hogy ülj le. Egyszer te is megmelegedhetsz az asztalnál.
ARANYKONTYÚ
Leül, szembe a nézőkkel, szétveti hosszúszoknyás lábát. Egyszerre nyugodt és zavart. Iszik. Kezével megtörli hosszan és kényelmesen a száját. Add ide azt a vekkert, az ölemben jobb helye van.
Csend.
ISMERETLEN NAGYON ÖREG NŐI HANG
Édesem, mielőtt elaludnék, ölelj át. Édesem, mielőtt elaludnál, ölelj át… Édesem, mielőtt elaludnánk… Macskajajszerűen sírni kezd. Sír. Csend.
ARANYKONTYÚ
Hosszú és üres szünet után. Az árulás, mint mindig, most is tökéletes. Szünet. Adjatok inni. Így, ülve, csakugyan melegít az asztal.
Az óra hangosan ketyegni kezd.
HATTYÚNYAKÚ ÖREG VÁLTOZATA
Szorítsd a combjaid közé, és csavard a szoknyádba azt a rohadt órát! Most a csend a legfőbb szükségünk.
EGY KATONA
Arccal az asztalra esve, váratlan részegséggel. Még mindig lenézed a háborút?
HATTYÚNYAKÚ
Részeg vagy… Nem érdekelsz. De ha tudni akarod, én a fiúkat nézem le, mint Húsvéthétfőn locsolás után. – Más viszont nincsen.
RÉSZEG KATONA
Látod, ez az. Inkább lennék azzal az öregasszonnyal, akit megöltél a vekkeróráddal, de ezt még magamnak se merem bevallani. Csak most, és csak neked, hogy lásd, hol tartasz és ki vagy.
HATTYÚNYAKÚ
Elég tíz órát aludnom, és ismét tükörbe nézhetek.
RÉSZEG KATONA
Szarok a tükrödre, és szarok a pofádba. Bocsánat, az aranyrámás tükrödre, értesz, amikor nézegeted benne magadat.
Hattyúnyakú és Öreg változata sokkolva átöleli egymást.
ARANYKONTYÚ
Most, hogy a világ vekkerré változott, igazában se a háborúra, se a békére nincs szükségünk többé.
Egy a katonák közül föláll, s mint előbb a szép sztuárdeszek, széthúzza részegen és kínlódva a függönyt. Ugyanaz a széles ablak. Egy józan katona elcsavar minden belső lángot. Odakint szikrázó világosság. Betemetett alacsony hóbucka, lépcsősor. Felnövekvő csengettyűszóban miseruhába öltözött kisfiú lépked föl a jeges lépcsőkön. A tetőn valami alól kiszabadít valamit. Egy aranymintás fehér tabernákulumot. Kiveszi belőle a szentségtartót, s vele együtt visszatér a házba. De nem mindjárt.
ARANYKONTYÚ
Húzd be a függönyt, katona. Te, szemközt velem. És küldd el a fenébe a többieket.
FIATAL KATONA
Tudod, mit? Szebb vagy te annál, semhogy engedelmeskedni tudnák.
Föláll, behúzza a függönyt. Szünet. Az ajtó kinyílik, és a Kisfiú, fedetlen fejjel, papi palástban behozza a monstranciát. Fény egyedül a szentségtartón. Az asztal közepére helyezi. A fény a monstrancián kihal. Sötétség. Mint előbb a vonaté, lassan fölerősödő és elhaló hullámverés.
HARMADIK KATONA
Kivilágítva, a színpad középső előterébe állva, maga elé emelt ezüstkarddal. Ha össze kellene foglalnom, miről is szól a darab, zavarban lennék, de éppúgy nem tudnám megmondani, mi is a béke, vagy – ami mesterségem – miről is szól a háború. Láttak itt sok mindent, egy különös, két személyre szakadt nővért, egy kontya alatt kiismerhetetlen gondolatokkal teli szolgálólányt, láttak egy megszeppent, majd holttá dermedt hadsereget, egy prelátus váratlan kitörését, látták egy szív és egy vekker harcát, majd egy madár verítékezéséről és elnémulásáról is hírt kaptak. De ami a legfurább, egy hang, egy elalvás előtti hang is megütötte fülünket. Panasza poétikus volt, de később macskajajba fordult, majd elhallgatott. Túl a hóesésen, a kiszabadított szentségházon s a fölidézett tengerzúgáson, kérem, ezen az elnémuláson időzzenek el egy pillanatig. Ahogy én, egymilliónyi társam közül, én is elidőzöm majd ezen, mialatt csatába mennék, amiben ugyan nem fog fölégni a világ, de ami mégis háború, mégis van.
Valaki egyetlen lángot gyújt.
Az ajtón át az Almazöld ruhás férfi belép a gyereksereglettel.
ALMAZÖLD RUHÁS ÚR
A gyerekek nem tudnak elaludni. Tudom, szokatlan az ilyen vendégség, gyerekekkel, éjfél után. Valaki lesegítené a köpenyemet?
ARANYKONTYÚ
Részegen, s talán először józanul. Ha a kalapodat is levennéd előbb… A gyerekek viszont itt maradhatnak. Minden katona ölébe egy purdé!
MISERUHÁS KISFIÚ
Leemeli az asztalról a monstranciát. Palástjába burkolja. Kimegy vele.
Az Almazöld ruhás férfi félreáll. A gyerekek csapatban nézik a katonákat.
ALMAZÖLD RUHÁS ÚR
Látom, nincs erőtök befejezni az ivászatot. Hát majd én befejezem. Ismét széthúzza a függönyöket.
Látni, amint a Miseruhás kisfiú föllépked a jeges lépcsőkön, és visszahelyezi, bezárja a tabernákulum ajtaja mögé a monstranciát.
ALMAZÖLD RUHÁS ÚR
Vége az ivászatnak. A katonaság hazamegy. Az Aranykontyú bebújik ágyába. Átöleli a Hattyúnyakút és Öreg változatát. Ti pedig – Tanácstalanul. – te pedig, drágám, visszatérsz a szobádba, oda a félemeletre, és kulcsra zárod az ajtót magad után. Én viszont letelepedek a gyerekekkel, és hallgatom a ház különféle zajait, amit, remélem, hogy a gyerekek nem hallanak meg. Ezen kívül semmi se érdekel. Semmire nincs gondom. De igazán; az egész darab és az egész világ mehet a fenébe! Mert tudják, összefüggést találni még ott, ahol nincs is, még ott is könnyűszerrel lehet. De virrasztani, az már nehezebb. Ezek a gyerekek meg eltökélték, hogy virrasztanak. Pedig inkább félnének a sötétben, mint virrasztanának. Hát virrasztok velük. Virrasztok.
A gyerekek fölmásznak a katonák ölébe. Egy katona, egy poronty.
ARANYKONTYÚ
Rosszul vagyok.
HATTYÚNYAKÚ
Csak nem akarsz megszülni, itt az ebédlőben, a gyerekek előtt?
ÖREG VÁLTOZAT
Gyere, húgom.
HATTYÚNYAKÚ
Ugyancsak fölállva a helyéről. Édes kis húgocskám.
Hattyúnyakú és Öreg változata közösen fölvezetik az Aranykontyút a félemeleti szobába.
ELSŐ GYEREK
Affektálva. Jó ízű. Melegítsétek tovább.
A gyerekek végig majmoskodó hangon beszélnek.
MÁSODIK GYEREK
A fölforrósított püré jobban kiadja a vaj ízét, Eminenciás Uram.
Nevetés.
HARMADIK GYEREK
Inkább a madarat eresszék szabadon!
Egyedül a gyerekek nevetnek.
NEGYEDIK GYEREK
Kérem, világítsák meg a kijáratot!
Általános nevetés a gyerekek között. Az Almazöld ruhás mozdulatlan. Föntről, a félemeleti szoba ajtaja mögül elnyújtott kiáltás. Csönd.
ÖTÖDIK GYEREK
Nevessetek már ti is! Olyan jól fűt ez az asztal. Szenvedélyesen átöleli a bajuszos katona nyakát. Tudod, hogy nekem hány babám van?
BAJUSZOS KATONA
Nem tudom.
ÖTÖDIK GYEREK, KISLÁNY
Hát nekem nagyon-nagyon sok babám van. Újra átöleli a katonát.
HATODIK GYEREK
Eresszenek, kérem, bele akarom fúrni az orromat a hóba! Előrenyújtva karját és mutatóujját. Az a cigányforma ember meg üljön le! Fölengedve, elterpeszkedve, miután egy kortyot ivott a katona poharából. Itt legalább biztonságban vagyunk.
ALMAZÖLD RUHÁS FÉRFI
Komoran. Virrasztunk.
NEGYEDIK GYEREK, KISLÁNY
Mivel a gyerekek ma éjjel nem tudnak elaludni.
A katonák hangos hahotázásba kezdenek. Hosszan hahotáznak.
ÚJABB KISGYEREK
A madár meghalt, a tanítót elhurcolták. A vonat elment. Nekem meg elegem van önből, Eminenciás Uram. Tudja, többet ér ennél egy markunkban szorongatott zsebkendő.
Katonák és gyerekek egyszerre hahotáznak.
Vagy bárki halott. Kuncogva a beálló csöndességben. Szóval egy halott férfi fotográfiája.
SZEMÜVEGES KISLÁNY
Csöndet kérek! Elrendelem, hogy akik idáig makogtak, ezentúl mekegjenek.
HUSZADIK KISLÁNY
Kis ökleivel skandálva a mondatot az asztalon. Végre mégiscsak találkoztunk! Mi, gyerekek, és ti, katonák.
Függöny
Jegyzet
A színdarab első változata Budapesten, 1972 októberében, az utolsónak tekinthető 1973 tavaszán, Párizsban készült el.
A legkorábbi kéziratos változat a hagyaték két, Ms 5935/7., ill. 8. jelzetszámú füzetében található. Itt a darab még négy felvonásból áll: az első kettő nagyjából egyezik a később publikált első két képpel, a harmadik felvonás már jóval rövidebb – utolsó mondata: „Látom, vitéz uraim fáradtak már. Az alkohol elnehezít. Tekintsék úgy, mintha megágyaztam volna. Végülis az asztalra borulhatnak.” Ezután következik a negyedik felvonás:
Negyedik fölvonás
(Téli vesztőhely. A bírók egy emelvényen foglalnak helyet. Fiatal és idősebb nők is helyet foglalnak közöttük. Mindannyian vörösben vannak; a tér hófehér.)
ARANYKONTYÚ
Hát itt vagyok.
ELSŐ BÍRÓ
Mit tudsz fölhozni a mentségedre?
ARANYKONTYÚ
Sokat dolgoztam, uram. Sokat és feleslegesen. Leszedtem a maradékot, helyére raktam a tányérokat, az evőeszközöket, visszaillesztettem a székeket. Aztán újra megterítettem. A lámpák rendben égtek; a tálak gőzölögtek; a gyerekek boldogok voltak.
MÁSODIK BÍRÓ
És a nővéreddel? Vele hogy bántál? Hogyan boldogultál?
ARANYKONTYÚ
Azt mondtam nekik, neki, bújjunk össze. Összebújva a tél is könnyebb; a havazás is melegebb.
HARMADIK ÍTÉSZ, NŐ
És a gyerekeddel? Mi történt később a gyerekeddel?
ARANYKONTYÚ
Sok gyerek volt lenn az ebédlőben, amikor megszültem. Gyönyörű csöppség volt. Boldog voltam vele; föltartottam a levegőbe.
ELSŐ BÍRÓ
Akkor meg, ha boldog voltál, miért tetted meg, amit megtettél vele?
ARANYKONTYÚ
Nem sokkal a szülés után ismét rendet raktam a házban. Ahogyan mondottam az elébb. Leszedtem a maradékot, elrendeztem a székeket. Aztán össze is bújtam melegedni, hogy zavartalanabbúl múljék el a tél. De hát mindez nem túl kevés?
ASSZONYBÍRÓ
Úgy vélem, önző voltál.
ARANYKONTYÚ
Hogy kioltottam az életét?
MÁSODIK BÍRÓ
Ahogyan most mi a tiédet.
ARANYKONTYÚ
Hajszálra úgy. Hálás vagyok érte. A nővérem mindig azzal fenyegetőzött, hogy megöli magát. Én meg szenvedélyesen éltem. De csak az élettől lehet, uraim, valóban megtanulni a halált.
ASSZONYBÍRÓ
És mindezt ilyen hetykén és félelem nélkül mered mondani? Remélem, hogy megtanítunk majd a félelemre.
ARANYKONTYÚ
Arra soha, asszonyom. De mielőtt kivégeznének, lemoshatnák vitriollal az arcomat. Jobb lenne úgy meghalnom, hogy az arcomba nézve, senki se ismerne fel. Ahogyan a kisdedeknek sincs még igazi arca.
ELSŐ BÍRÓ
Sietnünk kell, mielőtt havazni kezdene. Nővéred a dobogó alatt áll. Megengeded, hogy átöleljen?
ARANYKONTYÚ
Nincs többé szükségségem senkire és semmire. Se békére, se testvérre; se háborúra, se csecsemőre.
ARANYKONTYÚ
Nem. Csak közönséges. Várom a havazást.
*
1972. október 18-án került sor a költő szerzői estjére a Kassák Lajos Művelődési Házban, amelynek a hangfelvételét a Magyar Irodalmi Múzeum őrzi. Pilinszky itt olvasta fel először – a katalóguscéldula szerint ugyanezen a napon befejezett és még más címet viselő – Gyerekek és katonákat.
A darab újdonsága a keretjáték, valamint az, hogy a negyedik felvonást elhagyva a harmadikat továbbdolgozta Pilinszky. Mielőtt azonban a felolvasásba kezdett volna, az alábbi rövid bevezetőt rögtönözte. (A hangfelvétel helyenként rossz minőségű, a nem érthető szavakat […] jelzi.)
„Ha megengedik, felolvasom életem első drámáját. Nyilván, lehet, hogy egy dilettáns dráma… egy első dráma. Lényegében két nap alatt írtam […] Irtóztató szükségem van az érzékenységükre, ezen túl a kritikájukra. […] Nagyon rosszul kezdtem, bevallom… Kitaláltam, hogy Uram Isten, ha egyszer előadnák ezt a darabot, akkor meg kéne jelennem a függöny előtt, és én ezt nem szeretem. Ezért választottam egy olyan megoldást, hogy maszkban jövök elő, és úgy fogok majd meghajolni. Ezért írtam az első néhány szót, ami egy kicsit emlékeztet Brechtre, akit én nagyon nem szeretek. […] Tehát: Első fölvonás. Előszó. Maszkos férfi: »Én vagyok a szerző. Darabom nem darab, az előadás nem előadás. Aki unja, vagy akit megbotránkoztat, kérem, hogy akár felvonás közben is nyugodtan hagyja el a nézőteret. Még zajt is üthet, arra se kell ügyelnie, hogy csendben, vigyázva távozzék. Az előadás nélküle is tovább folyik a maga szomorú, tehetetlen útján, s a távozók viselkedése remélhetőleg csak növeli a színészek nyugalmát, összeszedettségét és a darab nagyon is kétes tartalmát. (Meghajtja magát és távozik.)«” A harmadik felvonás az ekkori változat szerint még korábban, az Almazöld
ruhás férfi szavaival ér véget: „[…] Mert tudják, összefüggést találni még ott, ahol nincs is, még ott is könnyűszerrel lehet. De virrasztani, az már nehezebb. Ezek a gyerekek meg eltökélték, hogy virrasztanak. Pedig inkább félnének a sötétben, mint virrasztanának. Hát virrasztok velük. Virrasztok.” – Ezután következik a Maszkos férfi utószava: „Másfél, két órán keresztül beszélgettünk. Nem haragszom azokra, akik elmentek, és köszönetet mondok azoknak, akik a helyükön maradtak. Közben persze azokra is gondolok, akik elmentek. Talán mégis tudnak valamit, amit se önök, akik itt maradtak, se én nem tudunk.”
*
A színmű újabb változatát folyóiratbeli publikációjából ismerjük: Kortárs, 1977. április, 616–628. – Itt a fent idézett keretjáték még megmaradt, ám a harmadik felvonás már a végleges változatban szerepel.
A hagyatékban három gépiratos másolatban (Ms 5939/40–42.) maradt fenn ez a szövegváltozat, közülük az elsőhöz egy rendezői instrukció is kapcsolódik. Teljes szövege:
Levél a Rendezőhöz
Ha ez a darab egyszer netán színre kerülne, elengedhetetlennek érzem, hogy néhány kérést ne intézzek Rendezőjéhez. Az első és a harmadik fölvonást, nagy, ólomkockákra osztott üvegablak (üvegfal) mögött kellene játszani (talán túl költséges megoldás?), s így a színészek szövegét nem szájukból, hanem hangszórók segítségével a nézőtér különböző sarkaiból (a székek alól?) hallanánk. Ez egyszerre adná egy álomszerű jelenlét és távollét élményét. Direkt színpad lenne viszont a második felvonás.
Másik kérésem. A darabot lassan, kényelmesen kell előadni. Nem frappírozó színház ez. Az abszurdok tanulságait levonva, én nem egy unalom-előtti, tériszonyos, hanem újra egy unalmon-túli, azon túl evickélő színházat, fölszabadulást és levertséget kívántam realizálni.
Őszinte tisztelettel:
Pilinszky János
Ui.: A darab már stílusa miatt is hosszabb, mint az a leírt lapok számából kitűnik. P. J.
*
A keretjáték nélküli változatnak jelenleg négy gépiratos másolatát ismerjük, ezek közül kettő-kettő egyezik. Az Ms 5940/17. sz. gépirat eredetileg harmadpéldány, párja (autográf javításokkal) Czjzek Éva tulajdonában van. Szintén egyezik az Ms 5940/16. és 18. jelzetszámú, egyenként 32 lapos gépirat, ez az előzőknek egy későbbi változata. Ugyanennek egy hangfelvételét is ismerjük, amelyet párizsi barátjának, Wiener Pálnak olvasott fel Pilinszky. (Néhány apró eltérés így is akad a gépelt és a felolvasott szöveg között.)
*
A színdarab a költő Végkifejlet (Szépirodalmi, Bp. 1974.) c. kötetében jelent meg abban a változatban, ahogy ma ismerjük. – A jelen kiadás ennek szövegét vette alapul.
|