Filmgyár udvara esti fölvétel közben. Háttérben kőfal, előtte rabruhába öltözött, magányosan üldögélő vagy csoportosan ődöngő, cigarettázó statiszták.
A képek nagyon fehérek és nagyon feketék.
Az udvar közepén vállra vett nagykabátban, kezükben szövegkönyvvel a szereplők és rendezők. Felvétel előtti megbeszélés. Utolsó kérdések és utasítások a beálló csendben. A jelenet beszédes, de csak a szpíker hangját hallani, ki sorra ismerteti, kinagyítva a gyűrűből a szerzőket és szereplőket.
Fölragyognak a jupiterlámpák. A filmgyár udvarán kezdetét veszi a Rekviem.
Teréz még kissé civilmozgással ereszti le nagykabátját, majd egyszerre átalakul, beáll a szerepébe. Csíkos rabruhát visel, s rövidre nyírt fiús fegyencfrizurát. Passzív szent, az elnyomatás Jeanne d’Arcja ő, ki a tökéletes botrány korában már nem vezeti, legfeljebb magára vállalja seregeit és küldetését.
A kép elsötétül. Azután jön a főcím második fele: sima, fekete háttér előtt a szokásos gyártási és szakmai szöveg, s közbevetve maga a film címe is:
REKVIEM
A feliratokat kísérő egyetlen hang: tömeges vonulás gyámoltalanul közeledő és elhaló, az egész élő világgal aszinkron zaja.
KESKENY utca, derékban fényképezett hosszú házfolyosó, kijáratában csupasz virradat. Csak a homlokzatos tetők, derékig a házak: maga az úttest nem látható.
A kép alját, akár egy láthatatlan medencét tölti meg az előbbi vonulás zaja.
A nagy masszából kihallani az egyes lépteket.
HÁROM további utcakép egyenletes ütemben, mintha laterna magicán vetítenék őket.
Az elsőn műmárvány bankpalota, szemből és szabályosan középen, akár egy tervrajzon.
A másodikon – szintén hosszmetszetben – nyitás előtti üzletsor. Cégtáblák, kirakatok és leeresztett redőnyök.
A harmadikon fásított utcasziget, beljebb ápolt kertek és emeletes villák, ugyancsak szemből és mozdulatlanul.
(Embert sehol se látni. A vonulás hangja közben egyenletesen hallható, s mit se modulál rajta a színhelyek váltakozása.)
CSEND. Meredek keresztutca. Mintha lék támadna a vásznon: tér és mozgás árad be rajta. A macskaköveken iskolába igyekvő kamaszok rugdalnak egy bádogpoharat. Fázósak még és félig alszanak. Egyikük kipenderül a dulakodó csomóból: felébred és belefagy a látványba. Kabátja posztóján látni a hideget, megkövült arcán a pórusokat. Minden erejével lefele, a keresztutca végébe figyel. A kép színültig telik az alant elhaladó menet visszhangos zajával.
HÍDFŐ.
Jobb lábával a járdának támaszkodó biciklista. Nem tud továbbjutni, az úttest szélére szorították. Odébb még néhányan a járdaszélen, bámész, hitetlenül fürkésző szemekkel. A láthatatlan zaj megszakítás nélkül folytatódik, de itt, a nyílt téren halkabban és szétszórtan.
KIFELE megyünk a városból. Gyárépületek és alacsony házak közt járunk. Már reggel van. Az egyik fordulóban népesebb csoport.
Az őgyelgők közül most kiválik egy fiatalember arca. Ennyi jelzi, hogy a vonuló tömegből valaki észrevette. S most a fiatalember is fölfedezi ezt a valakit. Szeme döbbent, elszánt és kétségbeesett. Majd tisztán fölismerhető változás árnyékolja be vonásait. Az ismeretlen pillantás elszakad tőle, magára hagyta a fiút a járdaszélen. Gyors elhatározással kiszabadítja magát, s megindul az úttesten, a még mindig láthatatlan tömeg oldalán.
CSAPZOTTAN ziháló menetoszlop. Teréz öccsével a sor közepén halad, hová behallani a fiú ideges könyörgését. Teréz leszegi fejét. Többé nem tartozik azok közé, akiken segíteni lehet.
– Értse meg… Teréz, értse meg… semmit se kockáztat… Lépjen ki… Az utolsó pillanat… értse meg… Teréz, értse meg…
A fáradtságtól zuhogó léptek elnyomják a fiú hangját. Csak egy van: a menetoszlop, a rettegés mindent legázoló közönye.
A fiú hátramarad.
Teréz ekkor feléled, s visszafordul csaknem csodálkozó tekintettel.
Messze, a menet hátában megpillantja a tehetetlenül álló fiút.
De az már őt nem látja.
(Közben öccse – nyolc-tíz éves kisfiú – feszült és személytelen szemekkel figyel ki a sor szélére, ahonnét a fiatalember Teréznek bekiabál.
Őt nem hívják.
Érdeklődés csak akkor támad fel benne, amikor nővére késve hátrafordul a lemaradó fiatalembert kutatva. Ekkor a kisfiú felnéz rá.)
ENNEK is vége van. Teréz leszegett fejjel megy tovább. Újabb utcasorok. Viszi a menetoszlop. Öccse pillantását, miként az előbb, úgy most se viszonozza. Fogják egymás kezét. A gyereken egyfajta megnyugvás, a lányon töprenkedő szomorúság. Lacika egyike azoknak, ha ugyan nem a legfontosabb, akik miatt nem vállalta a szökést.
De most bezárja saját bánata. A gyerek hozzátapad.
REGGELI lépcsőház.
Suhanc katona fut fel az emeletre, párosával véve a fokokat.
A lakásajtó csak kilincsre téve. Az előszoba csendje megállítja. Tájékozódik. Szekrények, gázóra, fogas. Terézék elhagyott lakása.
A lányszobában reggeli világosság. Széttekint és az ablaknál terem. A függönyön át lenéz az utcára.
Csend.
Észreveszi magát a hófehér toalett-tükörben. Fiatal ragadozó, szája felett keskeny bajusz. Néma elismeréssel veszi le a tükör előtt sapkáját.
Megvan. Avatottan kefélgeti amúgy is fényesre simított haját. Közben – maga se tudja, mikor? – fütyörészni kezd. Aztán megint kotor ujjával a szétszórt kefék, pipereholmik között. De nem találja, amit keres. Mit is keres egyáltalán?
Valamit felfedez magán, s a tükörbe áll, hogy megvizsgálja.
Arca a tükrön. De kíváncsi pillantása fönnakad. Már nem fütyül.
A szoba, a csillár gipszrózsája, az egész plafon megtelik a menetelés zajával.
Élesen megfordul, s a függönyös üvegajtóra mered. A zaj kibírhatatlan. A katona az ajtóhoz ugrik és föltépi. A nyitott ajtón át halálos csend lesz.
A SZOMSZÉDOS szobában, szorosan a falnál, a sarokban, magasra fölpolcolt ágyon halott öregasszony.
Szeme csukva, két keze a paplanon.
Szemtől szembe ül a katonával. Mellette orvosságosüveg. Az ablakredőny csak félig van leeresztve; éles világosság az ágy lábánál, s fényes csíkok a halotton.
MÁR KÍVÜL járunk a városon. Középkorú parasztasszony néz ki a kút mellől. Szikkadt arc, kendője árnyékot vet homlokába. Ilyen arcokat faragtak ki kőből a régi parasztkálváriákon.
Az asszony figyel. A kívül elhaladó menetet figyeli. A vonulás zaja most már kásásabb is, puhább is.
A sima novemberi ég előtt egyedül az asszonyt látni, a kerekes kutat s az asszony urát. A férfi háttal áll és vizet mer. Nem is pillant a zaj felé. Hallani a lánc csikorgását, majd a vödröt, amint vizet ér.
Ekkor először szólal meg a filmben Teréz hangja. Időtlenül szól, mégis tökéletes odaadással, kívül a képen, a Rekviem magasából, mégis fokozhatatlan jelenléttel. Teréz hangja:
– Nagyanya megmérgezte magát. – Majd szaggatott, recitáló szenvedélyességgel: – Holtan találtuk reggel az ágyában. – Némi szünet. Szinte kiáltva: – Egyedül ő maradt otthon!
A paraszt közben fölhúzta a vizet. Most kitölti a kút alján álló vödörbe, s a kereket is beakasztja. Kalapját megigazítva most már ő is kinéz az útra, oda, ahová az asszony figyel.
LASSÚ áttűnéssel: Puszta földhát, középen nedvességtől fekete kutyaól. Közben folytatólagosan egyre pépesebb, egyre talajmentibb menetzaj, de a menetelőket újra csak nem látni.
A veszettül ugató állat mintha a föld alól törne elő. Szőre fekete, sárga szeme hidegen világít.
Teréz:
– Apa nem bírta tovább az utat.
Hangja megint szinte csak recitál. A csaholás abbamarad, s gonoszul nyújtott panaszba megy át.
Halkuló, távolodó vonítás.
Teréz hangja még egyszer, magának beszélő elkeseredéssel:
– Nem bírta tovább!
A kutya távolról egyre vonít a sivatagos szabad udvaron. Az emelkedő kora délelőtti nap fehéren belekerül az elforduló tájba.
ÚJ RÉSZLET bontakozik ki. Valamit látni a menet sarkából, oldalából is elmosódva, s jól a meszelt országúti kőkorlát alatt a lapályos rétet, s beljebb az árnyékos erdőt. Egy hosszan elnyúló kis erdőt (távolabb, s a menet mozgásával egyre messzebbről). Szélén – a távolságtól kicsinyen, s egyre kicsinyebben, de azért jól kivehetően – civil ruhás férfi áll kiskabátban, hajadonfőtt. Szemén fehér kötés. Körülötte mozgolódó katonák. Egy puskás alak utolsónak fut a csoport felé.
Teréz hangja:
– Olyan sokan voltak körülötte, mégis mennyire egyedül volt!
A jelenet egészen a kép alsó sarkába kerül.
A futó katona is megérkezett.
Új koronáit mutatja az erdő. A kora délelőtti nap fehéren, szúrón a kép szélén.
HATÁROZOTT, időben is észlelhető váltás. Dél van. Nemrég maradt el egy tanya, kétoldalt a göröngyös földek mögül idelátni a fehér és lapos házakat. Középen magasan emelkedő országút szemből. A vonulás zaja most hatalmas, de az emelkedőtől még semmit se látunk.
Teréz hangja:
– Mindannyian egyedül voltunk!
A dombháton, a zajból váratlanul biciklista emelkedik ki. Nem néz hátra, némán karikázik szembe, s egy pillanatra – mielőtt eltűnne – elfoglalja az egész vásznat.
Az emelkedőn föltűnik a menet. Egyetlen fújtató massza. Ideérnek, túlcsapnak, s följutnak az újabb hullámok.
Teréz hangja (apatikusan):
– Egészen egyedül.
Pillanatra látni őt is, öccsét is, de őket is csak egy pillanatra, akár a többieket. Mind némák. Léptük most már csak heves botladozás, fáradtságtól súlyos és ügyetlen hulladéklárma. Mintha csukott dobozban forgatnák, forgatnák ájulásig e zsivajt.
Ez a kép egyformán mindenkié a menetből.
– LACIKÁT utoljára Pilsenben láttam, mielőtt rácsukták a vagonajtót! – Teréz szavaira a sorra következő kép alulról, mintegy a menet lába alól merül fel, s meglep beálló mozdulatlanságával.
Szélesre tárt marhavagon ajtajában összezsúfolt, természetellenesen passzív gyerekek. A nyílás szabályos négyszög, melynek túlsó oldala is nyitott a szabadba. Messziről olykor tisztán hallható egy vasúti megafon. A gyerekek némák. Sapkájuk is, kabátjuk is tépett, a rettentő présben karjukról-lábukról, semmiről se tudni, hogy mi, hol és kié? Csak az arcuk, a portól és fáradtságtól éles arcuk van a helyén. Azaz mégis mozognak, de csak annyit, amennyit gyerek még a vesztőhelyen is.
Teréz hangja, némi szünet után:
– Ezeréves gyerekek voltak… – (S alig kimondva a szavakat): – Ezeréves gyerekek.
Lacika most éles madárpillantással határozottan szembe, ide néz, majd oldalt fel, a meginduló vagonajtóra, s már el is tűnik mögötte. A tolóajtót rágördítik a kocsira.
A VAGONDESZKÁKKAL bordázott szürkeségben füttyszó, vonatsípolás, meg néhány vezényszóval váltakozó, elnyújtott kiabálás hallható. Közvetlen közelükben megindul, fut-fut egyre gyorsuló ütemben a vonat.
Aztán valóban csak egy pillanatra a visszamaradt novemberi ég.
A ROBOGÓ tehervonat váltakozó felvételekben. (Monoton kattogása a képekkel összefüggően váltakozik, de szakadatlanul jelen van.)
Közben arányosan elosztva Teréz hangja hallható. Fölcsattanva:
– Százan is voltunk egy vagonban!
Futó kocsisor, alulról fényképezett padlóval.
Csaknem kiáltva:
– Aki meghalt, az is állva maradt!
Néma vagonpadlók a zajos kerekek fölött.
Csaknem fásultan:
– Napokon át utaztunk, étlen-szomjan… Napokon át ácsorogtunk a nyílt pályán, szétbombázott állomásokon…
A vonat közben egy pillanatra sem áll meg, s a vonatzaj is folyamatos. Majd a vagonsor elsötétül, s belülre kerülünk a homályos kocsiba. Itt csak a keresztrácsos ablak világít, a mozgó marhavagon arasznyi ablaka. A benti szürkületben mintha mindenki megőszült volna, az összeborult fejeket egyetlen szürke hajtömeg lepi.
Lehajtott fejek az ablak világosságában.
Teréz erővel fölemeli arcát, és kinéz a rácsokon.
Vonuló, teljes méretű képek a rács mögött.
Sorompó, mozdulatlanul könyöklő gyerekkel. Egészen közel kerül a vagonhoz. Amolyan se fiú, se lány kisgyerek. De legalább kiáltana! Vagy intene…
Teréz hangja (némi késéssel):
– Egy gyerek, egyetlen gyerek vette észre a vonatunkat… – Most hirtelen csupa lényegtelen dologról beszél: – De nekem, nekem miért kellett látnom ezt a gyereket…? És épp ezt…?
Mezők, kisváros, a sínekig futó utca, s mintha a vonatba készülne fölugrani, csukott üzletsor lehúzott redőnyökkel.
Gót betűk. Németország.
Teréz hangja (kislányos önkívületben):
– És épp ezt a várost, ezeket az ablakokat?
Alvó kis erkélyek és ablakok.
Majd hirtelen váltással fák szegődnek a vonat mellé.
– És ezeket a fákat… Épp ezeket?
ÉJSZAKAI város közeledik rohanva, veti magát a sínek alá. Lámpák tűnnek fel a sötétben, váltókon fut át a vonat.
Váltás. Alkonyati országút, emelkedő falu. Magányos biciklista egyensúlyoz egy hosszú póznát a vállán.
Váltás. Reggel van? Dél van? Délután? A képek most már nekivadultan zuhognak, következetesen, akár egy hegyomlás.
Mező. Messziről apró parasztok a vonat fele fordulva.
Temető. Magas kőfal. Megszakad, s látni a sírokat, fehér kövek közt a fekete ciprust.
Dübörgés. Templomtorony. Távolról kitisztuló harangszó.
A képsor némán fokozott megismétlése az előző szöveges képsornak. A képek ideje következetlen: dél van, hajnal van, este van.
A vonat lelassít és csendesebb lesz.
Hamuszürke mezők, barna fák.
Esteledik.
Utoljára a vonatot kívülről s a magasból látjuk, miközben szakadatlan sípolásba kezd. És látjuk mindaddig, míg el nem tűnik az ég alján. Végül már csak sípolását halljuk.
HOLDTÖLTE.
Szemből óriási fasor, mely a kép mélyéről indul s jön ki egészen a vászon két széléig. Ott megáll.
Mélységes csönd van.
Minden fény vakítón a hold tányérján marad.
Teréz hangja:
– Megérkeztünk.
A fasor végében kétszárnyú kapu nyílik, s mögötte villanykörték hálója gyullad fel az ásító ürességben.
Egyetlen elnyújtott, vonításszerű vezényszó.
Még egy pillanat csend.
A fasor sötét alja megmozdul.
A nyitott kapun át megindul befelé a menet.
FORDÍTOTT közeli kép: a tábor kapuja belülről. Zuhog be rajta a frissen megkergetett, agyonhajszolt tömeg. Halálra vált arcok a sötét áradat hátán.
Íme a fogadtatás. Német szó, pánik, kiáltozás. Egyeseket kitépnek a sorból. Botütések, kápók, nekivadult kutyák. Megtorpan, s elveszetten zuhog tovább, menekül befelé mindenki.
Magnéziumfények sűrű villanása. Álló és térdeplő katonák.
Fényképez az SS.
A vad lármában láthatatlan trombitákon fölharsan egy német katonamars.
Közeli kép: halott arcok a zavaros áradatban.
A ZENEKAR.
Három sorban, egy háromlépcsős deszkaemelvényen, egy szál pizsamába öltözött KZ-foglyok fújják a gépiesen gyors indulót. Nem nők, és nem férfiak. Kortalan, az éhségtől áttetsző, egészen valószínűtlen pantomimfigurák. (Madárkezek a billentyűkön. Rézfúvók és recsegő kürtök, trombiták. Csukott szemek és óriáspupillák. Éhségtől nagyra nőtt csecsemőfejek.)
Az egyes sorok derékig kiemelkedve a lépcsős állványzaton, esetlenül magas négyszögben állanak. Kívül mindenen, hunyorgó reflektorfényben rendületlenül fújják a trombitát.
Váltás. A sorok tovább zuhognak be a kapun, mintha szenet döntenének vagonból.
Beljebb az udvaron valamit mégis lelassul, talpra bír állni a menet.
Terézt látjuk. A sor szélére került, rábámul a zenekarra, s önkéntelenül megáll, magáról megfeledkezve nézi a zenészeket a fiatalok meghatva-odaadó és pontos szemével.
Váltás. A zenekar még egy-két pillanatig tovább fújja a marsot. Majd a képről a vad trombitazaj egy csapásra lemarad, úgy, hogy a zenekarra ráámuló Teréz se hallja többé a képtelen, oda nem illő zenét, s a hirtelenül némán maradt kép mögött megszólal egy szál láthatatlan furulya panaszos, tagolatlan dallama.
Kis ideig szól a fuvolaszó, tart Teréz részvétének varázslata, miközben „képileg” természetesen semmi változás se történik. A zenekar tovább fújtat, az ujjak a billentyűkön, remeg a cintányér, jár a nagydob pedálja. Mégis: még így is: ez az árva furulyaszó az egyedül adekvát zene.
Öt másodperc? Tíz? Húsz? Aztán megint éles hirtelenséggel visszatér a képre az eredeti, recsegő katonamars. S e visszatérésnek megfelelő pillanatban látjuk, amint a sor szélén megálló, a zenészekre ráfeledkezett Terézt egy futó SS hátulról visszataszítja a sorba, s a menet továbbragadja magával befele az udvarba.
Tovább hallatszik az induló, tovább villannak a magnéziumfények.
Megérkeztünk a történet színhelyére.
VAKÍTÓ csend.
Az újonnan jött foglyok raportja a női láger udvarán.
Hátulról, a magasból fényképezve: mozdulatlanul álló oszlopok.
A sóderos udvar fehéren világít a reflektorok össztüzében.
A gép lefele ereszkedik.
A foglyokkal szemben, félig a fényben, félig már a háttér árnyékában széles, laza folyosót alkotó SS-ek. Kezükben készenlétbe helyezett, rézsút a földnek tartott fegyver, mintha egy bandafőnök szabad elvonulását fedeznék.
Egy-ketten még mindig fotografálnak.
Néma várakozás pillanatai.
Szemből a fölállított oszlopok.
Teréz az egyik oszlop első sorában áll. Minden nő kezében, vállán az utolsó kis motyó, a maradék, mit nem dobált el a hosszú úton. Az oszlopokban most minden egyes ember külön áll, mint gyertyák az Ismeretlen Katona sírján.
Hangos léptek a kavicson. Az árnyékból, az udvar hátsó részéből két altisztnő lép elő. Az egyik középmagas és jellegtelen, a másik nagydarab, férfias mozgású. Magnéziumfény. Az SS-nő „jópofán” vigyorog és szalutál, mint a börleszkek frottírköpenyes Herkulese, mielőtt ringbe lép. Paula a tábor „komikája”. Aztán még egy pillantás, még egy fotó készül róla. Az SS humorizál.
A két nő oldalt feláll, Paula arca sziklává merevedik. Vigyázzt vezényel az amúgy is mozdulatlan soroknak.
Az árnyék felől, a kavicson egészen halk, bátortalan léptek hallhatók. Hosszúnak tűnő várakozás után kiér a világosságra a fegyveresen álldogáló SS-ek közé Ilsa Lehner.
Mozgása bátortalan, azt mondhatni: bocsánatkérő, szabadkozó. Egyenruhában van, de hajadonfőtt, s a cipője is szabálytalanul magas sarkú félcipő. Van benne valami sápadt tétovaság, mintha örökösen szobában élne. Kemény kontyot visel; nyitott kis bőrkabát van rajta. Két keze zsebre vágva. Mintegy mellékesen lépked el a sorok előtt:
– A te csomagod hol van?
Akit megszólít, gyámoltalan öregasszony. Felelne, de csak néma erőlködést fejez ki rettegéstől túlexponált arca. Ugyan milyen pillantás kínozza így meg? A várakozás elviselhetetlen.
– Nem ért németül. – Teréz az, aki mellette áll, s válaszol helyette.
Ilsa Lehner:
– Hol a csomagod, azt kérdeztem.
Az öregasszony arca, szája remegni kezd, kezét mellére szorítja, mintha készülő kiáltását igyekezne elnyomni.
– Nem tudta tovább tartani. Én vettem át a csomagját. – Megint Teréz az, aki közbeszól.
Ilsa Lehner most vele néz farkasszemet. Nem fogja többé elfelejteni őt.
Aztán villámszerűen lerántja az öregasszony mellére szorított kezét, s éppoly váratlanul, sietős léptekkel eltávolodik a foglyoktól.
– Mondd meg nekik, Fritz, milyen ajtó az ottan?
A fiatal SS haptákba vágja magát:
– Alázatosan jelentem, a börtönudvar ajtaja.
– Ismételd meg még egyszer. De nekik mondd, és ne nekem!
Az SS szolgálati pillantással előbb az ajtóra mered. (Balra, a vastag kőfalba süllyesztve, jelentéktelen kis vasajtó. Régi templomkert oldalbejárata is lehetne.) Majd a foglyok felé:
– A börtönudvar ajtaja. – Pihenjbe ereszkedik.
Ilsa Lehner:
– És mondd meg nekik te, Paula, hogy mit illik tudni erről a kiskapuról?
Paula (a kép másik oldaláról) előbb kissé elmosolyodva:
– Ahol most vagytok, az a paradicsomkert. Az a kiskapu meg a pokol bejárata.
Ilsa Lehner szélsebesen Teréznél terem.
– Ti nem azért vagytok itt, hogy erényeket gyűjtsetek magatoknak. – Szünet. – Add vissza a fogolynak a csomagját. – S már fordul is, sétál vissza középre. Paula előtt elhaladva:
– És mondd meg ezeknek azt is, hogy milyen út vezet oda a kapun túlra?
Paula megint mosollyal kezdi. Majd szimplán és brutálisan:
– Széles és rövid út vezet oda.
Ilsa Lehner középre ért. Igazán most látni először az arcát, a szolidság álarca mögött jéghideg, szétdúlt vonásait. Szónokol:
– Mától kezdve nincs többé nevetek. Csupán számok vagytok. A német birodalom szolgái. Aki idekerült, annak… –
A szöveg kifut szájából, mint szokott olykor a híradó- és dokumentumfilmekben, mikor a beszélőtől a szpíker veszi át a szót. Ilsa Lehner fölnagyított arca marad továbbra is a vásznon, pillanatokon belül fölizzik és eltorzul, látszik, hogy megerőlteti hangját, indulatos és fenyegető lesz, nyakán megjelennek az erek, de hangja helyett ismét Teréz szava jelentkezik. Most azonban Teréz is szokatlanul, a gyász és az ítélet hangján szól hozzánk, mint majd a befejezésben.
Teréz hangja a Rekviem magasából:
– Ilsa Lehner!… Hajunkat rövidre nyírattad. Megcsúfoltál… Télvíz idején egy szál ruhára vetkeztettél minket!
– Ilsa Lehner!… Karunkra bélyeget sütöttél.
– Ilsa Lehner!… Mindenünktől megfosztottál!
Zokogva:
– Ilsa Lehner! Mindenkit elvettél tőlünk, akit szerettünk.
Csillapulva, miközben Lehner arca elsötétül:
– Mi valóban puszta számok lettünk.
AZ ELFEKETEDETT hátteret nyersfehérre kopírozott fotók váltogatják. Egyesek kész fényképnek tűnnek, másokon a felvétel, az exponálás valóságos, de többnyire végig fényképszerű pillanatait látjuk. A sorozat: személyazonossági fényképek a foglyokról, szemből és profilból. Mindegyik alján többtagú számsor, a rabok személyazonossági száma, mit felvételkor nyilván a kezükben tartanak. Mindegyikükön csíkos rabruha. Hajuk – egy-két kivétellel – rövidre vagy kopaszra nyírva.
Az arcok vegyesek: nők, férfiak, öregek, fiatalok. Dinári szabású férfiarc szemből, profilból. Húszéves szeplős kamasz szemből, de ő megmozdul, s profilba fordul. Öregasszony csak szemből. Fiatal fiú (vagy lány?) – megnyalja a szája szélét. Hatalmas, erős pillantású szempár egy nagyon ráncos arcból kinagyítva.
Közben Teréz hangja hallható. (Továbbra is képen kívülről beszél, de érezni, hogy most valakihez szól, hogy szavaival is jeleneten belül van. Hangja nem kommentárként a Rekviem „magasából”, hanem közvetlen realitással, mintegy a lágerfotók mögül jelentkezik. Tűnődőn, elbeszélőn, majd kapkodva:)
– Első éjjel azt hittem, nem érem meg a reggelt… Pedig el voltam készülve a legrosszabbra. A legrosszabbra. De ezt!… Hiszen itt még a falak is! Hallasz? Még a föld is!… Nem is tudom, hogy hogy mondjam… – Keserűen: – Nem érdekelt engem többé semmi. Senki és semmi. Érted? Senki! Én magam se léteztem többé!
Közben épp egy némán-keservesen szipogó gyerekfej következik, kezében a kötelező táblával. Neki haja is van, sőt kócos és hatalmas, s kissé félre is van csúszva, mint egy hajas babáé. Képe hirtelen egészen kicsire zsugorodik: most az egész kislány látható, állva, kezében a táblával. A sötét háttér közepében áll, mintha fekete paszpartura lenne fölragasztva, akár egy újságkivágás. Fodros ruha, gombos cipő van rajta. Ugyan milyen messziségben hordanak még ilyen múlt századbeli ruhácskát a gyerekek?
Az újságkivágásbeli kislány megmozdul, s kimegy oldalt a fekete paszparturól. Helyére csíkos ruhás férfi lép. A kép újra megnő, normál igazolványkép lesz.
Férfifej szemből. Láthatóan hunyorog.
Teréz kislányosan fölnevet. Halk, de valódi nevetéssel:
– S el se hiszed… Másnap megláttam a Paula libáját az udvaron… Azt hittem, nem jól látok…
Ismeretlen női hang, Herta hangja vág közbe, érdesen:
– Csak azt ne mondd, hogy angyalnak nézted a Paula libáját. -Az ismeretlen Herta hangja amolyan minden-mindegy hang.
Teréz:
– Hogy angyalnak? Azt hittem, maga az élő Isten követe jött el hozzám, hogy megvigasztaljon… Várjál! Várjál!… Tulajdonképpen be se vallottam magamnak… De én akkor úgy megörültem annak az ügyefogyott, buta madárnak… Megörültem. Így van. Megörültem!
Sírni kezd.
Közben a képek térszerűvé válnak. Lehajtott női fej, férfiarc alulról, három-négy, számokkal átmeszelt gyerekfej.
Álló férfialak. Megfordul. Egy SS vastag ecsettel hosszú festékcsíkot húz a hátára.
Herta:
– Megmondanád végre, hogy mit csináltál?
Teréz:
– Semmit. Semmit se csináltam! Egyik este meghallottam, hogy a gyerekeket elszállítják…
A képek közül most megjelenik Teréz lágerképe. A fotó mozdulatlan, Teréz beszéde viszont egyre izgatottabb lesz.
– Hidd el, te igazán elhiheted nekem! Hozzá akartam átszökni valahogy…
– A vetített fotón ekkor rendellenes dolog történik. A sorszám leesik Teréz fényképe alól s arcát élő, rendkívüli feszültség szállja meg. Szeme kitágul, két tenyerét maga elé kapja:
– Egyedül az öcsémet akartam látni! – Zokogva: – Egyedül őt akartam!
S ezzel megérkeztünk a láger után a láger börtönébe. Éjjel két óra körül van. Teréz térdére borulva sír. A szomszédos priccsen Herta könyököl:
– És Lehner? Gondolod, hogy ő majd elhiszi neked?
Teréz sírástól maszatos, kétségbeesett pillantással:
– De hát mi egyebet mondhatnék neki? – Hirtelen elszánással Herta mellére borul: – Herta, én félek, én kimondhatatlanul félek!
Herta eltaszítva magától, jéghidegen fölragyogó szemekkel:
– De most aztán elég legyen a komédiázásból. Mit gondolsz, nem tudom, hogy ki vagy te? – Ordít. – Hát az vagy te. Besúgó. Az Ilsa besúgója vagy. Te, te szemét!
Teréz teljes erejéből pofon vágja.
Herta arca hirtelen kihűl. Hanyatt vágja magát az ágyon, és hisztériás nevetésbe kezd.
Teréz riadtan eltakarja arcát.
A TÁBOR egyik barakkjában, Teréz szállásán vagyunk. (Alig egy órája, hogy Terézt elfogták, s átvitték az emeletes börtönépületbe. Azóta üres a helye. Priccse körül többen is ébren vannak.) Egy kisfiúsan törékeny lány befele fordulva a barakk belsejébe, ahol örökmécsként egy szál ellenőrzőkörte világít:
– Gyertek csak… – Suttogva int, s öt-hat fej is odatapad az ablakra. – Nézzétek csak, Ilsa Lehner ablaka világos…
A felvevőgép megindul kifelé, s félúton megáll. Távolabb a barakkok felett az egyik emeletes kőház hármas ablaka kristályosan tiszta fénnyel világít az éjszakában.
Őrszem kopog el a barakk előtt. A kis csoport szétugrik, s a falnak lapul. Majd a fiatal lány ismét odatapad az üvegre.
LÜBKE, civil ruhás fiatalember, frissen előhívott fényképeket emel ki a fürdetőből. Asztalán ernyős lámpa ég, élesen megosztva a csupasz, olajfesték ragyogású falakat. Lübke leakasztja az egy szál falifogasról fekete télikabátját, s már felöltözve rakja be a kész képeket a vastag itatósok közé. A villanyt égve hagyja.
A szomszédos hosszú laboratóriumban is égnek a nagy tükörlámpák, de az asztaloknál senkit se látni, mikor Lübke átsiet a termen a leeresztett fekete ablakfüggönyök előtt.
– Róthe! – Hangosabban: – Róthe!
Törülköző kezek tűnnek elő egy félig megnyíló ajtó mögül.
– Lehnerhez mentem, ha keresnének.
Kint hideg, de mozdulatlan éjszaka. Lübke káromkodva megbotlik valamiben. Egy baromfiól. Egy fehér liba felriad, s még sokáig gágog az éjjel csendjében.
Fény csapódik ki az udvarra: Lübke belép Ilsa Lehner pavilonjának ajtaján.
A BARAKKABLAK mellől Márta, a kis őrszem lekuporodik az új hírrel az álmatlanul virrasztó foglyokhoz:
– Valaki a laboratóriumból fölment Lehnerhez.
ILSA LEHNER íróasztalánál ülve a szétteregetett fényképeket vizsgálja. Fölvételek a tábor lakóiról. Teréz homokkal megrakott talicskát tol egy másik fogolynővel. Teréz félig háttal, csajkából eszik egy népes csoport közepén. Egyikük a lány vállán tartja a kezét. Mögöttük kavicsos homokgödör, téli gazzal a tetején.
Csönd van e felvételeken, mintha az Apokalipszis front mögötti életéről készültek volna.
Fogolynők hosszú fatörzset cipelnek. Két SS a földről rángat fel valakit, aki nyilván elesett a teher alatt. Mindenki odanéz. Terézt egészen közelről látni.
S még jó néhány fotó. Ilsa Lehner mindegyiken bekarikázza Teréz arcát. Eltolja magától a képeket. Lübke átveszi és csomóba rázza őket.
Lehner:
– Az az érzésem, hogy most nyomon vagyunk… – Feláll. Megfogja Lübke karját. – Mégiscsak jó dolog, hogy az SS olyan szenvedélyesen fotografál. – Elereszti Lübkét. – Szólj be Helmutnak, hogy riassza a 3-as blokkot. Sorakozó a lágerudvaron.
Lübke indul.
Lehner:
– A börtönudvaron. – Lübke újra elindul. – Lehner: – Pillanatra még! Ébreszd Fresert is, a sorszámok miatt. Különben ezt magam intézem el vele. – Fölemeli a telefonkagylót.
FOGOLYNŐK a barakkablakban. Márta, suttogva:
– Riasztják az SS-t. Sorra világosság.
Arca mellől, az ablakon át látjuk sorra kigyulladni az emeletes pavilonok villanyát.
Némán kivilágosodik az egész lágerudvar.
Éjjeli raport a börtönudvaron. A tetőről négy sarokreflektor vakító, kemény sugárzással tölti meg az udvart. A szirénák épp elhallgatnak. A dermesztő hideg elől fázósan bújnak össze a foglyok a kőpadlós, szűk helyen, keskeny ösvényt hagyva a kétoldali börtönépület bejáratához s a kőkerítésbe vágott, nyitva álló vasajtóhoz. S elöl, természetesen, amennyi helyet egyáltalán lehet, az SS számára. Fritz a sorszámokat olvassa:
– …Sechshundert… acht und neunzig. Siebenhundert… vier und sechzig aus der 7/a. Aus der 8/b. Elfhundert…
A kiszólítottakat Paula a sarokba, a tábor felé nyitva álló kiskapu mellé irányítja. De a rendezés valahogy nem tökéletes. Szűk a tér, Ilsa Lehner mintha nem kapna elég levegőt. Állva kezdi:
– Rövid leszek. Az éjjel elfogtuk a küldöncöt, aki üzenetet vitt az északi lágerba, a férfi foglyokhoz. Az ő ügye lezárult. A fogoly vallomása szerint azok, akiket kiállíttattam, barátai voltak – és bűntársai. Az ő sorsukról később döntök. Annyi bizonyos, hogy köpni fognak. És köpni fog a többi is! De azt nem köszönitek meg. – Föl-alá járkál. Megáll. – Akinek esze van, most beszéljen. – Néma csend. Lehner tovább járkál. – Tudomásom van arról, hogy a táborban összeesküvés készül arra az esetre, ha Németország elveszítené a háborút… – Megáll. Mit is mondott ki? Mindenről megfeledkezve, abszanszban: – Arra az esetre, ha Németország elveszítené a háborút…
Végképp elakad. Az SS-ek arcán kínos zavar. Ilsa Lehner üres szemekkel nézi a foglyokat. A szemüket.
Tízezer voltos pillantások.
Hirtelen őrjöngve kitör:
– Felelj, te polák kurva, ha szólok hozzád!
Találomra kiragad a tömegből egy öreg parasztasszonyt, s nem bírja elereszteni többé. De ez se igaz, mert valósággal kiejti a kezéből.
– Polen! Polen! – mutogat mellére a magára maradt öregasszony. – Nicht verstehn. Polen. Nicht verstehn.
Ilsa Lehner hátracsapott kezekkel a sorok közti folyosót járja. Megáll, mint aki csapdába esett:
– Azt hiszitek, megússzátok? Hogy egyáltalán meg-úsz-hat-já-tok? – Az oszlopokat kutatja. – Vagy azt gondoljátok magatokban, beszélj csak, Ilsa Lehner, beszélj csak! Elvehetted az apánkat, az anyánkat, az életünket! De a halálunkat, azt nem! Az a miénk! Azt magunkhoz szorítjuk és nem adjuk!
– De nekem épp a halálotok kell! Nem az életetek! Nekem egyedül a halálotok kell már! – A sorok közt áll, szinte a foglyok közé keveredve. Kezével félig eltakarja magát. Hisztériás mozdulatlanságban: – Ilsa Lehner, gondoljátok, közönséges gyilkos. De mit is titkolhatnánk mi el egymás elől? Így vagy úgy, ez a láger a mi otthonunk és temetőnk már.
Az SS összenéz. Súlyos zavar és gyanú az arcokon. Őrült volna Lehner? A foglyok is döbbenten állnak.
Ilsa Lehner lassú, lábadozó léptekkel jön előre. Egyedül van. Félszeg, és mintha rövidlátó lenne. Majd ismét űzötten vissza a sorok felé:
– Nem élitek túl, értitek? Nem élitek túl! – Kiabál: – Tinektek kell meghalnotok! Senkiért. Semmiért. Értelmetlenül. Céltalanul. Tinektek kell meghalnotok!
Csend. Valaki leroskad, a többiek fölfogják. Ilsa Lehner tompán órájára néz:
– Reggelig gondolkodási időt adok. Addig itt maradtok állva az udvaron.
Egymagában eltűnik a kapu mögött.
Az SS vigyázzban áll.
HERTA hanyatt fekve a plafont bámulja.
Teréz:
– Bocsáss meg! – Megrázza a karját: – Figyelsz? – Csüggedten: – Nem akartam.
A rácsajtó megvilágosodik. A folyosóablakon át erős fény, sorakozó zaja szűrődik be a cellába. Teréz felszökken és az ajtóhoz áll:
– Hallod?
Herta továbbra is mozdulatlan.
– Hallom. – Fölül. Gonosz kíváncsisággal az arcán: – Ez a Lehnerke. Lehnerkénk munkába állt.
Teréz lehanyatlik melléje a priccsre.
TERÉZ (elhagyatva):
– Herta, mi alig egy órája ismerjük egymást. Én nem tudok rólad sermmit. De te miért gyűlölsz engem?
– Gyűlöl a… – Herta Terézre néz. – Most meg újra sírni kezd!
Teréz csukott, mozdulatlan arcán szabadon szivárognak a könnyek.
– Mondd, Herta, nagyon sokat szenvedtél te itten?
– Itt vagy ott, nem mindegy az? – Szünet. – Szenvedtem? Talán nem is szenvedtem. Mit tudom én?
Most ő az, aki ül, és Teréz, aki hanyatt fekszik mellette.
Herta (nagyon messziről):
– Talán már szenvedés sincsen. Egyáltalán semmi sincsen.
Teréz Hertához, de még inkább saját magához:
– De emlékeid, azok csak vannak? – Az udvarról halkan, érthetetlenül fölhallatszik Ilsa Lehner hangja.
Szünet után ismét Teréz:
– Nekem csodálatos emlékeim vannak! Boldog, nagyon boldog emlékeim… Utcák zaja… Egy fa emléke… Meg hogy milyen is az, amikor kilépek az erkélyre… Vagy a Duna vizének a szaga télen, amikor a híd alá buknak a sirályok! Hirtelen óriási ívben bukórepüléssel a Margit híd alá érő sirálycsapat – de a kép el is tűnik éppoly gyorsan.
Teréz keserű, törött kis arca a priccsen:
– Nem is igaz. Nem vigasztalnak meg. – Képzelete újra megindul. – Őket szeretem! – Szürke fal úszik be egy éjféli folyam hatalmával. – …A falakat… A szobát… Az árnyékokat… A fényeket… – Képek és árnyékos keretek a tovasuhanó tapétán. – Ahol mindannyian együtt voltunk… Most… és utoljára… – Mint aki rátalált az igazságra: – Most és utoljára! – Csaknem kiáltva: – Én sötét mennyországom!
Szabadultan fölsóhajt. A kép megáll.
Teréz háttal nekünk, szobája ablakában.
A függöny mögött keskeny erkély. Üres zászlórúd.
TERÉZ hevesen befordul az ablaktól és megtorpan a szoba közepén. Megijedt volna? Meggondolta magát? Már késő! Sietve fut végig a sötét előszobán a sötét előszobaajtóhoz. Óvatosan leereszti a keresztláncot. Néhány pillanatot vár. Elszántan kitárja az ajtót.
A lépcsőház világosságában félszeg fiatalember tűnik fel. Ő az, aki a menetből ki akarta ragadni Terézt. Lelkesült mosollyal az utolsó fokokat veszi.
Teréz, miközben a fiút beengedi:
– Bocsásson meg, nem akartam, hogy csöngessen. – Beteszi az ajtót. Zavartan, miközben szemben állanak: – Nagyon köszönöm, hogy átjött. – A sötétben hallani lehet a gázóra surrogását. – Talán előremegyek…
A SZOMSZÉD szobában eközben fölgyújtották a villanyt, fénye átsüt az üvegajtó függönyén.
Teréz meggyújtja a sarokban álló asztalilámpát. Arccal a sugárzó ernyő felett:
– Ez a szobám.
A puha fényben képek, cserepek s két aranyos fényű ikon is látható. A földig érő könyvespolc tetején mázas parasztkancsók sorakoznak. Teréz fekhelye fölött üres a fal. Maga a fekhely egyetlen hatalmas puhafehér pokróccal letakarva. Teréz kezével int, mintha vigaszt kellene elhárítania:
– Bocsásson meg, hogy áthívtam. Nagyon szégyellem, de… – Leszegett fejjel szemközt fordul. – Nagyon szégyellem, és arra kérem, hogy… – Fölemeli a fejét. – Hogy felejtse el. – A fiút nézi, de nem néz a szemébe. – Nekem úgy is jó volt, ahogy volt. Én azt is tudtam, hogy maga sose fog… És én nem is akartam… Én azt akartam, hogy…
Mellette megszólal a telefon.
– Nem értem! Igen. Én vagyok.
Kinyílik a szomszédos szoba üvegajtaja. Az ajtóban Teréz apja áll, mintha csupán árnyékból volna összerakva.
– Sajnos, nem tudok. Igen. Talán. Nagyon szépen köszönöm. – A lány a kagylót a helyére teszi. – A rajztanárom volt. Az a kép ottan? Óh, az még két évvel ezelőtt készült. Tavasszal. A nagybátyáméknál. – Félig a könyvszekrény és a heverő közt álló kis fiókos asztalkánál, amely fölé a fénykép föl van akasztva: – Milyen régen is volt! Anyám is élt még akkor.
(Végig ő beszél. A fiút szemből többé egyetlen pillanatra se látni, csak egyszer, akkor is csak a torkát, amint éppen nyel egyet.)
Teréz, egyszerre tökéletesen kimerülten, lesütött szemekkel, háttal a könyvespolcnak:
– Az Istenért, szóljon már valamit! – Kezébe temeti arcát. Leveszi a kezét arcáról. – Nem akartam elmenni, minden emlék, egyetlen szó nélkül! Anélkül, hogy ismertük volna egymást! – Fölnéz. Nyakig fölgombolt kötött ruha van rajta. – Éreznem kellett, hogy számítanak, hogy várnak rám! – Könyörögve magyaráz: – Tudnom kellett! – Végképp elcsöndesedve: – Bocsásson meg…
A fiú hirtelen meg akarja csókolni, de Teréz kiszabadítja magát. A fiú megcsókolja Teréz kezét.
– Nem, nem! És most menjen. Nagyon kérem, hogy menjen el! – Sírva fakad. – Hát nem érti? Holnap hajnalban indulunk! – Zokogva: – Hát nem érted? Azt akarom, hogy menj el! Menj el! Menj el!
Arccal a könyveknek borul.
TERÉZ kinyitja a konyhaszekrény ajtaját. Rézkannában teavizet tesz fel, leoltja a villanyt, s a konyhaszéket a tűzhely elé állítja. A gázláng bevilágítja arcát.
AZ EBÉDLŐBEN ég a nagylámpa; középen abrosszal megterített asztal. Vékony kis öregasszony ezüstkanalat szed ki a fiókból, s a teáscsészék mellé rakja, miközben széktől székig vándorol. Ő az, akit a fiatal katona a deportálás reggelén holtan talált ágyában.
TERÉZ kezet mos a fürdőszoba csapja alatt. Öccse szótlanul, lesütött szemmel áll mellette, s a mosdókagyló lefutó vizét bámulja. Teréz átadja a szappant, s föltűri a gyerek kézelőjét. A kisfiú vakon nyúl a vízsugárba. Teréz kezet töröl, s a ruha másik végét Lacikának hagyja. A lassú kis kezeket végül is ő veszi kezébe, s törli meg a kendő alatt.
TERÉZ tálcán behozza a teát, s körbe járva az asztalt, a csészékbe tölti. Először nagyanyjának tölt, utána öccsének, aztán az apjának, utoljára magának. A teáskannát az asztal közepére teszi. Senki se szól. A kenyérkosár érintetlen.
NAGYANYA gyerekmagasságban ül az asztalnál. Kezében reszket a csésze, tányérjára eresztve próbálja megállítani. Teréz fölébe hajolva, anélkül hogy a csészét elvenné tőle, megitatja.
APA fölhúzza óráját. Az ebédlő és dolgozószobája közt áll a félig nyitott szárnyasajtóban. Nála sötét van, csak egy gázkandalló világít a szemközti falon. Fölötte falióra, ehhez igazítja óramutatóját. A lányszoba és az ebédlő után apáé a harmadik, közösen egybenyitható szoba. Az ablakfüggönnyel behúzott üvegajtók rendesen csukva vannak.
TERÉZ leszedi és üresen hagyja az asztalt. Még mind a négyen itt vannak az ebédlőben. A csendben csak nagymama végzi utolsó kis szertartásait. Ágya a szoba sarkában áll; szétteríti rajta és elegyengeti a lepedőt. Fölrázza a párnát, s mellére fogja a vánkosát. Mindenki csak őt nézi, senki nem segítene neki. Meggyújtja ágya felett a villanyt, s az asztal felett eloltja a nagylámpát. Ágya nyíltan föltündököl a sarokban. Háttal elébe állva csak most pillant föl először a többiekre. Nézése éles és tiszta, egyedül a tartása fáradt és befejezett. Két karját maga elé eresztve áll. Hagyják magára. Szeretne lepihenni.
TERÉZ ruhástól hanyatt fekve a pokrócán. Fény csak a szomszéd szobából sugárzik; nagymama égeti a lámpáját. A szobában másodszor szólal meg a telefon. Teréz először nem érti, majd:
– Hová? De hisz ez lehetetlen… – Megint szólni akar, de aztán csak egyre tehetetlenebbül hallgat. – Mert nem hagyhatom itt őket. – S egy újabb unszolásnak engedve, nagyon csöndesen: – Akkor talán igen. – És megint kétségbeesetten, most már végképp kétségbeesetten: – Nem. Nem! – Eltartja magától a kagylót. Sír. Visszateszi a kagylót a helyére. Bénultan áll a készülék felett.
AZTÁN, mintegy rövid kábulatból riadva nyit be a telefon mellől az ebédlőbe:
– Szóltál, nagymama?
– Igen, drágám, az orvosságomat. Nem tudok elaludni.
Teréz a másik sarokban kihúz egy fiókot. Az öregasszony, anélkül hogy odanézne:
– A középsőben.
Teréz a sárga, jódszínű üveget az éjjeliszekrényre, a pohár víz mellé állítja. A párnán, a képtelen romok alatt mintha egy gyerek, mintha egy hajadon lány feküdne. Teréz lehajol és megcsókolja. Most meg az öregasszony kapaszkodó két karja nyílik meg érte, s húzza le magához a párnára.
TERÉZ, mintha menekülne, s nem tudna kijutni a lakásból, kapkodva újabb ajtón nyit be. Most a gyerekszoba ajtaján. A szemközti falon égve hagyott állólámpa, alatta az alvó, kivilágított Lacika. Kivilágítva és elfeledve.
Hatalmas ez az éjféli gyerekszoba, hatalmas és boldogtalan. Teréz fölkapja az érintetlenül maradt ágytakarót és beburkolja vele a kisfiút. Leoltja a lámpát, s észre se veszi, hogy menekül. Kezéből hangos dörrenéssel fut ki az ajtó. És még csak vissza se megy, hogy megnézze, fölébredt-e a gyerek?
VÉGIGFUT ismét az éjféli előszobán a csukott előszobaajtóhoz. Valamivel előtte meglapul a falnál. Most közvetlenül a feje felett surrog a gázóra. Észre se veszi, hogy nyitva a fürdőszoba ajtaja, csak a fogasra kikészített csomagokat, szöges botot meg hátizsákot látja a kicsapódó fényben. Másodszor is leereszti vigyázva a keresztláncot, s utolsó erejével kinyitja az ajtót. Odakint egy szál körte világánál az üres lépcsőház, akár a tányérba fagyott étel.
LÁBUJJHEGYEN, nyújtott léptekkel osonna vissza a szobájába, de fele úton gyökeret ver a lába. Az éjféli fürdőszoba hófehér ragyogásában apa a tükör előtt áll és borotválkozik. A síri csöndben tisztán lehet hallani szakálla sercegését. A magányos férfi most lehúzza a késről a habot, a kagylóba veri, s vizet ereszt rá. Teréz alatt megreccsen a padló, s a fürdőszoba elé repíti. Egy szót se szólnak, csak egyre mélyebb és nyíltabb tekintettel nézik, kutatják, fürkészik, hívják egymást. Apa szájából különös kis hang tör elő, s megindulnak arcán a könnyek, le-lecsorogva a szappanhabba.
Teréz a mellére veti magát.
TERÉZ szobája közepén áll, még egyre szipogva a sötétben. Már a szomszéd szobában se ég a villany, csak kintről világít be a téli hold fénye. Örök kíváncsisága állítja tükre elé. Először a sötéten át nézi magát, az ezüst visszfények közt elidegenedett mását. Majd lámpát gyújt, s az ernyőzött fényben fürkészi szétdúlt vonásait. Valóban lehetséges volna az, ami történik vele?
Másnap reggel ebben a tükörben fésülködött a fiatal katona.
Teréz háta mögött csörömpölve szólal meg a telefon.
TERÉZ, lehalkítva hangját:
– Nem haragszom. De nagyon kérem, ne hívjon föl többet. – Készül letenni a kagylót, de megáll vele. Figyel. Nem lehet nemet mondania. Engedékenyen: – De csak ha megígéri, hogy nem szól hozzám. – Lerakja a kagylót, és leoltja a villanyt.
A túlsó ház szemközti ablakában is leoltják a lámpát.
Teréz kiszalad az előszobába, s kabáttal a vállán jön vissza. Közben a szemközti ablakot már kinyitották, s megjelenik benne az ismerős, névtelen fiatalember. Teréz is kinyitja az erkélyajtót, s hangtalanul kilép rajta. Nem megy a kőkorlátig, inkább megáll az erkély közepén. Mélyet lélegzik a jeges levegőből, s úgy is marad, egyenesen állva a zászlórúd mögött. Először a fiú felé néz, de nem a fiúra. Aztán fölfelé, a holdfényes felhők alatt vágtató ház fekete párkányára, s lecsukja a szemét.
Közelében megszólal ugyanaz a furulyaszó, amely a KZ-zenészeket siratta.
MÉG RAJTA a nagykabát, mikor a sötét lányszoba közepén két görcsös kar fonja át.
– Ne hagyj el, Teréz, ne hagyj el!
Lacika sír, tapad hozzá.
TERÉZ hanyatt fekszik a sötétben, nyitott szeme a mennyezeten. Árnyak és fények a plafonon.
Teréz lámpát gyújt az ágya felett. Mellette kitakarózva alszik Lacika.
Teréz a falat bámulja, ágya fölött a hosszú, függőleges repedést. Megérinti a kezével.
Ismét elolt, s próbál megmaradni a sötétben, aztán hirtelen kényszernek engedve fölkel, s kitárja az ebédlőbe nyíló ajtót, s az ebédlőből apa szobájába vezető ajtónak is mind a két szárnyát. De a küszöbön nem lép túl. Az egész lakásban csönd van és sötétség, egyedül az utolsó falon lobog a gázkandalló lángja. S a kandallónak dőlve ott ül apa. Árnyékban ül, alig látni őt, csupán nadrágja szára világít élesen. A szobában megszólal egy parancsoló férfihang:
– 563-as! Készülj fel. Velem jössz.
De apa és lánya továbbra is csak egymást látja. A falióra hármat üt. Teréz megfordul lassan, s megindul visszafelé a szobákon. Az egybenyíló sötétben tisztán hallani a falióra ketyegését.
TERÉZ rabruhában vonul végig a börtönfolyosón. Mögötte a fiatal SS, Ilsa Lehner közvetlen beosztottja. Balra cellák, de a foglyok közül csak egy-két arc az ajtóban. A rácson át beverődik a kinti reflektorok fénye.
– Du! – A fordulóban az SS megáll, s Teréz is a lépcsők tetején. Kartávolságra vannak egymástól. Teréz lesüti szemét a képtelen vágy előtt. Halottan se lehetne élettelenebb. Nyakán vadul lüktet az ér. – Los! – kiált rá az SS, anélkül hogy megérintené.
HERTA egyedül maradt. Ágya alól elővesz egy cigarettásdobozt, s készül rágyújtani. Az ajtóban megjelenik Rudi. Herta, felkelve ágyáról, cigarettával a szája előtt:
– Adnál tüzet? Kifogyott a gyufám.
A fiatal őr válasz helyett benyit a rácsfal ajtaján, s magához húzza a lányt. Eltűnnek a cella belsejében.
AZ UDVARON a több száz fogoly topogása, akárha magot ráznának egy óriási szitán. Teréz most ér ki a börtön elé. Az éles fénytől elvakítva megtorpan, s szinte szégyenkezve kel át a didergő foglyok kordonán.
– Teréz! – Már a kijáratnál van, mikor a foglyok közül a kis Márta rákiált. Teréz épphogy fölnéz rá, s már el is tűnik a kisajtóban.
ILSA LEHNER íróasztala mögül, Teréz személyi lapjáról fölpillantva.
– Teréz volt a neved? – Az asztalon Lehner fiatalkori fényképe, s egy ébresztőóra áll.
Teréz:
– Igen. Nagyanyám után…
– És az apád?
Milyen szép fiatal lány is volt Lehner! Az óra negyed négyet mutat.
– Mi volt az apád?
Teréz nagyon csöndesen, a szoba közepéről:
– Orvos.
– És te?
Mi is volt ő?
– Festőnövendék voltam.
HERTA ÉS RUDI ölelkezve a priccsen. A sötétben tisztán kivehető kopogás. A falimorze.
Herta, felkönyökölve az ölelésből:
– Hallod? – Fülel. – Beszélnek.
Rudi, miközben fekve marad:
– Hadd beszéljenek. – Visszahúzza magához a lányt.
LEHNER, fölemelkedve íróasztalától:
– Üljön le!
Egy virágos fotel áll az íróasztallámpa lecsapódó fényében. Teréz leül a szélére. Ruhája kivágása alól előtűnik gyerekes nyaka, s kis darabon a háta meg a csupasz válla. Lehner rágyújt, s némi habozás után Teréz felé nyújtja a dobozt. Teréz fejét rázva, zárkózottan és csöndesen:
– Köszönöm.
Várakozón ül. Csúf és gyönyörű, akár egy fiatal űzött állat. Arcát gyermekivé teszik, áhítatossá a durva pórusok. Lehner a dobozt az asztalra dobja és sétálni kezd a fénnyel és árnyékkal megosztott szobában.
– Teszek magának egy ajánlatot. – Tagoltan és hangsúllyal kezdi, és később figyelmetlenül elereszti a szavakat, s végül is elakad. – Találkozhat az öccsével… ha közli… a megbízói nevét… És a tervüket… – Megáll. – Bocsánat. – A tapétaajtóhoz megy, s kinyitja. A fény a szobából bevilágít a szűk mosdófülkébe, a mozdulatlan, száraz vízcsapra.
Lehner zavartan visszatéve az ajtót, figyelmetlenül, udvariasan, még mindig az ajtó előtt állva:
– Sose zárom el rendesen. – S föleszmélve: – Mi az, rosszul van? – S közönséges dühvel: – Állj fel!
Teréz végeérhetetlen lassúsággal föláll. Ajka mozog, de hang csak nem akar a torkára jönni. Egyetlen üres sóhajjal:
– Megöltétek az öcsémet.
És kívül mindenen, sötéten, valósággal dideregve:
– Ha élne, te már rég a halálával zsarolnál engem. – S a beálló csöndben: – Kárhozott lélek maga, Ilsa Lehner.
Lehner mellen ragadja, de többre nincs ereje; Teréz most már egy ítélkező gyermek, s egy halott szabadságával beszél:
– Nagyanyám azt mondta egyszer, az embertől mindenét el lehet venni, mindenét, egyedül a halotti ingét nem. – S közvetlen közelről: – De maga azt is elvesztette.
Lehner most végre szólni bír:
– S te, te talán nem?! – Mosolyogni próbál.
Teréz (megszállottan):
– A mi legszebb halotti ruhánk, Ilsa Lehner – (s az áldozat egyszerűségével): – a mi mezítelenségünk. – Lelöki magáról Lehner kezét. Kihúzza magát. Most valóban olyan, amilyen az orléans-i lehetett.
Ilsa Lehner, még egyre Terézre meredve, kapkodva az ajtóhoz rohan. Szinte kiált az előtte álló SS-ért:
– Kurt! Kurt! – Elfúló hangon: – Azonnal hívd Reinert.
Kurt:
– Beszélt?
– Hívd Reinert!
VISSZA a börtönbe. Páros léptek a kavicson. Emeletes kőpavilonok, hosszú sor deszkabarakk. Terézt most egy középkorú civil kíséri. Puha és figyelmetlen a járása, s nem is a lány mögött, hanem szórakozottan előtte megy. Az ól sarkában ő is megbotlik, akár az előbb Lübke, de ő nem káromkodik, csak Paula libája riad fel most is, hangos gágogással.
LÉPTEIK után csak még üresebb az udvar, még némább a kerítés dróthálója. A drót mögött feketén hallgató erdő. Valaki áll a fák között. Futás közben a holdfényben megvillan csíkos rabruhája. Mintha álomban cselekedne, simul a dróthoz, s átbújik alatta. Egy férfi. Fölemeli és visszahajtja a hálót.
BELÉPVE a börtönudvar ajtaján, Terézék mintha jéggel fűtött kemencébe nyitnának. A foglyok most már nem topognak. Lehunyt szemmel, szorosan egymásba karolva ringatóznak, s csak pillantásukat küldik a Reiner hátában megjelenő Teréz felé. Egyedül a kis Márta éled föl ismét, s szalad utána a kapu mellől, tapasztja arcát Teréz hátára:
– Szeretlek!
Teréz meg se fordulva, szelíden kibontakozik az ölelésből. Az udvaron zavar támad. Egy kápónő fut lélekszakadva feléjük, s nekiesik Mártának. Paula ordítva letérdelteti a foglyokat. Teréz, a térdeplő foglyok közt áthaladva eltűnik Reinerrel a börtönépületben.
A BEJÁRATI folyosóról Teréz, akit Reiner a kapuban maga elé eresztett, épp megindulna a lépcsőn fölfelé, mikor Reiner utána nyúl, s visszatartja az alagsorban. Kinyit egy ajtót, s belépteti rajta a lányt. Az ablaktalan, zárt helyiségben egy alacsony, hosszú padkáról pulóverre vetkezett kápó emelkedik fel, öléből félrerakva a kabátot, a tűt meg a cérnát.
Az ajtó becsukódik mögöttük, de a kép csak nem mozdul, aztán hirtelen odatapad az ajtóra. Kívül a folyosón, mintha szavait a csukott ajtó hátára írná, hosszú szünet után ismét a „Rekviem Terézének” hangja szólal meg:
– Végképp egyedül.
HERTA cigarettázik. Mélyeket, lassúkat szippant. Szeretkezés után van. A közeledő zajokra is alig akar föleszmélni. Végül sietve eloltja a tüzet, s maga alá rejti a csutkát. Tovább készül feküdni, de aztán mégis fel kell ülnie. Arcán csodálkozás és megütközésféle.
A szomszédos priccsre eszméletlenül esik le Teréz. A két nő egyedül marad. Herta ujjával megérinti a lány haját, homlokát, hajjal benőtt fiatal halántékát.
– Herta! – A rács mögül Rudi néz be. – Lehner telefonált. Majd én átkísérlek. – S hangosan: – 2523-as!
Herta egykedvűen megindul előtte.
LÜBKE ásítva nevet:
– Ennek? Lefogadom, hogy ennek még életében nem volt dolga férfival! – A laboratóriumban ül, egy falnak állított széken. Álmosan, nagykabátban, fölhúzott térdekkel, készen az indulásra.
Róthe, a kabátját húzva:
– Állítólag készülnek kiüríteni a tábort. Azért olyan ideges.
Lübke:
– Szerintem más a baj. – Róthe néma tekintetére: – Fél.
Róthe:
– Fritz azt mondja, az éjjel közönséges gyilkosnak titulálta magát. Szerintem Lehner… – A homlokán mutatja, hogy mire gondol.
Lübke:
– Fél.
Róthe, miközben sorra leoltja a villanyokat:
– Hát, az biztos, hogy…
Lübke is feláll. Már csak egyetlen lámpa világít az asztalon.
– …nekünk könnyebb dolgunk van.
– …Mi csak, ugye, közönséges laboránsok voltunk. – Két karját szabadkozón kitárja.
Lübke:
– De hol?
Róthe nevetni próbál, miközben félig leereszti karját:
– Vérkép, szerintem, mindenütt csak vérkép.
Lübke (még mindig Lehnerre gondolva):
– Fél.
HERTA, Lehner előtt állva:
– Pedig amúgy beszédes, de arról, hogy… Arról nem vall be semmit. – Vállat von. – Nem tudok mást mondani.
Lehner járkálni kezd, s megáll:
– Mit valljon be, ha egyszer semmit se csinált!
Herta döbbenten:
– Megkínozták…
Lehner hidegen közbevágva:
– Ez nem rád tartozik! – Sétál. – Holnap visszaeresztem a táborba. Menjen a fenébe! Itt vagy ott. Nem mindegy? – Tovább sétál. – Huszonnégy órán belül visszaeresztem. – Indulattal: – Magára marad, akár egy… – Hertához sietve: – Nem rólad. Róla fogják hinni, hogy… – Izgatottan visszamegy az asztalához. – Te többé ne is törődj vele!
Kezét figyelmetlenül Teréz lágerlapjára teszi. Megpillantja Teréz fotóját. (Tűnődve, csöndesen:)
– Pimasz kis ringyó! Szabok én neked halotti inget.
Int Hertának, hogy mehet. De az nem mozdul. Lehner, mint aki megértette, az ablak melletti huzatos szekrényhez lép, majd kihajolva az ajtó mögül doboz cigarettát dob a lánynak. Herta elkapja, és elmosolyodik. Lehner még egy dobozt hajít hozzá. Herta vigyorog. Aztán még egyet. A lány meglepődik. Még egyet. Herta megijed. Hisztériásan az ötödiket! A hatodikat! Ilsa Lehner nevet. A hetediket! Herta leereszti karját. Az utolsó doboz a földre esik.
– Vedd fel!
A lány mozdulatlan.
Lehner eszelős dühvel az arca előtt:
– Hát még te is élsz?! Még te is?! – S még egyszer, miközben Herta sietve lehajol: – Még te is!
De Herta nem érdekes. Egy-két pillanat elég, hogy Lehner megnyugodjék. Hűvösen, már az asztalától:
– És a többiek mit beszélnek?
Figyeli Hertát, mégse veszi észre rajta az újabb árnyékot.
Herta:
– Ma egész éjjel hallgattak.
LASSAN befelé mozgó szobafal. Az ablakban senki. A kép megáll az ablakban. Az ablak mögött a tábor látképe: barakktetők a szürke holdfényben. A szobában Mozart Rekviemje szól. Róthe a rádió előtt kuporog, kérdőn pillantva hátra Lübkére.
Lübke még mindig kabátban ül. Lefekvés előtt pillanatra beugrott Róthéhoz, s itt ragadt nála. Mellette az asztalon üveg és konyakos pohár. A kályha kihűlt, a szobában hideg van. Mindketten isznak. Lübke lassan int, hogy tovább. Összezavarodik a Mozart-zene. Egy lassú táncszám. Róthe, felemelkedve:
– London.
Lübke, mereven:
– De hol?
Róthe hatalmas, lassú szabadkozással széttárja mázsás karjait. Valamit mondana. A rádió megzavarodik. Üres lárma. Morzejelek.
Lübke részegen előkotor a zsebéből egy fényképet. Téli gazok, kopasz fák előtt fogolynők. Az előtérben Teréz, tintával bekarikázva. Lübke fölpillant Róthéra. Mit is mond Róthe? Mit is akart ő Róthénak mondani?
– Fél! – mondja végre Lübke Róthénak.
HERTA elereszti keze közül Teréz eszméletlen fejét. Döbbent, egészen apró sikollyal fölfedezi Teréz két megkínzott keze fejét. Az ajtónak rontva:
– Vizet! Vizet! – Esztendők megtalált kétségbeesésével: – Vi - zeeet!
Az ajtóban sietve föltűnik Rudi, s bead egy csajka vizet. Suttog:
– Megőrültél?! Hallgatsz?!
Herta megmossa Teréz kezeit, arcát. Teréz föléledve, Herta szemébe, messziről:
– Nem akartalak… – Visszahanyatlik. Hánytorog. Susog, beszél magában. Herta a lány száját lesi.
– …Ahol együtt voltunk utoljára… – Teréz folytatná. Küszködő szünet. – Ha visszatartom a lélegzetem, még a repedést is látom a falon!
Lélegzetet vesz. Premier plánban: egyetlen függőleges, mozdulatlan repedés. Nincs mérete. Hosszában megnyílt kontinens is lehetne. A repedést némán, mozdulatlanul tartja Teréz visszafojtott lélegzete. Megérinti kezével. Keze alatt most a rabruha ujja van. Leejti a kezét.
A repedést elereszti Teréz sóhaja.
– NEM TUDOK többé visszatalálni! – Teréz csukott, kimerült kis arca a priccsen. Herta végre beszélhet hozzá:
– Ne félj! Figyelsz rám? Holnap visszamehetsz a lágerba! – Nézik, s hirtelen átölelik egymást. Teréz különös, lázas éberséggel:
– Láttad a fényképet? Az asztalán?
Herta megérti, hogy kire gondol.
Teréz:
– Ha akkor találkozunk, akár barátnők is lehettünk volna…
Herta:
– Én utálom őt.
Teréz:
– Szép lehetett fiatalon.
Herta, miközben segít Teréznek fölülni:
– Ne beszéljünk most Lehnerről.
Teréz, fejjel a falnak támaszkodva:
– Nem enged vissza többé.
– De visszamész! Nekem elhiheted…
Teréz lehunyja a szemét.
– Ezt csak én tudom – (egészen csendesen:) – és ő tudja. – Még mindig csukott szemekkel: – Herta! – Megfogják egymás kezét. – Most már azt is tudom, hogy az utolsó esténk, a régi lakásunk… – Szünet. – Ezek a hideg erdők… A homokbánya… A téli gazok a barakk előtt. Ez az én otthonom már! – Hevesen: – Üresség van mögöttem! Tökéletes üresség.
TERÉZÉK elhagyott lakása. A lányszobában szól a telefon. Valaki mozdul a sötétben, s meggyújtja az ágy fölött a villanyt. Hálóinges fiatalasszony ül fel az ágyon, a hirtelen világosságban.
Valaki szitkozódva megbotlik a szomszédos ebédlőben, aztán ott is fölgyullad a lámpa. Álmos férfi nyit be az üvegajtón. Alig szól, épphogy dadog valamit a készülékbe. Pizsamája felett szétnyílik nagykabátja.
Az asszony árnyéka feketén átrepül a padlón.
Novák megsemmisülten leteszi a kagylót. Fölnéz az asszonyra, aki közben már pongyolát vett magára, s szemközt áll vele a szoba közepén.
– Egy szót se kérdezz! Félóra múlva indulunk. Most pedig csomagolj!
Az asszony szó nélkül megindul a nyitott ebédlő felé. Már az ajtóban van.
A férfi:
– Boldog vagy?
Az asszony megáll, mint akit golyó ért. Megfordul és visszajön. Némán, tébolyodottan nézik egymást.
– Boldog vagyok. – Egészen halkan: – Mert nem születtem se tolvajnak, se…
Novák megragadja és az üvegajtónak taszítja. De az asszony nem hallgat el, a némák őrületével folytatja:
– Nekem csak az enyém kell! Egyedül az enyém! – Szemét körbejártatva a képhelyektől sebhelyes falakon: – Kik éltek itt? Mit vétettek neked? Egy nyugodt éjjelem nem volt tőlük. Semmi se volt itt az enyém! Mindent mintha kiszedtek volna a kezemből! – Megindul a fal mentén. – Engem ezek a falak égetnek. Nekem itt nincsen otthonom!
Az ebédlőben, a halott nagyanya ágyán keservesen fölsír egy kisfiú.
Az asszony a tehetetlenek erejével a férfinak ront. Belekapaszkodik a férfiba.
– Boldog vagyok! Boldog vagyok!
ILSA LEHNER hideg vízzel lemossa arcát a csapnál.
Mintha most látná először a törülközőre ütött KZ-pecsétet.
Nézi magát a mosdótükörben.
Áll a szobája közepén, mintha valakihez szólni akarna.
Magára kapja kabátját, s kisiet, nyitva hagyva az ajtót, égve felejtve a villanyt.
A LÁGERUDVAR kihalt. A holdfénytől kettészelt salakon, az árnyék felől halk, tétova léptek közelednek, Ilsa Lehner kiér a holdsütésre.
HOSSZÚ, nyújtott léptekkel megy a drótháló mentén, a több méter magas földhányáson, mintha félálomban járna. Egy kutya szegődik melléje, s ugrál föl rá. A háló túlsó oldalán feketén hallgató erdő. Az előbb itt surrant be a férfitáborból jött ismeretlen fogoly.
LEHNER megáll. Alatta a sötét lágerudvar közepe, akár egy kivilágított teniszpálya. A sötétből két árnyék szalad elő, Lübke és Róthe. Lübkén télikabát van, Róthe egy szál ingben. Mereven, hangtalanul kergetőznek, megállnak szemközt egymással, s szétfutnak a világoson. Róthe visszahull a sötétbe, s lármásan ledöntve valamit, elhallgat.
Lübke egy helyben állva széttárja karját, s kifut a fényből, ellenkező irányba.
A BARAKKOK közt Lehner, mintha maga is megszédülne, falnak támasztja homlokát. Lába alól fölvesz egy kavicsot. Fölírja vele nevét a barakk deszkafalára:
Ilsa Lehner.
Arcát a nedves szálkáknak szorítja.
TERÉZ nyitott szemmel, fejét a falnak támasztva, mozdulatlanul:
– Ide vagyok zárva mindenestől! – S egy álmodó józanságával: – Ezentúl csak fogoly vagyok. Semmi más, csak fogoly…
Herta, aki idáig hallgatott, itt hirtelen Teréz fölé hajol:
– Teréz, meg kell hogy mondjak neked valamit. De ígérd meg, hogy nem vetsz meg érte! – Elnémul. – Én…
A cellában világosság támad. Ilsa Lehner nyit be az ajtón.
Int, hogy maradjanak. Fáradtan leül Teréz lábához, cigarettát vesz elő, rágyújt.
– Ugye megmondtam magának, hogy ne gyűjtsön erényeket.
Herta fölhúzódik a sarokba. Teréz, anélkül, hogy megmozdulna:
– Tudtam, hogy nem felejtett el. – S később valamivel: – Én is sokat gondoltam magára.
Lehner arcán feszült kíváncsiság támad. De nem. Tekintete állva marad.
Teréz:
– Meg akartam ismerni magát. De nem mertem. Féltem.
Lehner:
– És most már nem fél talán?
Teréz:
– Most már nem félek.
KICSAPÓDIK Ilsa Lehner nyitva hagyott szobájának ajtaja. A küszöbön fehéren és feketén a holtrészeg Lübke. Az íróasztallámpa fényében Lehner fiatalkori fényképe. Teréz lágerlapja, egy ébresztőóra és a telefon.
A mosdófülke ajtaja is nyitva. Lehner most valóban félig zárta el a csapot. A víz hangosan csepeg a kagylóba. Lübke bénultan, irtóztató erővel megfeszül, de képe csak nem akar eltűnni a nyitva álló fülke tükréből. Az ébresztőóra éjjeli négyet mutat. Lübke ezt a kotyogó valamit vágja a mosdóba, hogy csönd legyen, hogy eltűnhessen végre valamerre!
KÖZBEN Lehner már a folyosóablakba állt. Háta mögött most kinyílik a rácsajtó. Lehner, mintha álomban volna, meg se lepődik, csak épphogy hátranéz a zajra. Teréz jött ki utána a cellából. Ő is az ablakba áll, Lehner mellé, a másik sarokba. Valamit még be kell fejeznie.
– Van egy emlékem, amiről azt hittem, sohase fogok beszélni. Én magam se gondoltam rá soha. Akkor történt, amikor kihoztak Németországba. Egy pályaudvaron megállították, és nem engedték be a vonatunkat. Nagy város lehetett, mert hatalmas volt a pályaudvar, és rengeteg sínpár futott rajta keresztül. Egy órája is állhattunk a sötétben, mikor a bent álló szerelvényeket is mind kitolatták. Messze voltam, de szemből tisztán láthattam mindent.
Teréz arcán látni, hogy látja is, amit mond. Hogy csak azt látja. (Mondatai közt mintha nem lenne pont. Mintha pontok helyett csupa vessző volna.)
– Megszólalt a jelzőharang, mire mindenki futva eltűnt az állomásépületben. Egyedül a főnök maradt a kihalt peronon. Az állomást végig kivilágították. Az elsötétített városban egyedül ez a nyitott üvegcsarnok ragyogott kísértetiesen.
– Az épület ablakain, sorra az összes emeleten behúzták a függönyt.
– Az állomásfőnök kiállt az üres peron közepére és szalutált.
– A bejáratban föltűnt egy vonat. Nem emlékszem a zajára. Talán nem is volt hangja. Összesen három kocsiból állott, de azok közül is csak az egyik volt kivilágítva. Nem tudom, hogy lassan vagy sebesen ment-e? Mikor elém ért, nem tudom, hogy messze volt tőlem vagy közel hozzám? A kivilágított kocsiban katonák álltak. Egyedül ő ült az asztalnál egy térkép fölé hajolva. Lehetetlen volt nem megismernem! Ő volt az. Embert nem láttam még ilyen csupasznak. Ilyen magányosnak. Ilyen mezítelennek.
– A kárhozott, őrült démon gubbasztott a térkép felett, aki egy egész vérző világgal kívánta betakarni magát!
Csöndesen, szünetekkel:
– A zsúfolt vagonban drága, félhalott testek vettek körül.
– A boldogságtól sírni kezdtem.
Sír. Lehnerre néz, de Lehner nincs már az ablakban.
LÜBKE, akár egy hazátlanul bolyongó lélek, éjféli körútja befejezéséül visszajut a laboratóriumba. A hosszú teremben sötét van, de a végében, Lübke szobájának nyitott ajtajában teljes a világosság.
– Van itt valaki?
Válaszul Lübkénél is kialszik a villany, tökéletes sötét lesz.
Lübke sorra gyújtogatva a kapcsolókat:
– Van valaki a szobámban?
A laboratóriumban vakító fény támad, egyedül az ő nyitott ajtaja marad továbbra is sötéten. Lübke már nem annyira részeg, de még mindig érzéketlen az arca, mintha fagyasztották volna. A műtőfehér ragyogásból belép és eltűnik a szobájában.
Csönd és egyetlen ütés.
A fekete függönyök mentén valaki nyílsebesen fut előre a kapcsolókhoz.
Csak ruhájának csíkjait látni.
LEHNER elment. Herta sietve papírt, ceruzát kotor elő a szalmája alól, s kapkodva ír a térdén. „Teréz reggelre visszamegy!” A cellaajtó még mindig nyitva áll. Herta lázasan Teréz mellett, az ablaknál terem, s a levelet a rácson át kihajítja.
A levél a sötét börtönfal előtt lassan ereszkedik alá, a harmadik emelet magasából az udvaron fagyoskodó foglyok közé. Földet ér. A két lány a rács mögött összenéz.
EZALATT Lehner is kiér a börtön elé. Háttal neki a mozdulatlan udvar, a kőre fagyott oszlopok. Lehner megáll. Egy kápónő siet feléje, mintha Lehner intett volna neki.
– Tűnjetek innét! – Lehner legyint, s a foglyok tápászkodva, lassan megindulnak. Kezdetét veszi a szokásos hajsza és kiáltozás.
A VASAJTÓ túlsó oldalán, a lágerudvaron már lábra állnak a foglyok. Összeölelkezve, egymást segítve botorkálnak rendetlen nyájban a szállásuk felé. A kis Márta egy öregasszonyba karolva, dideregve újságolja:
– Teréz reggelre visszajön! – Megbotlik egy kőben. Hirtelen jókedvvel odébb rúgja a követ, szertelenül és fölszabadultan.
LEHNER még mindig a börtön előtt áll, egyedül a kiürült udvaron. Most a reflektorok is kialszanak. Koromsötét lesz, egyedül a túlsó kis vasajtóban, a börtönudvar kijáratánál, és Lehner feje felett, a börtönépület kapujában ég egy-egy árva szál villany.
Lehner fázósan megindul, s magányosan kopogó léptekkel kimegy az udvarból.
A vasajtót behúzza és bezárja maga után.
Herta még pár pillanatig állva marad fönn a sötétben, aztán tűnődő bizonytalansággal ő is visszamegy Teréz után a cellába.
PÁR PILLANAT még csak, hogy elcsendesedtek Ilsa Lehner léptei, s a kopogás máris folytatódik. A falimorze. Márta sietve ül fel, s arcát fekhelye felett a barakk deszkafalának tapasztja. A barakkban még ébren vannak, s most végig megélednek a zsúfoltan fekvő sorok. Mindenki Mártára figyel. Márta fölragyogó arccal fordítja a kopogást:
– Az oroszok áttörték a frontot. – Újabb kopogtatás. – Holnap kiürítik a tábort. – S halálos csendben: – Hajnali hatkor kezdetét veszi a felkelés!
A KÉP elsötétül, a falimorze elhalkul, de a kopogás most se szűnik meg, s átalakulva, ismét visszatér. Nem vonatzaj, mégis mintha vonat közeledne. A sötétben kísértetiesen fölragyog egy éjjeli pályaudvar nyitott üvegcsarnoka. A peron kiürül, s a függönyöket sorra behúzzák az állomásépület emeletes ablakain. Az állomásfőnök kiáll középre és szalutál. A csarnok bejáratában egyhangú kopogtatással és álomszerű lassúsággal föltűnik egy játékvonat. Három kocsiból áll összesen, de ezek közül is csak a középső van kivilágítva. A kocsik, akár egy vagon-lit vagy egy halottaskocsi, némán és idegenül közelednek.
Mikor a csarnokot elhagyva a hosszában elmenő vonat közvetlenül szembeér, a puhán surrogó levegőben mintha valami feszültségmérő kibírhatatlan terhelést jelezne, az utolsó pillanatban berregve megszólal egy villamoscsengő.
A vonat megáll.
A villanycsengő lármásan, tűrhetetlenül berreg tovább.
A kocsiban kialszik a fény.
A sötét vonat, akár az ócskavas.
A kép egészen elsötétül, de a berregés tovább tart.
LEHNER íróasztalán berreg a telefon. Mellette Lehner fölhúzott lábakkal, ruhástul alszik egy fotelban. Az égve hagyott lámpa belesüt arcába.
Fölriad álmából. Fülén a kagylóval fölemelkedik a fotelból, szabad kezével papírt és ceruzát keres. Holtsápadt, hangja színtelenül el-elakad, miközben visszaolvassa:
– Láger-főparancsnokság. Az oroszok áttörték a frontot. A lágert holnap estig menetkészre ki kell üríteni. További utasítások jönnek.
Az asztalról szemébe néz Teréz lágerképe.
– A parancsot átvettem.
Az asztalról szemébe néz Teréz lágerképe. Lehner koppanó csengéssel leteszi a kagylót.
TERÉZ Herta karján. A két lány szorosan egymás mellett fekszik a priccsen. Teréz arcán egészen halvány, egészen kis mosoly.
– Ha azt annak lehet nevezni… Szemközt laktunk egymással, s éveken át egy villamoson jártunk… Tudtam, hogy sose fog megszólítani… Utolsó este aztán fölhívtam telefonon… – Szünet. – Meg akart csókolni, de én nem hagytam. Csak a kezemet csókolta meg…
– 563-as. Készülj fel! Velem jössz.
Kurt áll az ajtóban.
A NÉVTELEN fiatalember, akiről az előbb Teréz beszélt, hangos tülkölésre ébred. Szemközt Terézék lakásának ablakai végig kivilágítva. A fiú kiugrik ágyából, és lenéz az utcára. A sötétben ponyvatetős teherautó áll berregő motorral, útra készen. Novák épp leugrik a kocsi végéből, s fut vissza a házba.
Szemközt most sorra leoltják a villanyokat. Először Teréznél, aztán az ebédlőben, miközben árnyékos alakok vonulnak szobáról szobára. Utoljára apa szobájában is sötét lesz.
NOVÁK átugorva a lépcsőket, kifulladva nyit be az előszobaajtón:
– Az Istenit, gyertek már! A végén még itt ragadunk.
Novákné, karján a gyerekkel, épp jön kifelé a lakásból. Mögötte két, csomagokkal, bőröndökkel megrakott munkás. De az asszony a félig alvó gyereket most hirtelen Novák kezébe nyomja.
– Csak menjetek. Egy pillanat! Mindjárt jövök utánatok! – S visszaszalad még egyszer a szétdúlt, megüresedett, tárva-nyitva álló lakáson Teréz szobájába. Nem gyújt villanyt, a sötétben is biztos mozgással találja meg, amit keres. Teréz kisasztalfiókjából az utolsó pillanatban kiveszi és visszaakasztja a helyére a családi képet. Azt, ami két évvel ezelőtt készült, tavasszal, Teréz nagybátyjánál, vidéken.
HERTA leereszkedve a folyosóablakból, valósággal repül vissza Terézhez:
– Nyitva van! Nem érted? Visszamész a lágerba! A kisajtó nyitva van! – Réveteg mosollyal lassan Teréz is fölenged az újabb ölelésben. Herta sír. Arcán forrón, keserűen patakzanak a könnyek. Most teljes nyomorúságát mutatja oda Teréznek:
– Teréz, akarom, hogy te tudd rólam… – Szünet. – Én Lehner besúgója vagyok.
Teréz, mint aki nyílt sebet lát:
– Csókolj meg!
Az SS mozdulatlan.
Herta Teréz arcának magasából lebukik hirtelen, s megcsókolja Teréz kezét.
– Mi lesz már? – A sürgető SS továbbra is mozdulatlan.
Teréz kibontakozva, kislányos zavarral megindul. De Herta még az ajtóban utoléri, s egy kabátot dob a vállára. Teréz elhárítaná, de Herta keze, arca, mindene maga a feneketlen emberi könyörgés. Teréz kabáttal a hátán nesztelenül kilép a cellából.
Herta a folyosón már csak az SS hátát látja. Fölhúzódzkodik a folyosóablak rácsára, s feszülten kiles az udvarra.
TERÉZ végigvonul a börtönfolyosón. Járása egyre könnyebb, egyre súlytalanabb, akár egy lábadozó lépései. Az ablakok sötétek, az ajtókban figyelő foglyok.
Újabb folyosó. A plafonégők bele-belevilágítanak Teréz egyre szabadabb, egyre mulandóbb arcába.
LÉPCSŐHÁZ. A lépcsőkön csomagokkal megrakodva Novákék menekülnek lefelé.
LÉPCSŐSOR. A lépcsőkön Teréz jön lefelé.
A FORDULÓ lépcsőkön Novákék egyre vertebben, egyre súlyosabban lefelé.
ÚJABB LÉPCSŐK. A lépcsőkön Teréz egyre szárnyalóbban, egyre súlytalanabbul.
NOVÁKÉK kiérnek az utcára és fölkapaszkodnak az autóra, beemelve maguk után a csomagokat. Az egyik munkás még előrefut, és bevágódik a sofőr mellé. Az autó sietve elindul.
TERÉZ, megelőzve Kurtot, a kijárati hosszú folyosón át kiér a börtön elé. Megáll. Mélyet lélegzik a hajnali levegőből. Az égen felhők futnak. Teréz lezárja a szemét. A sötét udvaron csak két lámpa világít. Az egyik a nyitva hagyott álló kisajtó, a másik az ő feje felett. Az SS beéri Terézt. Herta kabátjában Teréz, akár egy kisgyerek, akkora.
– LOS! – Magnéziumfény. Teréz kinyitja a szemét. Két erős körte világít a szemközti falon. Egy SS az udvar közepén fényképezőgépét csavarja. A falnál Ilsa Lehner és néhány SS. Az egyik nyújtott léptekkel a kijárathoz fut, és becsukja a vasajtót.
– Los! – Az SS meglöki Terézt. Magnéziumfény. Teréz válláról leesik a kabát. Újabb villanás. Teréz nem bír elindulni. Teréz sehova se vezető léptekkel elindul.
A SÖTÉTBEN halott szárnyalással megismétlődő táj. Szürke bankpaloták, világító hóval a párkányokon. Csukott üzletek, lehúzott redőnyök, sötét üvegű kirakatok. Emeletes villák a visszafutó rácsok, a lemaradó fák mögött. Elsuhanó meredek keresztutcák.
Hídfő. Néma gyárudvarok. A hátul nyitott autó végében Novák ül az egyik, a felesége és az alvó kisfiú a másik oldalon.
TERÉZ, akár egy éjféli folyamon át, törzsben előredőlve megy a fal felé, de nem tud oda megérkezni.
ELSUHANÓ kerítések, közeli csupasz bokrok. Üres fekete mező. Alacsony házak. A gyerek álmában megmozdul az autóülésen. Egy láthatatlan kutya csahol, ugat vadul a sötétben. Hangja átmegy gonosz, panaszos vonításba.
TERÉZ háttal áll a falnak, szemén fehér kötés. Az SS-ek ellépnek előle. Teréz nagyon kicsi, és mint egy vetített kép, mozdulatlan.
Most Lehner is ellép Teréz mellől, és szemközt fordul vele. Meghallja a csöndben, és megnézi a karóráját. Öt óra van.
– Az öccse… – Lehner hangja remeg, hogy alig érteni a szavát: – …halott. – Az irtóztató csönd elnémítja. Hátrateszi ő is a kezét, s próbál időt nyerni. – Herta… – Csaknem sír. Hangja elcsuklik. Nem megy tovább. Szája üresen mozog a fülsiketítő némaságban.
Teréz szája megnyílik a kötés alatt.
Lehner verítékezőn, őrült reménnyel, rettegve mered rá. Az SS elfelejt fotografálni.
Teréz nehéz cipője megmoccan a kövezeten.
Teréz ajka szótlanul bezárul.
– ILSA LEHNER! – A sötétséget kiáltás veri át. És megint csak: – Ilsa Lehner! – És harmadszor is, fenyegetőn és kétségbeesetten a magasból: – Ilsa Lehner!
Lehner fölnéz a harmadik emeletre, ahonnét a kiáltás jött. Egy örökkévalóság, amíg visszafordulhat.
– Feuer!
A Terézre emelt fegyverek eldördülnek az SS-ek kezében.
A BÖRTÖNABLAKBÓL lecsúszik a rács aljára, hangtalanul sír Herta, Ilsa Lehner valódi halottja.
A LÖVÉSRE a rabok döbbenten fölfigyelnek a láger udvarán. Már egy ideje talpon vannak, bontják a barakkokat a hajnali sötétben. Most megmerednek, s mindenki a sötét börtönudvar felé néz. A kis Márta tenyerébe rejti arcát. Egy öregasszony hangtalanul mozgó alakkal lassú keresztet vet magára. Egy másvalaki a mögötte álló vállára borul.
Márta leveszi arcáról két kezét és mellére szorítja. Előredől, s lehunyt szemekkel, s egy gyerektanítvány áhítatával:
– Nem haltál meg hiába. – És feleletül mindenre. Mindenre. – Egy óra múlva…
Két SS lép Terézhez, s eloldják a faltól. Az üres falnál csak néhány téli gaz marad, inogva és megállva mozdulatlanul. A kép lassan megindul a kőfalon és elmosódik.
A SZÜRKESÉGBŐL kitisztul Teréz apjának szobafala. Tökéletes csendben vonul a gép a hajnali elhagyatott falakon, akár egy megbékélt temetőn.
Képek. Üres, sebhelyes képhelyek.
Megáll a fotelon, ahol apa ült utoljára. A nyitott ajtón átszáll a másik szobába. Egy pillanat az ágyon, ahol a halott nagyanya feküdt.
Képek. Üres, sebhelyes képhelyek.
Átszáll a nyitott ajtón a lányszobába. Az asztalon, ahol Teréz lámpája áll, megáll az ablakon, ahol Teréz kinézett.
A túlsó ház szemközti ablakában világosság.
Aztán tovább száll a könyveken, puhán, alig érintve őket, s mint egy kéz, mint egy élő tekintet keresi meg a régi családi képet.
A kép lassan előnő a homályból, s kivilágosodik. Fehér ruhában négyen ülnek a kerti asztal körül. Teréz apja s ismeretlen nagybátyja, meg még két ismeretlen nő. Teréz anyja és nagynénje. Teréz öccsével a pad mögött áll, jobb kezével a gyereket anyáskodóan magához húzva. A képen verőfényes ragyogás van, majd élénk madárszót is hallani. A kép megéled, de az alakok, akár egy némafilmben, továbbra is hangtalanok maradnak.
Teréz nagybátyja szemközt eltűnik a képről; anyja és nagynénje fölállva beszélget, mosolyog egymásra; apa ülve rágyújt egy cigarettára.
Lacika kiszabadítja magát, s játékosan nekiront Teréznek. Elfut tőle, s megáll a háta megett. Teréz nagylányos mosollyal nézi és megszánja.
Néma galoppban megindulnak lefelé a kerti úton.
Nyírott bokrok. Pázsit. Sövénysor.
Most már szaladnak. Beszaladnak egy növendékligetbe, s hangtalanul kergetőzni kezdenek a laza, fiatal fák között. Hangtalanul és mind szertelenebb jókedvvel hol itt, hol ott tűnnek elő a fák mögül.
Lacika arca. Teréz arca. És megint Lacikáé! És megint Terézé!
Aztán a gép maga mögött hagyja őket, s egyedül folytatja útját a kis erdőben. Csak fák jönnek szembe már, fiatal kis fák, fatörzsek, némán és igyekvőn.
Teréz hangja szólal meg egészen közelről:
– Azokért, akik elmentek és nem jöttek vissza.
Fák, fák.
– A nőkért és a férfiakért.
Fák, fák.
– A holtakért.
És fák, és fák, mint a fiatal halottak.
– Az ezeréves kisfiúkért. Azokért…
Utolsó kis fák. Kifogy az erdő. Nyitott rét jön. A gép továbbsuhan szorosan a föld közelében. Némi zökkenővel átkel egy patakon.
– És énértem!
Teréz önfeledten, gyerekesen fölkiált.
A gép a füvön hangtalanul fut tovább.
Utoljára Teréz:
– De ez nem fontos.
Közeledik egy újabb erdő. Megérkezik. A fák ellepik a vásznat.