„Filmvázlatom” megírásakor – megkerülve a novellisztikus előkészítést – közvetlenül a képek és képsorok genezise, belső kapcsolata, álomszerű sodra és belső logikája érdekelt. A film – ha nem tévedek – konkrét álom, vagy pontosabban: konkrét képek álomszerű folyamata, melynek medre az „éber” műfajok – líra, dráma, epika – valamelyike. Írónak, rendezőnek, operatőrnek – némi túlzással szólva – csak arra kell ügyelnie, hogy ezt az álomszerű természetes sodrást meg ne akassza, félre ne terelje téves, vagy éppenséggel külsőséges, túl szellemesre sikerült elképzeléseivel, mely szellemesség szinte kivétel nélkül belső zavarra, ürességre vall. Témámat és műfaját ezért a lehető legpuritánabbul választottam meg. A „Rekviem”, mint arra címe is utal, lírai dokumentumfilm, afféle XX. századi passiójáték korunk legegyetemesebb botrányáról. Lírai, tehát eleve egyszerű történet, mivel a líra, minél inkább líra kíván lenni, annál kevésbé tűri meg az alapok bonyolultságát, viszont szabadon párosul a puszta tényekkel, e látszatra épp nem költői anyaggal. Líra és dokumentum: kapcsolatukból természetes önkéntelenséggel született meg az a leginkább a középkori passiójátékokkal rokon „naiv” dráma, melyben a hatásnak elengedhetetlen föltétele a meglepetés hiánya, a történet megismételtségének élménye, az, hogy a közönség szinte jelenetről jelenetre előre tudja, mi következik, mit kell önmagában és a játékszínen végigkísérnie és átélnie.

Szándékom ezzel – úgy érzem – még világosobb. A tiszta, már-már eszköztelen filmszerűség vezetett, a konkrét képek saját és kölcsönös élete egy olyan történeten belül, mely törvényszerű egyszerűségével erre a legkorrektebb lehetőséget kínálta.

 

Filmgyár udvara esti fölvétel közben. Háttérben kőfal, előtte rabruhába öltözött, magányosan üldögélő vagy csoportosan ődöngő, cigarettázó statiszták.

A képek nagyon fehérek és nagyon feketék.

Az udvar közepén vállra vett nagykabátban, kezükben szövegkönyvvel a szereplők és rendezők. Felvétel előtti megbeszélés. Utolsó kérdések és utasítások a beálló csendben. A jelenet beszédes, de csak a szpíker hangját hallani, ki sorra ismerteti, kinagyítva a gyűrűből a szerzőket és szereplőket.

Fölragyognak a jupiterlámpák. A filmgyár udvarán kezdetét veszi a Rekviem.

Teréz még kissé civilmozgással ereszti le nagykabátját, majd egyszerre átalakul, beáll a szerepébe. Csíkos rabruhát visel, s rövidre nyírt fiús fegyencfrizurát. Passzív szent, az elnyomatás Jeanne d’Arcja ő, ki a tökéletes botrány korában már nem vezeti, legfeljebb magára vállalja seregeit és küldetését.

A kép elsötétül. Azután jön a főcím második fele: sima, fekete háttér előtt a szokásos gyártási és szakmai szöveg, s közbevetve maga a film címe is:

 

REKVIEM

 

A feliratokat kísérő egyetlen hang: tömeges vonulás gyámoltalanul közeledő és elhaló, az egész élő világgal aszinkron zaja.

 

KESKENY utca, derékban fényképezett hosszú házfolyosó, kijáratában csupasz virradat. Csak a homlokzatos tetők, derékig a házak: maga az úttest nem látható.

A kép alját, akár egy láthatatlan medencét tölti meg az előbbi vonulás zaja.

A nagy masszából kihallani az egyes lépteket.

 

HÁROM további utcakép egyenletes ütemben, mintha laterna magicán vetítenék őket.

Az elsőn műmárvány bankpalota, szemből és szabályosan középen, akár egy tervrajzon.

A másodikon – szintén hosszmetszetben – nyitás előtti üzletsor. Cégtáblák, kirakatok és leeresztett redőnyök.

A harmadikon fásított utcasziget, beljebb ápolt kertek és emeletes villák, ugyancsak szemből és mozdulatlanul.

(Embert sehol se látni. A vonulás hangja közben egyenletesen hallható, s mit se modulál rajta a színhelyek váltakozása.)

 

CSEND. Meredek keresztutca. Mintha lék támadna a vásznon: tér és mozgás árad be rajta. A macskaköveken iskolába igyekvő kamaszok rugdalnak egy bádogpoharat. Fázósak még és félig alszanak. Egyikük kipenderül a dulakodó csomóból: felébred és belefagy a látványba. Kabátja posztóján látni a hideget, megkövült arcán a pórusokat. Minden erejével lefele, a keresztutca végébe figyel. A kép színültig telik az alant elhaladó menet visszhangos zajával.

 

HÍDFŐ.

Jobb lábával a járdának támaszkodó biciklista. Nem tud továbbjutni, az úttest szélére szorították. Odébb még néhányan a járdaszélen, bámész, hitetlenül fürkésző szemekkel. A láthatatlan zaj megszakítás nélkül folytatódik, de itt, a nyílt téren halkabban és szétszórtan.

 

KIFELE megyünk a városból. Gyárépületek és alacsony házak közt járunk. Már reggel van. Az egyik fordulóban népesebb csoport.

Az őgyelgők közül most kiválik egy fiatalember arca. Ennyi jelzi, hogy a vonuló tömegből valaki észrevette. S most a fiatalember is fölfedezi ezt a valakit. Szeme döbbent, elszánt és kétségbeesett. Majd tisztán fölismerhető változás árnyékolja be vonásait. Az ismeretlen pillantás elszakad tőle, magára hagyta a fiút a járdaszélen. Gyors elhatározással kiszabadítja magát, s megindul az úttesten, a még mindig láthatatlan tömeg oldalán.

 

CSAPZOTTAN ziháló menetoszlop. Teréz öccsével a sor közepén halad, hová behallani a fiú ideges könyörgését. Teréz leszegi fejét. Többé nem tartozik azok közé, akiken segíteni lehet.

– Értse meg… Teréz, értse meg… semmit se kockáztat… Lépjen ki… Az utolsó pillanat… értse meg… Teréz, értse meg…

A fáradtságtól zuhogó léptek elnyomják a fiú hangját. Csak egy van: a menetoszlop, a rettegés mindent legázoló közönye.

A fiú hátramarad.

Teréz ekkor feléled, s visszafordul csaknem csodálkozó tekintettel.

Messze, a menet hátában megpillantja a tehetetlenül álló fiút.

De az már őt nem látja.

(Közben öccse – nyolc-tíz éves kisfiú – feszült és személytelen szemekkel figyel ki a sor szélére, ahonnét a fiatalember Teréznek bekiabál.

Őt nem hívják.

Érdeklődés csak akkor támad fel benne, amikor nővére késve hátrafordul a lemaradó fiatalembert kutatva. Ekkor a kisfiú felnéz rá.)

 

ENNEK is vége van. Teréz leszegett fejjel megy tovább. Újabb utcasorok. Viszi a menetoszlop. Öccse pillantását, miként az előbb, úgy most se viszonozza. Fogják egymás kezét. A gyereken egyfajta megnyugvás, a lányon töprenkedő szomorúság. Lacika egyike azoknak, ha ugyan nem a legfontosabb, akik miatt nem vállalta a szökést.

De most bezárja saját bánata. A gyerek hozzátapad.

 

REGGELI lépcsőház.

Suhanc katona fut fel az emeletre, párosával véve a fokokat.

A lakásajtó csak kilincsre téve. Az előszoba csendje megállítja. Tájékozódik. Szekrények, gázóra, fogas. Terézék elhagyott lakása.

A lányszobában reggeli világosság. Széttekint és az ablaknál terem. A függönyön át lenéz az utcára.

Csend.

Észreveszi magát a hófehér toalett-tükörben. Fiatal ragadozó, szája felett keskeny bajusz. Néma elismeréssel veszi le a tükör előtt sapkáját.

Megvan. Avatottan kefélgeti amúgy is fényesre simított haját. Közben – maga se tudja, mikor? – fütyörészni kezd. Aztán megint kotor ujjával a szétszórt kefék, pipereholmik között. De nem találja, amit keres. Mit is keres egyáltalán?

Valamit felfedez magán, s a tükörbe áll, hogy megvizsgálja.

Arca a tükrön. De kíváncsi pillantása fönnakad. Már nem fütyül.

A szoba, a csillár gipszrózsája, az egész plafon megtelik a menetelés zajával.

Élesen megfordul, s a függönyös üvegajtóra mered. A zaj kibírhatatlan. A katona az ajtóhoz ugrik és föltépi. A nyitott ajtón át halálos csend lesz.

 

A SZOMSZÉDOS szobában, szorosan a falnál, a sarokban, magasra fölpolcolt ágyon halott öregasszony.

Szeme csukva, két keze a paplanon.

Szemtől szembe ül a katonával. Mellette orvosságosüveg. Az ablakredőny csak félig van leeresztve; éles világosság az ágy lábánál, s fényes csíkok a halotton.

 

MÁR KÍVÜL járunk a városon. Középkorú parasztasszony néz ki a kút mellől. Szikkadt arc, kendője árnyékot vet homlokába. Ilyen arcokat faragtak ki kőből a régi parasztkálváriákon.

Az asszony figyel. A kívül elhaladó menetet figyeli. A vonulás zaja most már kásásabb is, puhább is.

A sima novemberi ég előtt egyedül az asszonyt látni, a kerekes kutat s az asszony urát. A férfi háttal áll és vizet mer. Nem is pillant a zaj felé. Hallani a lánc csikorgását, majd a vödröt, amint vizet ér.

Ekkor először szólal meg a filmben Teréz hangja. Időtlenül szól, mégis tökéletes odaadással, kívül a képen, a Rekviem magasából, mégis fokozhatatlan jelenléttel. Teréz hangja:

– Nagyanya megmérgezte magát. – Majd szaggatott, recitáló szenvedélyességgel: – Holtan találtuk reggel az ágyában. – Némi szünet. Szinte kiáltva: – Egyedül ő maradt otthon!

A paraszt közben fölhúzta a vizet. Most kitölti a kút alján álló vödörbe, s a kereket is beakasztja. Kalapját megigazítva most már ő is kinéz az útra, oda, ahová az asszony figyel.

 

LASSÚ áttűnéssel: Puszta földhát, középen nedvességtől fekete kutyaól. Közben folytatólagosan egyre pépesebb, egyre talajmentibb menetzaj, de a menetelőket újra csak nem látni.

A veszettül ugató állat mintha a föld alól törne elő. Szőre fekete, sárga szeme hidegen világít.

Teréz:

– Apa nem bírta tovább az utat.

Hangja megint szinte csak recitál. A csaholás abbamarad, s gonoszul nyújtott panaszba megy át.

Halkuló, távolodó vonítás.

Teréz hangja még egyszer, magának beszélő elkeseredéssel:

– Nem bírta tovább!

A kutya távolról egyre vonít a sivatagos szabad udvaron. Az emelkedő kora délelőtti nap fehéren belekerül az elforduló tájba.

 

ÚJ RÉSZLET bontakozik ki. Valamit látni a menet sarkából, oldalából is elmosódva, s jól a meszelt országúti kőkorlát alatt a lapályos rétet, s beljebb az árnyékos erdőt. Egy hosszan elnyúló kis erdőt (távolabb, s a menet mozgásával egyre messzebbről). Szélén – a távolságtól kicsinyen, s egyre kicsinyebben, de azért jól kivehetően – civil ruhás férfi áll kiskabátban, hajadonfőtt. Szemén fehér kötés. Körülötte mozgolódó katonák. Egy puskás alak utolsónak fut a csoport felé.

Teréz hangja:

– Olyan sokan voltak körülötte, mégis mennyire egyedül volt!

A jelenet egészen a kép alsó sarkába kerül.

A futó katona is megérkezett.

Új koronáit mutatja az erdő. A kora délelőtti nap fehéren, szúrón a kép szélén.

 

HATÁROZOTT, időben is észlelhető váltás. Dél van. Nemrég maradt el egy tanya, kétoldalt a göröngyös földek mögül idelátni a fehér és lapos házakat. Középen magasan emelkedő országút szemből. A vonulás zaja most hatalmas, de az emelkedőtől még semmit se látunk.

Teréz hangja:

– Mindannyian egyedül voltunk!

A dombháton, a zajból váratlanul biciklista emelkedik ki. Nem néz hátra, némán karikázik szembe, s egy pillanatra – mielőtt eltűnne – elfoglalja az egész vásznat.

Az emelkedőn föltűnik a menet. Egyetlen fújtató massza. Ideérnek, túlcsapnak, s följutnak az újabb hullámok.

Teréz hangja (apatikusan):

– Egészen egyedül.

Pillanatra látni őt is, öccsét is, de őket is csak egy pillanatra, akár a többieket. Mind némák. Léptük most már csak heves botladozás, fáradtságtól súlyos és ügyetlen hulladéklárma. Mintha csukott dobozban forgatnák, forgatnák ájulásig e zsivajt.

Ez a kép egyformán mindenkié a menetből.

 

– LACIKÁT utoljára Pilsenben láttam, mielőtt rácsukták a vagonajtót! – Teréz szavaira a sorra következő kép alulról, mintegy a menet lába alól merül fel, s meglep beálló mozdulatlanságával.

Szélesre tárt marhavagon ajtajában összezsúfolt, természetellenesen passzív gyerekek. A nyílás szabályos négyszög, melynek túlsó oldala is nyitott a szabadba. Messziről olykor tisztán hallható egy vasúti megafon. A gyerekek némák. Sapkájuk is, kabátjuk is tépett, a rettentő présben karjukról-lábukról, semmiről se tudni, hogy mi, hol és kié? Csak az arcuk, a portól és fáradtságtól éles arcuk van a helyén. Azaz mégis mozognak, de csak annyit, amennyit gyerek még a vesztőhelyen is.

Teréz hangja, némi szünet után:

– Ezeréves gyerekek voltak… – (S alig kimondva a szavakat): – Ezeréves gyerekek.

Lacika most éles madárpillantással határozottan szembe, ide néz, majd oldalt fel, a meginduló vagonajtóra, s már el is tűnik mögötte. A tolóajtót rágördítik a kocsira.

 

A VAGONDESZKÁKKAL bordázott szürkeségben füttyszó, vonatsípolás, meg néhány vezényszóval váltakozó, elnyújtott kiabálás hallható. Közvetlen közelükben megindul, fut-fut egyre gyorsuló ütemben a vonat.

Aztán valóban csak egy pillanatra a visszamaradt novemberi ég.

 

A ROBOGÓ tehervonat váltakozó felvételekben. (Monoton kattogása a képekkel összefüggően váltakozik, de szakadatlanul jelen van.)

Közben arányosan elosztva Teréz hangja hallható. Fölcsattanva:

– Százan is voltunk egy vagonban!

Futó kocsisor, alulról fényképezett padlóval.

Csaknem kiáltva:

– Aki meghalt, az is állva maradt!

Néma vagonpadlók a zajos kerekek fölött.

Csaknem fásultan:

– Napokon át utaztunk, étlen-szomjan… Napokon át ácsorogtunk a nyílt pályán, szétbombázott állomásokon…

A vonat közben egy pillanatra sem áll meg, s a vonatzaj is folyamatos. Majd a vagonsor elsötétül, s belülre kerülünk a homályos kocsiba. Itt csak a keresztrácsos ablak világít, a mozgó marhavagon arasznyi ablaka. A benti szürkületben mintha mindenki megőszült volna, az összeborult fejeket egyetlen szürke hajtömeg lepi.

Lehajtott fejek az ablak világosságában.

Teréz erővel fölemeli arcát, és kinéz a rácsokon.

Vonuló, teljes méretű képek a rács mögött.

Sorompó, mozdulatlanul könyöklő gyerekkel. Egészen közel kerül a vagonhoz. Amolyan se fiú, se lány kisgyerek. De legalább kiáltana! Vagy intene…

Teréz hangja (némi késéssel):

– Egy gyerek, egyetlen gyerek vette észre a vonatunkat… – Most hirtelen csupa lényegtelen dologról beszél: – De nekem, nekem miért kellett látnom ezt a gyereket…? És épp ezt…?

Mezők, kisváros, a sínekig futó utca, s mintha a vonatba készülne fölugrani, csukott üzletsor lehúzott redőnyökkel.

Gót betűk. Németország.

Teréz hangja (kislányos önkívületben):

– És épp ezt a várost, ezeket az ablakokat?

Alvó kis erkélyek és ablakok.

Majd hirtelen váltással fák szegődnek a vonat mellé.

– És ezeket a fákat… Épp ezeket?

 

ÉJSZAKAI város közeledik rohanva, veti magát a sínek alá. Lámpák tűnnek fel a sötétben, váltókon fut át a vonat.

Váltás. Alkonyati országút, emelkedő falu. Magányos biciklista egyensúlyoz egy hosszú póznát a vállán.

Váltás. Reggel van? Dél van? Délután? A képek most már nekivadultan zuhognak, következetesen, akár egy hegyomlás.

Mező. Messziről apró parasztok a vonat fele fordulva.

Temető. Magas kőfal. Megszakad, s látni a sírokat, fehér kövek közt a fekete ciprust.

Dübörgés. Templomtorony. Távolról kitisztuló harangszó.

A képsor némán fokozott megismétlése az előző szöveges képsornak. A képek ideje következetlen: dél van, hajnal van, este van.

A vonat lelassít és csendesebb lesz.

Hamuszürke mezők, barna fák.

Esteledik.

Utoljára a vonatot kívülről s a magasból látjuk, miközben szakadatlan sípolásba kezd. És látjuk mindaddig, míg el nem tűnik az ég alján. Végül már csak sípolását halljuk.

 

HOLDTÖLTE.

Szemből óriási fasor, mely a kép mélyéről indul s jön ki egészen a vászon két széléig. Ott megáll.

Mélységes csönd van.

Minden fény vakítón a hold tányérján marad.

Teréz hangja:

– Megérkeztünk.

A fasor végében kétszárnyú kapu nyílik, s mögötte villanykörték hálója gyullad fel az ásító ürességben.

Egyetlen elnyújtott, vonításszerű vezényszó.

Még egy pillanat csend.

A fasor sötét alja megmozdul.

A nyitott kapun át megindul befelé a menet.

 

FORDÍTOTT közeli kép: a tábor kapuja belülről. Zuhog be rajta a frissen megkergetett, agyonhajszolt tömeg. Halálra vált arcok a sötét áradat hátán.

Íme a fogadtatás. Német szó, pánik, kiáltozás. Egyeseket kitépnek a sorból. Botütések, kápók, nekivadult kutyák. Megtorpan, s elveszetten zuhog tovább, menekül befelé mindenki.

Magnéziumfények sűrű villanása. Álló és térdeplő katonák.

Fényképez az SS.

A vad lármában láthatatlan trombitákon fölharsan egy német katonamars.

Közeli kép: halott arcok a zavaros áradatban.

 

A ZENEKAR.

Három sorban, egy háromlépcsős deszkaemelvényen, egy szál pizsamába öltözött KZ-foglyok fújják a gépiesen gyors indulót. Nem nők, és nem férfiak. Kortalan, az éhségtől áttetsző, egészen valószínűtlen pantomimfigurák. (Madárkezek a billentyűkön. Rézfúvók és recsegő kürtök, trombiták. Csukott szemek és óriáspupillák. Éhségtől nagyra nőtt csecsemőfejek.)

Az egyes sorok derékig kiemelkedve a lépcsős állványzaton, esetlenül magas négyszögben állanak. Kívül mindenen, hunyorgó reflektorfényben rendületlenül fújják a trombitát.

Váltás. A sorok tovább zuhognak be a kapun, mintha szenet döntenének vagonból.

Beljebb az udvaron valamit mégis lelassul, talpra bír állni a menet.

Terézt látjuk. A sor szélére került, rábámul a zenekarra, s önkéntelenül megáll, magáról megfeledkezve nézi a zenészeket a fiatalok meghatva-odaadó és pontos szemével.

Váltás. A zenekar még egy-két pillanatig tovább fújja a marsot. Majd a képről a vad trombitazaj egy csapásra lemarad, úgy, hogy a zenekarra ráámuló Teréz se hallja többé a képtelen, oda nem illő zenét, s a hirtelenül némán maradt kép mögött megszólal egy szál láthatatlan furulya panaszos, tagolatlan dallama.

Kis ideig szól a fuvolaszó, tart Teréz részvétének varázslata, miközben „képileg” természetesen semmi változás se történik. A zenekar tovább fújtat, az ujjak a billentyűkön, remeg a cintányér, jár a nagydob pedálja. Mégis: még így is: ez az árva furulyaszó az egyedül adekvát zene.

Öt másodperc? Tíz? Húsz? Aztán megint éles hirtelenséggel visszatér a képre az eredeti, recsegő katonamars. S e visszatérésnek megfelelő pillanatban látjuk, amint a sor szélén megálló, a zenészekre ráfeledkezett Terézt egy futó SS hátulról visszataszítja a sorba, s a menet továbbragadja magával befele az udvarba.

Tovább hallatszik az induló, tovább villannak a magnéziumfények.

Megérkeztünk a történet színhelyére.

 

VAKÍTÓ csend.

Az újonnan jött foglyok raportja a női láger udvarán.

Hátulról, a magasból fényképezve: mozdulatlanul álló oszlopok.

A sóderos udvar fehéren világít a reflektorok össztüzében.

A gép lefele ereszkedik.

A foglyokkal szemben, félig a fényben, félig már a háttér árnyékában széles, laza folyosót alkotó SS-ek. Kezükben készenlétbe helyezett, rézsút a földnek tartott fegyver, mintha egy bandafőnök szabad elvonulását fedeznék.

Egy-ketten még mindig fotografálnak.

Néma várakozás pillanatai.

Szemből a fölállított oszlopok.

Teréz az egyik oszlop első sorában áll. Minden nő kezében, vállán az utolsó kis motyó, a maradék, mit nem dobált el a hosszú úton. Az oszlopokban most minden egyes ember külön áll, mint gyertyák az Ismeretlen Katona sírján.

Hangos léptek a kavicson. Az árnyékból, az udvar hátsó részéből két altisztnő lép elő. Az egyik középmagas és jellegtelen, a másik nagydarab, férfias mozgású. Magnéziumfény. Az SS-nő „jópofán” vigyorog és szalutál, mint a börleszkek frottírköpenyes Herkulese, mielőtt ringbe lép. Paula a tábor „komikája”. Aztán még egy pillantás, még egy fotó készül róla. Az SS humorizál.

A két nő oldalt feláll, Paula arca sziklává merevedik. Vigyázzt vezényel az amúgy is mozdulatlan soroknak.

Az árnyék felől, a kavicson egészen halk, bátortalan léptek hallhatók. Hosszúnak tűnő várakozás után kiér a világosságra a fegyveresen álldogáló SS-ek közé Ilsa Lehner.

Mozgása bátortalan, azt mondhatni: bocsánatkérő, szabadkozó. Egyenruhában van, de hajadonfőtt, s a cipője is szabálytalanul magas sarkú félcipő. Van benne valami sápadt tétovaság, mintha örökösen szobában élne. Kemény kontyot visel; nyitott kis bőrkabát van rajta. Két keze zsebre vágva. Mintegy mellékesen lépked el a sorok előtt:

– A te csomagod hol van?

Akit megszólít, gyámoltalan öregasszony. Felelne, de csak néma erőlködést fejez ki rettegéstől túlexponált arca. Ugyan milyen pillantás kínozza így meg? A várakozás elviselhetetlen.

– Nem ért németül. – Teréz az, aki mellette áll, s válaszol helyette.

Ilsa Lehner:

– Hol a csomagod, azt kérdeztem.

Az öregasszony arca, szája remegni kezd, kezét mellére szorítja, mintha készülő kiáltását igyekezne elnyomni.

– Nem tudta tovább tartani. Én vettem át a csomagját. – Megint Teréz az, aki közbeszól.

Ilsa Lehner most vele néz farkasszemet. Nem fogja többé elfelejteni őt.

Aztán villámszerűen lerántja az öregasszony mellére szorított kezét, s éppoly váratlanul, sietős léptekkel eltávolodik a foglyoktól.

– Mondd meg nekik, Fritz, milyen ajtó az ottan?

A fiatal SS haptákba vágja magát:

– Alázatosan jelentem, a börtönudvar ajtaja.

– Ismételd meg még egyszer. De nekik mondd, és ne nekem!

Az SS szolgálati pillantással előbb az ajtóra mered. (Balra, a vastag kőfalba süllyesztve, jelentéktelen kis vasajtó. Régi templomkert oldalbejárata is lehetne.) Majd a foglyok felé:

– A börtönudvar ajtaja. – Pihenjbe ereszkedik.

Ilsa Lehner:

– És mondd meg nekik te, Paula, hogy mit illik tudni erről a kiskapuról?

Paula (a kép másik oldaláról) előbb kissé elmosolyodva:

– Ahol most vagytok, az a paradicsomkert. Az a kiskapu meg a pokol bejárata.

Ilsa Lehner szélsebesen Teréznél terem.

– Ti nem azért vagytok itt, hogy erényeket gyűjtsetek magatoknak. – Szünet. – Add vissza a fogolynak a csomagját. – S már fordul is, sétál vissza középre. Paula előtt elhaladva:

– És mondd meg ezeknek azt is, hogy milyen út vezet oda a kapun túlra?

Paula megint mosollyal kezdi. Majd szimplán és brutálisan:

– Széles és rövid út vezet oda.

Ilsa Lehner középre ért. Igazán most látni először az arcát, a szolidság álarca mögött jéghideg, szétdúlt vonásait. Szónokol:

– Mától kezdve nincs többé nevetek. Csupán számok vagytok. A német birodalom szolgái. Aki idekerült, annak… –

A szöveg kifut szájából, mint szokott olykor a híradó- és dokumentumfilmekben, mikor a beszélőtől a szpíker veszi át a szót. Ilsa Lehner fölnagyított arca marad továbbra is a vásznon, pillanatokon belül fölizzik és eltorzul, látszik, hogy megerőlteti hangját, indulatos és fenyegető lesz, nyakán megjelennek az erek, de hangja helyett ismét Teréz szava jelentkezik. Most azonban Teréz is szokatlanul, a gyász és az ítélet hangján szól hozzánk, mint majd a befejezésben.

Teréz hangja a Rekviem magasából:

– Ilsa Lehner!… Hajunkat rövidre nyírattad. Megcsúfoltál… Télvíz idején egy szál ruhára vetkeztettél minket!

– Ilsa Lehner!… Karunkra bélyeget sütöttél.

– Ilsa Lehner!… Mindenünktől megfosztottál!

Zokogva:

– Ilsa Lehner! Mindenkit elvettél tőlünk, akit szerettünk.

Csillapulva, miközben Lehner arca elsötétül:

– Mi valóban puszta számok lettünk.

 

AZ ELFEKETEDETT hátteret nyersfehérre kopírozott fotók váltogatják. Egyesek kész fényképnek tűnnek, másokon a felvétel, az exponálás valóságos, de többnyire végig fényképszerű pillanatait látjuk. A sorozat: személyazonossági fényképek a foglyokról, szemből és profilból. Mindegyik alján többtagú számsor, a rabok személyazonossági száma, mit felvételkor nyilván a kezükben tartanak. Mindegyikükön csíkos rabruha. Hajuk – egy-két kivétellel – rövidre vagy kopaszra nyírva.

Az arcok vegyesek: nők, férfiak, öregek, fiatalok. Dinári szabású férfiarc szemből, profilból. Húszéves szeplős kamasz szemből, de ő megmozdul, s profilba fordul. Öregasszony csak szemből. Fiatal fiú (vagy lány?) – megnyalja a szája szélét. Hatalmas, erős pillantású szempár egy nagyon ráncos arcból kinagyítva.

Közben Teréz hangja hallható. (Továbbra is képen kívülről beszél, de érezni, hogy most valakihez szól, hogy szavaival is jeleneten belül van. Hangja nem kommentárként a Rekviem „magasából”, hanem közvetlen realitással, mintegy a lágerfotók mögül jelentkezik. Tűnődőn, elbeszélőn, majd kapkodva:)

– Első éjjel azt hittem, nem érem meg a reggelt… Pedig el voltam készülve a legrosszabbra. A legrosszabbra. De ezt!… Hiszen itt még a falak is! Hallasz? Még a föld is!… Nem is tudom, hogy hogy mondjam… – Keserűen: – Nem érdekelt engem többé semmi. Senki és semmi. Érted? Senki! Én magam se léteztem többé!

Közben épp egy némán-keservesen szipogó gyerekfej következik, kezében a kötelező táblával. Neki haja is van, sőt kócos és hatalmas, s kissé félre is van csúszva, mint egy hajas babáé. Képe hirtelen egészen kicsire zsugorodik: most az egész kislány látható, állva, kezében a táblával. A sötét háttér közepében áll, mintha fekete paszpartura lenne fölragasztva, akár egy újságkivágás. Fodros ruha, gombos cipő van rajta. Ugyan milyen messziségben hordanak még ilyen múlt századbeli ruhácskát a gyerekek?

Az újságkivágásbeli kislány megmozdul, s kimegy oldalt a fekete paszparturól. Helyére csíkos ruhás férfi lép. A kép újra megnő, normál igazolványkép lesz.

Férfifej szemből. Láthatóan hunyorog.

Teréz kislányosan fölnevet. Halk, de valódi nevetéssel:

– S el se hiszed… Másnap megláttam a Paula libáját az udvaron… Azt hittem, nem jól látok…

Ismeretlen női hang, Herta hangja vág közbe, érdesen:

– Csak azt ne mondd, hogy angyalnak nézted a Paula libáját. -Az ismeretlen Herta hangja amolyan minden-mindegy hang.

Teréz:

– Hogy angyalnak? Azt hittem, maga az élő Isten követe jött el hozzám, hogy megvigasztaljon… Várjál! Várjál!… Tulajdonképpen be se vallottam magamnak… De én akkor úgy megörültem annak az ügyefogyott, buta madárnak… Megörültem. Így van. Megörültem!

Sírni kezd.

Közben a képek térszerűvé válnak. Lehajtott női fej, férfiarc alulról, három-négy, számokkal átmeszelt gyerekfej.

Álló férfialak. Megfordul. Egy SS vastag ecsettel hosszú festékcsíkot húz a hátára.

Herta:

– Megmondanád végre, hogy mit csináltál?

Teréz:

– Semmit. Semmit se csináltam! Egyik este meghallottam, hogy a gyerekeket elszállítják…

A képek közül most megjelenik Teréz lágerképe. A fotó mozdulatlan, Teréz beszéde viszont egyre izgatottabb lesz.

– Hidd el, te igazán elhiheted nekem! Hozzá akartam átszökni valahogy…

– A vetített fotón ekkor rendellenes dolog történik. A sorszám leesik Teréz fényképe alól s arcát élő, rendkívüli feszültség szállja meg. Szeme kitágul, két tenyerét maga elé kapja:

– Egyedül az öcsémet akartam látni! – Zokogva: – Egyedül őt akartam!

S ezzel megérkeztünk a láger után a láger börtönébe. Éjjel két óra körül van. Teréz térdére borulva sír. A szomszédos priccsen Herta könyököl:

– És Lehner? Gondolod, hogy ő majd elhiszi neked?

Teréz sírástól maszatos, kétségbeesett pillantással:

– De hát mi egyebet mondhatnék neki? – Hirtelen elszánással Herta mellére borul: – Herta, én félek, én kimondhatatlanul félek!

Herta eltaszítva magától, jéghidegen fölragyogó szemekkel:

– De most aztán elég legyen a komédiázásból. Mit gondolsz, nem tudom, hogy ki vagy te? – Ordít. – Hát az vagy te. Besúgó. Az Ilsa besúgója vagy. Te, te szemét!

Teréz teljes erejéből pofon vágja.

Herta arca hirtelen kihűl. Hanyatt vágja magát az ágyon, és hisztériás nevetésbe kezd.

Teréz riadtan eltakarja arcát.

 

A TÁBOR egyik barakkjában, Teréz szállásán vagyunk. (Alig egy órája, hogy Terézt elfogták, s átvitték az emeletes börtönépületbe. Azóta üres a helye. Priccse körül többen is ébren vannak.) Egy kisfiúsan törékeny lány befele fordulva a barakk belsejébe, ahol örökmécsként egy szál ellenőrzőkörte világít:

– Gyertek csak… – Suttogva int, s öt-hat fej is odatapad az ablakra. – Nézzétek csak, Ilsa Lehner ablaka világos…

A felvevőgép megindul kifelé, s félúton megáll. Távolabb a barakkok felett az egyik emeletes kőház hármas ablaka kristályosan tiszta fénnyel világít az éjszakában.

Őrszem kopog el a barakk előtt. A kis csoport szétugrik, s a falnak lapul. Majd a fiatal lány ismét odatapad az üvegre.

 

LÜBKE, civil ruhás fiatalember, frissen előhívott fényképeket emel ki a fürdetőből. Asztalán ernyős lámpa ég, élesen megosztva a csupasz, olajfesték ragyogású falakat. Lübke leakasztja az egy szál falifogasról fekete télikabátját, s már felöltözve rakja be a kész képeket a vastag itatósok közé. A villanyt égve hagyja.

A szomszédos hosszú laboratóriumban is égnek a nagy tükörlámpák, de az asztaloknál senkit se látni, mikor Lübke átsiet a termen a leeresztett fekete ablakfüggönyök előtt.

– Róthe! – Hangosabban: – Róthe!

Törülköző kezek tűnnek elő egy félig megnyíló ajtó mögül.

– Lehnerhez mentem, ha keresnének.

Kint hideg, de mozdulatlan éjszaka. Lübke káromkodva megbotlik valamiben. Egy baromfiól. Egy fehér liba felriad, s még sokáig gágog az éjjel csendjében.

Fény csapódik ki az udvarra: Lübke belép Ilsa Lehner pavilonjának ajtaján.

 

A BARAKKABLAK mellől Márta, a kis őrszem lekuporodik az új hírrel az álmatlanul virrasztó foglyokhoz:

– Valaki a laboratóriumból fölment Lehnerhez.

 

ILSA LEHNER íróasztalánál ülve a szétteregetett fényképeket vizsgálja. Fölvételek a tábor lakóiról. Teréz homokkal megrakott talicskát tol egy másik fogolynővel. Teréz félig háttal, csajkából eszik egy népes csoport közepén. Egyikük a lány vállán tartja a kezét. Mögöttük kavicsos homokgödör, téli gazzal a tetején.

Csönd van e felvételeken, mintha az Apokalipszis front mögötti életéről készültek volna.

Fogolynők hosszú fatörzset cipelnek. Két SS a földről rángat fel valakit, aki nyilván elesett a teher alatt. Mindenki odanéz. Terézt egészen közelről látni.

S még jó néhány fotó. Ilsa Lehner mindegyiken bekarikázza Teréz arcát. Eltolja magától a képeket. Lübke átveszi és csomóba rázza őket.

Lehner:

– Az az érzésem, hogy most nyomon vagyunk… – Feláll. Megfogja Lübke karját. – Mégiscsak jó dolog, hogy az SS olyan szenvedélyesen fotografál. – Elereszti Lübkét. – Szólj be Helmutnak, hogy riassza a 3-as blokkot. Sorakozó a lágerudvaron.

Lübke indul.

Lehner:

– A börtönudvaron. – Lübke újra elindul. – Lehner: – Pillanatra még! Ébreszd Fresert is, a sorszámok miatt. Különben ezt magam intézem el vele. – Fölemeli a telefonkagylót.

 

FOGOLYNŐK a barakkablakban. Márta, suttogva:

– Riasztják az SS-t. Sorra világosság.

Arca mellől, az ablakon át látjuk sorra kigyulladni az emeletes pavilonok villanyát.

Némán kivilágosodik az egész lágerudvar.

Éjjeli raport a börtönudvaron. A tetőről négy sarokreflektor vakító, kemény sugárzással tölti meg az udvart. A szirénák épp elhallgatnak. A dermesztő hideg elől fázósan bújnak össze a foglyok a kőpadlós, szűk helyen, keskeny ösvényt hagyva a kétoldali börtönépület bejáratához s a kőkerítésbe vágott, nyitva álló vasajtóhoz. S elöl, természetesen, amennyi helyet egyáltalán lehet, az SS számára. Fritz a sorszámokat olvassa:

– …Sechshundert… acht und neunzig. Siebenhundert… vier und sechzig aus der 7/a. Aus der 8/b. Elfhundert…

A kiszólítottakat Paula a sarokba, a tábor felé nyitva álló kiskapu mellé irányítja. De a rendezés valahogy nem tökéletes. Szűk a tér, Ilsa Lehner mintha nem kapna elég levegőt. Állva kezdi:

– Rövid leszek. Az éjjel elfogtuk a küldöncöt, aki üzenetet vitt az északi lágerba, a férfi foglyokhoz. Az ő ügye lezárult. A fogoly vallomása szerint azok, akiket kiállíttattam, barátai voltak – és bűntársai. Az ő sorsukról később döntök. Annyi bizonyos, hogy köpni fognak. És köpni fog a többi is! De azt nem köszönitek meg. – Föl-alá járkál. Megáll. – Akinek esze van, most beszéljen. – Néma csend. Lehner tovább járkál. – Tudomásom van arról, hogy a táborban összeesküvés készül arra az esetre, ha Németország elveszítené a háborút… – Megáll. Mit is mondott ki? Mindenről megfeledkezve, abszanszban: – Arra az esetre, ha Németország elveszítené a háborút…

Végképp elakad. Az SS-ek arcán kínos zavar. Ilsa Lehner üres szemekkel nézi a foglyokat. A szemüket.

Tízezer voltos pillantások.

Hirtelen őrjöngve kitör:

– Felelj, te polák kurva, ha szólok hozzád!

Találomra kiragad a tömegből egy öreg parasztasszonyt, s nem bírja elereszteni többé. De ez se igaz, mert valósággal kiejti a kezéből.

– Polen! Polen! – mutogat mellére a magára maradt öregasszony. – Nicht verstehn. Polen. Nicht verstehn.

Ilsa Lehner hátracsapott kezekkel a sorok közti folyosót járja. Megáll, mint aki csapdába esett:

– Azt hiszitek, megússzátok? Hogy egyáltalán meg-úsz-hat-já-tok? – Az oszlopokat kutatja. – Vagy azt gondoljátok magatokban, beszélj csak, Ilsa Lehner, beszélj csak! Elvehetted az apánkat, az anyánkat, az életünket! De a halálunkat, azt nem! Az a miénk! Azt magunkhoz szorítjuk és nem adjuk!

– De nekem épp a halálotok kell! Nem az életetek! Nekem egyedül a halálotok kell már! – A sorok közt áll, szinte a foglyok közé keveredve. Kezével félig eltakarja magát. Hisztériás mozdulatlanságban: – Ilsa Lehner, gondoljátok, közönséges gyilkos. De mit is titkolhatnánk mi el egymás elől? Így vagy úgy, ez a láger a mi otthonunk és temetőnk már.

Az SS összenéz. Súlyos zavar és gyanú az arcokon. Őrült volna Lehner? A foglyok is döbbenten állnak.

Ilsa Lehner lassú, lábadozó léptekkel jön előre. Egyedül van. Félszeg, és mintha rövidlátó lenne. Majd ismét űzötten vissza a sorok felé:

– Nem élitek túl, értitek? Nem élitek túl! – Kiabál: – Tinektek kell meghalnotok! Senkiért. Semmiért. Értelmetlenül. Céltalanul. Tinektek kell meghalnotok!

Csend. Valaki leroskad, a többiek fölfogják. Ilsa Lehner tompán órájára néz:

– Reggelig gondolkodási időt adok. Addig itt maradtok állva az udvaron.

Egymagában eltűnik a kapu mögött.

Az SS vigyázzban áll.

 

HERTA hanyatt fekve a plafont bámulja.

Teréz:

– Bocsáss meg! – Megrázza a karját: – Figyelsz? – Csüggedten: – Nem akartam.

A rácsajtó megvilágosodik. A folyosóablakon át erős fény, sorakozó zaja szűrődik be a cellába. Teréz felszökken és az ajtóhoz áll:

– Hallod?

Herta továbbra is mozdulatlan.

– Hallom. – Fölül. Gonosz kíváncsisággal az arcán: – Ez a Lehnerke. Lehnerkénk munkába állt.

Teréz lehanyatlik melléje a priccsre.

 

TERÉZ (elhagyatva):

– Herta, mi alig egy órája ismerjük egymást. Én nem tudok rólad sermmit. De te miért gyűlölsz engem?

– Gyűlöl a… – Herta Terézre néz. – Most meg újra sírni kezd!

Teréz csukott, mozdulatlan arcán szabadon szivárognak a könnyek.

– Mondd, Herta, nagyon sokat szenvedtél te itten?

– Itt vagy ott, nem mindegy az? – Szünet. – Szenvedtem? Talán nem is szenvedtem. Mit tudom én?

Most ő az, aki ül, és Teréz, aki hanyatt fekszik mellette.

Herta (nagyon messziről):

– Talán már szenvedés sincsen. Egyáltalán semmi sincsen.

Teréz Hertához, de még inkább saját magához:

– De emlékeid, azok csak vannak? – Az udvarról halkan, érthetetlenül fölhallatszik Ilsa Lehner hangja.

Szünet után ismét Teréz:

– Nekem csodálatos emlékeim vannak! Boldog, nagyon boldog emlékeim… Utcák zaja… Egy fa emléke… Meg hogy milyen is az, amikor kilépek az erkélyre… Vagy a Duna vizének a szaga télen, amikor a híd alá buknak a sirályok! Hirtelen óriási ívben bukórepüléssel a Margit híd alá érő sirálycsapat – de a kép el is tűnik éppoly gyorsan.

Teréz keserű, törött kis arca a priccsen:

– Nem is igaz. Nem vigasztalnak meg. – Képzelete újra megindul. – Őket szeretem! – Szürke fal úszik be egy éjféli folyam hatalmával. – …A falakat… A szobát… Az árnyékokat… A fényeket… – Képek és árnyékos keretek a tovasuhanó tapétán. – Ahol mindannyian együtt voltunk… Most… és utoljára… – Mint aki rátalált az igazságra: – Most és utoljára! – Csaknem kiáltva: – Én sötét mennyországom!

Szabadultan fölsóhajt. A kép megáll.

Teréz háttal nekünk, szobája ablakában.

A függöny mögött keskeny erkély. Üres zászlórúd.

 

TERÉZ hevesen befordul az ablaktól és megtorpan a szoba közepén. Megijedt volna? Meggondolta magát? Már késő! Sietve fut végig a sötét előszobán a sötét előszobaajtóhoz. Óvatosan leereszti a keresztláncot. Néhány pillanatot vár. Elszántan kitárja az ajtót.

A lépcsőház világosságában félszeg fiatalember tűnik fel. Ő az, aki a menetből ki akarta ragadni Terézt. Lelkesült mosollyal az utolsó fokokat veszi.

Teréz, miközben a fiút beengedi:

– Bocsásson meg, nem akartam, hogy csöngessen. – Beteszi az ajtót. Zavartan, miközben szemben állanak: – Nagyon köszönöm, hogy átjött. – A sötétben hallani lehet a gázóra surrogását. – Talán előremegyek…

 

A SZOMSZÉD szobában eközben fölgyújtották a villanyt, fénye átsüt az üvegajtó függönyén.

Teréz meggyújtja a sarokban álló asztalilámpát. Arccal a sugárzó ernyő felett:

– Ez a szobám.

A puha fényben képek, cserepek s két aranyos fényű ikon is látható. A földig érő könyvespolc tetején mázas parasztkancsók sorakoznak. Teréz fekhelye fölött üres a fal. Maga a fekhely egyetlen hatalmas puhafehér pokróccal letakarva. Teréz kezével int, mintha vigaszt kellene elhárítania:

– Bocsásson meg, hogy áthívtam. Nagyon szégyellem, de… – Leszegett fejjel szemközt fordul. – Nagyon szégyellem, és arra kérem, hogy… – Fölemeli a fejét. – Hogy felejtse el. – A fiút nézi, de nem néz a szemébe. – Nekem úgy is jó volt, ahogy volt. Én azt is tudtam, hogy maga sose fog… És én nem is akartam… Én azt akartam, hogy…

Mellette megszólal a telefon.

– Nem értem! Igen. Én vagyok.

Kinyílik a szomszédos szoba üvegajtaja. Az ajtóban Teréz apja áll, mintha csupán árnyékból volna összerakva.

– Sajnos, nem tudok. Igen. Talán. Nagyon szépen köszönöm. – A lány a kagylót a helyére teszi. – A rajztanárom volt. Az a kép ottan? Óh, az még két évvel ezelőtt készült. Tavasszal. A nagybátyáméknál. – Félig a könyvszekrény és a heverő közt álló kis fiókos asztalkánál, amely fölé a fénykép föl van akasztva: – Milyen régen is volt! Anyám is élt még akkor.

(Végig ő beszél. A fiút szemből többé egyetlen pillanatra se látni, csak egyszer, akkor is csak a torkát, amint éppen nyel egyet.)

Teréz, egyszerre tökéletesen kimerülten, lesütött szemekkel, háttal a könyvespolcnak:

– Az Istenért, szóljon már valamit! – Kezébe temeti arcát. Leveszi a kezét arcáról. – Nem akartam elmenni, minden emlék, egyetlen szó nélkül! Anélkül, hogy ismertük volna egymást! – Fölnéz. Nyakig fölgombolt kötött ruha van rajta. – Éreznem kellett, hogy számítanak, hogy várnak rám! – Könyörögve magyaráz: – Tudnom kellett! – Végképp elcsöndesedve: – Bocsásson meg…

A fiú hirtelen meg akarja csókolni, de Teréz kiszabadítja magát. A fiú megcsókolja Teréz kezét.

– Nem, nem! És most menjen. Nagyon kérem, hogy menjen el! – Sírva fakad. – Hát nem érti? Holnap hajnalban indulunk! – Zokogva: – Hát nem érted? Azt akarom, hogy menj el! Menj el! Menj el!

Arccal a könyveknek borul.

 

TERÉZ kinyitja a konyhaszekrény ajtaját. Rézkannában teavizet tesz fel, leoltja a villanyt, s a konyhaszéket a tűzhely elé állítja. A gázláng bevilágítja arcát.

 

AZ EBÉDLŐBEN ég a nagylámpa; középen abrosszal megterített asztal. Vékony kis öregasszony ezüstkanalat szed ki a fiókból, s a teáscsészék mellé rakja, miközben széktől székig vándorol. Ő az, akit a fiatal katona a deportálás reggelén holtan talált ágyában.

 

TERÉZ kezet mos a fürdőszoba csapja alatt. Öccse szótlanul, lesütött szemmel áll mellette, s a mosdókagyló lefutó vizét bámulja. Teréz átadja a szappant, s föltűri a gyerek kézelőjét. A kisfiú vakon nyúl a vízsugárba. Teréz kezet töröl, s a ruha másik végét Lacikának hagyja. A lassú kis kezeket végül is ő veszi kezébe, s törli meg a kendő alatt.

 

TERÉZ tálcán behozza a teát, s körbe járva az asztalt, a csészékbe tölti. Először nagyanyjának tölt, utána öccsének, aztán az apjának, utoljára magának. A teáskannát az asztal közepére teszi. Senki se szól. A kenyérkosár érintetlen.

 

NAGYANYA gyerekmagasságban ül az asztalnál. Kezében reszket a csésze, tányérjára eresztve próbálja megállítani. Teréz fölébe hajolva, anélkül hogy a csészét elvenné tőle, megitatja.

 

APA fölhúzza óráját. Az ebédlő és dolgozószobája közt áll a félig nyitott szárnyasajtóban. Nála sötét van, csak egy gázkandalló világít a szemközti falon. Fölötte falióra, ehhez igazítja óramutatóját. A lányszoba és az ebédlő után apáé a harmadik, közösen egybenyitható szoba. Az ablakfüggönnyel behúzott üvegajtók rendesen csukva vannak.

 

TERÉZ leszedi és üresen hagyja az asztalt. Még mind a négyen itt vannak az ebédlőben. A csendben csak nagymama végzi utolsó kis szertartásait. Ágya a szoba sarkában áll; szétteríti rajta és elegyengeti a lepedőt. Fölrázza a párnát, s mellére fogja a vánkosát. Mindenki csak őt nézi, senki nem segítene neki. Meggyújtja ágya felett a villanyt, s az asztal felett eloltja a nagylámpát. Ágya nyíltan föltündököl a sarokban. Háttal elébe állva csak most pillant föl először a többiekre. Nézése éles és tiszta, egyedül a tartása fáradt és befejezett. Két karját maga elé eresztve áll. Hagyják magára. Szeretne lepihenni.

 

TERÉZ ruhástól hanyatt fekve a pokrócán. Fény csak a szomszéd szobából sugárzik; nagymama égeti a lámpáját. A szobában másodszor szólal meg a telefon. Teréz először nem érti, majd:

– Hová? De hisz ez lehetetlen… – Megint szólni akar, de aztán csak egyre tehetetlenebbül hallgat. – Mert nem hagyhatom itt őket. – S egy újabb unszolásnak engedve, nagyon csöndesen: – Akkor talán igen. – És megint kétségbeesetten, most már végképp kétségbeesetten: – Nem. Nem! – Eltartja magától a kagylót. Sír. Visszateszi a kagylót a helyére. Bénultan áll a készülék felett.

 

AZTÁN, mintegy rövid kábulatból riadva nyit be a telefon mellől az ebédlőbe:

– Szóltál, nagymama?

– Igen, drágám, az orvosságomat. Nem tudok elaludni.

Teréz a másik sarokban kihúz egy fiókot. Az öregasszony, anélkül hogy odanézne:

– A középsőben.

Teréz a sárga, jódszínű üveget az éjjeliszekrényre, a pohár víz mellé állítja. A párnán, a képtelen romok alatt mintha egy gyerek, mintha egy hajadon lány feküdne. Teréz lehajol és megcsókolja. Most meg az öregasszony kapaszkodó két karja nyílik meg érte, s húzza le magához a párnára.

 

TERÉZ, mintha menekülne, s nem tudna kijutni a lakásból, kapkodva újabb ajtón nyit be. Most a gyerekszoba ajtaján. A szemközti falon égve hagyott állólámpa, alatta az alvó, kivilágított Lacika. Kivilágítva és elfeledve.

Hatalmas ez az éjféli gyerekszoba, hatalmas és boldogtalan. Teréz fölkapja az érintetlenül maradt ágytakarót és beburkolja vele a kisfiút. Leoltja a lámpát, s észre se veszi, hogy menekül. Kezéből hangos dörrenéssel fut ki az ajtó. És még csak vissza se megy, hogy megnézze, fölébredt-e a gyerek?

 

VÉGIGFUT ismét az éjféli előszobán a csukott előszobaajtóhoz. Valamivel előtte meglapul a falnál. Most közvetlenül a feje felett surrog a gázóra. Észre se veszi, hogy nyitva a fürdőszoba ajtaja, csak a fogasra kikészített csomagokat, szöges botot meg hátizsákot látja a kicsapódó fényben. Másodszor is leereszti vigyázva a keresztláncot, s utolsó erejével kinyitja az ajtót. Odakint egy szál körte világánál az üres lépcsőház, akár a tányérba fagyott étel.

 

LÁBUJJHEGYEN, nyújtott léptekkel osonna vissza a szobájába, de fele úton gyökeret ver a lába. Az éjféli fürdőszoba hófehér ragyogásában apa a tükör előtt áll és borotválkozik. A síri csöndben tisztán lehet hallani szakálla sercegését. A magányos férfi most lehúzza a késről a habot, a kagylóba veri, s vizet ereszt rá. Teréz alatt megreccsen a padló, s a fürdőszoba elé repíti. Egy szót se szólnak, csak egyre mélyebb és nyíltabb tekintettel nézik, kutatják, fürkészik, hívják egymást. Apa szájából különös kis hang tör elő, s megindulnak arcán a könnyek, le-lecsorogva a szappanhabba.

Teréz a mellére veti magát.

 

TERÉZ szobája közepén áll, még egyre szipogva a sötétben. Már a szomszéd szobában se ég a villany, csak kintről világít be a téli hold fénye. Örök kíváncsisága állítja tükre elé. Először a sötéten át nézi magát, az ezüst visszfények közt elidegenedett mását. Majd lámpát gyújt, s az ernyőzött fényben fürkészi szétdúlt vonásait. Valóban lehetséges volna az, ami történik vele?

Másnap reggel ebben a tükörben fésülködött a fiatal katona.

Teréz háta mögött csörömpölve szólal meg a telefon.

 

TERÉZ, lehalkítva hangját:

– Nem haragszom. De nagyon kérem, ne hívjon föl többet. – Készül letenni a kagylót, de megáll vele. Figyel. Nem lehet nemet mondania. Engedékenyen: – De csak ha megígéri, hogy nem szól hozzám. – Lerakja a kagylót, és leoltja a villanyt.

A túlsó ház szemközti ablakában is leoltják a lámpát.

Teréz kiszalad az előszobába, s kabáttal a vállán jön vissza. Közben a szemközti ablakot már kinyitották, s megjelenik benne az ismerős, névtelen fiatalember. Teréz is kinyitja az erkélyajtót, s hangtalanul kilép rajta. Nem megy a kőkorlátig, inkább megáll az erkély közepén. Mélyet lélegzik a jeges levegőből, s úgy is marad, egyenesen állva a zászlórúd mögött. Először a fiú felé néz, de nem a fiúra. Aztán fölfelé, a holdfényes felhők alatt vágtató ház fekete párkányára, s lecsukja a szemét.

Közelében megszólal ugyanaz a furulyaszó, amely a KZ-zenészeket siratta.

 

MÉG RAJTA a nagykabát, mikor a sötét lányszoba közepén két görcsös kar fonja át.

– Ne hagyj el, Teréz, ne hagyj el!

Lacika sír, tapad hozzá.

 

TERÉZ hanyatt fekszik a sötétben, nyitott szeme a mennyezeten. Árnyak és fények a plafonon.

Teréz lámpát gyújt az ágya felett. Mellette kitakarózva alszik Lacika.

Teréz a falat bámulja, ágya fölött a hosszú, függőleges repedést. Megérinti a kezével.

Ismét elolt, s próbál megmaradni a sötétben, aztán hirtelen kényszernek engedve fölkel, s kitárja az ebédlőbe nyíló ajtót, s az ebédlőből apa szobájába vezető ajtónak is mind a két szárnyát. De a küszöbön nem lép túl. Az egész lakásban csönd van és sötétség, egyedül az utolsó falon lobog a gázkandalló lángja. S a kandallónak dőlve ott ül apa. Árnyékban ül, alig látni őt, csupán nadrágja szára világít élesen. A szobában megszólal egy parancsoló férfihang:

– 563-as! Készülj fel. Velem jössz.

De apa és lánya továbbra is csak egymást látja. A falióra hármat üt. Teréz megfordul lassan, s megindul visszafelé a szobákon. Az egybenyíló sötétben tisztán hallani a falióra ketyegését.

 

TERÉZ rabruhában vonul végig a börtönfolyosón. Mögötte a fiatal SS, Ilsa Lehner közvetlen beosztottja. Balra cellák, de a foglyok közül csak egy-két arc az ajtóban. A rácson át beverődik a kinti reflektorok fénye.

– Du! – A fordulóban az SS megáll, s Teréz is a lépcsők tetején. Kartávolságra vannak egymástól. Teréz lesüti szemét a képtelen vágy előtt. Halottan se lehetne élettelenebb. Nyakán vadul lüktet az ér. – Los! – kiált rá az SS, anélkül hogy megérintené.

 

HERTA egyedül maradt. Ágya alól elővesz egy cigarettásdobozt, s készül rágyújtani. Az ajtóban megjelenik Rudi. Herta, felkelve ágyáról, cigarettával a szája előtt:

– Adnál tüzet? Kifogyott a gyufám.

A fiatal őr válasz helyett benyit a rácsfal ajtaján, s magához húzza a lányt. Eltűnnek a cella belsejében.

 

AZ UDVARON a több száz fogoly topogása, akárha magot ráznának egy óriási szitán. Teréz most ér ki a börtön elé. Az éles fénytől elvakítva megtorpan, s szinte szégyenkezve kel át a didergő foglyok kordonán.

– Teréz! – Már a kijáratnál van, mikor a foglyok közül a kis Márta rákiált. Teréz épphogy fölnéz rá, s már el is tűnik a kisajtóban.

 

ILSA LEHNER íróasztala mögül, Teréz személyi lapjáról fölpillantva.

– Teréz volt a neved? – Az asztalon Lehner fiatalkori fényképe, s egy ébresztőóra áll.

Teréz:

– Igen. Nagyanyám után…

– És az apád?

Milyen szép fiatal lány is volt Lehner! Az óra negyed négyet mutat.

– Mi volt az apád?

Teréz nagyon csöndesen, a szoba közepéről:

– Orvos.

– És te?

Mi is volt ő?

– Festőnövendék voltam.

 

HERTA ÉS RUDI ölelkezve a priccsen. A sötétben tisztán kivehető kopogás. A falimorze.

Herta, felkönyökölve az ölelésből:

– Hallod? – Fülel. – Beszélnek.

Rudi, miközben fekve marad:

– Hadd beszéljenek. – Visszahúzza magához a lányt.

 

LEHNER, fölemelkedve íróasztalától:

– Üljön le!

Egy virágos fotel áll az íróasztallámpa lecsapódó fényében. Teréz leül a szélére. Ruhája kivágása alól előtűnik gyerekes nyaka, s kis darabon a háta meg a csupasz válla. Lehner rágyújt, s némi habozás után Teréz felé nyújtja a dobozt. Teréz fejét rázva, zárkózottan és csöndesen:

– Köszönöm.

Várakozón ül. Csúf és gyönyörű, akár egy fiatal űzött állat. Arcát gyermekivé teszik, áhítatossá a durva pórusok. Lehner a dobozt az asztalra dobja és sétálni kezd a fénnyel és árnyékkal megosztott szobában.

– Teszek magának egy ajánlatot. – Tagoltan és hangsúllyal kezdi, és később figyelmetlenül elereszti a szavakat, s végül is elakad. – Találkozhat az öccsével… ha közli… a megbízói nevét… És a tervüket… – Megáll. – Bocsánat. – A tapétaajtóhoz megy, s kinyitja. A fény a szobából bevilágít a szűk mosdófülkébe, a mozdulatlan, száraz vízcsapra.

Lehner zavartan visszatéve az ajtót, figyelmetlenül, udvariasan, még mindig az ajtó előtt állva:

– Sose zárom el rendesen. – S föleszmélve: – Mi az, rosszul van? – S közönséges dühvel: – Állj fel!

Teréz végeérhetetlen lassúsággal föláll. Ajka mozog, de hang csak nem akar a torkára jönni. Egyetlen üres sóhajjal:

– Megöltétek az öcsémet.

És kívül mindenen, sötéten, valósággal dideregve:

– Ha élne, te már rég a halálával zsarolnál engem. – S a beálló csöndben: – Kárhozott lélek maga, Ilsa Lehner.

Lehner mellen ragadja, de többre nincs ereje; Teréz most már egy ítélkező gyermek, s egy halott szabadságával beszél:

– Nagyanyám azt mondta egyszer, az embertől mindenét el lehet venni, mindenét, egyedül a halotti ingét nem. – S közvetlen közelről: – De maga azt is elvesztette.

Lehner most végre szólni bír:

– S te, te talán nem?! – Mosolyogni próbál.

Teréz (megszállottan):

– A mi legszebb halotti ruhánk, Ilsa Lehner – (s az áldozat egyszerűségével): – a mi mezítelenségünk. – Lelöki magáról Lehner kezét. Kihúzza magát. Most valóban olyan, amilyen az orléans-i lehetett.

Ilsa Lehner, még egyre Terézre meredve, kapkodva az ajtóhoz rohan. Szinte kiált az előtte álló SS-ért:

– Kurt! Kurt! – Elfúló hangon: – Azonnal hívd Reinert.

Kurt:

– Beszélt?

– Hívd Reinert!

 

VISSZA a börtönbe. Páros léptek a kavicson. Emeletes kőpavilonok, hosszú sor deszkabarakk. Terézt most egy középkorú civil kíséri. Puha és figyelmetlen a járása, s nem is a lány mögött, hanem szórakozottan előtte megy. Az ól sarkában ő is megbotlik, akár az előbb Lübke, de ő nem káromkodik, csak Paula libája riad fel most is, hangos gágogással.

 

LÉPTEIK után csak még üresebb az udvar, még némább a kerítés dróthálója. A drót mögött feketén hallgató erdő. Valaki áll a fák között. Futás közben a holdfényben megvillan csíkos rabruhája. Mintha álomban cselekedne, simul a dróthoz, s átbújik alatta. Egy férfi. Fölemeli és visszahajtja a hálót.

 

BELÉPVE a börtönudvar ajtaján, Terézék mintha jéggel fűtött kemencébe nyitnának. A foglyok most már nem topognak. Lehunyt szemmel, szorosan egymásba karolva ringatóznak, s csak pillantásukat küldik a Reiner hátában megjelenő Teréz felé. Egyedül a kis Márta éled föl ismét, s szalad utána a kapu mellől, tapasztja arcát Teréz hátára:

– Szeretlek!

Teréz meg se fordulva, szelíden kibontakozik az ölelésből. Az udvaron zavar támad. Egy kápónő fut lélekszakadva feléjük, s nekiesik Mártának. Paula ordítva letérdelteti a foglyokat. Teréz, a térdeplő foglyok közt áthaladva eltűnik Reinerrel a börtönépületben.

 

A BEJÁRATI folyosóról Teréz, akit Reiner a kapuban maga elé eresztett, épp megindulna a lépcsőn fölfelé, mikor Reiner utána nyúl, s visszatartja az alagsorban. Kinyit egy ajtót, s belépteti rajta a lányt. Az ablaktalan, zárt helyiségben egy alacsony, hosszú padkáról pulóverre vetkezett kápó emelkedik fel, öléből félrerakva a kabátot, a tűt meg a cérnát.

Az ajtó becsukódik mögöttük, de a kép csak nem mozdul, aztán hirtelen odatapad az ajtóra. Kívül a folyosón, mintha szavait a csukott ajtó hátára írná, hosszú szünet után ismét a „Rekviem Terézének” hangja szólal meg:

– Végképp egyedül.

 

HERTA cigarettázik. Mélyeket, lassúkat szippant. Szeretkezés után van. A közeledő zajokra is alig akar föleszmélni. Végül sietve eloltja a tüzet, s maga alá rejti a csutkát. Tovább készül feküdni, de aztán mégis fel kell ülnie. Arcán csodálkozás és megütközésféle.

A szomszédos priccsre eszméletlenül esik le Teréz. A két nő egyedül marad. Herta ujjával megérinti a lány haját, homlokát, hajjal benőtt fiatal halántékát.

– Herta! – A rács mögül Rudi néz be. – Lehner telefonált. Majd én átkísérlek. – S hangosan: – 2523-as!

Herta egykedvűen megindul előtte.

 

LÜBKE ásítva nevet:

– Ennek? Lefogadom, hogy ennek még életében nem volt dolga férfival! – A laboratóriumban ül, egy falnak állított széken. Álmosan, nagykabátban, fölhúzott térdekkel, készen az indulásra.

Róthe, a kabátját húzva:

– Állítólag készülnek kiüríteni a tábort. Azért olyan ideges.

Lübke:

– Szerintem más a baj. – Róthe néma tekintetére: – Fél.

Róthe:

– Fritz azt mondja, az éjjel közönséges gyilkosnak titulálta magát. Szerintem Lehner… – A homlokán mutatja, hogy mire gondol.

Lübke:

– Fél.

Róthe, miközben sorra leoltja a villanyokat:

– Hát, az biztos, hogy…

Lübke is feláll. Már csak egyetlen lámpa világít az asztalon.

– …nekünk könnyebb dolgunk van.

– …Mi csak, ugye, közönséges laboránsok voltunk. – Két karját szabadkozón kitárja.

Lübke:

– De hol?

Róthe nevetni próbál, miközben félig leereszti karját:

– Vérkép, szerintem, mindenütt csak vérkép.

Lübke (még mindig Lehnerre gondolva):

– Fél.

 

HERTA, Lehner előtt állva:

– Pedig amúgy beszédes, de arról, hogy… Arról nem vall be semmit. – Vállat von. – Nem tudok mást mondani.

Lehner járkálni kezd, s megáll:

– Mit valljon be, ha egyszer semmit se csinált!

Herta döbbenten:

– Megkínozták…

Lehner hidegen közbevágva:

– Ez nem rád tartozik! – Sétál. – Holnap visszaeresztem a táborba. Menjen a fenébe! Itt vagy ott. Nem mindegy? – Tovább sétál. – Huszonnégy órán belül visszaeresztem. – Indulattal: – Magára marad, akár egy… – Hertához sietve: – Nem rólad. Róla fogják hinni, hogy… – Izgatottan visszamegy az asztalához. – Te többé ne is törődj vele!

Kezét figyelmetlenül Teréz lágerlapjára teszi. Megpillantja Teréz fotóját. (Tűnődve, csöndesen:)

– Pimasz kis ringyó! Szabok én neked halotti inget.

Int Hertának, hogy mehet. De az nem mozdul. Lehner, mint aki megértette, az ablak melletti huzatos szekrényhez lép, majd kihajolva az ajtó mögül doboz cigarettát dob a lánynak. Herta elkapja, és elmosolyodik. Lehner még egy dobozt hajít hozzá. Herta vigyorog. Aztán még egyet. A lány meglepődik. Még egyet. Herta megijed. Hisztériásan az ötödiket! A hatodikat! Ilsa Lehner nevet. A hetediket! Herta leereszti karját. Az utolsó doboz a földre esik.

– Vedd fel!

A lány mozdulatlan.

Lehner eszelős dühvel az arca előtt:

– Hát még te is élsz?! Még te is?! – S még egyszer, miközben Herta sietve lehajol: – Még te is!

De Herta nem érdekes. Egy-két pillanat elég, hogy Lehner megnyugodjék. Hűvösen, már az asztalától:

– És a többiek mit beszélnek?

Figyeli Hertát, mégse veszi észre rajta az újabb árnyékot.

Herta:

– Ma egész éjjel hallgattak.

 

LASSAN befelé mozgó szobafal. Az ablakban senki. A kép megáll az ablakban. Az ablak mögött a tábor látképe: barakktetők a szürke holdfényben. A szobában Mozart Rekviemje szól. Róthe a rádió előtt kuporog, kérdőn pillantva hátra Lübkére.

Lübke még mindig kabátban ül. Lefekvés előtt pillanatra beugrott Róthéhoz, s itt ragadt nála. Mellette az asztalon üveg és konyakos pohár. A kályha kihűlt, a szobában hideg van. Mindketten isznak. Lübke lassan int, hogy tovább. Összezavarodik a Mozart-zene. Egy lassú táncszám. Róthe, felemelkedve:

– London.

Lübke, mereven:

– De hol?

Róthe hatalmas, lassú szabadkozással széttárja mázsás karjait. Valamit mondana. A rádió megzavarodik. Üres lárma. Morzejelek.

Lübke részegen előkotor a zsebéből egy fényképet. Téli gazok, kopasz fák előtt fogolynők. Az előtérben Teréz, tintával bekarikázva. Lübke fölpillant Róthéra. Mit is mond Róthe? Mit is akart ő Róthénak mondani?

– Fél! – mondja végre Lübke Róthénak.

 

HERTA elereszti keze közül Teréz eszméletlen fejét. Döbbent, egészen apró sikollyal fölfedezi Teréz két megkínzott keze fejét. Az ajtónak rontva:

– Vizet! Vizet! – Esztendők megtalált kétségbeesésével: – Vi - zeeet!

Az ajtóban sietve föltűnik Rudi, s bead egy csajka vizet. Suttog:

– Megőrültél?! Hallgatsz?!

Herta megmossa Teréz kezeit, arcát. Teréz föléledve, Herta szemébe, messziről:

– Nem akartalak… – Visszahanyatlik. Hánytorog. Susog, beszél magában. Herta a lány száját lesi.

– …Ahol együtt voltunk utoljára… – Teréz folytatná. Küszködő szünet. – Ha visszatartom a lélegzetem, még a repedést is látom a falon!

Lélegzetet vesz. Premier plánban: egyetlen függőleges, mozdulatlan repedés. Nincs mérete. Hosszában megnyílt kontinens is lehetne. A repedést némán, mozdulatlanul tartja Teréz visszafojtott lélegzete. Megérinti kezével. Keze alatt most a rabruha ujja van. Leejti a kezét.

A repedést elereszti Teréz sóhaja.

 

– NEM TUDOK többé visszatalálni! – Teréz csukott, kimerült kis arca a priccsen. Herta végre beszélhet hozzá:

– Ne félj! Figyelsz rám? Holnap visszamehetsz a lágerba! – Nézik, s hirtelen átölelik egymást. Teréz különös, lázas éberséggel:

– Láttad a fényképet? Az asztalán?

Herta megérti, hogy kire gondol.

Teréz:

– Ha akkor találkozunk, akár barátnők is lehettünk volna…

Herta:

– Én utálom őt.

Teréz:

– Szép lehetett fiatalon.

Herta, miközben segít Teréznek fölülni:

– Ne beszéljünk most Lehnerről.

Teréz, fejjel a falnak támaszkodva:

– Nem enged vissza többé.

– De visszamész! Nekem elhiheted…

Teréz lehunyja a szemét.

– Ezt csak én tudom – (egészen csendesen:) – és ő tudja. – Még mindig csukott szemekkel: – Herta! – Megfogják egymás kezét. – Most már azt is tudom, hogy az utolsó esténk, a régi lakásunk… – Szünet. – Ezek a hideg erdők… A homokbánya… A téli gazok a barakk előtt. Ez az én otthonom már! – Hevesen: – Üresség van mögöttem! Tökéletes üresség.

 

TERÉZÉK elhagyott lakása. A lányszobában szól a telefon. Valaki mozdul a sötétben, s meggyújtja az ágy fölött a villanyt. Hálóinges fiatalasszony ül fel az ágyon, a hirtelen világosságban.

Valaki szitkozódva megbotlik a szomszédos ebédlőben, aztán ott is fölgyullad a lámpa. Álmos férfi nyit be az üvegajtón. Alig szól, épphogy dadog valamit a készülékbe. Pizsamája felett szétnyílik nagykabátja.

Az asszony árnyéka feketén átrepül a padlón.

Novák megsemmisülten leteszi a kagylót. Fölnéz az asszonyra, aki közben már pongyolát vett magára, s szemközt áll vele a szoba közepén.

– Egy szót se kérdezz! Félóra múlva indulunk. Most pedig csomagolj!

Az asszony szó nélkül megindul a nyitott ebédlő felé. Már az ajtóban van.

A férfi:

– Boldog vagy?

Az asszony megáll, mint akit golyó ért. Megfordul és visszajön. Némán, tébolyodottan nézik egymást.

– Boldog vagyok. – Egészen halkan: – Mert nem születtem se tolvajnak, se…

Novák megragadja és az üvegajtónak taszítja. De az asszony nem hallgat el, a némák őrületével folytatja:

– Nekem csak az enyém kell! Egyedül az enyém! – Szemét körbejártatva a képhelyektől sebhelyes falakon: – Kik éltek itt? Mit vétettek neked? Egy nyugodt éjjelem nem volt tőlük. Semmi se volt itt az enyém! Mindent mintha kiszedtek volna a kezemből! – Megindul a fal mentén. – Engem ezek a falak égetnek. Nekem itt nincsen otthonom!

Az ebédlőben, a halott nagyanya ágyán keservesen fölsír egy kisfiú.

Az asszony a tehetetlenek erejével a férfinak ront. Belekapaszkodik a férfiba.

– Boldog vagyok! Boldog vagyok!

 

ILSA LEHNER hideg vízzel lemossa arcát a csapnál.

Mintha most látná először a törülközőre ütött KZ-pecsétet.

Nézi magát a mosdótükörben.

Áll a szobája közepén, mintha valakihez szólni akarna.

Magára kapja kabátját, s kisiet, nyitva hagyva az ajtót, égve felejtve a villanyt.

 

A LÁGERUDVAR kihalt. A holdfénytől kettészelt salakon, az árnyék felől halk, tétova léptek közelednek, Ilsa Lehner kiér a holdsütésre.

 

HOSSZÚ, nyújtott léptekkel megy a drótháló mentén, a több méter magas földhányáson, mintha félálomban járna. Egy kutya szegődik melléje, s ugrál föl rá. A háló túlsó oldalán feketén hallgató erdő. Az előbb itt surrant be a férfitáborból jött ismeretlen fogoly.

 

LEHNER megáll. Alatta a sötét lágerudvar közepe, akár egy kivilágított teniszpálya. A sötétből két árnyék szalad elő, Lübke és Róthe. Lübkén télikabát van, Róthe egy szál ingben. Mereven, hangtalanul kergetőznek, megállnak szemközt egymással, s szétfutnak a világoson. Róthe visszahull a sötétbe, s lármásan ledöntve valamit, elhallgat.

Lübke egy helyben állva széttárja karját, s kifut a fényből, ellenkező irányba.

 

A BARAKKOK közt Lehner, mintha maga is megszédülne, falnak támasztja homlokát. Lába alól fölvesz egy kavicsot. Fölírja vele nevét a barakk deszkafalára:

Ilsa Lehner.

Arcát a nedves szálkáknak szorítja.

 

TERÉZ nyitott szemmel, fejét a falnak támasztva, mozdulatlanul:

– Ide vagyok zárva mindenestől! – S egy álmodó józanságával: – Ezentúl csak fogoly vagyok. Semmi más, csak fogoly…

Herta, aki idáig hallgatott, itt hirtelen Teréz fölé hajol:

– Teréz, meg kell hogy mondjak neked valamit. De ígérd meg, hogy nem vetsz meg érte! – Elnémul. – Én…

A cellában világosság támad. Ilsa Lehner nyit be az ajtón.

Int, hogy maradjanak. Fáradtan leül Teréz lábához, cigarettát vesz elő, rágyújt.

– Ugye megmondtam magának, hogy ne gyűjtsön erényeket.

Herta fölhúzódik a sarokba. Teréz, anélkül, hogy megmozdulna:

– Tudtam, hogy nem felejtett el. – S később valamivel: – Én is sokat gondoltam magára.

Lehner arcán feszült kíváncsiság támad. De nem. Tekintete állva marad.

Teréz:

– Meg akartam ismerni magát. De nem mertem. Féltem.

Lehner:

– És most már nem fél talán?

Teréz:

– Most már nem félek.

 

KICSAPÓDIK Ilsa Lehner nyitva hagyott szobájának ajtaja. A küszöbön fehéren és feketén a holtrészeg Lübke. Az íróasztallámpa fényében Lehner fiatalkori fényképe. Teréz lágerlapja, egy ébresztőóra és a telefon.

A mosdófülke ajtaja is nyitva. Lehner most valóban félig zárta el a csapot. A víz hangosan csepeg a kagylóba. Lübke bénultan, irtóztató erővel megfeszül, de képe csak nem akar eltűnni a nyitva álló fülke tükréből. Az ébresztőóra éjjeli négyet mutat. Lübke ezt a kotyogó valamit vágja a mosdóba, hogy csönd legyen, hogy eltűnhessen végre valamerre!

 

KÖZBEN Lehner már a folyosóablakba állt. Háta mögött most kinyílik a rácsajtó. Lehner, mintha álomban volna, meg se lepődik, csak épphogy hátranéz a zajra. Teréz jött ki utána a cellából. Ő is az ablakba áll, Lehner mellé, a másik sarokba. Valamit még be kell fejeznie.

– Van egy emlékem, amiről azt hittem, sohase fogok beszélni. Én magam se gondoltam rá soha. Akkor történt, amikor kihoztak Németországba. Egy pályaudvaron megállították, és nem engedték be a vonatunkat. Nagy város lehetett, mert hatalmas volt a pályaudvar, és rengeteg sínpár futott rajta keresztül. Egy órája is állhattunk a sötétben, mikor a bent álló szerelvényeket is mind kitolatták. Messze voltam, de szemből tisztán láthattam mindent.

Teréz arcán látni, hogy látja is, amit mond. Hogy csak azt látja. (Mondatai közt mintha nem lenne pont. Mintha pontok helyett csupa vessző volna.)

– Megszólalt a jelzőharang, mire mindenki futva eltűnt az állomásépületben. Egyedül a főnök maradt a kihalt peronon. Az állomást végig kivilágították. Az elsötétített városban egyedül ez a nyitott üvegcsarnok ragyogott kísértetiesen.

– Az épület ablakain, sorra az összes emeleten behúzták a függönyt.

– Az állomásfőnök kiállt az üres peron közepére és szalutált.

– A bejáratban föltűnt egy vonat. Nem emlékszem a zajára. Talán nem is volt hangja. Összesen három kocsiból állott, de azok közül is csak az egyik volt kivilágítva. Nem tudom, hogy lassan vagy sebesen ment-e? Mikor elém ért, nem tudom, hogy messze volt tőlem vagy közel hozzám? A kivilágított kocsiban katonák álltak. Egyedül ő ült az asztalnál egy térkép fölé hajolva. Lehetetlen volt nem megismernem! Ő volt az. Embert nem láttam még ilyen csupasznak. Ilyen magányosnak. Ilyen mezítelennek.

– A kárhozott, őrült démon gubbasztott a térkép felett, aki egy egész vérző világgal kívánta betakarni magát!

Csöndesen, szünetekkel:

– A zsúfolt vagonban drága, félhalott testek vettek körül.

– A boldogságtól sírni kezdtem.

Sír. Lehnerre néz, de Lehner nincs már az ablakban.

 

LÜBKE, akár egy hazátlanul bolyongó lélek, éjféli körútja befejezéséül visszajut a laboratóriumba. A hosszú teremben sötét van, de a végében, Lübke szobájának nyitott ajtajában teljes a világosság.

– Van itt valaki?

Válaszul Lübkénél is kialszik a villany, tökéletes sötét lesz.

Lübke sorra gyújtogatva a kapcsolókat:

– Van valaki a szobámban?

A laboratóriumban vakító fény támad, egyedül az ő nyitott ajtaja marad továbbra is sötéten. Lübke már nem annyira részeg, de még mindig érzéketlen az arca, mintha fagyasztották volna. A műtőfehér ragyogásból belép és eltűnik a szobájában.

Csönd és egyetlen ütés.

A fekete függönyök mentén valaki nyílsebesen fut előre a kapcsolókhoz.

Csak ruhájának csíkjait látni.

 

LEHNER elment. Herta sietve papírt, ceruzát kotor elő a szalmája alól, s kapkodva ír a térdén. „Teréz reggelre visszamegy!” A cellaajtó még mindig nyitva áll. Herta lázasan Teréz mellett, az ablaknál terem, s a levelet a rácson át kihajítja.

A levél a sötét börtönfal előtt lassan ereszkedik alá, a harmadik emelet magasából az udvaron fagyoskodó foglyok közé. Földet ér. A két lány a rács mögött összenéz.

 

EZALATT Lehner is kiér a börtön elé. Háttal neki a mozdulatlan udvar, a kőre fagyott oszlopok. Lehner megáll. Egy kápónő siet feléje, mintha Lehner intett volna neki.

– Tűnjetek innét! – Lehner legyint, s a foglyok tápászkodva, lassan megindulnak. Kezdetét veszi a szokásos hajsza és kiáltozás.

 

A VASAJTÓ túlsó oldalán, a lágerudvaron már lábra állnak a foglyok. Összeölelkezve, egymást segítve botorkálnak rendetlen nyájban a szállásuk felé. A kis Márta egy öregasszonyba karolva, dideregve újságolja:

– Teréz reggelre visszajön! – Megbotlik egy kőben. Hirtelen jókedvvel odébb rúgja a követ, szertelenül és fölszabadultan.

 

LEHNER még mindig a börtön előtt áll, egyedül a kiürült udvaron. Most a reflektorok is kialszanak. Koromsötét lesz, egyedül a túlsó kis vasajtóban, a börtönudvar kijáratánál, és Lehner feje felett, a börtönépület kapujában ég egy-egy árva szál villany.

Lehner fázósan megindul, s magányosan kopogó léptekkel kimegy az udvarból.

A vasajtót behúzza és bezárja maga után.

Herta még pár pillanatig állva marad fönn a sötétben, aztán tűnődő bizonytalansággal ő is visszamegy Teréz után a cellába.

 

PÁR PILLANAT még csak, hogy elcsendesedtek Ilsa Lehner léptei, s a kopogás máris folytatódik. A falimorze. Márta sietve ül fel, s arcát fekhelye felett a barakk deszkafalának tapasztja. A barakkban még ébren vannak, s most végig megélednek a zsúfoltan fekvő sorok. Mindenki Mártára figyel. Márta fölragyogó arccal fordítja a kopogást:

– Az oroszok áttörték a frontot. – Újabb kopogtatás. – Holnap kiürítik a tábort. – S halálos csendben: – Hajnali hatkor kezdetét veszi a felkelés!

 

A KÉP elsötétül, a falimorze elhalkul, de a kopogás most se szűnik meg, s átalakulva, ismét visszatér. Nem vonatzaj, mégis mintha vonat közeledne. A sötétben kísértetiesen fölragyog egy éjjeli pályaudvar nyitott üvegcsarnoka. A peron kiürül, s a függönyöket sorra behúzzák az állomásépület emeletes ablakain. Az állomásfőnök kiáll középre és szalutál. A csarnok bejáratában egyhangú kopogtatással és álomszerű lassúsággal föltűnik egy játékvonat. Három kocsiból áll összesen, de ezek közül is csak a középső van kivilágítva. A kocsik, akár egy vagon-lit vagy egy halottaskocsi, némán és idegenül közelednek.

Mikor a csarnokot elhagyva a hosszában elmenő vonat közvetlenül szembeér, a puhán surrogó levegőben mintha valami feszültségmérő kibírhatatlan terhelést jelezne, az utolsó pillanatban berregve megszólal egy villamoscsengő.

A vonat megáll.

A villanycsengő lármásan, tűrhetetlenül berreg tovább.

A kocsiban kialszik a fény.

A sötét vonat, akár az ócskavas.

A kép egészen elsötétül, de a berregés tovább tart.

 

LEHNER íróasztalán berreg a telefon. Mellette Lehner fölhúzott lábakkal, ruhástul alszik egy fotelban. Az égve hagyott lámpa belesüt arcába.

Fölriad álmából. Fülén a kagylóval fölemelkedik a fotelból, szabad kezével papírt és ceruzát keres. Holtsápadt, hangja színtelenül el-elakad, miközben visszaolvassa:

– Láger-főparancsnokság. Az oroszok áttörték a frontot. A lágert holnap estig menetkészre ki kell üríteni. További utasítások jönnek.

Az asztalról szemébe néz Teréz lágerképe.

– A parancsot átvettem.

Az asztalról szemébe néz Teréz lágerképe. Lehner koppanó csengéssel leteszi a kagylót.

 

TERÉZ Herta karján. A két lány szorosan egymás mellett fekszik a priccsen. Teréz arcán egészen halvány, egészen kis mosoly.

– Ha azt annak lehet nevezni… Szemközt laktunk egymással, s éveken át egy villamoson jártunk… Tudtam, hogy sose fog megszólítani… Utolsó este aztán fölhívtam telefonon… – Szünet. – Meg akart csókolni, de én nem hagytam. Csak a kezemet csókolta meg…

– 563-as. Készülj fel! Velem jössz.

Kurt áll az ajtóban.

 

A NÉVTELEN fiatalember, akiről az előbb Teréz beszélt, hangos tülkölésre ébred. Szemközt Terézék lakásának ablakai végig kivilágítva. A fiú kiugrik ágyából, és lenéz az utcára. A sötétben ponyvatetős teherautó áll berregő motorral, útra készen. Novák épp leugrik a kocsi végéből, s fut vissza a házba.

Szemközt most sorra leoltják a villanyokat. Először Teréznél, aztán az ebédlőben, miközben árnyékos alakok vonulnak szobáról szobára. Utoljára apa szobájában is sötét lesz.

 

NOVÁK átugorva a lépcsőket, kifulladva nyit be az előszobaajtón:

– Az Istenit, gyertek már! A végén még itt ragadunk.

Novákné, karján a gyerekkel, épp jön kifelé a lakásból. Mögötte két, csomagokkal, bőröndökkel megrakott munkás. De az asszony a félig alvó gyereket most hirtelen Novák kezébe nyomja.

– Csak menjetek. Egy pillanat! Mindjárt jövök utánatok! – S visszaszalad még egyszer a szétdúlt, megüresedett, tárva-nyitva álló lakáson Teréz szobájába. Nem gyújt villanyt, a sötétben is biztos mozgással találja meg, amit keres. Teréz kisasztalfiókjából az utolsó pillanatban kiveszi és visszaakasztja a helyére a családi képet. Azt, ami két évvel ezelőtt készült, tavasszal, Teréz nagybátyjánál, vidéken.

 

HERTA leereszkedve a folyosóablakból, valósággal repül vissza Terézhez:

– Nyitva van! Nem érted? Visszamész a lágerba! A kisajtó nyitva van! – Réveteg mosollyal lassan Teréz is fölenged az újabb ölelésben. Herta sír. Arcán forrón, keserűen patakzanak a könnyek. Most teljes nyomorúságát mutatja oda Teréznek:

– Teréz, akarom, hogy te tudd rólam… – Szünet. – Én Lehner besúgója vagyok.

Teréz, mint aki nyílt sebet lát:

– Csókolj meg!

Az SS mozdulatlan.

Herta Teréz arcának magasából lebukik hirtelen, s megcsókolja Teréz kezét.

– Mi lesz már? – A sürgető SS továbbra is mozdulatlan.

Teréz kibontakozva, kislányos zavarral megindul. De Herta még az ajtóban utoléri, s egy kabátot dob a vállára. Teréz elhárítaná, de Herta keze, arca, mindene maga a feneketlen emberi könyörgés. Teréz kabáttal a hátán nesztelenül kilép a cellából.

Herta a folyosón már csak az SS hátát látja. Fölhúzódzkodik a folyosóablak rácsára, s feszülten kiles az udvarra.

 

TERÉZ végigvonul a börtönfolyosón. Járása egyre könnyebb, egyre súlytalanabb, akár egy lábadozó lépései. Az ablakok sötétek, az ajtókban figyelő foglyok.

Újabb folyosó. A plafonégők bele-belevilágítanak Teréz egyre szabadabb, egyre mulandóbb arcába.

 

LÉPCSŐHÁZ. A lépcsőkön csomagokkal megrakodva Novákék menekülnek lefelé.

 

LÉPCSŐSOR. A lépcsőkön Teréz jön lefelé.

 

A FORDULÓ lépcsőkön Novákék egyre vertebben, egyre súlyosabban lefelé.

 

ÚJABB LÉPCSŐK. A lépcsőkön Teréz egyre szárnyalóbban, egyre súlytalanabbul.

 

NOVÁKÉK kiérnek az utcára és fölkapaszkodnak az autóra, beemelve maguk után a csomagokat. Az egyik munkás még előrefut, és bevágódik a sofőr mellé. Az autó sietve elindul.

 

TERÉZ, megelőzve Kurtot, a kijárati hosszú folyosón át kiér a börtön elé. Megáll. Mélyet lélegzik a hajnali levegőből. Az égen felhők futnak. Teréz lezárja a szemét. A sötét udvaron csak két lámpa világít. Az egyik a nyitva hagyott álló kisajtó, a másik az ő feje felett. Az SS beéri Terézt. Herta kabátjában Teréz, akár egy kisgyerek, akkora.

 

– LOS! – Magnéziumfény. Teréz kinyitja a szemét. Két erős körte világít a szemközti falon. Egy SS az udvar közepén fényképezőgépét csavarja. A falnál Ilsa Lehner és néhány SS. Az egyik nyújtott léptekkel a kijárathoz fut, és becsukja a vasajtót.

– Los! – Az SS meglöki Terézt. Magnéziumfény. Teréz válláról leesik a kabát. Újabb villanás. Teréz nem bír elindulni. Teréz sehova se vezető léptekkel elindul.

 

A SÖTÉTBEN halott szárnyalással megismétlődő táj. Szürke bankpaloták, világító hóval a párkányokon. Csukott üzletek, lehúzott redőnyök, sötét üvegű kirakatok. Emeletes villák a visszafutó rácsok, a lemaradó fák mögött. Elsuhanó meredek keresztutcák.

Hídfő. Néma gyárudvarok. A hátul nyitott autó végében Novák ül az egyik, a felesége és az alvó kisfiú a másik oldalon.

 

TERÉZ, akár egy éjféli folyamon át, törzsben előredőlve megy a fal felé, de nem tud oda megérkezni.

 

ELSUHANÓ kerítések, közeli csupasz bokrok. Üres fekete mező. Alacsony házak. A gyerek álmában megmozdul az autóülésen. Egy láthatatlan kutya csahol, ugat vadul a sötétben. Hangja átmegy gonosz, panaszos vonításba.

 

TERÉZ háttal áll a falnak, szemén fehér kötés. Az SS-ek ellépnek előle. Teréz nagyon kicsi, és mint egy vetített kép, mozdulatlan.

Most Lehner is ellép Teréz mellől, és szemközt fordul vele. Meghallja a csöndben, és megnézi a karóráját. Öt óra van.

– Az öccse… – Lehner hangja remeg, hogy alig érteni a szavát: – …halott. – Az irtóztató csönd elnémítja. Hátrateszi ő is a kezét, s próbál időt nyerni. – Herta… – Csaknem sír. Hangja elcsuklik. Nem megy tovább. Szája üresen mozog a fülsiketítő némaságban.

Teréz szája megnyílik a kötés alatt.

Lehner verítékezőn, őrült reménnyel, rettegve mered rá. Az SS elfelejt fotografálni.

Teréz nehéz cipője megmoccan a kövezeten.

Teréz ajka szótlanul bezárul.

 

– ILSA LEHNER! – A sötétséget kiáltás veri át. És megint csak: – Ilsa Lehner! – És harmadszor is, fenyegetőn és kétségbeesetten a magasból: – Ilsa Lehner!

Lehner fölnéz a harmadik emeletre, ahonnét a kiáltás jött. Egy örökkévalóság, amíg visszafordulhat.

– Feuer!

A Terézre emelt fegyverek eldördülnek az SS-ek kezében.

 

A BÖRTÖNABLAKBÓL lecsúszik a rács aljára, hangtalanul sír Herta, Ilsa Lehner valódi halottja.

 

A LÖVÉSRE a rabok döbbenten fölfigyelnek a láger udvarán. Már egy ideje talpon vannak, bontják a barakkokat a hajnali sötétben. Most megmerednek, s mindenki a sötét börtönudvar felé néz. A kis Márta tenyerébe rejti arcát. Egy öregasszony hangtalanul mozgó alakkal lassú keresztet vet magára. Egy másvalaki a mögötte álló vállára borul.

Márta leveszi arcáról két kezét és mellére szorítja. Előredől, s lehunyt szemekkel, s egy gyerektanítvány áhítatával:

– Nem haltál meg hiába. – És feleletül mindenre. Mindenre. – Egy óra múlva…

Két SS lép Terézhez, s eloldják a faltól. Az üres falnál csak néhány téli gaz marad, inogva és megállva mozdulatlanul. A kép lassan megindul a kőfalon és elmosódik.

 

A SZÜRKESÉGBŐL kitisztul Teréz apjának szobafala. Tökéletes csendben vonul a gép a hajnali elhagyatott falakon, akár egy megbékélt temetőn.

Képek. Üres, sebhelyes képhelyek.

Megáll a fotelon, ahol apa ült utoljára. A nyitott ajtón átszáll a másik szobába. Egy pillanat az ágyon, ahol a halott nagyanya feküdt.

Képek. Üres, sebhelyes képhelyek.

Átszáll a nyitott ajtón a lányszobába. Az asztalon, ahol Teréz lámpája áll, megáll az ablakon, ahol Teréz kinézett.

A túlsó ház szemközti ablakában világosság.

Aztán tovább száll a könyveken, puhán, alig érintve őket, s mint egy kéz, mint egy élő tekintet keresi meg a régi családi képet.

A kép lassan előnő a homályból, s kivilágosodik. Fehér ruhában négyen ülnek a kerti asztal körül. Teréz apja s ismeretlen nagybátyja, meg még két ismeretlen nő. Teréz anyja és nagynénje. Teréz öccsével a pad mögött áll, jobb kezével a gyereket anyáskodóan magához húzva. A képen verőfényes ragyogás van, majd élénk madárszót is hallani. A kép megéled, de az alakok, akár egy némafilmben, továbbra is hangtalanok maradnak.

Teréz nagybátyja szemközt eltűnik a képről; anyja és nagynénje fölállva beszélget, mosolyog egymásra; apa ülve rágyújt egy cigarettára.

Lacika kiszabadítja magát, s játékosan nekiront Teréznek. Elfut tőle, s megáll a háta megett. Teréz nagylányos mosollyal nézi és megszánja.

Néma galoppban megindulnak lefelé a kerti úton.

Nyírott bokrok. Pázsit. Sövénysor.

Most már szaladnak. Beszaladnak egy növendékligetbe, s hangtalanul kergetőzni kezdenek a laza, fiatal fák között. Hangtalanul és mind szertelenebb jókedvvel hol itt, hol ott tűnnek elő a fák mögül.

Lacika arca. Teréz arca. És megint Lacikáé! És megint Terézé!

Aztán a gép maga mögött hagyja őket, s egyedül folytatja útját a kis erdőben. Csak fák jönnek szembe már, fiatal kis fák, fatörzsek, némán és igyekvőn.

Teréz hangja szólal meg egészen közelről:

– Azokért, akik elmentek és nem jöttek vissza.

Fák, fák.

– A nőkért és a férfiakért.

Fák, fák.

– A holtakért.

És fák, és fák, mint a fiatal halottak.

– Az ezeréves kisfiúkért. Azokért…

Utolsó kis fák. Kifogy az erdő. Nyitott rét jön. A gép továbbsuhan szorosan a föld közelében. Némi zökkenővel átkel egy patakon.

– És énértem!

Teréz önfeledten, gyerekesen fölkiált.

A gép a füvön hangtalanul fut tovább.

Utoljára Teréz:

– De ez nem fontos.

Közeledik egy újabb erdő. Megérkezik. A fák ellepik a vásznat.

 

 

Jegyzet

Első megjelenés: Új Írás, 1961. szeptember, 614–635.

Kötetben (válogatott versekkel és a KZ-oratóriummal): Rekviem. Magvető, Bp. 1964. [1963] 41–104.

 

A hagyatékban Ms 5934/38. jelzetszám alatt található a filmnovella kézirata, amely jelenleg 125 ceruzával írt, kisméretű, kitépett kockás füzetlapból áll; a szöveg nem teljes, két helyen néhány lap hiányzik. Ezenkívül három füzetben fennmaradt még néhány oldalnyi töredékes feljegyzés, jelzetszámuk: Ms 5934/39–40., Ms 5937/4. (Ez utóbbi füzetben olvasható a Rekviem előszavának első fogalmazványa is.)

 

A jelen kiadás a kötetbeli publikáláson alapul; a sajtóhibák javításakor a folyóiratbeli, ill. a hagyatéki kéziratváltozatot is figyelembe vettem.

 

*

 

Pilinszky a forgatókönyvet megjelenése után Czjzek Évának és Szőnyi Zsuzsának is elküldte Bécsbe, illetve Rómába. Ők – bízva a külföldi megfilmesítés lehetőségében – el is készítették a nyersfordítást németül, ill. olaszul. Gépiratuk szintén megtalálható a hagyatékban, jelzetszámuk: Ms 5946/44., ill. Ms 5946/62.

 

Pilinszky mindkét fordítónak ugyanúgy kommentálta írását: „…félkészáru, s inkább csak részletes koreográfiája egy teljes filmnek. A rekviem-formával azt kívántam érzékeltetni, hogy a téma mélyen érintett, mégse saját élményem volt. Inkább megidézése, mint ábrázolása a történteknek. A másik látens mondanivalóm annak az életmozgásnak az érzékeltetése, miszerint örökösen útban vagyunk és kifelé megyünk, sose táborozunk le, se életiünk egészében, se egyes szakaszaiban. Még a drámai csomópontokat is átlengi az életmozgásnak ez a »huzata«.” Majd később: „Filmem: a dráma felé fejlesztett költészet, de mivel filmről van szó, ez »képekben«, méghozzá »konkrét képekben« s nem nyelvi eszközökkel történik. Ezen a szinten az »esemény« másodrendű; némi merészséggel szólva »liturgikus szinten« játszódik, »liturgikus értékű«. A film nyelvén ez valami olyasmi lehetne, mint színpadon a modern verses dráma.” (Vö. P. J. összegyűjtött levelei. Osiris, Bp. 1997. 106. és 107. sz. levél)

Váróterem. Befüggönyözött, hatalmas, hosszú-hosszú ablak. Mellette bejárati ajtó. A váróterem népes és belakott, akár egy túlzsúfolt lakás.

 

 

A két hölgy visszahelyezi a lángra a fazekat.

 

 

Az üvegajtó kicsapódik: üvegkalitkát hoznak be. A kalitkában öreg férfi ül. A műveletet felesége irányítja. A kalitkát a hordárok valahol a középen teszik le. Sose derül ki, hogy a kalitka lakója filozófus, de ez nem is fontos. Felesége – egy kelletlen öreg hölgy – úgy kezeli a kalitkát, mint holmi keltetőgépet. Négy sarkában fölcsavarja a villanyt. A filozófus fölriad a fényre, és gépelni kezd. A kézirat hosszú göngyölegben folyik alá a padlón. Közben a Prelátus kikanalazta a vajas pürét. Hátrahanyatlik, és az ínyét nyalogatja. A filozófus kopogtat az üvegkalitkán. Dörömböl. Felesége hosszan figyeli zajtalan kitörését, majd lassan átmegy a termen, s kiköt a verítékező madárnál. A filozófus visszaül, és tovább gépel. Majd kifejti, amit írt, de mindebből egy szót se hallani.

 

 

Egy tanítóféle ember hirtelenül fölugorva.

 

 

Két katona lép be az ajtón. Leveri magáról a havat. Majd szenvtelenül kivezetik egy szál ruhában a tanítót.

 

 

Egyedül a filozófus üvegkalitkája ég változatlan fényerővel. Most ismeretlen csigákon fölvonják, csaknem a plafon magasságába. Halkan erősödő csengettyűszó. Csönd. Az ajtón belép a porköpenyes Kisfiú. Lerak; lenyalja a haját. Krétával a kezében a falitáblához lép, s a táblát kissé sarokra állítja.

 

 

Sok, árnyékszerű, idáig mozdulatlan alak, férfi, nő, körülüli az asztalt, amely idáig is a színen állt. A Kisfiú a kuporgók közt fölírja az asztallapra az ábécé betűit, ahogy az már ilyenkor szokásos.

 

 

A Kisfiú, visszatérve a táblához, nagy M betűt ír a táblára.

 

 

A Kisfiú ír a táblán: „Mindi”.

 

 

Két csodálatosan szép sztuárdesz lép a terembe. Minden lámpát leolt; biztonsági intézkedés. Egyedül az üvegkalitka ragyog a levegőben háromnegyed magasságban. A beálló sötétségben hallani, nagyon távolról, egy közeledő vonat zaját. A vonatzaj erősödik, majd tűrhetetlenül itt van. Csend. A két szépséges sztuárdesz széthúzza a háttérben levő függönyt. Hosszú üvegablak bukkan elő mögüle, és benne régimódi, ébenfából készült, halottaskocsira emlékeztető vagon. Étkezőkocsi. Az egybetolt asztalokon a világ térképe. Fölébe hajolva egyedül Hitler ül. A különböző tábornokok, katonák körülhajolják.

 

 

A sötétben egy idáig ismeretlen fiatal lány lép a Prelátus elébe.

 

 

Hitler vonatja áll. Irtóztató csönd. Ugyanaz a sokszoros, lassan fölerősödő csengettyűszó, ministránszaj, mint az előbb.

 

 

A két szépséges sztuárdesz visszahúzza a függönyöket. A vonat hangos zihálással elindul, majd elhal a messzeségben. A két sztuárdesz sorra fölcsavarja a villanylámpákat. Az asztalnál lehetetlenné válik a kréta-ábécé körül összeült csoport. Valaki megpróbálja leereszteni a filozófust, de nem boldogul a kalitkával, s így félúton függőben hagyja. A filozófus felesége, látva a hiábavaló erőlködést, rezignált részvéttel és egy zsinór segítségével sikeresen kioltja végre a kalitka égőit. A fényben látható a lány, aki megkorbácsoltatását kérte. Tulajdonképpen nagyon szép. A Prelátus végre észreveszi.

 

 

A két szépséges sztuárdesz újra megjelenik, s leolt minden fényt a váróteremben. Nagyon távolból egy közeledő vonat zaját hallani. A zaj erősödik, majd tűrhetetlenül itt van. Csend. És a csendességben:

 

 

A két szépséges sztuárdesz széthúzza a függönyt. A széles ablakban az előbbi vonat. Az asztal körül az első fölvonás kosztümös vendégsereglete. A vacsorának vége. Mindenki fáradt, jóllakott. Cicoma és dekoltázs. Ez fölkel, az fölkel. Valami közbejöhet még? A vagon kiürül. Aztán az aranykontyos lány leszedi az asztalt, a tányérokat. És a tányérok alól fölemel egy óriási színes térképet. A világ térképét. Lassan, zajtalanul darabokra tépi.

 

 

Valakik leeresztik a kalitkát. A filozófus fölébred, és az ismét kivilágított kalitkában gépelni kezd.

 

 

A két szépséges sztuárdesz behúzza a függönyt.

 

 

Valaki gyújt egy gyertyát.

 

 

Függöny

Holland ebédlő. Néptelen idill, majd hirtelen egy vértes hadsereg nyomul be, s falakhoz tapad.

 

 

A félemeleti ajtó kitárul.

 

 

A zsoldosok letelepednek az asztal köré.

A háttérben lassan kinyílik egy ablak. Fölismerhetetlen öreg fej jelenik meg benne.

 

 

Ők is leülnek az asztal előterében.

 

 

A katonák mozdulatlanok.

 

 

Szembe vele, a küszöbön, szinte beleütközik egy újabb fiatal katona. A nő próbál visszatalálni a székére. Harmadik katona tiszteleg ezüstkardjával.

 

 

Az Aranykontyú fiatal lány készül kimenni, de megállítják.

 

 

Az óraketyegés megáll.

 

 

Csend.

 

 

Az óra hangosan ketyegni kezd.

 

 

Hattyúnyakú és Öreg változata sokkolva átöleli egymást.

 

 

Egy a katonák közül föláll, s mint előbb a szép sztuárdeszek, széthúzza részegen és kínlódva a függönyt. Ugyanaz a széles ablak. Egy józan katona elcsavar minden belső lángot. Odakint szikrázó világosság. Betemetett alacsony hóbucka, lépcsősor. Felnövekvő csengettyűszóban miseruhába öltözött kisfiú lépked föl a jeges lépcsőkön. A tetőn valami alól kiszabadít valamit. Egy aranymintás fehér tabernákulumot. Kiveszi belőle a szentségtartót, s vele együtt visszatér a házba. De nem mindjárt.

 

 

Föláll, behúzza a függönyt. Szünet. Az ajtó kinyílik, és a Kisfiú, fedetlen fejjel, papi palástban behozza a monstranciát. Fény egyedül a szentségtartón. Az asztal közepére helyezi. A fény a monstrancián kihal. Sötétség. Mint előbb a vonaté, lassan fölerősödő és elhaló hullámverés.

 

 

Valaki egyetlen lángot gyújt.

Az ajtón át az Almazöld ruhás férfi belép a gyereksereglettel.

 

 

Az Almazöld ruhás férfi félreáll. A gyerekek csapatban nézik a katonákat.

 

 

Látni, amint a Miseruhás kisfiú föllépked a jeges lépcsőkön, és visszahelyezi, bezárja a tabernákulum ajtaja mögé a monstranciát.

 

 

A gyerekek fölmásznak a katonák ölébe. Egy katona, egy poronty.

 

 

Hattyúnyakú és Öreg változata közösen fölvezetik az Aranykontyút a félemeleti szobába.

 

 

A gyerekek végig majmoskodó hangon beszélnek.

 

 

Nevetés.

 

 

Egyedül a gyerekek nevetnek.

 

 

Általános nevetés a gyerekek között. Az Almazöld ruhás mozdulatlan. Föntről, a félemeleti szoba ajtaja mögül elnyújtott kiáltás. Csönd.

 

 

 

A katonák hangos hahotázásba kezdenek. Hosszan hahotáznak.

 

 

Függöny

 

 

Jegyzet

A színdarab első változata Budapesten, 1972 októberében, az utolsónak tekinthető 1973 tavaszán, Párizsban készült el.

 

A legkorábbi kéziratos változat a hagyaték két, Ms 5935/7., ill. 8. jelzetszámú füzetében található. Itt a darab még négy felvonásból áll: az első kettő nagyjából egyezik a később publikált első két képpel, a harmadik felvonás már jóval rövidebb – utolsó mondata: „Látom, vitéz uraim fáradtak már. Az alkohol elnehezít. Tekintsék úgy, mintha megágyaztam volna. Végülis az asztalra borulhatnak.” Ezután következik a negyedik felvonás:

Negyedik fölvonás

 

(Téli vesztőhely. A bírók egy emelvényen foglalnak helyet. Fiatal és idősebb nők is helyet foglalnak közöttük. Mindannyian vörösben vannak; a tér hófehér.)

 

ARANYKONTYÚ

Hát itt vagyok.

ELSŐ BÍRÓ

Mit tudsz fölhozni a mentségedre?

ARANYKONTYÚ

Sokat dolgoztam, uram. Sokat és feleslegesen. Leszedtem a maradékot, helyére raktam a tányérokat, az evőeszközöket, visszaillesztettem a székeket. Aztán újra megterítettem. A lámpák rendben égtek; a tálak gőzölögtek; a gyerekek boldogok voltak.

MÁSODIK BÍRÓ

És a nővéreddel? Vele hogy bántál? Hogyan boldogultál?

ARANYKONTYÚ

Azt mondtam nekik, neki, bújjunk össze. Összebújva a tél is könnyebb; a havazás is melegebb.

HARMADIK ÍTÉSZ, NŐ

És a gyerekeddel? Mi történt később a gyerekeddel?

ARANYKONTYÚ

Sok gyerek volt lenn az ebédlőben, amikor megszültem. Gyönyörű csöppség volt. Boldog voltam vele; föltartottam a levegőbe.

ELSŐ BÍRÓ

Akkor meg, ha boldog voltál, miért tetted meg, amit megtettél vele?

ARANYKONTYÚ

Nem sokkal a szülés után ismét rendet raktam a házban. Ahogyan mondottam az elébb. Leszedtem a maradékot, elrendeztem a székeket. Aztán össze is bújtam melegedni, hogy zavartalanabbúl múljék el a tél. De hát mindez nem túl kevés?

ASSZONYBÍRÓ

Úgy vélem, önző voltál.

ARANYKONTYÚ

Hogy kioltottam az életét?

MÁSODIK BÍRÓ

Ahogyan most mi a tiédet.

ARANYKONTYÚ

Hajszálra úgy. Hálás vagyok érte. A nővérem mindig azzal fenyegetőzött, hogy megöli magát. Én meg szenvedélyesen éltem. De csak az élettől lehet, uraim, valóban megtanulni a halált.

ASSZONYBÍRÓ

És mindezt ilyen hetykén és félelem nélkül mered mondani? Remélem, hogy megtanítunk majd a félelemre.

ARANYKONTYÚ

Arra soha, asszonyom. De mielőtt kivégeznének, lemoshatnák vitriollal az arcomat. Jobb lenne úgy meghalnom, hogy az arcomba nézve, senki se ismerne fel. Ahogyan a kisdedeknek sincs még igazi arca.

ELSŐ BÍRÓ

Sietnünk kell, mielőtt havazni kezdene. Nővéred a dobogó alatt áll. Megengeded, hogy átöleljen?

ARANYKONTYÚ

Nincs többé szükségségem senkire és semmire. Se békére, se testvérre; se háborúra, se csecsemőre.

ÖTÖDIK BÍRÓ

Szörnyeteg.

ARANYKONTYÚ

Nem. Csak közönséges. Várom a havazást.

 

*

 

1972. október 18-án került sor a költő szerzői estjére a Kassák Lajos Művelődési Házban, amelynek a hangfelvételét a Magyar Irodalmi Múzeum őrzi. Pilinszky itt olvasta fel először – a katalóguscéldula szerint ugyanezen a napon befejezett és még más címet viselő – Gyerekek és katonákat.

A darab újdonsága a keretjáték, valamint az, hogy a negyedik felvonást elhagyva a harmadikat továbbdolgozta Pilinszky. Mielőtt azonban a felolvasásba kezdett volna, az alábbi rövid bevezetőt rögtönözte. (A hangfelvétel helyenként rossz minőségű, a nem érthető szavakat […] jelzi.)

„Ha megengedik, felolvasom életem első drámáját. Nyilván, lehet, hogy egy dilettáns dráma… egy első dráma. Lényegében két nap alatt írtam […] Irtóztató szükségem van az érzékenységükre, ezen túl a kritikájukra. […] Nagyon rosszul kezdtem, bevallom… Kitaláltam, hogy Uram Isten, ha egyszer előadnák ezt a darabot, akkor meg kéne jelennem a függöny előtt, és én ezt nem szeretem. Ezért választottam egy olyan megoldást, hogy maszkban jövök elő, és úgy fogok majd meghajolni. Ezért írtam az első néhány szót, ami egy kicsit emlékeztet Brechtre, akit én nagyon nem szeretek. […] Tehát: Első fölvonás. Előszó. Maszkos férfi: »Én vagyok a szerző. Darabom nem darab, az előadás nem előadás. Aki unja, vagy akit megbotránkoztat, kérem, hogy akár felvonás közben is nyugodtan hagyja el a nézőteret. Még zajt is üthet, arra se kell ügyelnie, hogy csendben, vigyázva távozzék. Az előadás nélküle is tovább folyik a maga szomorú, tehetetlen útján, s a távozók viselkedése remélhetőleg csak növeli a színészek nyugalmát, összeszedettségét és a darab nagyon is kétes tartalmát. (Meghajtja magát és távozik.)«” A harmadik felvonás az ekkori változat szerint még korábban, az Almazöld ruhás férfi szavaival ér véget: „[…] Mert tudják, összefüggést találni még ott, ahol nincs is, még ott is könnyűszerrel lehet. De virrasztani, az már nehezebb. Ezek a gyerekek meg eltökélték, hogy virrasztanak. Pedig inkább félnének a sötétben, mint virrasztanának. Hát virrasztok velük. Virrasztok.” – Ezután következik a Maszkos férfi utószava: „Másfél, két órán keresztül beszélgettünk. Nem haragszom azokra, akik elmentek, és köszönetet mondok azoknak, akik a helyükön maradtak. Közben persze azokra is gondolok, akik elmentek. Talán mégis tudnak valamit, amit se önök, akik itt maradtak, se én nem tudunk.”

 

*

 

A színmű újabb változatát folyóiratbeli publikációjából ismerjük: Kortárs, 1977. április, 616–628. – Itt a fent idézett keretjáték még megmaradt, ám a harmadik felvonás már a végleges változatban szerepel.

A hagyatékban három gépiratos másolatban (Ms 5939/40–42.) maradt fenn ez a szövegváltozat, közülük az elsőhöz egy rendezői instrukció is kapcsolódik. Teljes szövege:

 

 

Levél a Rendezőhöz

Ha ez a darab egyszer netán színre kerülne, elengedhetetlennek érzem, hogy néhány kérést ne intézzek Rendezőjéhez. Az első és a harmadik fölvonást, nagy, ólomkockákra osztott üvegablak (üvegfal) mögött kellene játszani (talán túl költséges megoldás?), s így a színészek szövegét nem szájukból, hanem hangszórók segítségével a nézőtér különböző sarkaiból (a székek alól?) hallanánk. Ez egyszerre adná egy álomszerű jelenlét és távollét élményét. Direkt színpad lenne viszont a második felvonás.

Másik kérésem. A darabot lassan, kényelmesen kell előadni. Nem frappírozó színház ez. Az abszurdok tanulságait levonva, én nem egy unalom-előtti, tériszonyos, hanem újra egy unalmon-túli, azon túl evickélő színházat, fölszabadulást és levertséget kívántam realizálni.

 

Őszinte tisztelettel:

Pilinszky János

 

Ui.: A darab már stílusa miatt is hosszabb, mint az a leírt lapok számából kitűnik. P. J.

 

*

 

A keretjáték nélküli változatnak jelenleg négy gépiratos másolatát ismerjük, ezek közül kettő-kettő egyezik. Az Ms 5940/17. sz. gépirat eredetileg harmadpéldány, párja (autográf javításokkal) Czjzek Éva tulajdonában van. Szintén egyezik az Ms 5940/16. és 18. jelzetszámú, egyenként 32 lapos gépirat, ez az előzőknek egy későbbi változata. Ugyanennek egy hangfelvételét is ismerjük, amelyet párizsi barátjának, Wiener Pálnak olvasott fel Pilinszky. (Néhány apró eltérés így is akad a gépelt és a felolvasott szöveg között.)

 

*

 

A színdarab a költő Végkifejlet (Szépirodalmi, Bp. 1974.) c. kötetében jelent meg abban a változatban, ahogy ma ismerjük. – A jelen kiadás ennek szövegét vette alapul.

MEDVE

Se te, se én valójában nem tudunk egymásról. Látlak, de vadállati szememben és agyamban nem fogalmazódik meg szépséged. Nekem egyszerűen kiterített préda vagy. Tengernél nagyobb a távolság közöttünk ahhoz, hogy fölismerjem fiatal katonafejed gyönyörűségét, holott lány vagy, s azt a csodálatos ellentmondást, amit ívelő nyakad és benne egy megfeszült ín látványa fölidéz. Istenem, milyen gazdag is a létezés! Milyen elhagyatott! Én prédának nézlek, mások napfürdőző fiatal nőnek. Pedig szomorúbb vagy te egy szarkofágra fektetett etruszk szobornál, mivelhogy azok halottak már. Hát mosolyoghatnak. Iszik a pohárból. Mondom, igaztalanul, én is csak kiterített prédának látlak. De mégse egészen! A közénk iktatott istentelen szakadékon át vadállati szememben mégis leülepszik valami, amitől olykor-olykor el fogok majd némulni, előre érzem.

LÁTHATATLAN FÉRFI

Szemét prostituált! Nem szégyelli magát, így kifeküdni a napra? Gyerekek is laknak a közelben.

NŐ

Maga elé, töprengve, fiatal homlokát ráncolva. Van, akit szeretek, mégse tudok megmozdulni érte. Talán mert többen is szeretnek. Egy professzor, egy újságíró, egy fiatal kanadai botanikus, és mindegyik ül valahol egy házban, dolgozik és leveleket ír, miközben rám gondol, akármit is csinál, egyedül csak rám gondol. Hát ettől vagyok én olyan, amilyen.

MEDVE

Sokat iszom, pedig még csak délelőtt van.

LÁTHATATLAN FÉRFI

Megismételve. Szemét prostituált, nem szégyelli magát, így kifeküdni a napra, amikor gyerekek is laknak a közelben, és leskelődnek?

NŐ

Úgy érzem, hogy a férjem itt áll az egyik bokorban.

POSTÁS

Megállva a heverő előtt, levelet ad át a Nőnek. Csak a bokrok és a fák vannak jelen, asszonyom. Olyan figyelem ez, amelytől nem kell félnie. Minden kialszik az ő jelenlétük erejében. Hiába van délelőtt, hiába leskelődnek a kerítésen át a gyerekek. Éjszaka van. Semmi sincs a fák jelenlétének erejében. Ahogy a medve mondta, fejének és testének szépsége, asszonyom, rejtetten egy etruszk szarkofág tetején tündököl. Ne mozduljon, ne öltözzék fel. Így biztosabb a porladása; a kert, a lombok és valamennyiünk halála. Kérem, ne mosolyogjon. És bírja rá a medvét, hogy kevesebbet hörpöljön a poharából. Hangváltással. Ajánlott levél. Kérem, itt írja alá. Ceruzát is ad, a Nő aláírja a nevét.

MEDVE

Ne olvasd el. Most ne. Add ide nekem. Darabokra tépi a fölbontatlan levelet.

LÁTHATATLAN FÉRFI

A kerítés mögül. Szép vagy, akár egy síremlék. Az egész környék lakossága itt tolong a kerítés mögött. Gyerekek, nők, férfiak, aggastyánok. Olyan vagy, mintha helyettünk élnél, helyettünk haldokolnál. Hívd le a házból azt a férfit, akit szeretsz!

MEDVE

Ti mindig csak a halálról meg a szerelemről beszéltek. No, meg a politikáról. Ülj le ide mellém, s igyál te is egy pohár piros bort.

FEHÉR RUHÁS FÉRFI

Kilépve és megérkezve a kertbe a házból. Itt vagyok. Azt hiszem, hívtál. A férjed a bokrok közt szaladgál. Az előbb sikerült egy pillanatra elkapnom és megölelnem. Sírtunk. Jó volt. Sós ízű, de kristálytiszta. Valószínűleg tégedet sirattunk.

POSTÁS

A levél Franciaországból érkezett. Ritka szép bélyeg volt rajta. Iszik. Semminek sincs semmi értelme. Iszik. Az ember medve szeretne lenni, a medve meg ember.

NŐ

A Fehér ruhás férfihoz. Maradj. Ne menj vissza a házba! Ne menj sehová. Nem látod, hogy elkárhoztam?

FEHÉR RUHÁS FÉRFI

Látom. De a kárhozatnak is, mint mindennek, megvannak a maga fokozatai. Ne sürgess, most valóban pontosan kell fogalmaznom. A kárhozat tulajdonképpen egyenlő a semmivel. És te élsz. Minden állat és az egész növényvilág térden áll, hogy fönntartson téged ennek a vasárnapi napnak a fölszínén.

MEDVE

Részegen az asztalra csapva. Ha legalább egyszer meglátnád, hogy én is szép vagyok!

NŐ

Hétvége van. Vasárnap. Délelőtt tíz óra. Szeptember huszadika. A lombok már nem sokáig fedezik a kerítést, és a bokrokban szegény férjem se tud megbújni többé. Mi lesz akkor?

FEHÉR RUHÁS FÉRFI

Egyszer neki is elő kell tűnnie. Nyíltan sírnia. Úgy, ahogy mi szoktunk, szemben egymással.

NŐ

Ezt akarod?

MEDVE

Tombolva. Szép vagyok, szép vagyok!

POSTÁS

Fölállva, és visszaülve helyére. Egész nyáron át lelkiismeretesen kihordtam a postát. De most le fognak csukni.

MEDVE

A Nő felé. Megmozdultál! Ez – nem volt szép tőled.

NŐ

Felöltözöm.

LÁTHATATLAN FÉRFI

Az egész környék itt áll a kerítésnél. Ha fölöltözöl, meglincselünk.

MEDVE

A Nő felé. Várd meg, amíg ősz lesz. November. November vége.

POSTÁS

Addigra én már nem leszek itten. Összeragaszthatnátok a széttépett leveleket.

FÉRJ

Kilépve egy bokor mögül. Ezentúl én se rejtezkedem tovább. És azt se követelem, hogy hazagyere. Átölelni se kívánlak, sírni se kívánok veled ezentúl. Egyedül azokkal, akik velem együtt szeretnek. Mint a gyászoló rokonok egy temetésen.

NŐ

Fölnyúl egy lombért és letépi. Elfedi vele az arcát.

FÉRJ

Ez így nem elég. Mázsányi súlyt, homokot és követ kellene fölébed dönteni.

FEHÉR RUHÁS FÉRFI

Az ilyenféle átok túlsó partján mindig van remény arra, hogy megszülessék a mosoly, kinyújtózzék a test, föllélegezzen a tüdő, egyszóval, hogy újra tündöklésbe forduljon a teremtés. Átöleli a Férjet. Átkozódjál, sírni már kisírtuk magunkat. Aztán csomagolj, és menj haza. Az életet még el lehetne rendeznünk, de a léttel nincs mit tennünk.

NŐ

Megvárom az őszt. Novembert. Akkorra minden, ami ma kiégeti a szemeteket, didergéssé, csonttá és bőrré válik rajtam. Jobb lesz ez mindenkinek.

POSTÁS

Ha megengedik, itt várom be a letartóztatásomat.

MEDVE

Javíthatatlan alkoholista lettem. De hát csoda ez? Iszik.

FEHÉR RUHÁS FÉRFI

Ne mozdulj! Meglincselnek.

NŐ

De hát télre… Csak nem maradhatok itt télre is? A verés meg a sebek legalább melegek.

FEHÉR RUHÁS FÉRFI

Kihozom a ruhádat.

POSTÁS

Valaki egybemoshatná az évszakokat, hogy ne találjanak meg.

FÉRJ

Egyedül vagyok.

MEDVE

Beiratkozhatnánk egy féléves szemináriumra, oda, arra az egyetemre, ahol a kövek meg a folyékonyan lobogó gázok tanítják a szépséget meg a türelmet.

FEHÉR RUHÁS FÉRFI

Visszatérve. Öltözz föl. Ha valaki is belép a kertbe, lövök.

NŐ

Nagyon szeretlek, de nem mozdulok. A postás és a medve kitanított. Majd jön az ősz, előtűnnek az ágak, majd jön a tél, és mindent belep a hó. Engem is. Minden és mindenki egyenletesen fehér lesz.

KOCKÁS RUHÁJÚ FÉRFI

Mondtam, hogy ne firkálj össze mindenféle hülye üzenetet. Ha akarok, jövök, ha nem, hiába firkálsz.

NŐ

Megéledve és minden szépségét elveszítve. Rajtad kívül senki se számít. Még életem egyetlen szerelme sem!

MEDVE

Karórájára pillantva. Alig múlt tíz óra, és máris dél van.

POSTÁS

Térdeljünk le.

NŐ

Adj egy slukkot.

KOCKÁS RUHÁJÚ

Visszafordulva a színpad felé, újabb cigaretta közben. Megkéstetek, gyerekek, a lincseléssel. Ezt a döglött hülye libát többé semmi se melengeti meg.

MEDVE

A szemgödröm mélyén ások neki sírhelyet. S ha ez se lesz elég, csukott szemem alatt melengetem tovább. S ha ez se lesz elég, belekapaszkodom egy fába, és tőle kérek tanácsot és erőt. És ha még ez se lesz elég, akkor abbahagyom az ivászatot. A tél megígérte, hogy idén is eljön. Hát legvégül is bízzunk ebben az ígéretben. Hogy végül is minden és mindenki fehér lesz, egyenletesen fehér. Egyszóval: gyönyörű és semmilyen. Ámen.

 

 

Jegyzet

Első megjelenés: Tiszatáj, 1973. február, 9–11.

Kötetben: Végkifejlet. Szépirodalmi, Bp. 1974. 83–93.

 

A színdarabnak két-két, egymással egyező gépiratos másolata található a hagyatékban, jelzetszámuk: Ms 5940/19–20., illetve Ms 5940/17., Ms 5940/21. Egy további gépirat (autográf javításokkal) Czjzek Éva tulajdona. A gépiratok és a nyomtatásban megjelent változat között nincs érdemleges különbség.

 

*

 

A Síremlék – Pilinszky bevallása szerint – közvetlenül a Gyerekek és katonák után született (azaz 1972 őszén), ám a gépiratos tisztázatok már minden bizonnyal Párizsban, 1973 elején készültek.

 

A színdarab ihletője egy Jutta Scherrerről készített fénykép volt, amelyről egyik publiciszitikai írásában is beszámol: „A Gyerekek és katonák után eltökéltem, hogy most pedig pihenni fogok. Ekkor került kezembe egy fénykép, ami annyira meglepett és megrendített, hogy még az első darab »lendületéből« szinte órák alatt megírtam egy újabb színpadi művet, a Síremléket. Nézzük meg a fényképet. Önöknek talán nem sokat mond: fiatal napfürdőző nő egy szőlőlugasban. Számomra bonyolult szomorúságot idézett fel, jelenlétnek és távollétnek, tragikumnak és idillnek pontosan azt az ötvözetét, amire szükségem volt ahhoz, hogy megírjam egyfelvonásosomat, amely lehet, hogy haloványabb a Gyerekek és katonáknál, de kétségtelenül és most már szinte maradéktalanul az enyém.

Épp ezért erről az utolsó egyfelvonásosról a legnehezebb beszélnem. A darab szövete: líra. Ideje az első szótól az utolsó szóig lírai idő, akár egy Chopin-szonátáé, tehát valójában nem létezik. Amennyiben hallásunk és technikánk megengedné, egyetlen akkordban le lehetne ütni.” (Hogyan és miért? Film, Színház, Muzsika, 1973. január 13. In: Tanulmányok, esszék, cikkek II. Századvég, Bp. 1993. 230–231.) – Az említett fényképet lásd Pilinszky fényképei, Pesti Szalon, Bp., 1995. (XLIII. sz. kép.)

 

*

 

Pilinszky a Síremléket – az idézett cikkel együtt – szintén hangszalagra mondta Wiener Pálnak, Párizsban, 1973 elején.

 

*

 

A Síremlékből – a költő saját előadásában – rádiókompozíció is készült. A hangfelvételre 1973. december 13-án került sor. A felolvasást Debussytől válogatott zenei részletek tagolják. A felvétel elhangzása előtt a szerkesztő Czigány György a következő, Pilinszky által írt rövid bevezetőt olvasta fel: „Pilinszky János Síremlék című darabját barátjának, Szigeti Endrének ajánlotta. Műve zenei konstrukciójának ihletője – saját szavai szerint – Claude Debussy zenéi voltak.” (A kézirat Czigány György tulajdona, fakszimiléje megjelent: Újhold-Évkönyv 1990/1. Magvető, Bp. 1990. 354.) A felolvasott és a kötetben megjelent szöveg között apró eltérések találhatók, ezek közül a legfontosabb, hogy Pilinszky itt három mondatot elhagyott: „Fehér ruhás férfi: […] A férjed a bokrok közt szaladgál. Az előbb sikerült egy pillanatra elkapnom és megölelnem. Sírtunk. <Jó volt. Sós ízű, de kristálytiszta. Valószínűleg tégedet sirattunk.>”

Fiatal fiú és lány a függöny előtt. Lehunyt szemmel, álomidőben. A fiú kinyújtott karral megérinti a lány vállát.

 

A függöny fölmegy. Kettős színpad. A felső szinten fogják bemutatni az élőképeket. Az alsó szinten ül a közönség. Egy medve, egy róka, egy-két ismeretlen állat; egy öregasszony; egy parókás úr; virágos fotelban egy-két gyerek; egy apácafőnöknő s néhány magas rangú katona. Talán egy hatalmas öreg madár is. Mindenki mélyen horkol. A belső színpad függönye fölszalad. Látható az első élőkép. Asztalosműhely, tele forgáccsal. Egy szorgos asztalosmester munka közben. Fűrésze olyan helyzetben áll, ami joggal lehetne minden fűrész és minden fűrészelő ember apoteózisa. A horkolás fokozódik. A belső függöny lehull. Medve, róka, mindenki fölébred egy pillanatra. Szórványos, mégis egyenletes taps nyugtázza az átaludt produkciót.

Szolgálólány lép be. Ezüsttálcán névjegyeket ad át az apácafőnöknőnek. Szünet. Várakozás. A névkártyák tulajdonosai belépnek. Két gyerek. Egy kisfiú és egy kislány. Hunyorognak a fényben. Honnan jöttek? Talán egy álomból? Vagy ők maguk is aludtak talán?

Az öreg nagy madár két virágos karosszéket ajánl föl nekik, mereven szemközt a közönséggel helyezve el azokat. A két fiatal helyet foglal. Megmerevedik.

Általános horkolás. Újabb élőkép. A belső színpad függönye fölgördül. Fiatal lány a zongoránál. Megszakadt akkord. Parókás férfi a zongorára könyökölve. A közönség mélyen horkol. Az élőkép mozdulatlanul áll, amikor esetlen szolgálólány tör be a mozdulatlan belső színpadra.

 

 

Az élőkép megmozdul. Zongoráló lány és parókás férfi közösen rántja vissza a kelletlen jövevényt. Belső függöny. A hallgatóság fölriad. Szórványos, mégis egyenletes taps.

 

 

Az első színpad elsötétül. Harmadik élőkép. Középkorú táncospár. Lassú keringő. A pár forogni kezd. Függöny. Senki se tapsol.

 

 

Fölfut a belső függöny. Újabb élőkép következne, de semmi sincs a színen.

 

 

Első ismeretlen állat vigasztalva átöleli őt.

 

 

A nagy öreg madár kis falépcsőn fölmegy a belső üres színpadra, ahol idáig az élőképeket játszották.

 

 

(Éreznünk kell, hogy ez valóban anya–gyerek viszony.)

 

Távoli katonamars hangjait hallani.

 

 

Van, aki fölköltözik a belső színpadra, van, aki lent marad.

 

 

A belső színpadon fény. Az alsó szinten sötétség.

 

 

A katonamars fölerősödik, és harsogásával mindent kiolt. Aztán néhány zongoraakkord.

 

Függöny

 

 

Jegyzet

Első megjelenés: Vigilia, 1973. április, 258–260.

Kötetben: Végkifejlet. Bp. 1974. 107–119.

 

A színdarabnak két gépirata található a hagyatékban, jelzetszámuk: Ms 5940/43. (autográf javításokkal), illetve Ms 5940/22. (Egyéb gépiratokkal összevetve, ez utóbbi lehet a későbbi.) Az Élőképek már 1973. január közepén-végén, Párizsban született, a gépiratos tisztázatok is valószínűleg itt készültek. Ezek, valamint a nyomtatásban megjelent változat között nincs érdemleges különbség.

 

*

 

A darabról Szigeti Istvánnak külön is nyilatkozott Pilinszky 1980. március 25-én, lásd Beszélgetések. Századvég, Bp. 1994. 216–221.

FEHÉR PÁPA

Bocsásson meg, Főtisztelendőséged, de nem látom a vonásait. Ha nem tévedek, ön lesz az utódom.

FEKETE PÁPA

Bármilyen szomorú is, amit mondasz, így van.

FEHÉR PÁPA

Különös elnézni, mint tulajdon halálunkat, a jövőt.

FEKETE PÁPA

Gondolom, megkönnyebbülsz, hogy távozhatsz?

FEHÉR PÁPA

Helyes a kérdés, felőled… De ott, ahol én vagyok… Remélem, nem vérzett át a ruhám. Úgy érzem benne magamat, mintha zsákba varrtak volna egy sikertelen gyilkosság után.

FEKETE PÁPA

A tömeg szavaidat várja. Szedd össze magad. Egész életedben önzetlenség, szeretet és összeszedettség jellemzett.

FEHÉR PÁPA

Érzem, hogy alattam és a hátamon a ruha jócskán átnedvedzett. Minden, ami szenny és éltető víz volt bennem, menekül tagjaimból. Legjobb volna, ha már helyettem is te beszélnél.

KARDINÁLIS

Belép. Kereszted fölmagasodott. Tégy tanúságot.

FEHÉR PÁPA

Az elkövetkező pápa felé. Trónod fehér, íratlan papírlap, az enyém fekete, teleírt. Te vagy a jövő, én a múlt. Egyedül Isten és az emberiség él a jelenben, mintha örökké agonizálnánk. És ez jól van így. Nincs okunk az elbizakodottságra.

FEKETE PÁPA

Hát akkor várj még a harangszóig. Ha azt hiszed, hogy az emberiséggel – mint emberiséggel – egyedül az agónia érthet szót.

KARDINÁLIS

Atyám, átvérezte ruháját. Vérrel és ürülékkel borítva lehetetlen az ablakban megjelennie. Mindenképp át kell öltöznie előbb.

FEHÉR PÁPA

Késő, amit mondasz. Ha előbb mondod, megértem talán. De most már visszautasítom. Különben is dél van. Vagy ha nincs is még, követelem, hogy harangozzatok.

FEKETE PÁPA

Szája elé emelt kézzel, bizalmasan. Nem akarom, hogy megválasszanak.

FEHÉR PÁPA

Nem akarod? Megértelek. Majd még beszélünk erről a szózatom után.

KARDINÁLIS

Pápátok szólni kíván. „Urbi et orbi” a testi szenvedésről.

FEHÉR PÁPA

Gyermekeim. Fiaim és leányaim. A kín leterített. Palástomon a testi szenny egybemosta a liliomokat. Ezen kívül semmi sincs többé. Egyedül olykor-olykor az enyhület. Hajnalban a szemközti háztetők s a fák rendezett és rendezetlen fekete rajzában a nap, mint egy feltört madártojás.

FEKETE PÁPA

Szintén az ablakhoz lépve. Szentséges Atyánk rosszul fejezte ki magát. Térdeljetek le és imádkozzatok!

FEHÉR PÁPA

Gyermekeim! Átvérzett ruhám kezd megszáradni rajtam. Erőm fogy, de egyre könnyebben és könnyebben vagyok.

FEKETE PÁPA

Rakjuk helyére e pár utolsó mondatot!

FEHÉR PÁPA

Gyermekeim! Gyermekeim! Nincs mit mondanom többé!

FEKETE PÁPA

Rosszul beszélsz!

FEHÉR PÁPA

Rosszul vagyok!

FEKETE PÁPA

Halálod megcáfolja napjaid!

FEHÉR PÁPA

Mégis először érzem, hogy van szeretet!

FEKETE PÁPA

Halálodban méltatlan vagy magadhoz!

FEHÉR PÁPA

Először érzem, hogy van szeretet!

FEKETE PÁPA

Remélem, erősebb leszek, mint te voltál!

FEHÉR PÁPA

Kiáltva. Először tudom, hogy van szeretet!

EGY HANG A TÖMEGBŐL

Mintha a beszélő feje közvetlenül az ablakon hajolna be. Halódó pápa, jól beszéltél! Kivált szép volt, amit az enyhületről mondtál. A szemközt lévő háztetőktől, fákról, feltört napról, vadmadártojásról. Ez a kép a leölt tojásról, ez kivált szép volt. Nincs hát okod röstelkedned ruhádért. Mi mindig tudtuk, hogy nincsenek liliomok. Halódó pápa, jól beszéltél!

MÁSODIK HANG A TÖMEGBŐL

Jövendő pápa, jól beszéltél! Nagy szükségünk lesz még erődre, hogy halálunkat föld alá szorítsuk, házunk, utcánk, kertjeink alá. Jövendő pápa, jól beszéltél!

FEHÉR PÁPA

Nem vagyok többé se pápa, se pásztor, csak halódó ember vagyok. Isten kegyelmét látom ebben. Letérdel az eljövendő pápa előtt. Atyám, egy, a legesendőbb az emberi tömegből térdel itt ön előtt. Nem hiszek többé a rendben, amiben ön szükségszerűen hisz még. De hiszek abban, hogy letérdelhetek. Nem tudom, ki és mi előtt. Csak annyit tudok, hogy térdelek, és hogy várakozom.

HARMADIK HANG A TÖMEGBŐL

A pápa meghalt. Éljen a pápa!

NEGYEDIK HANG A TÖMEGBŐL

A halott pápa jól beszélt!

ÖTÖDIK HANG A TÖMEGBŐL

Igaz, a halott pápa jól beszélt. De hogy meghalt, nem pápa többé. Úgy halt meg, mint közönséges halandó. Úgy halt meg, ahogy a csecsemők megszületnek. S most, hogy meghalt, lehetett volna adótiszt is. Vámos vagy kiskereskedő. – Halljuk a kardinálist!

KARDINÁLIS

Az ablakhoz lépve. Legyetek türelemmel, fiaim, a pápaválasztás megkezdődött, és rövidesen véget ér.

FEHÉR PÁPA

Fekete trónjában még egyszer lélegzethez jutva. Tagoltan. Édesanyám, adja ide az ágyamba a húsvéti bárányt. Úgy szeretem rózsaszín szemét, s azt, hogy mindig csöndes.

FEKETE PÁPA

Rosszul vagyok.

FEHÉR PÁPA

Valóban rosszul szóltál, fiam, a néphez.

FEKETE PÁPA

Meghalok, Atyám, meghalok!

FEHÉR PÁPA

Szenvedsz legalább?

FEKETE PÁPA

Alig. De meghalok.

FEHÉR PÁPA

A testi kín keserves és jótékony hályog. Irtóztató lehet tiszta látással megszűnni. Mit látsz egyáltalán?

FEKETE PÁPA

Azt, hogy meghalok.

FEHÉR PÁPA

Dél van. Igazában most kellene beszélnem. De inkább te szólj helyettem, agóniád jogán. – Mivel könnyen lehet, hogy megelőztél.

FEKETE PÁPA

Nincs mit mondanom.

FEHÉR PÁPA

Ruhám megszáradt. Könnyebben vagyok.

FEKETE PÁPA

Én lettem volna az utódod, Atyám.

FEHÉR PÁPA

Az igazat bevallva, megéheztem.

KARDINÁLIS

Fölfüggesztettük a pápaválasztást. Atyám, miután megéheztél és élsz, beszélj a várakozó tömeghez.

FEHÉR PÁPA

Jelentsd be, hogy szólni kívánok. A konyha addig is várhat. Szicíliai bort, sült csirkét és párolt rizst kérek.

FEKETE PÁPA

Megengeded, Atyám, hogy szemközt veled haljak meg? Képzelt trónomban, elővételezett ruhámban?

FEHÉR PÁPA

Uralmad, igaz, kitérült az időből, de a szabók, akik ruhádat kimérték, s az asztalos, ki trónodat ácsolta, ma is élnek. Barátaim. Ismerem őket.

KARDINÁLIS

Az idő sürget. Beszéljen, Atyám!

FEHÉR PÁPA

Miután a Kardinális az ablakot kinyitotta. A tér csendes. Fiaim és leányaim némák, mivelhogy újdonságra várnak. Gyermekeim, maradtam, élek.

KARDINÁLIS

A pápa „urbi et orbi” a testi szenvedés után szólni kíván a testi túlélésről.

FEHÉR PÁPA

Időm lejárt, és itt vagyok. Megtapasztaltam a halált, és élek. Fogadjatok el még néhány évre. Címerem az a hajnali fa lett, amelynek ágai közt a kezdet óta leölt nap sárgája lángol. Lehetséges, hogy minden folytatódik? Hogy minden újra kezdődne köztem és köztetek?

EGY HANG A TÖMEGBŐL

A pápa él! A haláltusa halhatatlan!

FEHÉR PÁPA

Mondom, hogy megéheztem.

KARDINÁLIS

Atyám, mindannyiunk nevében kérlek, légy méltó a rendkívüli pillanathoz.

FEHÉR PÁPA

Nem értem, amit mondasz. De mindegy. Valamiképpen mindegy, hogy nem értelek, és te sem értesz. Öltöztess át, de ne a liliomokba. Add rám egy olyan állat bundáját, aki a legvégső pillanatban, egyszóval mindhalálig csalódott. Aztán hozhatják az ebédet. Lehet, hogy jó étvággyal megeszem, lehet, hogy sírni tudok csak, bele a tálba, a levesembe. Péter kőszál volt, és most én is kővé váltam. Viseljetek el. Személyemben ezentúl a mindenség nehezedik rátok. Van pápátok, és nincs pápátok. Ahogy Istenetek is mindig volt, és valamiképpen sohasem volt.

APÁCA

Egyék, Szentséges Atyám. Szünet. Vagy sírjon a tálba. Szünet. Vagy sírjon és egyen egyszerre. Szóval, éljen, ha egyszer életben maradt.

 

A pápa asztalhoz ül.

 

Az apáca leveszi a gőzölgő fazekakról a fedőt.

FEHÉR PÁPA

Néhány falat után. Nővérke, hiába vagyok én a pápa. Maga tudósabb nálamnál.

APÁCA

Ez nem igaz, Atyám. Mivelhogy a magamfajta csak akkor boldog, ha mások boldogok. És miféle függőség ez? A boldogság miféle szolgasága?

FEHÉR PÁPA

Nem is tudod, hogy mit mondtál. Szünet. Bocsáss meg, ha végigeszem az ebédet.

APÁCA

Milyen kár, hogy nem haltál meg. Olyan szép volt, amikor azt mondottad: „Édesanyám, adja ide az ágyamba a húsvéti bárányt. Úgy szeretem a rózsaszín szemét, s azt, hogy mindig csöndes.” De hát efölött kár búslakodnunk. Életben maradtál. S az élet nem szép szavakból áll, Atyám. Hangvétellel. A szalvéta balra. Visszakanyarodva. Szép szavak helyett most élni fogsz. Mit több: az igazság helyett fogsz élni tovább.

FEHÉR PÁPA

Lecsapva szalvétáját. Mégse ismer senki! Úgy szeretnék már szembetalálkozni Istennel.

 

 

Jegyzet

Első megjelenés: Vigilia, 1973. augusztus, 536–538.

Kötetben: Végkifejlet. Szépirodalmi, Bp. 1974. 95–106.

 

A színmű 1973. január közepén-végén született, Párizsban. Kéziratát Iglódi Istvánnak ajándékozta Pilinszky, az alábbi utólagos dedikáció kíséretében: „Iglódi Pistának / szeretettel és köszönettel / 1978. febr. 21. / Pilinszky János.” A kézirat fakszimiléje (a darab bemutatója alkalmából) 1994-ben megjelent a Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház által közösen kiadott műsorfüzetben.

 

A színdarabnak két gépiratos példánya található a hagyatékban, jelzetszámuk: Ms 5940/44., ill. Ms 5940/24. – valószínűleg ez utóbbi a később született másolat. A gépiratok, valamint a nyomtatásban megjelent változat között nincs érdemleges különbség.

 

 

–: Kamaszkorom egyik legmegzavaróbb élménye volt, hogy a nagy regények unalmasak. Később – még mielőtt botfülemmel Bachot fölfedeztem volna – rájöttem, hogy a remekművek nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak. A modern irodalomban ma már többnyire az zavar, hogy nem meri vállalni az unalom kockázatát. Ma már azt is tudom, hogy nincs remekmű, amibe az alkotó bukása ne volna „beépítve”. Ez ugyanis a művészetben a realizálhatatlan halál megfelelője. A legkülönb lángelme is csak alkot, amíg művészi és emberi bukása bele nem épül művébe. Attól kezdve – anélkül, hogy keze nyoma eltűnne – a mű kezdi írni önmagát, s ez oly előre-hátra ható minőségi változás, ami nélkül a mesterek is csak eminens diákok maradnának. A modern művészet, korunk művészete se kerülheti ki ezt a keserves, gyilkos és öngyilkos, de egyedül megváltó mozzanatot.

A baj nem is itt van. A művek szinte kivétel nélkül unalmon inneniek, túl „csupaszok”, túl „merészek”, vagy egyszerűen túl „hangosak” és „meglepőek” ahhoz, hogy bemerészkedjenek abba a zónába, ahol Tolsztoj, Racine, Dosztojevszkij, de főként Bach oly természetesen elidőzött. És akkor tettek egy lépést, amire a monoton eső, az élő szív és annyi minden mellett legpéldásabban talán a tenger képes. Nincs szabadság és nincs igaz nagyság az unalmon-túli közlések nélkül.

 

SHERYL SUTTON: Magam talán még tovább mennék. A minőség az, aminek nincs ideje. A drámaírók közül Csehovra gondolok. Séta és ácsorgás minden darabja. Ami jövés-menés van benne, az is látszat. Az unalmon-túlit ő közvetlenül a rivalda elé hozta. Ott kezdte el, ahol ásítani kell. Egyetlen tempója, időmértéke a minőség. Persze lehet, hogy ez gyöngéje is volt. Nem merte kivárni, amíg az állóvíz, az életünket felőrlő fogaskerék és kapkodó üresség átlép az öngyilkosságba vagy az érettségbe; vagy egyszerűen a kifulladásba. Korunkban még a legkülönbek is – Beckettre vagy Ionescóra gondolok – valójában nem merték megkockáztatni az unalmat. A beépülő bukást igen. Örökös áttételeik, ha mást nem, elménket késztették szakadatlan tótágasra. Beckett az aszkézis káprázatával, Ionesco az öntörvényű játék cigánykerekeivel egy pillanatra se kockáztatta meg azt a veszélyt, ami után és aminek nyomában Bach oly tévedhetetlenül fölszabadította a tenger vagy egy újszülött szívverését. A bukáson-túli után már-már a növények unalmon-túli gazdagságát és türelmét.

Robert Wilson ebben múlta fölül minden huszadik századi elődjét. Látszatra egyszerűen azzal, hogy többszörösére lassította szereplői mozgását. Nem volt ez se pantomim, se lassított film. Mondhatnám, hogy az ügyetlenség – mindenfajta emberi ügyetlenség – őszinte bevallása volt. Egy ötszörösen lassú lépés szebb is, de fokozottan esetlenebb és veszendőbb a megszokottnál. A lelassított mozgás mágiája mégse ebben rejlett, hanem az idő – a megszokott idő – forradalmi átértékelésében. Hiszen – tudatosan vagy tudat alatt – a megszokott színművek épp az ellenkezőjét demonstrálták. Szokásos mozgástempóban három óra alatt egybesűrítették egy teljes élet történetét. Wilsonnak sikerült bebizonyítania, hogy ötszörösen lassú mozgással egy szokásosnál lényegesen sűrítettebb egészet sikerül színre hoznia. Hogy hogyan és miért? Mert a minőség ideje alapvetően más, mint egy vekkeré. Hölderlin négy sorban elmondta egész életét – és volt rá bőven ideje. Az úgynevezett mimikri-drámában pontosan annyi ideig szól a telefon, kopogtatnak, foglalnak helyet, gyújtanak cigarettára, mint az életben. Nekik is van idejük rá. A közhelyeket egybesűríteni voltaképpen két óra is devalvált örökkévalóság. Wilson lassú játéka azonban olyan folyamot görgetett, amit csak a görög tragédiák tudtak – végsőkig lelassított dikciójukkal és a történést eleve megsemmisítő nyitottságukkal – „kimondani”.

A darab másik erénye – színészi erénye – számomra a tökéletes elhagyatottság, a mozdulatok begyakorolhatatlan és szintén a lassúságból eredő bizonytalansága volt. Perceken át nyúlni egy pohárért, kizár minden biztonságot. Bekötött szemmel tapogatóztunk így valamikor gyerekkorunkban, keresve egy-egy eldugott tárgyat vagy nyitott szemmel cikázó társunkat. És hidd el, egy hirtelen megvakult kéz annyival többet ír le és tapint ki a levegőben, mint bárki kubikos tévedhetetlen kapavágása. Arról nem is beszélek, hogy a kapavágásokból szerkesztett darabot meg kell érteni. A beláthatatlan világról – amiben viszont kivétel nélkül, valamennyien élünk – csak helyi, provinciális „áttekintést” lehet adni. Egy vak mozgása azonban fölment e primitív dramaturgia mindennemű terrorja alól. Egy vékony, bizonytalan fonalat ír le, amit az egész oly tisztán és szabadon, a megoldás és magyarázat minden kényszere nélkül fújdogál körül, lebegtet a semmiben és a mindenségben, ahogy utoljára csak egy újszülött szeme fúrja át a világot.

Színjátszás – a szó szabványértelmében – sose létezett, és sose fog létezni. Az utánzás egy-két állatfaj tulajdonsága és az imitátorok kabarétréfája. A nagy művész legfőbb feladata, hogy újra és újra semmit se tudjon. Csak akkor képes megismételni azt a rendkívüli monológot, amit egy csecsemő folytat egy-egy különálló tárggyal az összefüggések mindennemű könnyítése nélkül. Egy gyerek monológja a világ szüntelen keletkezésével érintkezik, míg a fölnőttek menthetetlenül az összefüggések okos, könnyítő, de kétségtelenül másodrendű szintjén igyekeznek bármit is megérteni és elhelyezni. A fölnőttség – ha ugyan sikeresnek nevezhető – a konstrukciók táguló körében él. Egy csecsemő önmagában néz még mindent, s így, ha nincs is áttekintése, a keletkezésről mérhetetlenül többet tud, mint mi, akik beszélni tudunk már a világ legalábbis helyi struktúráiról. A tudás a miénk; a gügyögés az övék. De amíg egy művész – legyen bár a megértés és az összefüggések embere – csakugyan művész, újra és újra semmit se kíván tudni, s intellektusával újra és újra arra a zéró-pontra kívánkozik vissza, amikor a ceruzát egyedül érdemes kézbe venni.

Minden igazi művészet kizár mindennemű rutint. A dadogás az alfája és az ékesszólás az ómegája, de úgy, hogy a kettőt lehetetlen szétválasztani és megkülönböztetni egymástól. Persze, ennek a „stílusnak” kizárólagos jegye, hogy vak legyen, mint Homérosz. Vagyis olyan stílus, amit akár önkezével vakított meg az igazság. Ödipusz király.

Amit a „mimikri-színház” kikerülhetetlen csődjének érzek, arra most talán csak egyetlen példát említenék. Ha valaki hazudik, és valóban hazudik, azt semmiféle színészkedéssel nem tudja elleplezni. Amiből nyilvánvaló, hogy az a színjátszás, amire én gondolok, mindig a dolgok vak és süket és mozdulatlan centrumában keletkezik. Hogy hogyan? – arról talán legközelebb.

SHERYL SUTTON: Ne, ne folytasd! Látom, megzavar pillantásom, ami nyitott, de hidd el, nem az én, hanem generációk érdeme. Első szavad óta tudom, miről akarsz beszélni. A bűnről, a bűneidről. Hát elmesélek neked valamit. New Yorkban, egy délutáni előadáson, háttal állva a kulisszák mögött, mintha öröktől ott állt volna, föltűnt egy nyolc év körüli kislány. Biztos, hogy nem volt szép, de remegni kezdtem tőle minden ízemben. Nem lehet – ismételgettem magamban –, nem lehet közelítened hozzá. Előadás végén mégis bementem hozzá az öltözőjébe. Ma már tudom, hogy nem is ő vonzott, hanem maga a tett, de mégse akartam vele elkövetni azt, ami után megszűnt volna bennem az a legelemibb lemondás, ami nélkül nincs se bűn, se gondolat, se szerep, se megbánás többé. Ami azonban később történt velem, még ennél is direktebb volt. Egy öregasszonyt addig nézegettem egy étterem szemközti asztala alatt, amíg szétvetette a lábát. Látod, ez nem pornográfia, hanem olyan áldozás, ahol a semmit vesszük a nyelvünk hegyére. Igaz, mindannyian semmik vagyunk, de épp ezt a semmit nem szabad megsemmisítenünk. Mindkét eset az éber ájulás erejével hatott rám. Bárkit átölelek azóta, halvány mása ennek a két pokolnak. Most pedig engedj horgolni, és szenderegj egy keveset ebédig. Te mondtad, hogy fedőszavak mögött fogunk beszélni. Színházról, költészetről, erről-arról. És ez nem elkenése, hanem éppen bevallása a dolgoknak. Ha eljutunk majd a valódi elképzeléseinkhez, nekem egyetlen félmondatod elég lesz ahhoz, hogy többet tudjak meg rólad, mint ami egyáltalán elmondható. Most pedig csakugyan pihenj ebédig, s ha valamin gondolkodnál, egyedül azon: miért köt ez a Sheryl örökösen rózsaszín sapkákat és sálakat? Érzem a homlokodon, hogy a tetrán kezd hatni már. Húzzam összébb a függönyt? Én a résen át is jól látok. Nem, nem! Amíg alszol, nem megyek át a másik szobába.

–: Hány óra van?

SHERYL SUTTON: Semmit se tesz, legalább két órát aludtál. Gondolom, jobb lenne, ha most olvasnál egy keveset. Ott van mögötted a földön.

–: Tévedsz; tökéletesen frissnek érzem magamat. De hol is hagytuk abba? Vegyük például a napot és a holdat. E két égitest, egyetemben az évszakokkal, általában szintén a sűrítés eszközei anélkül, hogy a dráma egy másik ritmusba csapna át. Mi több, a közben elhangzó szavak rendszerint az élet kurta szóváltásainál is korrektebbek. Wilsonnál azonban a nap nem az időt jelzi, hanem egyszerűen fölragyog, ott van, mint a nagy költészet mondataiban. A hold se úgy kell neki, hogy beesteledett. Inkább úgy, mint Watteau-nak; jelenléte hozzátartozik a fiatal infánsnők kéztartásához s talán ahhoz a fehér zongorához is, amelyen egy óriási néger lány Chopint játszott. Emlékszel? Mindez kivilágított nézőtéren kezdődött, fallal lezárt színen, egy szertartásba illő gyilkossággal, ami előtt könyökig érő fekete kesztyűt húztál föl, majd fehér lepellel beborítottad a beretvával átmetszett torkú kisfiút. Ma jobban látlak, mint akkor láttalak. A lepedő piros lett, és te távozni készültél, amikor hányástól rázkódva utadat állta egy másik kisfiú, egyidős azzal, akit megöltél. A kőfal fölfut, és a nézőtér lámpaerdeje kialszik. Mire te és a másik – túl a fölfutó kőfalon – belép, beléptek a Watteau és Chopin megálmodta parkba: két kibékíthetetlen lény a bűn és az álom kiszámíthatatlan tartalmú illogikájába. A hold, a kerek, ezüst és iszonyú erejű hold, talán kár is mondanom, hogy még csehovi értelemben se az időt mérte itt. Példa arra, hogy a világ minden látszat ellenére: se nem tér, se nem idő, de főként nem tények raktárszerű halmaza, hanem keletkezés.

Hoznál egy pohár vizet?

SHERYL SUTTON: Ami engem igazában Wilsonékhoz kötött, az az újra megtalált csönd volt. Szemben Liwingékkel vagy a modern német színház fokozódó agresszivitásával, távolról se merném azt mondani, hogy Wilson megtalálta az utolsó szót. Már beszéltem protestáns összejöveteleink féktelen jókedvéről és rendhagyó Jézusáról. Ha azonban egy valóban új színházra gondolok: mintaképem a katolikus szentmise. A papok csillagmozgása, a ministránsok gyerekes fegyelme és maguk a szépen hímzett ruhák. Egyszóval: az a tiszta ellentmondás, amivel egyedül lehetséges a világ talán legvéresebb drámáját fölidézni. Ehhez foghatót csak Auschwitzban láttam. Egy hosszú folyosó falán millió bűnöző bélyeg nagyságú fényképe, szemből és profilból. A folyosó végén viszont egy angyalarcú SS-katona fotója. Ő volt a gyilkosuk. A művészet – így vagy úgy – helycsere. Látszat és valóság igazságtevő helycseréje. Wilson még csak érinti ezt; de én az ablak előtt kötögetve egyre inkább sejtek valamit, ahogy a rózsaszín lyukak szaporodva csúsznak alá a térdemen.

–: Tours-ban Berio Labirintusának előadásakor éreztem valami hasonlót. Bizonyos értelemben remekmű, aminek azonban már minden hangja hatásokból van kikeverve. Másnap – szintén Boulez vezényletével – egy Mozart-szerenádot hallgattam. Csupa fegyelem, ha akarod, konvenció. Mégis: egy halálbiztos diagnoszta ujját érzed, aki abban a pillanatban, amikor a végzetes pontot kitapintja, lekapja ujját, hiszen már úgyis mindent tud. Megigazítja fodrait, a beteget fölpolcolják, és a térzene tovább szól, ahogy mindig is tovább szólt.

Ilyen fokon Wilson nem Mozart. De ki az közülünk? Egy bizonyos: a provokatív színházból sikerült visszahúzódnia a csendbe. Az a gyanúm, hogy az ezredvég a könyörtelen kritika jegyében fog lezajlani. A színpadon – ha másutt nem – Wilson visszaállította a csend és a szépség unalmon-túli korszakát.

SHERYL SUTTON: Látom, hogy elfáradtál. S még annyi mindenről kellene beszélnünk. Leugrom, mielőtt az üzletek bezárnának.

–: Nem, ne menj el, csak ha éhes vagy.

SHERYL SUTTON: Enni is kell. Különben még gyorsan csak annyit. Párizsban láttam egy görögkeleti húsvétot. A kert fái színes lámpákkal voltak teleaggatva, mint nálunk, Amerikában. A hívek fegyelmezetlenül gyülekeztek, fecsegve, akár Isten istállójában. Az ikonosztáz csukva volt, de középen ott állt Krisztus koporsója s egy szentkép, amit mindenki szurtosra csókolt. A szertartás maga rendkívül fegyelmezetten zajlott le, kivéve, amikor a pap föltépte az ikonosztáz ajtaját, s artikulálatlanul ordítva, ragyogó palástban körbe nem futotta a megnyíló gyülekezetet. Azt üvöltözte: „Krisztus föltámadott”. Akkor kézről kézre meggyújtottuk a kezünkben olvadozó gyertyát, és két oldalról megcsókoltuk egymást. Látod, ez a szertartás zártságával, de ugyanakkor emberi szertelenségével ismét közelebb hozott Wilsonhoz. De erről majd vacsora után. Ha tudsz, adj néhány frankot narancsra, vajra meg kenyérre. Ne kelj fel, úgyse jön senki. Nyugodtan nyitva hagyhatjuk az ajtót.

SHERYL SUTTON: Te már valóban jobban vagy. Tíz óra is elmúlt, és még mindig alszol, mint a bunda. Ébredj már, hallod!

–: Tudod, micsoda mennyország 40 fokról 36-ra süllyedni? A tetrán tönkretette a gyomromat; semmi egyebet egy jó erős teánál! Most pedig gyere ide, és ülj le az ágyam szélére.

1965-ben a véletlen úgy hozta, hogy legalább egy órát kellett beszélgetnem Dürrenmatt-tal. (E múlt idejű ige célzásában és jelentésében sokkalta inkább Dürrenmattra vonatkozik, mint énrám.) Még le is fényképeztem őt megláncolt kakadujával. Találkozásunk úgynevezett hivatalos látogatás volt, de egy megjegyzése azóta se megy ki a fejemből. Azt mondta, hogy a színpad olyan sűrített tér, ahol minden „belépés” fölér egy szüléssel. Ezzel szemben a moziban – a technikai könnyűség miatt – mindenki egyszerűen ott van, a mozivászon bármiféle szülési fájdalma nélkül.

SHERYL SUTTON: Ez szóról szóra igaz, de nem áll „A süket pillantására”. Wilson mindig szimultán partit játszik, s így az újonnan belépett színészt csak akkor veszed észre, amikor már percek óta a színen van. Ezzel nem a filmek „könnyűségét” másolta le, hanem a találkozások és az emberi együttélés természetét. Amire fölfigyelsz valakire, már réges-rég sorsa közepén vagy végén tart.

Amit viszont Dürrenmatt a színre szülés öröméről és fájdalmáról mondott, az Wilsonnál áttevődött a legközönségesebb helycserék kínjára-keservére. Miután az első fölvonásban jó félóra múlva fölkeltem trónusomról, beleizzadtam. Nem az történt, hogy „beléptem”, hanem hogy egyáltalán megmozdultam. Hasonló példát ezret említhetnék. Dürrenmatt belépésről beszél ott, ahol Wilson bénákat mozdít meg, vagy éppenséggel nem létező teremtményeket varázsol elő a semmiből, ugyanazzal a módszerrel, ahogy idáig egyetlen porszemet vagy ami ugyanaz, a teljes univerzumot se tudjuk a szülés-születés jelenségére visszametszetni. A wilsoni dramaturgia nem a film technikájának szinte túlontúl könnyű mágiájából született, hanem a már előbb említett szülésnél-születésnél is nagyobb döbbenetből, abból, hogy ami fölfoghatatlan, az egyszerűen van, és itt van. Wilsonnál sose azon ámulunk el, hogy valami történt, vagy valaki belépett. Ámulatunk ennél sokkalta mélyebb. Nem azt csodáljuk, hogy valami megszületett, hanem azt, hogy egyáltalán van. Persze az ő színházának is megvan a maga sajátos technikája. A cirkuszra és az arénákra gondolok. A Barnum-cirkusz mindig több számot mutatott be egyszerre, ahogy az atlétikai viadalok is többes számban, szimultán folynak. Így a vándorló és megosztott figyelem – igazságosan vagy igazságtalanul – mindig a legfontosabbra van ítélve. Arra, ami a szülésnél és a „belépésnél” is fontosabb. Hogy mire? A világ egyszerű jelenlétére, arra az egyetlen pontra, ahol nem lehet csalni, a csodára, ami lassan-lassan már csak a gyerekek, az őrültek, a szentek és a gyengeelméjűek agyát-szemét foglalkoztatja.

–: Alszom, de inkább csak álmodom. Hol húszéves vagyok, hol meg harmincéves. Szőke a hajam, és szemüveget viselek. Az első padban ülök, ahol sohase ültem. Körmöm tiszta, akár a füzeteim. És persze jegyzetelek, amit sose csináltam. Kedvenc szerzőim: Verne Gyula, May Károly és egy útikönyv.

Félek a lányoktól, s így van bőven időm. Cédulázom, cikkeket írok és levelezem, főként holland és amerikai egyetemekkel. Tíz éve készülök megírni New York történetét.

A nőknél soha sincs sikerem. Megijednek, hogy mit akarok tőlük. Ma ötvennégy éves múltam, nővérem ötvenhat. Elég ránéznem, hogy belássam: mit élt át öt éven keresztül, amíg végre félig levetkezve meghalt. Az arca szürke gyurma, a hálóinge műanyag.

Fullasztanak a céduláim. Pedig igyekszem. Szemüvegem a kisasztalon; látogatókat fogadok; iszom és altatót szedek.

Nem alszom, álmodom. Ötvennégy éves múltam, amikor nővérem a szomszéd szobában végzett magával. Leveleim heteken-hónapokon át fölbontatlanul rohadtak az ágyam mellé tolt fotelben. Egy levelet mégis kibontottam: a Columbia egyetem meghívása volt. Szakértő lettem, számon tartanak. Öt hét után végre megfürdöm, megmosom a hajamat és megnyiratkozom. Két öreg nagynéném fölöltöztet, kimegyünk a repülőtérre, és beszállok a masinába. Megeszem, amit elém raknak, amikor fokozatosan süllyedni kezdünk.

Az amerikai gépben már éberebb vagyok. Első észrevételem, hogy nincsen formaérzékük. Az ülések kényelmesek, de semmilyenek, mint a nagy bűnök egy rövid időre. Minden virág és műanyag, svéd magány fagylaltszínekben, holott a légikisasszonyok először nem manökenek, mint a kontinensen, hanem gondterhelt diáklányok. Igyekezetükben a homlokukat ráncolják, de amikor nagy ritkán fölvihognak, mindig egyszerre.

Közel a tengerhez, Bostonban landolunk. Innét visznek át New Hawenbe, egy nagy villába, ahol heteket töltök egy szalonnak is beillő konyhában. A nagyszőrű macskától idegenkedem, de a szibériai kutya jó hogy itt van, és az is jó, hogy örökösen követ, és néz rám. Az egyik szeme aranybarna, a másik kék.

New Havenből autóval megyünk New Yorkba. Jobbról-balról semmi látvány. Száraz mezők és kavicsos földek. Aztán a sűrű gaz közepette egy lapos, hófehér üzem. Sehol egy ember, egy autó. Se füst, se drótpálya, se huzalok. Egy kék fedelű irkába, amit még Fehérvárról hoztam magammal, kövér betűkkel utoljára még beírom: „Hófehér épületsor. Talán mindennél rosszabb. Sing-Sing, őrök és rabok nélkül. A puszta anyag KZ-lágere.”

New York – Manhattan. Lerobbant utakon és szárnyaló autópályákon futunk. A levegő, akár egy poros üvegablak; mögötte marhavérvörös házak derekának és tetejének magasában süllyedünk, emelkedünk és toporgunk. Minden harmadik ház kiégve. Az ablakokban tépett függönyök; egy balkonon néger férfi sárga csizmában, kék mentében, bíborvörös Velázquez-kalapban. Őt alulról fölfele látom. A csíkos dunyhán heverő ősz hajú nőt föntről lefele. A kirakatok bedeszkázva. Egy télikabátos fiú, dideregve és ráragasztva a kánikulától üres házsarokra.

Dante még körökben gondolkodott, Manhattan kockás irkalap. Sugárutak és keresztutcák, nevek helyett számokkal megjelölve. A Harlem után a felhőkarcolók luxusnegyede, néhány meghatóan magasra nőtt szecessziós épülettel. De mivel New York bibliai város, bármelyik pontján ugyanaz a sugárhatás ér. New York mindaz, ami az eszedbe jut. A felhőkarcolók mint óriások: flamingóknál is törékenyebb lények. Hajnalban kékek, napszálltakor rózsaszínűek. Méretüktől legfeljebb az utcák intimek. A boltokban nappal is hangulatlámpa ég. Utcára csak az megy, akinek halaszthatatlan dolga van. Mindenki reflexek nélkül siet. Szállodai szobámat sárga szőnyeg borítja, amit a naplemente csak még sárgábbá tesz. Jó rajta mezítláb járkálni. Mégis pár forduló után reflexek nélkül sietni kezdek, ahogy füvön soha. Minden munkám hiábavaló volt! Ennek a városnak nincsen, nem lehet története! Előzmények nélkül, a föld alól, a semmiből nőtt ki.

Elalszom és fölriadok. Hol lehet Sheryl? Nem tudok elaludni. Aztán meg azt álmodom, hogy fölébredek. Hihetetlen, mennyi régiségbolt van ebben a történelem nélküli városban. Este nyolcig még van időm; találomra benyitok az egyik antikváriumba, és keresgélni kezdek a legrégibb újságok és fényképek között. Csupa múlt századbeli kép. Az egyik legszebbnek a fölső része fényt kaphatott, s így csak egy ágy látható rajta meg egy női kéz, félig eleresztett zsebkendővel.

Végre hogy itt vagy! Nem tudod, mennyire vártalak.

SHERYL SUTTON: Te újra belázasodtál.

–: Sheryl, a könyvünk hozzásegített egy másik könyv tervéhez, gondolatához. Nem merném azt mondani, hogy regény lesz… Várj, elmondom, ami idáig megvan belőle.

SHERYL SUTTON: Nem rossz. Persze, mindenki New York-i, és senki se az. Pontosabban: lehet valaki New York-i, aki sose járt ott, és lakhat akár száz évet New Yorkban, és sose fogja tudni, hol él.

–: Nem számít, hogy lázas vagyok. Nem értesz? Először nem értesz? Pedig te mondtad, hogy a művészet se nem valóság, se nem utánzat. Hogy a baj épp ott van, hogy a valóságot csak utánozni lehet. Holott a valóság lényege, hogy semmit se utánoz. Egyszerűen van vagy keletkezik. Akkor elítélted a puszta kitalálást is. Mivel a tiszta kitalálás keletkezésnek éppúgy utánzat, mint a meglévő dolgok másolgatása. Pontosan emlékszem, hogy épp itt húztad meg a frontvonalat a kontinentális és a mai angolszász művészet között. „A művészet nem egyéb – hajtogattad makacsul, egymást gyöngítve erősítő dialektikával –, mint a valóság kitalálása.” A valóságot se teremteni, se lemásolni nem tudjuk. De a teremtő kitalálásban benne van a megkerülhetetlen hasonlóság és a nélkülözhetetlen teremtő elem. Ezért érezhetjük ma már Francis Bacon toaletten ücsörgő figuráit, az emberi hús mindig egyszeri és kivilágított konkrétságát akár elvontabbnak is a legsikerültebb absztrakcióknál.

Nos: én kitaláltam New York regényét, vagyis regényét egyrészt mindannak, ami eszembe juthat, másrészt… De hol is folytassam? Számomra döntő különbség van a struktúra és a modell között. A struktúra talán az emberiség föltétlen bizonyosságra törekvő nihilizmusának utolsó detektívmunkája. A makrokozmosz és a mikrokozmosz átcsúszott a természettudósok kezébe. Kamaszos képzelgéseik méltán idegesítik a filológus-filozófusok üveggyöngyjátszmáját. A mikrokozmoszt és a makrokozmoszt nem lehet áttekinteni kívülről. Mennyivel könnyebb ügy a struktúra, ami – akár egy helyszíni szemlére cipelt bűnözővel szemben – az egész belátható és beláthatatlan világot tárgyi bizonyítékká zsugorítja.

Ezzel szemben a modell szó régibb is, szerényebb is. A görög, a román, a gótikus templomokra gondolok. Mindegyikük különbözik egymástól, mégis mindegyikük hiteles és érvényes modellje a beláthatatlan egésznek.

A modell túlmutat önmagán, de rámutat arra, ami mellett eltörpül. A struktúra: vidéki bankár. A modell: sírig hű cselédlány.

Értesz most már? Húsz-harminc modellben meg szeretném írni New Yorkot.

SHERYL SUTTON: Újra lázas vagy, és még a lázmérőt is eltörted.

–: Mondd, Sheryl, megengeded, hogy elmondjam végre, ki is vagyok én?

SHERYL SUTTON: Megengedem. De sose írd meg.

–: Azok számára, akik nem látták Robert Wilson darabját, úgy érzem, itt az ideje, hogy megkíséreljem elmondani a „Süket pillantását” úgy, ahogyan azt én láttam.

 

*

 

Tengerpart, föveny, sirályzaj. Sheryl, akár egy Edgar Poe-költeményben, trónszerű karosszékben ül a déli ragyogásban, balján fekete hollóval. Ruháját fekete taftból szabták, földig ér és mozdulatlan.

 

*

 

Erről az üldögélésről, amikor még nem ismertem őt, pár héttel az előadás után verset is írtam, amit Ted Hughes fordított angolra. Íme az eredeti:

 

Sheryl Suttonnak A befalazott képzelet még egyre ismételgeti – A pillanat villanyszék trónusán még ott az arc sziklábamártott nyakszirt gyönyörű kéz – pórusos jelenléted. Még tart a nyár. Ereszd le jogarod, Királynő.

 

Ted Hughes fordítása, úgy érzem, angolul ugyanazt a fekete amerikai lányt örökítette meg, akiről én magyarul „pillanatfelvételemet” készítettem. Sheryl a neki ajánlott verset szépnek, bár kissé túlexponáltnak találta.

 

The walled-in imagination continues to repeat it – the face is still there throned is the electric chair of the moment the nape dipped in cliff the beautiful hand – the porous skin of your presence. And still the summer goes on. Let down your sceptre, Queen.

 

*

 

A tenger előtt időről időre, akár egy szeszélyes metronóm mutatója, átfut egy futó. Antik futó, klottnadrágban. De az is lehetséges, hogy váratlan metrikájával, föltűnésével egy Bachénál is mennyeibb kantáta ütemét követi. Kezében stafétabot, amit jobbról balra és balról jobbra futva soha senkinek nem ad, nem adhat át.

A homokon először egy mezítelen emberpár táncol, talán Ádám és Éva még a bűnbeesés előtt. Aztán a kellékesek őskori teknősbékát húznak át a színen vastag pórázon, közvetlenül Sheryl karosszéke előtt, majd egy gyerek jön, és homokozni kezd. Aztán nagyon megtörten egy öreg házaspár. A színlapról tudom meg, hogy Freud és neje. Megközelítik Sherylt, és tanácstalanul visszafordulnak. Akkor egy boldog, fehér ruhás, kövérre tömött néger pördül be, lármásan kiabálva, fején fekete szúnyoghálóval, de alig tűnt el, amikor zsákvászon ereszkedik a tenger elé. Először barna, majd marhavérvörös, majd aranybarna, mint a New Haven-i kutya bal szeme volt. A zsákfüggönyön portányi kivágás. Akkorra már a tengert nem, csak a kivágásban a futó váratlanul föl-föltűnő lábát, karját, stafétabotját látjuk.

Egészen sötét lesz. A színpad fölső terében, a magasban ügyetlen asztalka csüngött, olyan, amilyeneket olcsó szállodákban állítanak az ablak elé. Négy lábacskája értelmetlenül lógott bele a színpad verőfényébe, alkonyatába. De estére már nem is látjuk, meg is feledkezünk róla.

Sheryl továbbra is mozdulatlanul ül, amikor a darabban először szólal meg egy emberi hang. Nagyon lágy, és nagyon lányos. „Egy-kettő-három; egy-kettő-három; egy-kettő-három…” Bal felől gólyalábakon, méteresre kitömött keblekkel és üleppel óriási néger lány keringőzik be, majd hirtelenül megáll Sheryl mögött. Csend. „Egy-kettő-három; egy-kettő-három; egy-kettő-három…” A hang távoli és intim. Jobbról törpe néger lány forog befele, fekete taftban, föltartott, csonknál rövidebb karocskákkal, méteresre kitömött alsó-felső testtel. Az óriási és a törpe néger lány mozdulatlanul áll egymással szemben Sheryl háta megett. A sötétség elviselhetetlen. „Egy-kettő-három; egy-kettő-három…” Jobbról ötven, balról ötven ügyetlenül forgó néger lány, összevissza mozgással, válltól bokáig kitömve. Egyikük kezében hangulatlámpa. Fehér drótját kínlódva-keservesen igazgatja-húzogatja a tanulatlan lábak, fölszegecselt cipősarkak között. Kínlódunk, mint az álomban, amíg végre a hangulatlámpa meggyullad. Akkor föláll Sheryl, és anélkül hogy remegni kezdene, megizzad.

Zzzzzzzzzzzz: a hotelasztalka földet ér. Sheryl eljut az asztalig, és iszonyú kínnal valamit le akar venni róla, és vissza szeretne helyezni rá.

SHERYL SUTTON: „Modellezünk!” Ötvennégy éves székesfehérvári tanár vagyok; kényelmesen, mezítláb sétálok a huszadik emeleten, a sárga szőnyegpadlón, ami a lebukó nap fényében csak még sárgább, amikor hirtelen sietni kezdek. Minden eddigi munkám hiábavaló volt!

–: De hiszen ez én vagyok!

SHERYL SUTTON: Nem mindegy? Te találtad ki, és te nem érted? Szóval levetem a pizsamámat s felöltözöm, korrektül, ahogy azt Közép-Európában megszoktam. A lift tükrében van időm ellenőrizni a bajuszomat, a választékot a hajamban és a timsózott sebet az állam alatt.

A szürkület minden utcába, minden térre külön érkezik.

– Neve?

– Sheryl Sutton.

– Nemzetisége?

– Magyar.

– Parancsoljon!

Az épület szürke és a szolid réztáblán egyetlen szó áll: Követség (Ambassade). Az első udvarban pázsit, néhány fa és csukott ablakok. Az ápolt fűben egyedül a rozsdás vas félkör szúr szemet: „Arbeit macht frei.” („A munka szabaddá tesz.”) Valamelyik német gyűjtőtáborból kerülhetett ide, s csak úgy ledobták a földre. De az is lehet, hogy itt kovácsolták.

A második udvar a valóban érdekes. Kinőtt ruhájú lányok söprögetik az avart, anélkül hogy elsöpörnék. A követség belső épülete börtön és zárda. Egy nem nélküli apáca épp most adja át az asztalfőn ülő főpapnak az ajándékot.

Főpap: Hány lány, hány vak, hány nővér kötögethette napokon és éjszakákon át ezt a kabátot? Köszönöm és máris szeretem. Nem úgy fehér, mint a hó, hanem mint egy meszesgödör. Lányaim szeretete megtalálta azokat a lyukakat, amelyek még életben tartanak. Kérem, segítsék rám…

Környei tanár úr Székesfehérvárról! Foglaljon, kérem, helyet, és maga is, Sutton kisasszony… és legyünk türelemmel. A kolostor második emeletén a zárda főnöknője haldokol. Most még él. De rövidesen minden ablakban gyertyák gyulladnak.

Kérem, nyissák ki a földszinti kaput! Látják? A páncélszekrény előtt Erick Peterson térdepel. De ide, külön kérésemre, nem a testvérei, hanem öreg édesanyja kísérte el; halasszatyorból adogatja neki a szerszámokat. Nézzék, a páncélszekrény most színarany. Külön megkértem Petersont, hogy mezítláb csinálja. Látják, milyen szép mostan? Szebb Mozartnál vagy Bartóknál.

Oda, kérem, senki se üljön! Az a két hely neki van fönntartva, munka utánra. Neki és édesanyjának. Nővérke, halat hozzon Petersonnak, de az öregnek semmit, annak elég, hogy a szatyrot szorongatja.

Az ablakok kigyulladtak! A behavazott asztal alól nehéz kikaparnom a narancsokat. Peterson, kérem, foglaljon helyet!

Ez itt Sheryl Sutton, ez Környei úr Fehérvárról, Erick Peterson és édesanyja és néhány szépséges fiatalkorú prostituált cirokseprűre támaszkodva vagy az asztal végén nyakát nyújtogatva és homlokát ráncolva. Szebbek és veszendőbbek még Petersonnál is. Botrány, hogy gyíkszememmel láthatom még a világot!

A főpap itt megint horgolt kabátjáról kezdett beszélni. Én úgy intéztem, hogy Peterson mellé kerüljek. Végül is kivégezték? Nem akartam megkérdezni tőle. Édesanyja megfogta a kezemet. Ez az öreg lény már nem is élt, csak pulzált. Hihette, hogy Peterson férfi? Mindent elkövettem, hogy ne érezzen lánynak.

–: Látom, belejöttél, hát „modellezzünk” tovább!

SHERYL SUTTON: A Főpap: Anyánk halott. Kabátom lyukai végleg az enyémek. Az intézeti lányok közül ki az, aki a helyére állna? – Szóval senki. Peterson? Sheryl? Környei úr? – Számítottam erre a csendre. Holnaptól bezárjuk a fölső két emeletet.

Lányaim, adjatok kezembe egy cirokseprűt, és közületek, akinek kedve tartja, foglaljon helyet az asztalfőn! Peterson gyönyörűen dolgozott ma. Amikor rátalált a rejtjelre, feje Bartóké, a páncélszekrény tabernákulum volt. Fej és láda: színarany.

Sheryl, egyedül a maga sorsát nem látom. Megengedi, hogy tegezzem? Ha akarja, akár örökre is maradhat, s egyike lesz a legszebb apácaéletű prostituáltnak. Biztos, hogy senki se fog féltékenykedni magára. Nézze Micsicsák szeplőit; létezhetnek hasonlóak hozzá? Nézze Krecsa fagyott kezeit; van náluk zavarba ejtőbb? Vagy nézze Christinét, aki az asztalnál ült még az előbb? Van kutya, aki megvertebben távozik, mint ez a világszép lány?

Nem a gyíkszemem kéri, hogy maradjon. Maga is tudja, hogy New York… Köztünk viszont még az se számít, hogy ki kicsoda. Van, hogy egész nap az avart kavarom, és Krecsa ül az asztalfőn, banánt keresve a haldokló rendfőnöknőnek vagy egy új vendégnek, amilyen maga is.

Ma kivételesen minden ablakban gyertya ég; Peterson elaludt édesanyja vállán; Arbeit macht frei… Valaki bedobhatta a kertünkbe, és így talán megérti és megbocsátja, hogy semmit se tudunk tenni vele, azon túl, hogy rozsdásodni hagyjuk.

Menj el, lányom! Ne maradj közöttünk!

–: Sheryl egy pillanatra megzavart, belevitt saját „játszmámba”, de hiszen a színházban is vannak szünetek, s ilyenkor mindegy, miről is fecsegünk.

Mielőtt azonban folytatnám Wilson színművének ismertetését, el kell árulnom, hogy a lelassított mozgás mellett volt a darabnak egy másik szembeötlő formai jegye is. A szereplők – néhány mondat kivételével – némán játszották végig a többórás előadást. De miként lassúságuk, némaságuk is természetesnek tűnt, ahogy a légtornászok se beszélnek. Szemben a legtöbb európai avantgarde törekvéssel, inkább egy régi közhelyet látszott megerősíteni. Nevezetesen azt, hogy a költői szó lényege szerint beszédes csend, amihez mérten minden egyéb üres fecsegés. Vagyis: a költészet jelenléte akkora csönd a színpadon, amit semmiféle szóval nem lehet elnémítani.

Folytatom hát a második fölvonás leírásával. Dohánybarnás vedlett szalon; falán, pontosan az első fölvonás megfelelő helyén, portányi kivágás, de a „visszatérő” kivágásban most lángoló búzamező. Az először tökéletesen, esztendők óta elhagyatottnak tűnő szalonba a szereplők egyenként érkeznek, egy szemmel láthatóan meghajlított folyosón (előszobán? kapualjon?) keresztül. Sehol egy ajtó, amit meg kellene nyitniuk vagy amin kopogtatniuk lehetne.

Az első vendég: középkorú, kereskedőforma ember. Kiült nadrágján kívül nincs rajta semmi föltűnő. Egyenest a játékasztalhoz menne, de előbb még meg kell kerülnie a színpad közepére állított óriási paravánt. A kereskedő a játékasztalka mellett megáll.

Másodikként, fehér botjával maga előtt tapogatózva, egy vak férfi fordul be a színpadra. Ő is megkerüli a középre helyezett paravánt. Most már ketten állnak egymás mellett. Percekig állnak, mire egyikük fölemel valamit az asztalkáról, és odább teszi. Aztán megint percek múlva a másikuk mozdul, és tesz valamit arrébb, valamit, ami előre ki volt készítve. Játszani kezdenek.

Harmadiknak fiatal férfi feketében, karján vörös rózsacsokorral. A csokrot egy huzatos fotelra helyezi. Cigarettára gyújt, és belemerül a másik két férfi játékába. Nézi a játszmát, de ő maga nem vesz részt benne.

Fiatal, estélyi ruhás lány: Fölemeli a rózsacsokrot, hisz neki szánták, és leülne. A fotel elmozdul alóla. Megint leülne, de a fotel megint elmozdul. A lány állva marad, nem ül le. A fotel is áll. A lány leül a fotelba.

Öreg hölgy: Minden olyan csupasz és túlrajzolt rajta, hogy szürkeségében még vállasabbnak is hat a legszebb, aranyra ázott úszólányok egykedvűségénél. Egyenesen a bárpulthoz lépked, tölt magának, majd leül a bejárat melletti sarokba. Már percek óta ül a helyén, amikor a bárszekrény poharai összekocódnak.

A játszmában most a vakon lenne a sor, de helyette a fekete ruhás fiatal férfi lép, mire mindhárman helyet cserélnek.

Gumicsizmás fejőnő: Maga se tudja, hogy került ide. Zavartan megáll, közvetlen a paraván mellett.

Egérléptű, szürke úr: Tölt magának, majd leül a magas, falnak támasztott zongora elé. Poharát a zongora tetejére állítja. Mire vár? A bárpulton a poharak finoman összekocódnak. A férfi játszani kezd, nagyon halkan és végeérhetetlenül. Ma úgy tűnik, hogy Bach Wohltemperiertes Klavierjának örökmozgóra átformált első tételét játszotta.

Akkor hárman érkeznek egyszerre: egy fiatal férfi, egy törődött öregasszony s egy fiatal lány. A férfi kezében aktatáska. Kivesz belőle egy papírlapot, s átadja az öregasszonynak, aki azt olvasatlanul tovább adja a fiatal lánynak. De az se olvassa el, egyedül a fejőnő, aztán a papírlap ismét kézről kézre jár, míg végül a fiatal férfi visszazárja irattáskájába.

Sssssss – Sssssss – Sssssss – Sssssss: A folyosóról hatalmas tömegű fóka vonszolja be magát. Kínlódva, százfele hullámozva és fodrozódva végre megállapodik a paraván előtt, és kis legyezővel legyezgetni kezdi magát.

A porta nagyságú kivágásban eközben eltűnt a búzamező. Helyében lapátos bárka látható, afféle ősi, emeletes gálya, rabszolgapadokkal, hosszú evezőkkel, vízözön utáni békességben és biztonságban.

Balról két darócba öltözött ónémet parasztlány szénát hord be, rak halomba a játékasztal elé. Favillán, aranykötegekben hozzák a szénát, miközben ők maguk is, erős hátuk és járásuk szerint, egy letűnt aranykor cselédei.

Akkor a kazal előtt, gólyalábakon, egy méteresre kitömött ülepű-keblű néger lány elénekel egy szertelen sprituálét.

Jobbról lopakodva egy kis csoport becsempész a színre egy létrát, s a beálló csendben a létra tetejére ráhelyez egy mezítelen halottat. A zongorista tovább játssza a közben megszakadt, de befejezhetetlen dallamot, s a fóka a paraván elől átvonszolja magát a szénakazalhoz. A kis csapat hangtalanul, ahogy fölrakta, leszedi a létráról a halottat, és lassan megindul vele kifelé. A szalonban mindenki föláll a helyéről és csatlakozik hozzájuk. A szín ismét üres lesz, évekre vagy évtizedekre. Még a fóka jelenlétét is elfelejtjük.

Van, aki tapsolna már, amikor halk nyüszítés emelkedik egészen az üvöltésig, s a paraván mögül egy alig másfél méteresre nőtt lény tör elő, kezd rohanni a nézők felé.

 

A harmadik fölvonásról részben már beszámoltam Sheryl Suttonnal folytatott egyik beszélgetésem során. Újabb mozzanatokkal kiegészítve most mégis megismételném az egész fölvonást, ahogy bennem is újra és újra megismétlődik, már csak azért is, mert ez a jelenet volt a darab nyilvánvaló nyersanyaga.

A szín kivilágított nézőtéren kezdődik, jelezve, hogy legrejtettebb tetteinket mindig nyílt színen, rivaldafényben követjük el, vagyis akkora csöndben és magányosságban, mint egy túlzsúfolt aréna kellős közepén.

A színpadot – erre az időre – hatalmas téglafal zárja el, mintegy eleve kirekesztve magából az eseményeket. A téglafal előtt asztalka áll; rajta üveg tej. Háttal a nézőknek, szőke hajú kisfiú ül a sámliján. Sheryl balról érkezik, lassúságában lobogva, mint egy megszállott apáca, és mereven, akár egy szeminarista, aki papsága első bűnét készül elkövetni. Sheryl minden lépése e mellett és ez ellen szól. Először gyengéden megitatja a gyereket, majd az üres üveget visszateszi a helyére. Ahogy és amit csinál, inkább szertartás, mint bűn, pontosabban: a bűn utolsó fázisának minden föladatnál keservesebb és elvontabb teljesítése. Mindenekelőtt be kell öltöznie. Könyökig érő fekete kesztyűt húz mindkét karjára, kezére. Aztán kézbe kell vennie, és ki kell nyitnia az asztalra kikészített beretvát, amivel aztán egy másodperc töredéke alatt átvágja a gyerek torkát, miközben szabad baljával már be is takarta.

A lepedő tetőtől talpig pillanatokon belül csurom vér lesz, és Sheryl már távozna is kifele, de előbb még be kell csuknia és vissza kell helyeznie a beretvát. Ettől kezdve érezni, hogy súlytalanná lett, hogy lépések nélkül lépked, hogy egyedül aludni szeretne, hogy alszik is már, csak előbb még ki kell jutnia innen. Tesz is erre kísérletet, amikor útját állja egy néger kisfiú, egyidős azzal, akit megölt. A fiúból mint a hányás szakad ki az üvöltés. Sheryl rátapasztja kesztyűs kezét a fiú szájára, amitől csend lesz. Sheryl visszaveszi a kezét, mire a fiúból ismét kiszakad a süketnémák jellegzetes üvöltése, olyan hang, ami semmiféle hangot nem hallott. Sheryl másodszor is betapasztja a száját, mindaddig, amíg a gyerek teste megnyugszik a keze alatt. Most már hangtalanul állhatnak egymással szemben. Sheryl megfordul, és visszafele lépdel a téglafal közepéig. A kisfiú ütemesen a nyomában. Sheryl megáll, s a gyerek is mögötte. Sheryl megfordul, és megindul egyenesen neki a kőfalnak. A téglafal fölfut, és a nézőtér lámpái kialszanak. Hófehér zongorán egy néger Lány Chopint játszik. A holdsütötte park telve fölismerhetetlen meghívottakkal. Sheryl és nyomában a kisfiú, mint azt már leírtam egyszer, belépnek a kertbe, és eltűnnek a szemünk elől.

 

A negyedik fölvonás kívül és belül történik. Kívül a barlangon és bent a barlangban. Belül a barlang csupa fény. Kívül a barlangon, a külső sötétségben talán Sheryl üldögél, és kupacokban didergő állatok prémje világít, valahogy úgy, ahogy a lenyírt hajszálakból rakott kazlak az auschwitzi múzeum nagytermében. Csakhogy ezek a kupacok időnként szétesnek, majd dideregve ismét összeállnak. Lehet, hogy marják, lehet, hogy melengetik és vigasztalják egymást. Valószínűleg az öklendező néger és a leölt fehér kisfiú is itt van, de akár a háttérben gubbasztó Sheryl, ők is felismerhetetlenek. Pedig egyikük közvetlenül itt kúszik és nyöszörög az előtérben, mígnem a mázsás testek puha halomban köréje nem rendeződnek. Nehezen és zavarosan ugyan, idegen indulatoktól hányódva és visszavetve, de végül is szorosan és egészen.

Közben a barlangon belül a fény hol paradicsomi, hol pokoli, hol meg a tisztítótűz fénye, aminek megfelelően a mezítelen testek tartása is szüntelenül változik és gomolyog. Innét, hogy amikor a barlang bejáratában a perdöntő vasrács lezuhan, lehetetlen eldöntenünk, kiket is zár be, és mit is rekeszt ki? Ahogy a függőleges vasrudak mögött megjelenő és posztját mindörökre elfoglaló angyalról se tudjuk, vajon csakugyan angyal-e. Mintha napba néznénk, úgy olvadozik és alakul szemünkben arkangyalból óriás sáskává és sáskából angyallá ennek a túlhevített lénynek a képe.

 

Ötödik szín: Vacsora Békakirálynál. Ez a fölvonás volt a legmeseszerűbb, a leghínárosabb, ha úgy tetszik: a legzöldebb, merő zöld. Maga a hínáros levegő kuruttyolt, ahogy a színpad mélysége se volt egyéb gyerekkori bizalomnál és a kései gyerekkor szorongásánál.

A kései gyerekkor szorongásával kezdeném. Balra, az asztalfőn – a fejedelmek pontosságával – már ott ült a nagyra nőtt és szélesre hízott Békakirály. Hagyta, hogy a pincér, a vörös parókás Rosenkrantz alásegítse a címeres széket, s nyakába kösse a foszforeszkáló szalvétát. Csak semmi sietség! Csak semmi várakozás! A három ember, apa, anya és eladósorban lévő lányuk kérésükkel csak veszítenek. Szótlanul és eleve megverten foglalnak helyet az asztalnál.

A menyegzői gyertyák ekkorra percek óta égnek már; Rosenkrantz jeges bort tölt a poharakba. Először a béka, aztán az ősz atya, aztán a világszép eladó lány és utoljára az apa poharába. A halotti tornak is beillő lakoma után a hüllő megcsörgeti hártyás kezében és leteríti gyémántjait az asztalra. Az apa egyenként és távolról nyúl utánuk. Ő is megrázza, és ő is leteríti őket.

Anya és lánya nem vesz részt az abroszon folyó alkudozásban.

A magasban hinta leng. Egy gyerek hintázik rajta, egy kisfiú, aki a világ bármelyik kisfiúja lehetne. A gyerek Robert Wilson éppúgy, mint te vagy én, vagy a gyerek Homérosz, vagy az öklendező néger kisfiú, vagy az a másik, akit megöltek. A nádas mocsár mélyéből alázatos parasztok kerekeken járó barmot tolnak elő. A magasból több méter átmérőjű sztaniol száll alá, gyűrötten és gömbölyűen ragyogva. A kerekes állat, mintha füvet legelne, megeszi az orra előtt himbálódzó napot.

A hinta megáll; a gyerek keze közé temeti arcát. Először az apa, aztán az anya kel föl, és hagyja el az asztalt. A barom fölragyog, akár a kelő nap. A béka nem közeledik a lányhoz, és a parasztok visszatolják a barmot a legelőről.

 

Látszatra a hatodik, befejező fölvonás volt a leggyöngébb. Wilson itt minden szereplőjét begyűjtötte, és egyszerűen elégette őket, mint a papirost. De amikor a darab ezzel véget ért, a fölviharzó tapsra a színészek nem jöttek a függöny elé. Mint egy újabb fölvonásra, a függöny gördült föl ismét, hogy a színészek népes csapata megköszönhesse az ünneplést. Különös „meghajlás” volt ez. Wilson a nézők köszöntése helyett szereplői föltámasztását, megdicsőítését választotta. Ismét mindenki a színen volt, de most már ugrándozva, banánt és narancsokat dobálva a levegőbe, s féktelen jókedvében plafonig verve a port. Ez a rendhagyó meghajlás és extatikus „üdvözlés” azonban nem a közönségnek, hanem magának a történetnek, a befejezett játéknak szólt. Akadt, aki artistaügyességgel kapkodta el a visszahulló gyümölcsöket, és volt, aki elejtette, ügyetlenül futott az elgurult narancs után. Lehettek vagy százan is a színen, és valószínűleg nemcsak a vak, a széles vállú, ezüstre ázott öregasszony, a két ónémet parasztlány, de – most már emberi formájukban – a Békakirály, a kupacokban didergő állatok vagy a sáskának álcázott arkangyal is. És középütt, persze, mindenkinél magasabbra szökellve Sheryl. Arca hol egy néger kispap komolyságával, hol meg egy önfeledt gyereklány fogsorával tűnt elő, messze fönt a tömeg feje fölött kapkodva el a föl-fölhajított gyümölcsöket.

SHERYL SUTTON: Modellezzünk?

(Most az egyszer megijedtem Sheryltől. Miközben aludtam, sikerült oly zajtalanul besurrannia, hogy az arca egyszerre csak ott volt az arcom fölött.)

–: Sheryl (De előbb még fölültem, hogy magamhoz térjek), nagyon fáradt vagyok.

SHERYL SUTTON: Mutasd a tenyered! Valóban, a bal… Mintha nem is lenne elegendő, vagy épp a határán mozogna annak, hogy ember lettél! A jobbik azonban határozottan érdekes, csak az a különös itt is, hogy ilyen vonalak hogy lehetnek ennyire halványak, szinte nem létezőek?

–: Szeretnék még egyszer, ha talán nem is utoljára, visszatérni Wilsonra. De vajon mennyire érvényes a lázas és depressziós betegek ítélete? Mert én lázas is, depressziós is vagyok. Érdekes, már kamaszkoromban eltűnődtem ezen. Lázas betegen csak Tolsztojt, Dickenst és a nagy Brehmet tudtam kézbe venni. Baudelaire-re, például, akit pedig rajongásig szerettem, ilyenkor gondolni se bírtam.

A legfurcsább, amit évek múltán csak még inkább érzek, hogy „A süket pillantása”, bár hosszas kísérletezések során született, mégse kísérleti darab. Ahogy például Beckett drámáit is oly végsőkig öntörvényűeknek és kidolgozottaknak találom, mint holmi huszadik századi Racine-műveket. Amit megnyitnak, azt szigorúan be is fejezik, le is zárják. Csukottak, mint egy óraszerkezet. Különben nem vagyok ellensége a kísérleti színháznak. De te is tudod, hogy a valódi kísérletnek zárt lombikra van szüksége, hogy megtudjuk, a mesterséges körülmények közé kényszerített anyag hogyan is viselkedik, milyen új változásokat és tulajdonságokat közöl magáról? A legtöbb kísérleti darab – sajnos – inkább nyitott fazékban fő, mint vallató lombikban, s a régit, a megszokottat, a folytathatatlant csak elmállasztja anélkül, hogy csakugyan új szavakat, új helyzeteket, új vallomásokat csikarna ki belőlük.

Amikor az újkori művészet a tudományos gondolkodás hatása alá került, félek, hogy elvesztette eredendő önállóságát. Ami a tudományok számára szakadatlan kontrollt s ennek gyümölcseként termékeny egzaktságot eredményezett, a művészetben – paradox módon – a mondatot, a szót, a szöveget és a formát az egykor „elnémíthatatlan csend” (a szavak legtökéletesebb rendjével és legteljesebb zűrzavarával se helyettesíthető, mindenféle rendet és rombolást meghaladó) szintje alá süllyesztette. Javarészt vitatható előadásokat, jelenlétet, láncreakciókat produkált, ahelyett hogy egy valódi forradalom vagy metamorfózis jegyében vadonatúj és kifürkészhetetlen egésszé állott volna, égett volna egybe. A tudományoktól ellesett és megirigyelt egzaktság helyett narcizmushoz vezetett a szavak és mondatok örökös kontrollja. Figyeld meg: azóta beszélhetünk jó stilisztákról, ahogy Homéroszról vagy Shakespeare-ről még nevetséges lenne azt állítani, hogy jó stiliszták voltak. A tudományoktól ellesett és megirigyelt egzaktság és méghozzá önfeledt egzaktság helyett az irodalom a természettudományok folyamatos önkontrolljának és önigazolásának hatására épp az ellenkezőjére, túlontúl stilárissá, szemben a vak Homérosszal, hálóingét maga köré csavaró „tükör-irodalommá” változott. Kivétel persze itt is akad. Weilre, Gombrowiczra gondolok. De főképp Dosztojevszkijre. Elragadtatásiban ő csakugyan vakon írt, háttal a tükörnek. Rossz stiliszta volt. Mondatai oda estek, ahova puffantak. Volt hova esniök, és volt min puffanniuk.

SHERYL SUTTON: Wilson darabja nyugodtan tekinthető a szürrealizmus fölidézésének, de ugyanakkor kritikájának, meghaladásának is. Ezért, hogy egyes szürrealisták oly lelkesen ünnepelték. Nem vették észre, hogy saját gyászmiséjük ámenjét tapsolják és újrázzák.

A magam – bizonyára együgyű módján – a szürrealizmust csakugyan egy mesterséges világ mesterséges föltételek közé helyezett produktumának látom. Az álom és a tudatalatti nem így dolgozik. Neked megmondhatom: a depresszió sem. A szürrealizmusban, akár egy intellektuális műbolygóban, először a dolgok súlya vész el. Utána az arányok. Ezután már gyerekjáték a konkrétumok kipingálása és montázsszerű illesztgetése. Sőt: minél minuciózusabban ábrázolod a súlytalanított, kiürített, arányaitól megfosztott elemeket, annál könnyebb a velük folytatott „kirakósdi”.

–: De mennyiben haladta meg szerinted Wilson a szürrealizmust?

SHERYL SUTTON: Abban, hogy a nyílt vagy lappangó montázselemeket előbb fölhevítette, majd egyetlen golyóvá olvasztotta. Nem találok jobb szót az egybeolvasztott golyónál. Minden nagy mű mélyén ő gurul, láthatóan vagy láthatatlanul, dübörögve, de többnyire csendben. Pedig Wilson is vallatóra vette – hasonlóan Környei tanár úrnak, a te székesfehérvári New York-kutatódnak hófehér gyárépületéhez – a világot, az embert, igen, a puszta matériát. A szürrealistáknál is messzebbre eldobta a gyeplőt, de aztán fokról fokra aláhajtott, alászállt abba az istállóba, olvasztókemencébe, amit bűnnek és bűnhődésnek vagy az egyszeri, a konkrét présének, egy életen át farkasszemező realitásának ismerünk, s aminek Shakespeare és a görögök oly tévedhetetlenül a közepébe trafáltak. Ez ugyanis az a lombik, ami tökéletesen zárt, mint a depresszió, de ugyanakkor egekig lobog, mint a negyven fok fölötti láz. Kísérletnek és remeklésnek egyszeri és egyetlen, közös helye.

–: Beszélgettünk már az unalmon-túliról, de Wilsonnal kapcsolatban éppúgy beszélhetnénk a csenden-túli csendről és a szépségen-túli szépségről. Nála a némaság elnémíthatatlan beszéd s a szépségen-túlinak is – akár szép, akár csúf – hattyúnyaka van, minden újra szép, akár a vak Homérosz „rózsaujja”, amivel képzelete a hajnalodó tengert kitapogatta.

Wilson megtalálta azt, amit a lázbetegek látnak, és a depressziósok is el tudnak viselni. Ahogy a vak Homérosz borogatta a véres tényeket.

A demarkációs vonalon innen sokat ismerünk: a csúfság aszkézisét, az „irodalmiasságot” levetkezni látszó hyper-irodalmiasságot, a plakát túlrajzolt sokkolását, a kiürített valóság montázsát és az abszurdumok tériszonyos, szakadatlan tótágasát. Wilsonnak, a régi nagyok példájára, volt ereje az unalom, a rivalda előtt megsétáltatott csúfság és a fecsegésre devalvált csönd kivárására és meghaladására. „Csak semmi sietség!” – vallhatta hüllőnyugalmával a szalvétás Békakirály. Majd – a rettegett demarkációs vonal után – vagy eljutunk, vagy nem, de a türelem nélkül semmiképp se, abba az unalmon-túli csöndbe, ami egyedüli helye a szépségen és csúfságon túli szépnek és a szavakon túli beszédnek. „A süket pillantása” ilyen értelemben a század egyedül szép és minden tériszonytól mentes, tengernyugalmú alkotása. Olyan avantgarde mű, amely dosztojevszkiji értelemben az arrière-garde-hoz tartozó alkotás is lehetne. Úgy modern, mint Dosztojevszkij „Ördögök” című műve, amit korának ifjúsága kifütyült, mert maradinak ítélt. Mit számít! Van egyféle arrière-garde, ami nélkül nincs modern művész, legfeljebb aktualista, mint Zola, a pillanat e tipikus balekja.

Az igazi modern Dosztojevszkij volt, s ezzel együtt – persze – a pillanat száműzöttje is. Ha akarom: olyan lángeszű falubolondja, aki egyedül képes rámutatni arra, amit senki se lát, holott a szemét szúrja ki, s ami egyedül reális és fejleményektől terhes. A már említett szurtosra csókolt húsvéti szentkép számunkra – végső soron – nem a tradíciót jelenti, hanem egy olyan ütött-kopott tárgyat, mint az auschwitzi múzeumban fölhalmozott üres szemüvegkeretek. Nos: ami Wilsonnál igazában szép, újra szép, unalmon-túli és néma, az szememben kísértetiesen olyan, amilyen az auschwitzi múzeum lehet, amikor a nagy hideg miatt nincs látogatója. Tovább és változatlanul dereng hajkupacaival, szemüveghalmával és a kőpadlós szobák padlójára teregetett rongyaival. „A süket pillantását” nem kell megnézni. „A süket pillantása” egyszerűen van, ahogy bizonyára a publikálatlan csillagok sokaságán is másodpercnyi pontossággal játszódnak le a földi hajnaloknál is fenségesebb változások. A darab – ilyen értelemben – csakugyan világmodell. Vagyis olyan golyó, ami akkor is gurul, ha nem „adják elő”. Ahogy az igazság van és hat olyan városokban is, ahol senki se mond igazat, és minden cselekedet képmutatás.

„Érzem, hogy élt a fejemben egy aranyágacska, ami halálommal nyomtalanul el fog tűnni. Mit számít! A bánya kimeríthetetlen!”

SHERYL SUTTON: Simone Weil.

–: Igen, de ugyanakkor saját „esztétikámmá” is vált. Szerintem ugyanis az ember, minden látszat ellenére, nemcsak a föld, hanem az univerzum polgára is. Egyetlen hajaszála se vész el fölíratlanul, holott mindene tékozló gazdagságban és hiába van. Wilson színműve is mindenre és mindenkire hat, bár szövegkönyve nincsen. Ahogy az auschwitzi csajkákon az ütések és kopások is szüntelenül írnak, kivilágítva vagy az éjszaka csöndjében. Szörnyethalnék, ha az éjszaka egyetlen csillaga is kimúlna, s a fönt említett ütések, horpadások és kopások nem jelentenének többet a sokszorosított közléseknél, és nem lennének azonosak azzal a bányával, ami – Simone Weil szavával – kimeríthetetlen.

SHERYL SUTTON: Ezek szerint a nagy művek nem a föld, pontosabban nemcsak a föld, hanem az univerzum ars poeticája szerint íródnak?

–: Igen, de olykor provinciális módra, mint a parasztbarokk.

SHERYL SUTTON: Mondd meg őszintén, nem sajnálod időnként, hogy nem a bal tenyered útvesztőit követted?

–: Jó a kérdés. Elveszve a veszendőben, talán pontosabban látnám, hova is vetődtem, s a villanyszékbe csatolva…

SHERYL SUTTON: Mindannyian villanyszékre szíjazva élünk. Amikor játszom, egyedül a bal tenyeredbe írt veszendőség a súgóm. Ez az igazság. Az, hogy közben mozgok és élek, hártyavékony látszat. Akkor voltam a helyemen, amikor trónusomon ültem. És ezért izzadtam meg, amikor föl kellett állnom. Wilson ebben valóban mester. Ezért sikerült a montázst golyóvá gyúrnia, s elgördítenie pályáján. Mivel szabadságunk megfelelője itt és most egyedül tehetetlen gurulásunk fölismerése, elfogadása és föltétel nélküli szeretete lehet. Vagyis: földi halandóból egyedül így válhatunk azzá, amiről mindannyian tudunk, de amit percenként elfelejtünk és megtagadunk. Ugrándozásunk és féktelen jókedvünk is ennek szólt: a kínos-keserves előadásban fokról fokra fölismert polgárságnak és hazának, aminek naprendszerünk csupán csalóka határsávja.

–: És a párbeszéd?

SHERYL SUTTON: A párbeszéd! Tudtam, hogy megkérdezed. Hát azt gondolom róla, amit te is gondolsz. A baj, persze, nem vele kezdődött, a baj csak vele tetőzött. Hogy hol és mikor? Ezt nem tudnám megjelölni. Jött, mint a talajvíz. Gondolom akkor, amikor a barokk színházat elhagytuk, és valami nyersebbet, naturálisabbat kerestünk helyette. Senki se vette észre, hogy ez már a kapuban álló katasztrófa előjele volt. Ezt talán csak a költők sejtették. Baudelaire a naturalizmus előestéjén a természetellenes kultuszát igyekezett megalapozni. De hol vagyunk már ettől a korszaktól! Ma úgy tűnik: az éden fáitól! Napjainkban a költők először világhiányról, ma már jelenlétvesztésről beszélnek. És lassan nemcsak a költők, hanem a fölnövő gyerekek, ha hallgatnak, ha cipelik és konokul hallgatnak is róla. A talajvíz nem a kapukon át jött be, hanem egyszerre öntötte el a várost, és az utcákkal és otthonokkal együtt persze a színpadot és a nézőteret. De erről majd később. Most beszéljünk egyszerűen arról, miért vált a naturalista színház párbeszéde egyik óráról a másikra hazuggá?

–: Mivel spontán és köznapi párbeszédet ötven-száz estén át lehetetlen megismételni, hittük először. A színészek szava-mimikája lehet a „természetesnek” legszemfényvesztőbb terméke, a figyelmük képtelen a folyamatos imitátormunkára. A párbeszédben, és elsősorban a párbeszédben, előadásról előadásra egyre inkább magukra figyelnek, és a másiktól legfeljebb a végszót várják. Így párba kényszerítve egyre magányosabban ágálnak, s végül már nincsenek is jelen.

SHERYL SUTTON: Wilson ezért választotta a csöndet. Megint mások a képtelen helyzet megoldásaként eleve képtelen szavakat és válaszokat adtak hőseik és hősnőik szájába. Vagy oly filozofikusra csupaszították a történést és a dikciót, hogy az gondolati erejével valamibe mindig belekaszált. Így, ha nem is teremtettek vadonatúj színházat, legalább nem hazudtak. Wilson csöndje – igen, játék közben mindig azt éreztem, hogy végre kibeszélhetjük magunkat… Aztán hazamenet, megpillantva egy fiatal fiút konok hallgatásban ácsorogva egy játékasztal előtt, ellenállhatatlan erővel tört föl belőlem a kérdés: vajon végképp lehetetlen ismét megtalálni a költői szót, ami lényege szerint mindig is csönd volt? A párbeszédet, ami csend, szó, hétköznap és önmaga szertartása egyszerre, és nemcsak hogy megtöri, de el is mélyíti a fiatal suhancok hallgatását? Elmélyíti csöndjüket, hogy épp ezzel bírja szóra, ismét „dialógusra” őket? Valami olyanféle beszédre és párbeszédre a színpadot, mely tempójával a repülőgép mozgására emlékeztet? Úgy érezzük, hogy állunk, holott száguldunk és megérkezünk! Hazatalálunk, amire a konok hallgatás egymagában sose lesz képes, se otthon, se a szobájába zárkózva, se az utcán, se a játékasztal mellett.

–: Ahogy ezt mondod, akaratlanul fölkelted figyelmemet arra, amit a katolikus miséről említettél. Észrevetted, hogy a csöndes és az énekes mise között semmi különbség nincsen? Mitől van ez, és hogyan lehetséges?

SHERYL SUTTON: Igen, erre én is gondoltam már, méghozzá amikor egyszer valamit a színpadon felejtettem, és vissza kellett mennem érte. Aztán egy percre megálltam, mint egy sötétségbe borult, rövidzárlatos játékterem közepén. És akkor – csukott szemmel – támadt egy gondolatom. Mi lenne, ha a színpadon újra beszélni kezdenénk, valóságos monológokban és valóságos dialógusokban? De nem úgy, mint idáig, hanem – legalábbis kezdetben – nyíltan és bevallottan magunkban beszélve? Ahogy a pap és a ministránsok, a pap és a gyülekezet motyog, beszél, ahogy a pap és a kórus énekel magában, és mégsincs egyedül, még úgy-ahogy együtt van. Ha mi is így beszélnénk – folytattam nyomorúságos ihletettséggel –, mi a színpadon először valószínűleg nagyon sokáig még egyedül maradnánk. De ki tudja, egyszer, egy váratlan pillanatban talán sikerülne megállítanunk azt, ami megszállva tartja a várost? Visszahódítanunk a szót és a jelenlétet?

–: New York városa… Lenyűgöző napszálltakor. Egy olyan helyen vacsoráztunk, ahol a damasztabroszok földig értek, és a talpas üvegtálak közt gyertya világított. A szőnyeg puha és vastag; az öreg néger szolga haja ezüstfehér. Mintha „Tamás bátya kunyhójában” az ültetvényes asztalánál ülnék, várva, mikor szaladnak be a gyerekek elköszönni éjszakára, kicsit ölbe ülni és itt maradni, még mielőtt a korlátnál ácsingáló néger dajkák és angol nevelőnők fölkísérve, ágyba nem dugják őket az emeleti hálószobában.

Ezután másfél órás előadás és vita a strukturalizmusról, majd pohár bor a belga származású adjunktusnő lakásán. Mindenki távozna már, egyedül egy idősebb hölgy kedvéért maradunk, aki a férjét várja. A férfi késve, hosszú köpenyben, bársonykalapban érkezik. Rögtön búcsúzunk, és megyünk is már.

A felhőkarcolók most fókáknál és flamingóknál messzebbre élnek. Egyedül az számít, ami lent van. A vérebét sétáltató fiatal nő s a tőle száz méterre ácsorgó alak. Az autóból már a felhőkarcolókra is vetünk egy-egy pillantást. Elhagyva a Broadwayt, a Harlem oldalán száguldunk. Kirakatok, suhanó árnyak, fiatalok. Olyan kirakatok, amik egymás mellett állva is magányosabbak az országutak benzinkútjainál.

SHERYL SUTTON: Féltetek?

–: Boldogok voltunk, amikor visszaérkeztünk New Havenbe. Én még külön is boldog voltam. Kivártam, amíg az egész ház álomba merül, aztán lementem a szőnyegpadlós konyhába. A szibériai kutya már a falépcsőn hozzám szegődött, szinte segédkezett a kávéfőzésben.

Tudod, addigra tökéletesen megszoktam, hogy az egyik szeme kék, a másik barna. De mi ez a tekintet, amivel néz rám? Miféle szakadékot ugrik, és nem ugrik, hidal és nem hidal át?

Látod, a színháznak ismét át kellene ugrani azt az űrt, ami látvány és néző, alany és tárgy közt tátong. Úgy, olyan erővel, ahogy azt… Vagy még inkább úgy, ahogy ez a kutya! Pillantásával létünk egész tragikumát fölfedte. Azt, hogy egyek vagyunk, és azt, hogy nem vagyunk egyek. Azt, hogy egyre kisebb szigetekre szakadozva élünk, s végül talán már nem is szigeteken, hanem a magányosság pánikjában egy oszlop tetején kapaszkodva, tűhegyre szegezve. Egyszóval: kivilágítva és elfelejtve.

Igen, ez a szibériai kutya egészen biztos, hogy előttem állt. És ahogy jelen volt, senki ember nem nézhetne mélyebben, kitartóbban a szemembe.

SHERYL SUTTON: Behunytad legalább a szemedet?

–: Nem kellett behunynom.

SHERYL SUTTON: Akkor jól van.

(Sheryl ezen a délutánon ugyanazt a földig érő ruhát viselte, mint amiben a „A süket pillantásában” föllépett.)

Mire gondolsz most, Sheryl?

SHERYL SUTTON: New Yorkra. Végül éjjel-nappal csak aludni akartam. De a félelemnek nincsenek szemhéjai.

–: Igen, ahogy a bizalomnak se.

SHERYL SUTTON: Azért mondtam, hogy jól van.

–: Fázom. A másik szobában, a szekrényben van még egy takaró. Köszönöm. A párbeszéd összeomlása – természetesen – a gúla csúcsának, a gúla teljes összeomlásának csupán legfeltűnőbb következménye volt. Alapjában a színpad realitása szűnt meg, és a közönség szeme égett ki. Ma elég egy köhintés a nézőtéren, hogy a színpad megsemmisüljön. Egy köhintés ezerszeresen érvényesebb, mint a legtalálóbb mondatok és gesztusok a rivaldafényben.

SHERYL SUTTON: Wilson ezzel is tisztában volt. Játékába egyszerre építette be a tökéleteset és a tökéletlent, az esetlegeset és a vitathatatlant, a bénát és az atlétát. Rám a csillagmozgás és a vadállatok biztonsága jutott, de ugyanakkor a színpad megtelt körülöttem az utcáról fölbérelt emberek csetlés-botlásával, kikönyökölt zakóival és lompos farzsebével, civil mozgásával. Most már köhöghetett akárki. A színfal is lezuhanhatott. A darab folyamának se medrét, se fölszínét nem zavarhatta meg többé.

Ortodox húsvét? Isten istállója? Hát igen. Jövés-menés meg csukott ikonosztáz. Wilsonnak sikerült kiegészítenie a tökéleteset az esetlegessel és fordítva. A tökéletes és a tökéletlen tárt karokkal várt mindarra, ami a városban egyáltalán megtörténhetett. Igazában mind az öt felvonás a nézőtéri köhintések színrevitele volt.

–: Egyedül a zárása nem sikerült.

SHERYL SUTTON: Félek, hogy igazad van.

–: Az utolsó fölvonás legfőbb kísértése és gyöngéje, hogy összefoglalás lesz belőle.

SHERYL SUTTON: Naplemente.

–: A kisdiákok ilyenkor húzzák alá és adják össze a számoszlopokat.

SHERYL SUTTON: De mit lehet egyebet tenni?

–: Azt, amit ti tettetek.

SHERYL SUTTON: Vagyis?

–: Valószínűleg a te ötleted volt. Édesanyád protestáns összejöveteleire célzok. Senki se jött a függöny elé. A függöny kényszerült fölmenni, ha izzadságosan, verítékezve is. És a színpadon ismét ott volt mindenki, de most már nem összegezve, hanem szertelen rendben, úgy, ahogy élünk vagy inkább, ahogy üdvözülni szeretnénk. Egy farkas, egy bárány; egy fekete, egy fehér.

SHERYL SUTTON: (Bandzsítva.) Igazad van, de mért ment föl a függöny olyan nehezen?

–: Sheryl, ott kérdezel, ahol már csak megszűnni vagy cselekedni lehet.

SHERYL SUTTON: (Bandzsító mosollyal.) Szóval éhes vagy?

–: Sheryl, csinálj egy jó krumplipaprikást.

SHERYL SUTTON: (Már a konyhából.) A tanulóid most adják össze a számoszlopokat. Különös: egyszerre alkonyodik Párizsban és New Yorkban. Talán az óceán miatt? A tenger elég nagy ahhoz, hogy megoldja a befejezést, az összeadás nehézségeit. Szerintem mindent mindig elölről kell kezdeni. De most már nem napszálltakor, hanem éjszaka, a gödörben. Újra színre kell cipelni mindenkit. Legfőképp a gyerekeket.

–: Sheryl, idáig meg se köszöntem, hogy ápoltál.

SHERYL SUTTON: Hagymás a kezem.

–: (Hosszú szünet után.) A szibériai kutya nemcsak nézett, most is néz.

SHERYL SUTTON: (Hirtelen jó kedvvel.) Inkább segítene hagymát vágni!

–: Ez a kutya jobb megoldás, mint a tenger.

SHERYL SUTTON: Mire jobb megoldás?

–: Az utolsó fölvonásra.

SHERYL SUTTON: Aludni szerettem volna, végül éjjel-nappal csak aludni. De a félelemnek nincsenek szemhéjai. Láttam a kukákat és a fiúk verekedését. Minden folyosót, lépcsőházat, kapualjat. Minden égve felejtett villanykörtét. Ahogy a felhőkarcolók feje elbóbiskol az esőben. Az egész várost darabokban és egyszerre.

–: Adorno szerint Auschwitz után nem lehet többé verset írni.

SHERYL SUTTON: Ez olyan mondás, aminek fordítottja éppúgy igaz, ha nem igazabb. Hallgasd csak: „Auschwitz után újra lehetséges a költészet.” Az viszont igaz, hogy Auschwitz megrepesztette az időt. Azóta lehetetlen nem megkülönböztetnünk azt, ami Auschwitz előtt és azt, ami Auschwitz után volt és lesz még.

Ma már jobban értjük Proustnak és Rilkének az artisztikus felszín alatt elhatalmasodó aszkézisét. Nem az önkínzás, az előérzet működött bennük.

–: Az újabb időkből két írót ismerek, akik szellemükkel és egész lényükkel fölkészültek arra, ami bekövetkezett. Az egyik Franz Kafka, a másik Simone Weil.

SHERYL SUTTON: Azt mondtad, a háborútól és a lágerekről visszakaptuk a szegénység és vele a nagy irodalmak szókincsét. Azt, hogy „éhezem”, hogy „fázom”, hogy „kérek és nem adnak”, és persze azt is, hogy „kérek és adnak”.

–: Igen, ebben Látom a „kopernikuszi fordulatot”. Természetesen akadtak és akadnak ma is elsietett reakciók; a szerencsétlenséget nemcsak elviselni, de szemügyre venni és szemlélni is nehéz. És mégis – Simone Weil szavával –, nincs magasabb rendű szépség, mint a szerencsétlenség hiteles ábrázolása.

SHERYL SUTTON: Ebben a mondatban minden szó fontos. De egy Bach kivételes ereje kellene hozzá.

–: Ez nem olyan biztos. A háború után szinte évről évre tanúi lehetünk egy már-már biológiai talánynak beillő jelenségnek. A fiatalság tömegében vált tehetségessé vagy legalábbis fogékonnyá és érzékennyé, különccé és hallgataggá. Mi történt? – vetődött föl valamennyiünkben. Magánhasználatra még elméletet is fabrikáltam a szokatlan tünemény magyarázatára. Azelőtt – gondoltam – csak a tehetséges egyes embernek volt ereje a konvencióktól időről időre megkövesedett világot először lerombolnia, majd eredendő frissességében újra fölépítenie magában. Most másról van szó. A világ ma a fiatalság, méghozzá az egész fiatalság szeme láttára omlott le, mint Bábel tornya vagy Jerikó falai. Velük kapcsolatban épp ezért az embernek nem annyira a zseniális egyén, mint inkább a zseniális szituáció jut eszébe, amibe mindannyian belekényszerültek, gyengék és erősek, tehetségesek és tehetségtelenek egyaránt. Mi lesz velük, mi lesz belőlük? Futja majd erejükből fölrakni a világot, amit nem is ők romboltak le? Vagy az lesz a sorsuk, ami régen a féltehetségeké, a derékba tört lángelméké volt, akiknek erejéből csak a munka felére futotta?

SHERYL SUTTON: Megint esik az eső! És nem hoztam kabátot. Nagy csöndre lenne szüksége a világnak. Ha rajtam múlna, tíz esztendőre minden színházat, minden nyomdát és kiadót bezáratnék. Legalább tíz esztendőre, hogy végre szemügyre vehessük, hol is vagyunk, és mi felé tartunk? Gondold el, egy szép napon arra ébrednénk, hogy csönd van. Se mozi, se színház, csak az eső szemerkél. Ne érts félre, én a rajongásig csodáltam és megértettem Sajna Auschwitz utáni színházát, később Antonin Artaud-t és Grotowskit, de főként Beckett világvégi madzaghúzását. Amit én nem szeretek, és elsősorban nem szeretek a ti kontinenseteken, az a rengeteg manifesztum, ami a művek lényeg szerinti csöndjét megtöri. Figyeld meg, Beckett ír származású; Wilson szótlanul jött, és sikere után se nyilatkozott; gondolj Sylvia Plath skizofrén szemérmére; vagy vedd Francis Bacont szemben a szürrealistákkal, és mindjárt látod, miféle hallgatásra célzok.

–: Ez nagy vonalakban valószínűleg igaz, legalábbis a művészetben. Az angolszászokat megvédi ösztönös komplexitásuk, individualizmusuk és toleranciájuk; lehetetlenné tesz számukra – ami nélkül pedig nincs intellektuális értelemben vett iskola – mindennemű teoretikus csoportosulást. Mivel a manifesztumokhoz – áldásaikhoz és exkommunikációikhoz – két dolog szükséges: az absztraháló hajlam és egy-egy fölismerés kényszeres abszolutizálása. Az angolok ilyesmire szívük mélyén képtelenek, túl különcök, és talán túl szemérmesek ahhoz, hogy ligeteiket és erdeiket franciakertekké nyirbálják.

SHERYL SUTTON: Ennek ellenére – más okokból talán – nekünk is csöndre volna szükségünk.

–: Te ezt valószínűleg jobban tudod nálamnál. Annyi azonban bizonyos, hogy egyre többször fölbukkan – és mindig szinte véletlenül és balkezesen – egy-egy csöndes amerikai fiatalember, és bámulatba ejti Európát azzal, amit New York-i vagy vidéki magányában hosszú-hosszú évek alatt nagy titokban a tökélyig összeeszkábált. Valamikor a szentek élhettek és a halálra szánt anarchisták jelentkezhettek így. Szürkén, csendben és aktatáskával a hónuk alatt. De ebben az aktatáskában valódi dinamit volt. A szerzeteseket még föl lehet ismerni; a szenteket már nem. Ahogy az izmusokat föl kell ismerni, de a remekműveket – még ha egy-egy izmus szolgálatában állnak is – már nagyon nehéz, és egyedül fokról fokra lehetséges.

SHERYL SUTTON: Ezekről a fiúkról és lányokról csak ti hiszitek, hagy nem tudják, mit csinálnak. Pedig ti vagytok, akik még nem ismeritek a zaj és az anyag elviselhetetlen nyomását. Az a szeplős fiatalember, aki a tizedik emeleten ül, és reggeltől estig sose látott bábszínházat ragasztgat, miközben legföljebb bekap valamit, vagy az orrát fújja ki, nemcsak az anyagról és a zajról, de a csöndről és a munkapadról is újra legalább annyit tud, de szerintem még többet, mint a legszófukarabb középkori parasztok a földről meg a hetivásárról.

A bűnötök az, hogy ti az ilyenfajta „mesterfiúkra” mindig csak ezért vagy azért figyeltek föl, pláne, ha a világ más tájáról jönnek. A mi bűnünk viszont, hogy föl se figyelünk rájuk. Tőlünk örökre vidéken vagy az emeleten maradhatnának. Hát ezért kéne a csönd, mint a tavaszi zápor.

–: Visszamész New Yorkba?

SHERYL SUTTON: Csak játszani. Én már Párizsban is félek. Legszívesebben falura költöznék.

–: A fiatalok se vigasztalnak? A hallgatásuk.

SHERYL SUTTON: Ez tény. A világban ma rengeteg – idézőjelben mondom – „újszülött”, és rengeteg – és ezt nem idézőjelben mondom – túlélő van. Újszülöttek, akik titokzatos módon mindazt tudják, amit a túlélők, és túlélők, akik rejtélyes módon megértik az újszülöttek szavát és hallgatását; hovatovább egyedül az újszülöttekre figyelnek. De nem csak újszülöttekből és túlélőkből áll a világ! Hát ezért vágyakozom én falura, ahol percet se vesztek azzal, ha a boltos félóráig mér ki egy font cukrot a kosaramba.

–: És a színház?

SHERYL SUTTON: Hála Istennek, fekete vagyok, méghozzá amerikai fekete. Mi mindannyian túl vagyunk valamin. A bűnön, a cselekvésen… Mindegy. Így születtünk már. A legtöbbünk jókedvű, de sötét is. A legtöbb kamasz naphosszat a házfalat támasztja, s ha mozdul, inkább ne mozdulna. A kérdésednek így, ilyen hangsúllyal semmi értelme. Tételezzük fel, hogy legalábbis az én számomra. Hiszen színésznő is azért lettem, mert negyven kilómmal több tonnát nyomtam. És mit gondolsz, mitől? Isten csapása ez, amit ugyanakkor nem adnék semmiért. Egyszer mindenki így fog üldögélni. Ti is. Te is.

SHERYL SUTTON: Amit a jelenlétvesztésről beszéltünk, nemcsak a színpadon, de egész életünkre érvényes. Vajon meddig fokozódhat még? Olyan nehéz minderről világosan beszélnem, holott napnál világosabb. Legfeltűnőbb a kasszasikerek és a félresikerült kísérleti színházak esetében. De maradjunk a kasszadaraboknál, amit idáig is mimikri-színháznak neveztünk. Tételezzük fel, hogy díszletek, kosztümök, színészek és a darab: a mimikri, a „valóság” megtévesztő matricái. Persze ezzel azt utánozzuk, ami eleve semmit se utánoz: az élet fölgöngyölhetetlen csodáját. De lépjünk tovább. Miért, hogy ezt senki, évtizedeken keresztül senki se vette észre, órákon át gyönyörködött benne, akár egy nőimitátor villámtréfájában? Valószínűleg azért, mert a csalás és öncsalás bizonyos időre kényelmesebb a legkiültebb karosszéknél. Kellő hazugsággal generációk beleragadhatnak.

De a baj ettől még baj marad, sőt súlyosbodik. Először egy fehér holló, aztán a tömegek, végül a színészek, rendezők, dramaturgok és színigazgatók is észrevették. Ettől kezdve a félistenek biztonsága helyett a tehetetlenség, a kiábrándultság és a „szakma” görgette tovább azt, ami már réges-rég modor, kosztüm, kínosan átlátszó szemfényvesztés volt, és minél inkább pörgették, annál lassúbb és hamisabb hangot adó búgócsiga lett belőle.

Innét egyre nehezebb fogalmaznom. Jobb híján azt mondanám: jelenlétünket vesztettük el. Méghozzá egyszerre otthon, az utcán, a lépcsőházban, a színpadon, a nézőtéren, az ágyban és a konyhában. Mindenáron jelen akartunk lenni, s épp jelenlétünket vesztettük el, épp a bizonyosságot, mint a görcsös szorítás, amit szorongat, a féltékenység, ami után leskelődik, ahogy a kimeresztett szem végül is nem látja azt, amire rámered. A valódiból semmi, majd a semminél is gonoszabb mintha lett, a hiánynál is gyötrőbb mintha, aminek még elvetésével és elpusztításával se juthatunk vissza a bizonyosságba és a jelenlétbe.

–: Hasonló ez ahhoz, mintha mondatainkból eltűnt volna az állítmány. Segíts, Sheryl! Olyan mondatokká vált az életünk, amiben továbbra is helyet kapnak, sőt megszaporodtak a jelzők, a határozószók, a névelők, a főnevek, az egyes és többes szám – csak az állítmány nem történik meg. Ott áll, de nincs jelen. Mintha mondatainknak – és persze életünknek – csak vízszintes kiterjedése, lapálya, horizontálisa volna anélkül, hogy az állítmányok vertikálisa, az itt és most merőlegese leszögezné, beásná, megtörténtté tenné őket. Zavarosan beszélek? A világból így vált mintha. Utánzat. Egyre ügyesebb és egyre nyomasztóbb mintha. Hol vagyunk már a hiánytól! A semmi legalább kétségbe ejtett.

Legegyszerűbb talán egy bibliai képet használnom. Amikor az angyal kiűzött a Paradicsomból, nemcsak „értelmünk homályosult el, és akaratunk gyöngült meg”, de képzeletünk is elhalványult. A világ szemünk és képzeletünk számára se kész egész azóta. Realitásához képzeletünk unos-untalan munkájára, nemcsak értelmünk munkájára és akaratunk verítékére, de talán még inkább képzeletünk örökös kiegészítésére, hozzájárulására van szükségünk, hogy „a tényektől úgy-ahogy eljuthassunk a realitásig”. És ez nemcsak a költők és művészek magánügye, sziszifuszi vállalkozása, hanem minden ember, az emberi képzelet egyetemes drámája. Az utánzás épp ezt a tátongó hiányt nem veszi észre. Ezért ürülhetett ki a mimikri-színpad, és ezért, hogy a legmegtévesztettebb néző is, ha nem is a színházban vagy közvetlenül a színház után, de már otthon, a lépcsőházban vagy legkésőbb a fürdőszobában, mintha nem is a kád előtt, hanem már csak a kád előtt állna.

Világunkba nem is annyira a semmi, de a mintha tört be, vált elviselhetetlenné. Maradjunk azonban a színháznál.

SHERYL SUTTON: A bajt későn, aránylag mégis meglepően korán fölfedeztük. Néhány „sarokba szorított” lángelmére gondolok. Ez: jelképekkel és szimbólumokkal igyekezett fölfűteni a zsebórára transzformált mulandóságot. Az: öntörvényű költőiséggé, költői költészetté azt, aminek épp költőiségre nincs szüksége, ha egyszer csakugyan költészet. A harmadik radikálisabb és leleményesebb lehetett már: új képleteket „teremtett”, amik azonban a valóságból épp az utánozhatatlant igyekeztek megragadni, kitalálni, a fantázia gyerekbetegségei és a kiöregedett imitátorok ügyeskedései után ismét megalapozva, a teremtő képzelet jövőjét. A negyedik: szinte minden konstrukció elvetésével a költészet szárazon izzó napfoltjaival és kitöréseivel árasztotta el a színpadot. Az ötödik – mondjuk – Beckett volt. Neki, ha mindjárt csupasz kézzel is, de a lényeget, a világvégi, életre-halálra menő madzaghúzást sikerült színre hoznia. És végül volt, aki a megszállottságot hatékonyabb rugónak találta a tényeknél, s egyedül struktúrájában maradt hasonlatos a régi darabokhoz, tűzvészét éppoly következetesen igyekezve kifacsarni, mint a citromot.

Wilson egybehangolt, többoldalú áttöréséről és saját képzelgéseimról most nem beszélek. De néhány szót illenék még ejtenem ez agresszív színházról. Taszigálással, lökdöséssel még senkit se győztek meg vagy segítettek haza. Talán ráijesztettek. Én viszont túl sokat féltem és félek ahhoz, hogy ne érném be a valóság teremtő kitalálásával és vértelen rítusával.

–: Azt mondtad, mi lenne, ha Wilson alakjai megszólalnának? Hogy először valószínűleg sokáig csak magukban beszélnének. Erről viszont eszembe jut, azt hiszem, Heidegger egyik észrevétele az öreg Hölderlinről. Az, hogy ezek a versek nem szokásos lírai látomások, megnyilatkozások, hanem megbeszélések. Saját tragikus életének a megbeszélései. Nem gondolod, hogy a színpadon is így kellene magunkban motyognunk és beszélnünk, egyszerre folytatva megbeszélést mindennel és mindenkivel, partnerünkkel és önmagunkkal? Arról is, amiről szó van, de még inkább mindarról, amiről nincs és nem is lehet szó?

SHERYL SUTTON: Hova teszed az abszurd színházat?

–: A tegnapi horizontális, lapályos színházban mindent megtaláltál, mint a homokra épült házban, csak pincéje nem volt. A szemfényvesztésig hasonlított, kivéve, hogy nem történt meg. A nézők viszont egyre inkább elvesztek az összehasonlítgatás lázában. Ahogy a darab, ők se voltak többé jelen. Mert hol is játszódott a színmű? Itt és most a színpadon, vagy ott és akkor, amire a darab hasonlítani és amiről másrészt szólni kíván? Szemével mindenki a színészeket figyelte, miközben figyelme előre-hátra forgolódott. Az igazi baj azonban akkor következett be – s talán egyszerre, talán jóval előbb, mint a színházban –, amikor a „hétköznapi valóság” kezdte sorra elveszteni állítmányait, jelenlétét, és – legalábbis fél lábbal – átköltözött először a semmibe, majd egyféle definiálhatatlan minthába. Ettől kezdve színház és „valóság” egyként horizontális lapállyá, melléknevekben, főnevekben és határozókban bővelkedő lapállyá, homokra épült házzá változott, az állítmány pincéje, vertikálisa, itt és mostja nélkül.

Az abszurd színház – hogy kérdésedre megpróbáljak felelni, persze a magam módján – talán nem is egyéb, mint az elveszett állítmány visszahódítása volt. Az abszurdban az, ami történik, itt és most történik, csakugyan megtörténik, és kár forgolódnunk, semmivel se érdemes összehasonlítanunk. A baj csak az, hogy az abszurd színház azzal, hogy megtörténik, lényegében már meg is történt, véget is ért.

A horizontális színház állítmányait, az abszurd színház viszont jelzőit és határozóit kénytelen „összelopkodni”, hogy legalább félórára-órára a színen maradhasson. Lényegében ugyanattól a légszomjtól szenvedne mindkettő?

SHERYL SUTTON: Félek, hogy igen. Ha részemről előnyben részesítem is a puszta állítmány légszomját a látszatéletet élő jelzők és főnevek fuldoklásánál. Viszont igaz, hogy az abszurd drámának azon túl, hogy itt és most, a hasonlítgatás minden kényszere nélkül megtörténik: minden egyéb „mondandója” saját szintje alatt marad. Az egyik öngyilkosságra hasonlít: egy pillanat is elég hozzá, de az a pillanat valóban bekövetkezik, itt és sehol másutt. A másik, a tegnapi színház afféle társadalmi esemény, ahol a szép bokák és fondorlatos cselszövések ellenére semmi az égvilágon nem történik, nem történhet.

–: Nem véletlen, hogy Wilson a színház megújításával együtt új életformát is keresett.

SHERYL SUTTON: Szerintem is: nem annyira új színházról, mint inkább új életformáról kellene beszélnünk. De ettől még messze járunk, pedig sok mindent megpróbáltunk. Itt most nem a szokásos kommunákra gondolok; sokkal inkább a bárhol másutt elkövethetetlen tartásokra, bólintásokra, megállásokra és érintésekre. Órákon át gomolyogtunk a sötétben – és tréfálkoztunk és megsértődtünk, találkoztunk és elváltunk, ahogy éppenséggel jólesett. Hihetetlen, mennyi ártatlan mozdulatot nem tehetünk meg az életünkben, még a legszeretettebb lényekkel se! Még egyedül a szobánkban, még a kihalt utcán, a szexualitásban, a lépcsőházban, a liftben se! Örökre elbátortalanított vadak, próbák címén elkövettünk a millióból néhány szokatlant. A legszebb volt, amikor egy kislány arcát először egy pillanatra, aztán egy percre, aztán az egész próba alatt a kezem közt tartottam. Azóta egy életen át szeretném a kezem közt tartani. Hihetetlen szavai vannak – és messze túl az ismert szavakon – kétféle emberi melegnek. Ha ez a dialógus megszólalhatna! De mivel a századvég szülötte vagyok, azt mondom, maradjon rejtve, ami idáig is rejtve volt! A világ és én: két dolog. Egyezzünk ki ebben! Én fölülmúlhatom eddigi szerepeimet, bizonyosságot szerezhetek és bizonyságot tehetek erről-arról… Mindegy! Kétségbeejtő.

Wilson tapsolt, balomba adta a kitömött hollót és leültetett. Félóra múlva fölálltam és beleizzadtam.

Két óra…! Rúgj ki! Holnapra megint beteg leszel.

–: Édes Sheryl, ne sírjál.

(Aznap éjjel Sheryl nálam maradt. Alig tudtam megnyugtatni. A földön ágyazott meg magának, és ruhástul-cipőstül feküdt le, amit én külön is elbűvölőnek találtam. Szemünk sokáig nyitva volt még a sötétben.)

SHERYL SUTTON: Meséltem már a New Orleans-i kislányról? Hetekig spórolt, tömködte egy zsebkendőbe az uzsonnapénzét, hogy elmehessen a városligeti uszodába. Gyönyörű uszoda volt ez, dróthálóval kerítve, lankás pázsittal a szélén.

–: (Már nem tudom, miért, ösztönösen félre akartam terelni Sheryl figyelmét.) Tudod, miért izzadtál meg, amikor az első jelenetben fölálltál? Mert csakugyan fölálltál. Kedvenc gondolatom, hogy a művészet engagement immobile, mozdulatlan elkötelezettség, s a valódi dráma (ezt később Weil „füzeteiben” olvastam) drame immobile, mozdulatlan dráma. Olyan mozgás, cselekvés, mely leginkább a csillagok helycseréjére emlékeztet. Vagyis egyszerre mozgás és mozdulatlanság. Hogy miért? Mivel a minőség erejével olyasmibe kell behatolnia, ami a valóságban réges-rég, visszavonhatatlanul és végérvényesen megtörtént. Befejeződött, megtették, bekövetkezett. Minden nagy mű abba hatol be, ahol már nincs mit tennie. És mégis: úgy hat, hogy a hajdani véres és végleges eseményekben Shakespeare vagy Szophoklész hajtja végre az első tiszta cselekvést, ahogy a múlt idő munkálkodik azon, ami voltaképpen megváltoztathatatlan, mi több, megoldhatatlan.

SHERYL SUTTON: Ahogy Homérosz borogatta a véres tényeket?

–: A szereplők jövés-menése a mesterművekben csak látszat. A darab mozdulatlanul áll a múlt, pontosabban a minőség tenyerében. Még pontosabban: a befejezettbe és megválthatatlanba először szól bele a valódi cselekedet, ami nem egyéb, mint a megértő minőség, áhítat, érettség és zsenialitás, színházról szólva: a költészet beavatkozása, anélkül hogy bármit is változtatna a tényeken. Minden lejátszódhat újra, holott megismételhetetlen, minden megváltódhat, holott megválthatatlan, jóvátehető, holott jóvátehetetlen, és vadonatúj, holott végérvényesen vége van.

SHERYL SUTTON: Ezt nevezed mozdulatlan elkötelezettségnek?

–: Inkább azt mondanám, igyekszem eldadogni, mit is gondolok róla. A művész – és talán senki emberfia – nemcsak a föld mindennapi kenyeréért lohol, de az univerzum polgára is. Az pedig „mozdulatlan”, akár – kicsiben – egy állócsillag; mindennél erősebb és hatalmasabb, tartózkodása ugyanakkor – látszatra – semmire se kötelez.

Sokszor tűnődtem azon, miért oly ritka a jó utópisztikus regény? Hát pontosan azért, mert a költészetnek, ha csakugyan költészet, igazi közege a jóvátehetetlen. A jövő túl könnyű, túl ritka, nem elég ellenálló neki. Kevés a reális erőpróbára, nem tud benne tisztán cselekedni, legfeljebb elábrándozik rajta, vagy éppenséggel belemenekül, akár hazugságok árán, csalással vagy önámítással. A művészi cselekvés számára azonban, amely legalábbis tengelyében mindig mozdulatlan, mint a gondolkodó ember testtartása: távolról se azonos a föloldhatatlan és megoldhatatlan múlt, a megfontolások nemes vagy nemtelen tárházával. Kimondhatatlanul több, mint tanulság. Az is. De elsősorban „cselekvésének” választott területe. Számára a lezárt és befejezett tények hívása mindig a legerősebb. Különben úgy érezné, hogy akár a legfényesebb jövő is amorális sivatag, a hátában hagyott befejezett, megoldhatatlan és jóvátehetetlen tények valóságra áhítozó temetőivel, sose szűnő hívásával. Ezért mondhatta Leonardo, hogy aki nem szemlélődik eleget, minden idejét elfecsérli.

És amikor fölálltál, azért hatott olyan irtózatos erővel, mert úgy éreztük, hogy fölállásod nem attól történt meg, hogy fölálltál.

SHERYL SUTTON: És a mozdulatlan dráma?

–: Hát igen; ugyanannak az éremnek a másik, a látható oldala. Látszatra a legtöbb dráma cselekvés, ilyen vagy olyan megjelenítése annak, amit a drámaíró ezért vagy azért „kitalált”, vagy egyszerűen szemügyre vett. Valóságban azonban mozdulatlan, vagy még inkább ellenmozgás, ellentörténés, ha másért nem, színvonalának egyenletessége miatt. Ahogy egy jó szobor minden porcikája ugyanazt mondja, s végül is nem harmonikus, hanem egy. Romjaiban is sértetlen, és megcsonkítva is egész. Minden valódi dráma áll, akár a nap, vagy egy jelentős mondat. Előbb talán csak lelassul, de igazában elejétől végéig – minden mozgás, minden helycsere és cselekvés, minden látszat és minden látvány ellenére – áll, akár egy jótettnek nincs ideje. Wilson színházának lelassított mozgása ezt az igazságot csak még nyilvánvalóbbá tette, ahogy én írtam ifjúságomban a „boldogságig lelassult pusztulás”-ról.

Megint más kérdés, hogy a betű szerinti miért lehet korunkban egyre kevésbé költészet, s figyelmünk miért fordul fokozottan a szertartások felé. Egy szertartás ugyanis, még ha a pap hitetlen, és a gyülekezet félig alszik is, igazának erejével mindig cselekvőképes abban a drámában, amit semmiféle szeggel és ecsettel nem tudna fölidézni. De erről, ha jól emlékszem, már beszéltünk.

A mozdulatlan dráma (a „drame immobile”) számomra nem azt jelenti, hogy tökéletesen mozdulatlan, mint Prométheusz a sziklán, Jézus a kereszten vagy egy kataton-skizofrén betegsége végkifejletében. Bár az se véletlen, hogy tragédiája csúcsán ki-ki kővé mered. Nem. A „drame immobile” inkább olyanféle mozdulatlanságot, időn kívüli időt jelent, amit egy zenemű hallgatása közben érzünk, illetve nem érzünk. Persze, lehetne szó szerinti értelemben is mozdulatlan darabokat írni, amilyenek nagyjából Aiszkhülosz tragédiái voltak. Ez attól függ, hogy a művész milyen minőségében ír a papírra. Csak a föld, csak az univerzum, vagy egyszerre mindkettő polgáraként. Bach – ha ugyanazon a „minőségi szinten” is – h-moll miséje komponálásakor kétségtelen az univerzum, két passiója megírásakor viszont inkább a mindenség és a föld, egyszerre mindkettő polgáraként dolgozott.

SHERYL SUTTON: A medence vize kék volt; ezt már a dróthálón át megcsodáltam. Pénzemet a fogammal kibogozott zsebkendőből jó előre a markomba készítettem. Valamivel több is volt a belépő áránál, mégis féltem, hogy nem lesz elég. Aztán meg attól, hogy csupa aprópénzzel fizetek. A jegy – még ma is pontosan látom – föltűnően hosszú volt, közepén piros csíkkal megjelölve. A bejáratban a jegy nagyobbik felét letépték.

A kabinban mindent ugyanarra a szögre akasztottam. Lógott a falon egy kis tükör is, de nem néztem bele, csak amíg a jegyet mögéje dugtam. Percekig haboztam, hogy magamon hagyom a cipőt, aztán mégis levetettem, és mezítláb mentem ki. Otthon senki se tudta, hol vagyok. Forró júliusi szél fújdogált. A kabinajtót kulcsra zártam, és a kulcsot magammal vittem a kezemben.

–: Sheryl, miért meséled ezt?

SHERYL SUTTON: Példának arra, amikor valami fontos történik, ami meg se történik.

Kulccsal a kezemben egyenesen a medencének tartottam, amikor rádöbbentem, hogy nem tudok úszni. Mi lesz, ha rájönnek? Az egész uszodában egyedül én voltam fekete, meg egy kislány a tusoló alatt, aki viszont olyan fehér volt, amilyen fehéret sohasem láttam. És nemcsak a bőre, a haja is fehér volt, és egyre fehérebb, ahogy a vízsugár alatt ráázott, rászorult, rápréselődött a fejére. Nem mozdult, nem forgolódott, nem csukta be a szemét, mint a többiek. Hagyta, hogy a víz a szemébe folyjon.

Visszamentem a kabinba, fölöltöztem és hazamentem.

–: Ez az egész?

SHERYL SUTTON: Minden ilyen, ami egész.

–: Ha néha nyitva tartom a szememet, amikor le kellene hunynom, amikor mások lehunyják…

SHERYL SUTTON: Ennek a kislánynak a szeme volt piros, és nem a víztől.

–: Ideje, hogy aludjunk.

SHERYL SUTTON: A szemünket, amíg lehet és amikor csak lehet, nyitva kell tartanunk.

–: De hiszen nemrég beszéltél a bizalomról és a félelemről…

SHERYL SUTTON: Félig alszom már. Mindig meg kell várnunk, amíg a szemünk magától becsukódik.

–: Semmi fölött se szabad szemet hunynunk?

SHERYL SUTTON: A mozdulatlan dráma talán igaz. De amit az egészről mondtam, egészen biztosan az.

–: Alszol már, Sheryl?

SHERYL SUTTON: Amikor a jegyet kihúztam a tükör alól, először néztem csakugyan bele. Utoljára a cipőmet vettem föl. Miközben befűztem, úgy éreztem, hogy a meg-megnyálazott pertlivel segítek a lyukakon. Bűntudat égetett, hogy eltékozoltam az uzsonnapénzem.

(Amikor Sheryl reggel elment, én még aludtam. Egy cédulát hagyott az asztalon: „Délben a szokásos időben jövök, ha nincs lázad, egy-két órára kiülhetnél az ablak elé.”)

SHERYL SUTTON: Ha ma kellene színre hoznod Dosztojevszkij „Démonait”, merészelnél bármit is beleírni a szövegébe?

–: Azt hiszem, igen. Merő hűségből.

SHERYL SUTTON: És melyik figurára gondolsz?

–: Arra, aki az anarchiáról teoretizál, meg arra, aki mindig öngyilkos akar lenni. A kettőből egyet csinálnék.

SHERYL SUTTON: Éspedig?

–: Meghagynám a kisvárost. A korabeli ruhákat és a szalont. De a teoretikus nem az asztal előtt állva, hanem a szekrényből szónokolna. „Hölgyeim és uraim! Szeretném önökkel megismertetni találmányomat. A szerkezet végtelenül olcsó, szinte semmibe se kerül. Egy doboz, két dugó és egy madzag kell hozzá. Évente egyetlen percre üzemel, de ebben az egy percben képes a mániás depresszióra, a skizofréniára és egyszer talán majd az öngyilkosságra is.” Itt kicsapódna az ajtó, és a szekrénylakó térdre vetné magát Sztavrogin előtt.

SHERYL SUTTON: Idáig tartana a betoldásod?

–: Nem tudom. Lehet, hogy valami újat – egy-két mondat erejéig – Sztavrogin is mondhatna. Száz év után egy-két új mondatot.

SHERYL SUTTON: Sztavrogin helyében én, mielőtt a régi szöveget folytatnám…

–: Megkérdeznéd…

SHERYL SUTTON: Igen, megkérdezném, hogy ez a találmány milyen körülmények között üzemel? Hogy a hely, mondjuk, egy szekrény vagy egy birkalegelő… Aztán éppúgy elmennék, és évek múltán éppúgy fölakasztanám magam, mint Sztavrogin.

Szerintem Dosztojevszkij igazában kétfajta embert szeretett volna megismerni: a szentet és az öngyilkost. Ami közben volt, igazában nem érdekelte. Se a nagy reményű föltalálók, se az öngyilkosjelölt dugók és dobozok.

Hogy ki az öngyilkos, nem tudom megmondani. De hogy ki a szent, legalábbis egy pillanatra? – meg merném kockáztatni. Szent például egy bujkáló gyilkos, amikor tettét fölfedik, és elcsípik őt. Ebben a pillanatban mindenki szemében, és elsőként saját maga előtt, csak gyilkos. És ez képtelenség. Ebben a pillanatban az egész univerzum mellette szól, és térden áll. Egyszóval: tehetetlen.

Az öngyilkos, az más. Az öngyilkos egyszerre gyilkos és áldozat. Ő, aki ölt, és ő, akit megöltek. Két tökéletesen ellentétes nyomot kellene egyszerre végigszaglásznunk ahhoz, hogy mivé és hová is lett. Ez azonban reménytelen és felesleges is. Elég egy pillantást vetnünk rá, hogy belássuk, ugyanolyan halott, mint a többi. És mégis elhelyezhetetlen. Az öngyilkos egy, még a halálnál is nagyobb titok letéteményese.

–: Talán az öncélú halálé?

SHERYL SUTTON: Kellene írni egy olyan darabot, ami csupa kérdésből állna. Vagy olyat, amiben csak kopogtatnának. Az első fölvonásban csupa kisgyerek kopogtatna, a másodikban csupa aggastyán. A harmadik fölvonásban a szín üres, és most a csukott ajtókat bentről kifelé döngetnék.

SHERYL SUTTON: Egy lánglelkű falubolondja órákig állva maradt az esőben. Aztán elmesélte azt, ami megállította. Így született a népművészet. A fiatalember szavait senki se vette komolyan, de senki se tudta kiverni a fejéből. Az emlékezet volt a lektora, a nyomdája, a kiadója. Közben egy-egy ember szeszélye vagy tompasága súlyos hibákat ejtett rajta, amit megint mások emlékezete, leleménye korrigált. Az egyszeri így vált fokról fokra egyetemessé, és a rajta esett ütések és kopások végül éppoly igazzá, szervessé és bensőségessé vagy talán még komolyabbá, mint az, amit elkoptattak, behorpasztottak, elfelejtettek és megőriztek.

–: A legszebb az, amit az ütésekről és kopásokról mondottál. Ezek éjjel és olvasatlanul is írnak. A csajkák és szemüveghalmok éppúgy, mint a népművészet nyomorúsága, szépsége, ólközeli áhítata is tovább ír, éjszaka, harmincfokos hidegben is. Lángelmék és szűkeszű parasztok közös munkája, ahogy Noé bárkájának lakói szorongtak egy emberként a veszély tetején, amikor a víz közelebb került a sírásnál és a halak szeménél.

Ebből a Noé-közösségből nem szabadna semmiféle ideológiát gyártanunk. Simone Weil élesen fogalmazott. Emlékezetből idézem. „Hogyan szabad a hazát szeretni? A hazát legitim módon egyedül a görögök, a népdalok és az evangélium szenvedéstörténete szerint lehet, vagyis egyedül részvéttel szabad szeretnünk.” Ha ezt a hangvételt nem értjük meg és elvétjük, átokká válunk és elvesztünk. A népdalok (és a népművészet) igazsága és a közös, a vízözönt átvészelő bárkája helyett a magunk igazának pusztító és önemésztő civódásaiba keveredünk. Megérdemelten veszünk el.

Hogy ezt kikerülhessük, az igazság – és nem a magunk igazának – föltétlen szeretetére van szükségünk. Mindenekelőtt: a figyelem iskolázottságára. Az iskolák föladata – messze túl az ismeretek közlésén – a figyelem nevelése.

Simone Weil gyönyörű példát mond erre. A valódi szerencsétlen nem enged magához nyúlni, szerencsétlenségét leplezi a világ, de főként önmaga előtt, ahogy a rákos betegek. A jótékonykodás velük szemben atrocitás, melléfogás. Nem csoda hát, ha a jótékonykodás csak még keserűbbé, zárkózottabbá, gyűlölködővé és ellenségessé teszi őket. Egyedül az iskolázott figyelemnek, a tökéletes diagnózisnak nem tudnak ellenállni.

Mi történt az irgalmas szamaritánus esetében? Egy szerencsétlen vérbe borultan hevert az árokszélen. Jött arra valaki, aztán egy másik, de figyelmük nem volt iskolázott. Aztán harmadiknak jött a szamaritánus, akinek iskolázott volt a figyelme. Elég volt egy pillantást vetnie, hogy fölmérje az árokparton heverő, már-már önmagát feladó ember helyzetét. És mert a szamaritánus figyelme és fölismerése pontos volt, többé nem tudott nem cselekedni. Automatikusan cselekedett. És a szerencsétlen, aki különben minden segítség ellen föllázadt, és átkozódva rúgkapált volna, a pontos segítségnek éppúgy nem tudott ellenállni, éppoly automatikusan engedett, ahogy a szamaritánus nem tudott nem cselekedni, hátára venni és hazacipelni a haldoklót. Ekkor – írja Weil – mindkettő színtiszta víz volt. Tökéletesen egy. A szeretet szerette általuk és bennük önmagát, ahogy ember se tudja önmagát szeretni, jóllehet szinte minden embernek ez a legmakacsabb és legképtelenebb igénye.

A népművészet számára időről időre pontosan az előbb leírt figyelem adott szállást, fonalat, szövőszéket, hangot és agyagot. Hogy közben mások behorpasztották és kicsukták, megrongálták és elfelejtették? Hogy a remeklők maguk se ugyanazok voltak, akik az elviselhetetlent a legszebben elviselték? Mit számít! Mit számít az olyan művészetben, ahol az igazság és szépség birtokában az íródeák éppoly kiszolgáltatott és névtelen, akár az analfabéta vagy a szorgos paraszt, amikor megöregedve átengedi házát a fiataloknak.

A nagy művek sötétben is írnak. Rettegés fog el, ha arra gondolok, hogy egyszer talán én is leírok valamit, ami aztán szemétdombra kerül, mint az elkobzott ruhák, és megmarad, mint egy kaparás, minek továbbra is írnia és írnia kell.

Az irgalmas szamaritánus esete egy ízben velem is megtörtént. Pár napos katona voltam, s egy román őrvezető első látásra kiszemelt. Kegyetlen volt, akár egy megszállott. Egyik éjjel fölvert, hogy vegyek vizet a kulacsába. Félálomban kibotorkáltam a hatalmas hordóhoz, de ahelyett hogy megnyitottam volna, dugóstul kihúztam a csapot.

A barakk ajtaja kicsapódott és megtelt. A tizedes többszörösére lehalkította hangját. „Ember, mit csináljak magával? Adok tíz percet. Azalatt lemegy a faluba, hoz két lovat, befog, beviszi és megtölti a hordót. Et cetera.” Levetettem magam a szalmára, és csak sírtam. Akkor megérintett valaki, ahogy senki az életemben. A román volt. „Ne sírjon. Beszéltem a tizedes úrral, fölhozunk hat vödör vizet, az elég lesz éjszakára.”

Fölálltam.

A román: „Vegye ki a ládájából a zseblámpáját.” Honnét tudta, hogy zseblámpám van? A gyűlölet és a szeretet mindentudó?

Nem engedte, hogy megtöltsem és cipeljem a vödröket. Nem tiltakoztam. Háromszor fordultunk hegynek le, hegynek fel. Én csak világítottam, és hagytam őt cipekedni, miközben lángoltam.

Egy barátom azt mondta egyszer, hogy a valóságról legfeljebb legendáink vannak. Ő a természettudományosat részesítette előnyben. Simone Weil egy sajátságos keresztény „legendát”. A világ – vallotta – nem annyira teremtés, mint inkább Isten lemondásának a gyümölcse. A teljesség napfogyatkozása.

Isten egymagában több, mint Isten és valamennyi teremtménye együttvéve. A világ a szeretet őrületében született, de csakugyan megszületett, ami a puszta anyagban, tehát a legalacsonyabb szinten a legszembetűnőbb. Isten és anyag a teremtés kezdete óta föltétel nélkül engedelmeskedik egymásnak. E kölcsönös engedelmesség nélkül az anyag csak részvétlen malomkerék lenne. De a kölcsönös engedelmességtől megszépül. Legjobb példa a tenger. Ha a tenger irgalmas folyadék volna, talán jobb lenne nekünk, de kevésbé lehetne szép.

Gondolom, elfogadod szépség, kölcsönös engedelmesség, jóság és könyörtelen mechanizmus együttélésének hangsúlyozott összefüggéseit Simone Weil „mitológiájában”. Befejezésül, emlékezetből fölidézem egy példabeszédét a művészi szépről.

A szépség labirintus. Sokan indulnak benne, de feleúton elfáradnak. Egyesek azonban elég erősek, és eljutnak az útvesztő közepébe. Ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket. Akkor kijönnek a labirintusból, és megállva bejáratában, az arra menőket szelíden befelé tessékelik.

(Sheryl szokatlanul jókedvű volt ma. Itt mégis elkomorult. Aztán szinte csúfondáros lett.)

SHERYL SUTTON: Nevess ki! Amikor a szibériai kutya várakozásáról beszéltél, jutott eszembe – évek óta először – a tusoló kislány, aki soha senkire se várt. Ha van üdvözülés, ilyen lesz. A fehér hajú kislány mindig utánam jön, már a falépcsőn követ, még éjjel is, hogy segédkezzék a kávéfőzésben. Az egyik szeme kék, a másik barna. De mindkettő piros. Ki ez?

–: Jól kérdezel.

SHERYL SUTTON: Helyedben azt mondtam volna: „Sheryl, jól fűz a cipőpertlid!”

–: Tudhatod, milyen lassú vagyok.

SHERYL SUTTON: Különben New York is ír. Szürkületkor még csak fogalmaz, magas és rózsaszín betűkkel. Azt írja, 42-ik utca. Azt írja, 125-ik utca. De éjfélkor már kilyukasztja a papirost.

–: És hajnalban?

SHERYL SUTTON: Elnéz a papiros felett.

SHERYL SUTTON: Tegnap este elolvastam egy-két esszédet, amiket múltkor adtál. (Sheryl itt meghajolt, és homlokát ráncolta. A nyitott ablakban ült, így egyszerre láthattam homlokát, arcát szemből, és hátát, tarkóját az üvegből, ahogy az ölében tartott folyóiratokat betűzgette. Saját régebbi szavaimat citálta.) „Bukásunk a teremtés realitását a puszta egzisztálás irrealitásává redukálta – idézett. – Azóta a művészet a képzelet morálja, hozzájárulása, verítékes munkája a teremtés realitásának, inkarnációjának a beteljesítésére, helyreállítására. Megtestesült (Et incarnatus est): azóta minden remekmű zárómondata, hitelesítő pecsétje lehetne.”

Ma is így gondolod?

–: Ma is. Az evangélium két szó közt „ír” (mondhatnám azt is: van megfeszítve). Az egyik szó: „megtestesült”, a másik szó: „beteljesedett”. De a két szó egy. És mindkettő azonos a harmadikkal, a teremtéssel, a lábszeggel.

SHERYL SUTTON: „Sokat írtak misztika és művészet rokonságáról. Valójában a kettő úgy egy, hogy tökéletes ellentéte egymásnak. Ugyanannak az útnak, ugyanannak a szeretetnek: a világból fölszálló és a világba alászálló, de mindenképp tökéletesen egybeeső két ága, az odaadó engedelmességnek és a fölszabadult extázisnak dinamikus egyensúlyában, kifürkészhetetlen békéjében. Jákob létrája: Isten föl-alá szálló angyalaival a képzelet hazatalálásának közös és egyetlen módja.”

Tudnál erről valami közelebbit mondani?

–: Maradjunk a megtestesülésnél. Bukásunk és a Paradicsomból való kiűzetésünk óta tovább forog a világ, továbbra is megszületünk és megtestesülünk. Megtestesülünk, de nem egészen. Értelmünkbe, akaratunkba, képzeletünkbe, egész világunkba valami módon beszivárgott a semmi. Egyszerre lettünk üresebbek és nehézkesebbek a kelleténél. Innét, hogy – legalábbis a képzelet síkján – egy remekmű attól, mert valóban megtestesült (vagyis a képzelet, az akarat és az elme verítékes munkájával visszatalált az eredendő engedelmességbe), tud ismét szabad lenni. Eljutni az extázisig. A megtestesülés alászálló engedelmessége így lehet azonos a misztika fölszálló önkívületével. Jákob létrája.

Gyengéink, bűneink viszont a világ további deinkarnálásán munkálkodnak. A szexualitás a testet, a gazdagság azt, amit birtokol, teszi mind üresebbé és nyomasztóbbá, miközben a frontok sorra összekuszálódnak. A művészet – erről már beszélgettünk – elirigyelte a tudomány bizonyosságát, majd az utca direktségét.

SHERYL SUTTON: „Amikor a lélek elfárad – írtad –, s vele együtt a képzelet, a stílusban valamiképp úgy tárgyiasítjuk a világot, ahogy az elfáradt szerelem tárgyiasítja a szexualitásban a másikat.”

–: A későbbiekben, azt hiszem, arról írok, hogy amikor az irodalom a természettudományok bizonyosságára törekedett: stilárissá, hermetikussá, narcisztikussá vált, a tudomány lombiküvegét akaratlanul zsebtükörnek használta. Szöveggé téve „textesítette” az írást. Nem csoda tehát, ha idővel épp az ellenkezőjére, az utca és a város monstruózus direktségére áhítozott. A lombikban többé nem a bizonyosságot, amely menthetetlenül a „tükörbe” („tükörirodalomba”) költözött át, hanem a direktséget, az idáig sose volt beavatkozást kereste.

SHERYL SUTTON: És te ezt olyan elítélendőnek találod?

–: Szó se róla. Itt csupán arra kívántam rávilágítani, hogy a képzelet drámája egy és oszthatatlan, és távolról se a művészek kiváltsága, hanem minden ember részt vesz benne, s a tévedések talán éppúgy siettetik a kifejletét, mint egy-egy remekmű föltűnése. Ami fontos: számomra a művészet az emberi képzelet egyetemes drámájának csak egyik színtere, s talán nem is a legfontosabb, ahogy a publikálatlan művek nemegyszer fölötte állnak a publikáltaknak (Hölderlin, Weil, Anton Webern…).

SHERYL SUTTON: „A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét. Ami nyomot hagy rajta, oly véghetetlenül igénytelen, hogy kérdéses, valaha is föl tudunk érni hozzá?”

–: Igen, ezt is írtam. (Sheryl most oly szépen ült a karosszékben, mint egy kerub az iskolapadban. Kezében a folyóirat irkává változott, és cikkeim oly komolyakká, hogy bennük csak lassan és fáradságosan győzött tovább lapozni.) Fentebbi hasonlataimban – folytattam – elsősorban a német lágerekre gondoltam, de főként azokra az „igénytelen” ütésekre és kopásokra, amiket te is ismersz. Amikor valaki hittel veszi magához az ostyát, képzelete tökéletes „szegénységre”, egy kép nélküli képre van kötelezve. Csak így hiheti, hogy Isten testét veszi magához. Ezért csodáltam Wilsonban, hogy színészeit, még a csillagmozgásúakat is, eleve ügyetlenségre, esettségre ítélte, s mint a lázbeteget a dunyha alatt, egyszerűen megizzasztotta színpadát. A képzelet ellentéte a képzelgésnek, akár a megtestesülés a testiségnek. Wilson színpada visszahódított káprázatában is attól volt újra szép, hogy mindvégig igénytelen maradt, s valami nagyobbnak engedelmeskedett.

SHERYL SUTTON: Ma már tudom, hogy 67-ben idegösszeomlásom volt, ahogy a linzi osztrák nőről is tudom, hogy mániás depresszióban szenvedett. Depressziós korszakában arra volt ítélve, hogy szembesüljön magával, míg mániás korszakában arra, hogy felelőtlen legyen. (Sheryl félretette szövegemet.) Magunk elől vagy képmutató, vagy exhibicionista módon menekülhetünk. Vagy mindkét módon egyszerre. A depresszióban a linzi nő szeme két lyuk maradt, amiben minden megsemmisült, ami egyáltalán bejuthatott. Semmit se bírt elviselni a világból, de legkevésbé azt a kegyetlen szembesülést, amit betegsége rákényszerített. Feküdt vagy ült, mint a kutya, akinek orrát saját piszkában tartják. Boldogok, akik szemlélődve, bizonyos távolságot tartva végezhetik el mindezt.

Valamiféle szele a skizofréniával kevert depressziónak engem is megérintett. Feszültség és tehetetlenség egyszerre; a világ minden kegyetlensége, aminek legégetőbb magja mégis az a bűn, amit én követtem el. Képek bombáztak mindenfelől, rosszabbak a világ kínjánál, és a bűntudatnál keményebbek. Sehonnét se jöttek, mégis telibe találtak. Tudtam, hogy nem léteznek (hiszen az igazi valóság megtapasztalása legvégül mindig valami nagyon kíméletes dolog), de lehetetlen volt megállítanom őket.

Hogy a műmárvány szarkofág? – Annyiféle szót tudunk és használunk, aztán egy ritka pillanatban egy szó, ami odáig zöld volt, beérik. Ahogy egy-egy új szó megjelenik egy nagy költő ihletében, ami köznapi nyelvében és persze a szótárban mindig is szerepelt. Engem egy sors ütött meg, mi több, két sors, minden igazával és hazugságával, förtelmével és embertelen magányával, amikor a valódit épp abban, ami művi volt benne: megértettem. Az, hogy szürke, az, hogy kőlepel, az, hogy „egy ismeretlen férfi”: csak segített előrehatolnom abban, amit mesterségesnek nevezünk, de ami abban a pillanatban oly közel került hozzám, mint egy rövidlátó szeméhez. Tudom, hogy eltévelyedés, de azóta úgy érzem, hogy a műanyagok messzebbre kísérnek. Egy műanyag hálóing tapadása inkább megfelel az utolsó pillanatoknak. Igaz, a valódi anyagtól többet lehet tanulnunk. De a másik, a művi tovább kísér. Amikor a valódi kifullad, ő még mindig velünk van. Mit tudom én? Lelóg rólunk, foglalkoztat.

Aztán évekkel később, amikor már Wilsonnál dolgoztam, karon fog a díszletező, és azt mondja, jöjjek vele, megmutatna nekem egy fehér sziklát. Kíváncsi, mit szólok hozzá?

A szikla egy hangárnak is beillő műterem közepén állt. Nem volt szikla, Wilson megrendelésére készítették valamiféle habsalakból. Hatalmas volt, fehér és iszonyú könnyű. Talán fél karral megemelhettem volna, de épp ettől a szemem első pillantásra kifáradt. Most értettem meg először a linzi nő inaszakadt tekintetét, ha egyáltalán van ilyen. Fölnéztem a rácsos üvegtetőre, s elképzeltem, hogy ezt a sziklát egyszer majd kiállítják, és bárki, aki fölkeresi, letörhet magának egy darabot belőle. A kiállítás akkor érne véget, amikorra a szikla elfogyna.

SHERYL SUTTON: Egész éjjel nem aludtam. Hoztam egy üveg bort, de te csak egy pohárral kapsz.

–: Jó reggelt, Sutton kisasszony! Én se aludtam. Üljön az ablakba!

SHERYL SUTTON: Egészségére, uram!

–: Egészségére, Sutton kisasszony! Jó horgolást kívánok.

SHERYL SUTTON: Szegény Környei tanár úr! Először a Columbián kezdtek gyanakvással tekinteni rá, aztán a szállodájában, és végül már az utcán is. Ami pedig New Yorkban ritkaság. De ez a kisvárosi fej a ziláltság töviskoronájával! Napokig ki se mozdult a szobájából. Az inget még sikerült letépnie magáról, de többre nem emlékezett.

Fölébredve gyalog sétált le a huszadik emeletről. A lépcsőt, mint füves lankást, véges-végig szőnyeg borította. Aztán fölszállt a puhaság, és a magasban villogni kezdett. Környei tanár úr benyitott egy régiségboltba. Éjjel négy óra volt. A pult mögött egy öregasszony gubbasztott.

„Előbb az előétel!” – jelentette be Környei nagy hangon, de az öreg hölgy nem értette a célzást. Környei azonban tudta már, hogy itt van, amit keresett. „A fényképek?” – tagolta, mire az öreg hölgy bal felé mutatott, és rágyújtott egy cigarettára.

Már az első fénykép híradás volt! Pontosan az, amire várt. Egy ünneplőbe öltözött gyerek közvetlenül a palánk alatt. „Milyen különös ez a fej! Hanyatt dől és társat keres. Nyomon vagyok!” Ekkor emelte le a könyvet. Kézírással írták, bőrbe volt kötve. Belenézett és mindent tudott. A pult mögött akkorra már sokan voltak. Az egész család.

Környei visszatette a kéziratot, tüzet kért, és kiválasztott magának egy arcot a családból. Mintha egy lapot húzott volna ki a merev pakliból: „Egyezzünk meg! Itt hagyom a fele ösztöndíjamat.”

Az utcán hajnalodott. Kék házak úsztak rózsaszínben. Környei mezítláb ment fel a huszadik emeletre. Először beretvával levágta magáról a nyakkendőt, majd fogta disszertációját, és kilökte a folyosóra. Addigra csurom vér volt a melle, de a seb nem lehetett mély. Tudta, mit csinál. Leült és írni kezdett.

– „Mi lesz velem – suttogta –, Istenem, mi lesz velem!” Először a nehézségekkel rukkolt elő. „Tudom, hogy jó nyomon vagyok – írta –, de a kezdet folytatását most se látom. A kezdetet talán igen, de nem látom a folytatását. Hogy lehet ez?

New York a semmiből nőtt ki, ez igaz, mármint a semmi, de azután? – Rettenetes, hogy a régi ember, a történész továbbra is akadékoskodik ott, ahol semmi keresnivalója! Mit tegyek? Igyam le magam?

Egy biztos. Erről a városról bármit megfogalmazok, frivolnak hat. Vázlatosnak. Vagy maga is az? Igen, maga a város is az. És mégse. Ellenkezőleg. Hiába a szörnyeteg ragyogás, New York egyetlen gyertyaláng. Ez áll a kéziratban is: »New York magában égő gyertyaszál.«

Óvatosan kell csinálnom, ahogy a régi fényképészek. Igaz, ezt a történetet, aminek nincs története, képtelenség megírnom. Egész neveltetésem, gondolkodásom, iskolázottságom ellene szól. Ha azonban egyszer olyan történet, aminek nincs hosszmetszete, csak keresztmetszete van? Akkor viszont még jogomban is áll, mi több, történetírói kötelességem elsőnek azt a személyiséget bemutatnom, akit tökéletes világossággal látok magam előtt. Hogy mikor élt?”

Környei tanár úr felugrott a helyéről, és altatót vett be. Dupla adagot, és ivott is rá. Majd magára zárta az ajtót, amitől szemmel láthatóan megbékélt. Visszaült papirosa elé és folytatta.

„Igen, Allen kapitánnyal kezdeném. Hátha?”

(Most Sheryl tette le a kötést, töltött és ivott, majd papírt, ceruzát keresett, és játékosan firkálni kezdett a térdén. Elgondolkodva firkált. Gyönyörű kezén egyszerre láttam azt, ami ellenállhatatlan, és azt, ami adott pillanatban kiábrándíthat egy szeretőt.)

„George Allent már a bölcsőjében katonai pályára szánta családja, amely egyike volt New York legősibb és legelőkelőbb famíliáinak.

A gyereket élete szinte első pillanatától egy néger dajka szoptatta és nevelte. Anyját csak nagy ritkán látta. Ötéves lehetett, amikor egy távolról jött nagybátyja, térde közé szorítva, egy kerti ünnepély alkalmával fölhívta rá a figyelmet:

– Maga George? – A gyerek bólintott. – Nézzen a szemembe, uram, ahogy az egy fiúhoz illik.

George ebben a pillanatban anyja karját érezte magán.

– Hogy áll a ruhája, George? – De mire megigazította a gyerek fodrait, már meg is feledkezett róla.

George fölment emeleti szobájába, és ruhát cserélt. A néger dajka estig kimenőn volt. A gyerek rövid ideig elüldögélt ágya szélén, majd lement a konyhába. De nem ment be. A nyitott ajtón át, a folyosóról figyelte, ahogy a cselédek tojást ütnek fel, habot vernek a rézüstben, és kóstolgatva mulatoznak. Hirtelen sarkon fordult, és a teraszon át visszafutott a kertbe.

Nagybátyja addigra már bőven ivott. Fehér kézelője arasznyira előtűnt szorosra gombolt kiskabátja alól.

– George, maga az! – kiáltotta kedélyesen. Majd zavartan odafordult George apjához: – Szeretnélek figyelmeztetni, kérlek. Ez a gyerek rendkívül egzaltált.

George-nak akkorra már negyvenfokos láza volt. – Fázom, édesapám – motyogta egyre, fölfelé menet a falépcsőn. Még jó, hogy a dajka akkorra megjött már.

Hétéves se lehetett, amikor kérdezés nélkül katonaiskolába adták. Az oktatónak rögtön föltűnt törékenysége. Mintha bakancsa vasból lenne és teste papírból. Arca csak kétféle állapotot ismert: a szúró figyelmet és a tökéletes távollétet. Később, a kadétiskolában egyik tanára szóvá is tette ezt, méghozzá az osztályban. A nyilvánvaló kíváncsiskodásra Allen meglepő érdességgel válaszolt: – Én, uram, mindig figyelek. De hol kifele, hol befele. Ez attól függ.

Tornatanára volt vele a legnagyobb zavarban: – Mindent tud, mindent megcsinál. És mégse. Nem értem!

Matematikatanára viszont ámultan lelkesedett. – Soha nem volt még csak hozzá hasonló diákom se! Néha úgy érzem, hogy Newtont vagy Eukleidészt oktatom. S ami legfurább, a gőg vagy ambíció soha semmi jelét nem fedeztem fel rajta.

Lelkésze tétovázott:

– George Allen? Tavaly még arra gondolt, hogy maturátus után pap lesz. Dogmatikus. Dominikánus. (George ekkortájt töltötte be tizenhatodik életévét.) Ma azt se tudom, hisz-e még? Zárkózott, nagyon zárkózott fiatalember.

– Különben megfelel? – kérdezte George apja.

– Mindenképpen – válaszolta a lelkész. – Pillanatnyilag az irodalom érdekli. Egyszer sikerült ismét elbeszélgetnem vele: – Miért hagytad abba a dogmatikát? – faggattam. – Mert ott akar bizonyosságot szerezni, ahol nem illik. – És az irodalom? – Az irodalom kiszolgáltatott – hangzott a kurta válasz. – És a matematika? – A matematika elegáns világfi! Ami persze nem igaz – tette azonnal hozzá, s itt véget is ért beszélgetésünk.

Akkorra azonban a fiú apja már fölállt, és sietve elköszönt. George ifjúságának tizennyolcadik esztendeje fordulópontot jelentett életében. Sértésnek is beillő célzással kezdődött, amit egyik osztálytársa követett el vele szemben: – George, magán úgy áll az ünneplő, akár egy helyszíni szemlére cipelt emberről lóg le a ruha!

George először a fiút fürkészte hosszan, aztán befele figyelt.

– Lehet, hogy igazad van – suttogta. Ami képtelenség volt, miután az iskolában szigorúan urazniuk kellett egymást.

– Föl fogom jelenteni, Allen, hogy megsértett.

– Tessék?

– Most azonnal megyek az ügyeletre, érti?

– Gyere, járjunk egyet. Kérlek.

Ettől kezdve George hol ezzel, hol azzal a fiúval sétált kettesben. Rendszerint a lankás pázsit közepén mászkáltak, hosszú árnyékot vetve a füvön, de meglehetősen szűkös körben maradva. Ha vele volt, előbb-utóbb mindenki idomult hozzá. Az osztályban azonban, vagy a sportpályán, George újra és újra társtalanná vált, a legharsányabb nevetés vagy a legelsöprőbb iram közepette is.

A tanárok észrevették a különös fordulatot, ahogy George kettesben egyre intimebb kapcsolatba került az osztállyal. Miről beszélgettek? Mivel hasonította magához kísérőit? Holott mozgásából nyilvánvaló volt, hogy semmi ilyesmire nem törekszik. Ellenkezőleg. Bárkivel sétált: mintha két fiatal matematikus merült volna el ugyanannak a föladatnak a megoldásában. Ilyenkor még az se számított, hogy egyikük különb volt. George egy gesztenyefához lépett. Senki a tanárok közül nem hallhatta szavait. Fejével bebújt a levelek közé. A másik fiú nem követte példáját. Állva maradt méternyire a fától, és fiúsan elnehezült, majd kihúzta magát.

Év végén általános meglepetésre George Allen továbbra se vált meg a katonaságtól, holott többször említette, hogy leveti az uniformist, és egyetemre megy felsőbb matematikát tanulni. Ősszel viszontlátjuk őt a haditudományok évadnyitó ünnepségén. Szülei ekkor már válófélben voltak; külön éltek. Az első esztendő folyamán semmi különösebb esemény nem történt vele, kivéve, hogy jutalomosztáskor csaknem minden díjat megkapott. A földszinti udvaron ugyanazt jelentette az egybegyűlt tömeg és a nyári hőség. George átsietett a postára, és a fele pénzt volt dajkájának küldte el. A másik címzés mai napig ismeretlen.

Képességeivel szó szoros értelemben lenyűgözte professzorait. Az álmodozó arc másodpercenként tudott távollétből kibírhatatlan, szinte sugárhatású jelenlétbe átváltani. Egyszerre több egyetemmel vette föl a kapcsolatot, a legkülönbözőbb tanszékekkel érintkezett, de sose szóban, személyesen, mindig írásban, levélben.

Második esztendejét töltötte a katonai akadémián, amikor újra valami vadonatúj következett be. Filozófiatanára rosszul érezte magát, és fölkérte, tartsa meg helyette George Allen másodéves akadémikus az órát. George Allenen most valóban úgy lógott a ruha, mintha helyszíni szemlén lenne. Semmi se maradt belőle, kivéve a nadrágját. Így állt percekig szótlanul. A teremben ismeretlen csend lett, akár egy félreeső erdőben. Minden könyök előrecsusszant; valaki levert valamit.

George Allen figyelme kiszámíthatatlanul hullámzott a terem és egyfajta távolság között. Elmosolyodott és ismét volt karja, lába és mosolya; aztán megint semmije. Ezt az örökös lüktetést, amit Platón filozófiájáról beszélve szavai még csak fölfokoztak, idővel lehetetlen volt elviselni, nyomon követni. A legtöbben félóra múlva elaludtak, mások hanyatt dőlve ültek a padban, mint pilledt lányok, s csak egy-ketten figyeltek még.

Ekkor megszólalt a csengő, és Allen, befejezve mondatát, készült a helyére menni. De lelépve a katedráról, lábai fölmondták a szolgálatot. Nem is elesett. Akár egy köteg rongy, begurult az első pad alá. Az a fiú térítette eszméletre, aki föl akarta jelenteni. Kedves, szeplős fiú volt, akire George azt mondta még a középiskolában: – Te lennél a legszebb lány, ha nem papundekliből vágtak volna ki.

– George…

– Köszönöm, Carol.

Azt hiszem, ettől a pillanattól lehet számítani George Allen pályafutásának meredek emelkedését. Ezentúl nagyon ritkán látta valaki kettesben, annál többet egyedül. Harmincéves korára kapitánnyá léptették elő. Valódi ténykedése azonban messze túlnőtt rangján és beosztásán. A kapitány számítógép, vallotta környezete, amivel nem sokat mondott. George Allen néhány év leforgása alatt szinte észrevétlenül megteremtette a város leghatalmasabb és legkorszerűbb hadiiparát és hadseregét.

Ugyanakkor – meglepő módon – ezek az évek voltak a legszabadosabb évei is, amit a történetíró nehezen tud elhelyezni. Egy reggel részegen találtak rá egy kocsmában. Máskor nem tudott hazamenni. Minden jel arra vallott, hogy magában iszik.

Egy éjjeli lokálban, ebben a korszakában találkozott Lenny Shindermannal. Meghívta a lányt asztalához, hallgattak, aztán hazamentek.

– Mossa le magáról a festéket, kérem. Addig főzök egy kávét.

Amikor Shinderman kisasszony visszajött, a férfi mindent megértett. Shinderman kisasszonyon minden fehér volt, úgy fehér, hogy már rózsaszín, hogy szinte már hámlott és kisebesedett.

Arra soha nem derült fény, vajon volt-e kapcsolat közöttük. Egy biztos, Miss Shinderman ettől kezdve állandóan a kapitány közelében élt, titkárnője és bizalmasa lett.

– Shinderman kisasszony! – és a gyönyörű albínó veszendő tökélyében helyet foglalt a sarokban. (Jóval később, Allen kapitány halála után, néhány futó följegyzés közt megtalálták a lányról szóló egy-két mondatot: »Valamiképpen túlszabott, mint a világszép lány a Grimm-mesében. Ezért hullik és vedlik örökösen, ettől mállad és vérzik, ezért kellett levágni a lábából, hogy beleférjen a selyemcipőbe, és ettől szebb Hamupipőkénél.«) Kezében ceruza, térdén jegyzettömb.”

–: Sheryl, kérhetek még egy pohárral?

SHERYL SUTTON: Tessék, de légy türelemmel. Végy példát a tanár úrról.

–: Álmos vagyok, Sheryl.

SHERYL SUTTON: Akkor aludj, miközben én majd mesélek. (Sheryl az ablak előtt átült az ágyam végébe.) Hogy ír ez a tanár úr! Szemüveg vagy nagyító kellene hozzá!

Szóval: „George Allen alig múlt negyvenéves, amikor egyhangúlag városparancsnokká választották. Mit vártak tőle?

Az ilyesmibe a legtöbb ember beleroppan. Lelóg a cím a címzettről. New Yorkban hihetetlen csend lett. Amit persze nem kell szó szerint venni. Úgy lett csend, ahogy a kéziratban állt, »New York magában égő gyertyaszál«.

Az új városparancsnok csaknem a teljes vezérkart és hatalmi apparátust leváltotta, és csupa fiatallal vette körül magát. Ami azonban a legfurcsább, baráti körét kötelezte, hogy továbbra is kapitánynak szólítsák. Ismét kettesben sétálgatott, mint ifjúkorában. Sajnálatos, hogy ezekből a beszélgetésekből semmi se maradt ránk. Kivéve a három napot és három éjszakát, amit George Allen étlen-szomjan egyfolytában a szabadban töltött.

De hogy hol kódorgott és mit csinált?

Amikor visszajött, tíz évvel öregebbnek látszott. A teraszon reggelizett, egyik legfiatalabb adjutánsa társaságában. Keze föltűnően reszketett, amikor vajat kent, és letette tányérjára a kést.

Még másnap megkezdődtek a körültekintő előkészületek. A kiszemelt napon, a kijelölt időben George Allen kilépett a balkonra. Odalent feketéllett a tömeg; egy madár szállt el, verdesett puhán a levegőben.

– Én, George Allen városparancsnok, engedve az igazságnak és Isten akaratának, elhatároztam, hogy kapitulálok. Hogy valamennyien megadjuk magunkat. Vezéreljen bennünket a vereség Istene!

A végeérhetetlen menetben Shinderman kisasszony George Allen mellett haladt. Legelöl egy fehér és egy néger kisfiú vitte arannyal hímzett lila bársonypárnán New York város kulcsát. George Allen most először mutatkozott Lenny Shindermannal a nyilvánosság előtt. A lány hajlottan ment, de a férfi így is kisebb volt nála egy-két centivel.

A lány félrehajtotta fejét. Először balra, majd a kapitány felé. Elöl a két kisfiú lépkedett a párnára fektetett kulccsal, nyomukban vagy száz, ministránsruhába öltözött gyerek, hatalmas, derekukon oldalszíjra támasztott zászlóval. Csak utánuk következett George Allen és Lenny Shinderman, aztán a helyőrség tisztikara, majd végeérhetetlen sokaságban a város helyőrsége és lakossága. A katonaindulókat és a templomi énekeket éppúgy széttiporták, akár az időről időre beálló csendet.

George Allen hosszú pillanatokig csak a lányra gondolt. Ezentúl vállalnia kell. Azt is, hogy papundekliből szabták, és azt is, hogy a cipőben megnyomorodott a lába. Miért nem ereszti el, miért nem húzza ki magát? De akkor ránézett a nő fehérségtől kisebesedett arcára, és többé nem zavarta saját magasra szabott tábornoki sapkája.

A városban tökéletesen leállt az autóforgalom, mindenki gyalogosan csatlakozott a menethez. Délután hat fele járt, amikor a habfehér erőművekhez értek. A vakító, pórusos kőtömbök alatt a zászlók csak araszolva jutottak előbbre. A négerek többszólamú dalba kezdtek. A távolság és a hunyó nap egyszerre fékezte a tömeget. Allen kapitány taplószáraz és csuromvíz volt. – Megkérem a kezét, Shinderman kisasszony. Boldoggá tenne, ha feleségül jönne hozzám.

A lány nem felelt. Kecsesen és nehézkesen topogott mellette, akár egy kilométereket gyalogló sirály.

Közben a pórusos erőművek alatt a templomi zászlók nem győztek elvérezni. Ekkor bicsaklott meg Shinderman kisasszony egy göröngyön, s a következő pillanatban a zászlók túljutottak a habsalakon, s a kulcs és az elnehezült lila párna kiért a szabad mezőre, a szabad ég alá.

A tábornok előrement. A fáradt milliók lehúzták cipőjüket, és elnyúltak, letelepedtek a füvön.

George Allen ettől kezdve senkivel se osztotta meg várakozását és magányát. De ahogy esteledett, arcát mindinkább beárnyékolta a tábornoki sapka ellenzője. A két gyerek kezében reszketett a párna, egy pillanat és elvágódnak.

– Tegyék le a földre! – rendelkezett George Allen, és összefonta mellén, majd hátrakulcsolta karját. Éjjel három óra lehetett. A színészek a szomszédos cserjésben dideregtek, és próbáltak tüzet rakni. A négerek elnémultak. Mindenki itt volt: a családok és a privát koncentrációs táborok, a félvérek és a tollászkodó szeplősök.

– Meg akarom, meg kell adnunk magunkat – hajtogatta George Allen. – Mindenki ezt akarja, ezt várja tőlem!

Hosszú köpenyében egyre magányosabban állt. Aztán már csak sapka és köpeny volt. Csak kabát. Shinderman melléje lépett. Nem szólt, csak melléje állt.

Hat után a nap először vörösre-feketére festette az égboltot, aztán gyönyörűen és kereken elkezdett emelkedni. Mindenki tisztában volt mindennel. De előbb még a harmatos füvet csodálta meg. Csak azután fordult hátra, visszafele.

A felhőkarcolók ködben úsztak, s a ködöt szél lengette. »New York magában égő gyertyaszál.« Mélyvörös zászló, közepében sok-sok képpel.

Félóra múlva látták, hogy nem mindenki hagyta el a várost. A Harlem egyik balkonján mozdulatlan férfi sárga csizmában, piros nadrágban és búzavirágkék mentében. Egy csíkos dunyhán méteres hajú néger nő. Fehér fürtjeit egy siheder fésülgette, miközben a kemény fények sorra kialudtak, s csak a puhaság forgott és világított tovább.”

–: „Le monde existe, il est mauvais et irréel.” (A világ létezik, rossz és irreális.) „Dieu n’existe pas, il est bon et réel.” (Isten nem létezik, jó és reális.)

SHERYL SUTTON: Elismerem, mélyen igaz ez a Weil-idézet. És épp most. Mégis olyan paradoxon, amely megmarad az intellektus szintjén. Az evangélium paradoxonjai viszont egész lényünket áthatják, szinte nem is késztetnek gondolkodásra. „Boldogok, akik sírnak.”

New York kapitulációjának a sorsát is ez döntötte el.

–: Visszamentek a városba?

SHERYL SUTTON: Környei tanár úr elaludt papirosa felett. Ami viszont a történetet illeti, ezen a ponton túl nem ildomos tovább kíváncsiskodnunk. Egy biztos. George Allen és Lenny Shinderman nem mentek vissza.

–: Emberek a mezőn, a balkonon, a dunyhán. Csak májusi utam óta látom, hogy stilárisan már régóta jártam New Yorkban. Például az egyik címem… „Nagyvárosi ikonok”. Ez a cím se Párizs, se Róma, se Budapest, se Varsó. Tudva, nem tudva: ez New York volt már.

SHERYL SUTTON: De hát az ikonok?

–: „New York magában égő gyertyaszál.” Hozzátenném: egy szál gyertyaláng, mely szép egyenesen ég egy ikonfal előtt, ha lélegzet után kapkod, ha meg is lebben időről időre.

SHERYL SUTTON: Az ikonok változatlanok, és nem mozdulnak.

–: Csak a feszültségük, az intenzitásuk fogyatkozik vagy nő. Miközben a nyugat-európai festészet a trecento mennyei térdeplésétől-álldogálásától a barokk mozgásviharáig jutott, az ikonok meg se moccantak.

SHERYL SUTTON: Például New York?

–: Gondolj saját szavaidra. New York se mozdul, annál inkább lüktet és bugyborékol. Állampolgárok a balkonon, az utcasarkon, a dunyhán. Aki siet, az is reflexek nélkül. A mélyvörös templomi zászló tele képekkel.

Kivétel talán két valószínűtlenül magasra nőtt szecessziós sarokház volt. Gyerekkorom ikerpárjára emlékeztettek. A Kaplonyi utcában laktak: két hervadozó, nagyon hosszúra nőtt, sovány vénlány. Mindig szürkében vagy galambszínben jártak, mindig együtt, egymás mellett, szigorúan egy vonalban, de mindig némi távolságban egymástól.

SHERYL SUTTON: Cirkuszi látvány lehetett.

–: Nem a magasságuk volt, amit megbámultam.

SHERYL SUTTON: A cirkuszban se a mutatványt csodáljuk. Gondolj a bűvészre. Nyilvánvalóan csal. De tévedhetetlenül kell dolgoznia, és leleplezhetetlenül. Különben nincs bűvészmutatvány.

–: És a többiek?

SHERYL SUTTON: A cirkusz több dolog miatt örök, akkor is, ha látogatják, akkor is, ha nincs publikuma.

Először is: mindig ugyanazt csinálja, s ezzel a gyerekképzeletet elégíti ki bennünk. Azt, hogy bár kíváncsiak vagyunk, mindig ugyanazt akarjuk látni és hallani.

Másodszor: talán még a művészetnél is jobban megtalálta látszat és valóság már-már képtelenre nagyított ellentétét. Van egy pontja, ahol nem csalhat, ahol csönd, folyamatos kockázat, mélységes figyelem, tigrisfog, medvemancs vagy halálugrás a neve. Ugyanakkor szép lányokat, könnyelmű izmokat és libériás inasokat látunk. Röviden: látszat és valóság, veszély és hányavetiség elkophatatlan verklijátékában, helycseréjében gyönyörködhetünk.

A nagy rendezők és a nagy művészek mindig is látogatták a cirkuszokat. Vagy legalábbis elgondolkoztak titkukon.

–: De ha ez valóban így van, mi az, ami a színházat életben tartja, s a cirkuszt hontalanságra ítéli?

SHERYL SUTTON: Jórészt a társadalmi butaság. Wilson a színészeinek éppúgy nem adott nevet, ahogy a legcsodálatosabb légtornásznak sincs neve. Valamiféle ősi nagyság akarja így. A Martelli-trió neve ellenére is éppoly névtelen, mint a naumburgi dóm szobrásza, vagy a Notre-Dame kőfaragói, vagy egy-egy falubolondja, akinek a világ legszebb verssorai jutottak eszébe. A színháznak is hasztalanná kell válnia.

–: Örülök, hogy te is szereted a cirkuszt.

SHERYL SUTTON: Részvéttel. Ahogyan Amerikát.

–: És a színpadot?

SHERYL SUTTON: Többnyire kritikusan. Amikor részvéttel, akkor tudom, hogy amit látok, több nálamnál.

–: A modern művészet számtalanszor megtapasztalta, átélte elégtelenségét. Ekkor jöttek divatba a töredékek.

SHERYL SUTTON: Azt hiszem, ennek vége. Más, hogy egy tökéletes egész a föld alatt megcsonkul, és megint más, hogy egy kimondhatatlan egész nevében eleve töredéket csinálok. Az ilyesmi nemcsak túl gőgös és túl szerény, de kilátástalan is. A véletlen amputációja megismételhetetlen.

–: És a vázlat, Sheryl?

SHERYL SÜTTON: A vázlat, az más. A vázlat, cirkusz. Egy végsőkig begyakorolt és éber kéz, figyelem és szempár olyanfajta önismétlése és megismételhetetlen, egyszeri vállalkozása, ami „pillanat” alatt zajlik le, nem lehet visszavonni, és teljes, sérületlen és sérthetetlen egész. A művészetben – nem tudom, miért? – itt tartunk ma. Ugyanakkor ez a vázlat végsőkig kidolgozott vázlat kell hogy legyen. Nem kidolgozott darab, nem citromfacsaró! Dupla szaltó, ami nagyon lassú, amiben tökéletesen nyilvánvaló a tornászlány fiatalsága és szépsége. Szóval olyan vázlat – visszatérve a színpadra –, amely kidolgozottságával olyan felesleges dolgokról is értesít, amiért például beleszeretünk valakibe, de amitől még az első elemiben is megbukhat. Az új színház analfabéta. Egy olyan kisfiú, aki talán csak labdaszedőnek jó, de boldogabb és inkább pályán van, mint a játékosok.

–: Ezért emlegettél „evangéliumi esztétikát”?

SHERYL SUTTON: Lehet. Nem emlékszem rá. Igaz, egyszer te vagy én beszélgettünk a nagy művek alján guruló egységről. Kérdéseddel telibe találtál. Nem gondoltam utána. Számomra a mélyben guruló golyó szomszédságában a hellenisztikus és minden egyéb kultúra: vagy túl véres, vagy túl spekulatív, vagy a harmónián, az összhang reményén, vagy éppen annak ellentétén alapul. Jézus megszállottja annak, hogy egyek vagyunk. Isten, ember, fa, kő, minden. Nem hierarchiában vagy összhangban élünk, vagy kellene élnünk. Egyszer majd gurulni fogunk, és együtt gurulunk mindannyian az általa megígért hazában.

Rettenetes, hogy még mindig esik az eső.

–: Ha elállna, újra meg kellene nyitni minden mozit, színházat, tárlatot!

SHERYL SUTTON: 37,6. Nem értem az örökös hőemelkedésed.

–: Sheryl, most nem hagymás a kezed.

SHERYL SUTTON: Ne légy gyerek!

–: Sheryl, menjünk el egyszer cirkuszba!

SHERYL SUTTON: Jó. De meg kell mondanom, hogy cirkusz után gyakran nagyon szomorú vagyok. Kivált a mutatványos bódék után. És nagyon éhes.

SHERYL SUTTON: Holnap haza kell mennem. Édesanyám telefonált. Öltözz föl, csodálatos tavasz van! De azért vegyél kabátot.

(A rue Rollin alig győzte befogadni a ragyogást. Sheryl fekete cédrusként lépdelt mellettem. Fekete télikabátom csupa por volt. Először próbáltam leporolni a hajlásokat, aztán úgy találtam, télikabát, por és lábadozás megfér a virágzással. Miről beszélgettünk? Semmiről.)

SHERYL SUTTON: Tényleg megírod a könyvünket? Mindazt, amit összefecsegtünk?

(A nap ráállt a fák tetejére és a kert közepén ásító római arénára.)

–: Sheryl, most nem hagymás a kezed!

SHERYL SUTTON: Megírod majd a Húsvétot és George Allent? A linzi nőt? A lelógó női kart, kezében zsebkendővel? „Dramaturgiámat?” A modellezést?

–: Mindent igyekszem megírni, Sheryl. Különben én is zsebkendővel a kezemben alszom el.

SHERYL SUTTON: Én a paplan alá dugom a kezemet.

–: Rágyújtasz?

SHERYL SUTTON: Ha visszajövök, szeretnélek látni még. Milyen poros a kabátod!

–: Tavasz van.

(Sheryl fölállt, és kiment a parkból.)

SHERYL SUTTON: Várj, veszek még valamit.

(Megálltam a járdaszélen.)

–: Már itt is vagy?

SHERYL SUTTON: Szervusz!

–: Szervusz.

SHERYL SUTTON: Szervusz, János!

–: Szervusz, Sheryl.

SHERYL SUTTON: A viszontlátásra!

–: A viszontlátásra.

 

Vége

 

 

Jegyzet

Első megjelenése: Szépirodalmi, Bp. 1977.

 

A kötet kéziratkötegét Pilinszky utótag keresztlányának, Maár Teréznek ajándékozta az alábbi dedikáció kíséretében: „Édes kis Terézkémnek. / Egyszer – talán hasznát is veszed, ha én már nem leszek. Legszívesebben ellopnálak, ha Marit nem szeretném mindenkinél jobban. / Jancsi / (Keresztapád) / Ui.: A kézirat zavaros, de talán annál érdekesebb.” (Mari: Törőcsik Mari)

 

A hagyatékban a könyv 108 oldalas autográf javítású gépiratpéldánya maradt fenn, ám e változat nem mindenben egyezik a nyomtatott szöveggel. Ennek negyedpéldányát Pilinszky Vattay Elemérnek ajándékozta. A dosszié fedőlapján kézírással: – „Pilinszky János / Beszélgetések Sheryl Suttonnal / – Egy párbeszéd regénye – / Nővérem emlékezetére / (Negyed példány)”. A gépirat első oldalán olvasható dedikáció: „Elemérnek / szeretettel és telve / aggódással, kétkedéssel: / Jancsi”.

A jelen kiadás továbbra is az első kötetbeli publikáción alapul; a korábbi sajtóhibák javításakor a gépiratpéldány szövegét is figyelembe vettem.

 

*

 

Az eddig előkerült levelek tanúsága szerint a Beszélgetések… nagyrészt 1976 tavaszán, Szigligeten született.

 

Két részletét előzőleg külön is közölte Pilinszky, mindkettő Egy lírikus naplójából címmel jelent meg az Új Ember, 1976. augusztus 1., ill. 1977. január 2-i számában. – Egy harmadik részlet pedig a Latinovits Zoltán emlékére összeállított MOKÉP-kiadványban (A színész arca/2.; Bp., 1976.) jelent meg: „Kellene írni egy olyan darabot, ami csupa kérdésből állna. Vagy olyat, amiben csak kopogtatnának. Az első fölvonásban csupa kisgyerek kopogtatna, a másodikban csupa aggastyán. A harmadik fölvonásban a szín üres lenne, és most a csukott ajtókat bentről kifele döngetnék. [A lap alján:] In memoriam Latinovits Zoltán.” (A kézirat Vattay Elemér tulajdona.)

Születtem szilveszter éjjelén, tizenhat évvel ezelőtt. A nevem Ónix Lenke. Fréditől és Annától karácsonyra megkaptam Verne Gyula Grant kapitány gyermekei című regényét, kétnyelvű, magyar és francia kiadásban. Szívesen és rendszeresen olvasgatom, de valahogy nem és nem sikerül előbbre jutnom benne. „Le 26 juillet 1864, par une forte brise du nord-est, un magnifique yacht évoluait à tout vapeur sur les flots du Canal du Nord.” A gőzös nevét nem lehet elfelejteni: „Duncan”. A szép lady Helena mindennap más-más színű bársonyruhát visel, és bár figyelmetlenül, fecsegő modorban: szinte kizárólag hozzám beszél. Férje, lord Edward Glenarvan ilyenkor hátat fordít nekünk, miközben távcsövét a hullámokra irányítja. Hátat fordít, de nem mindig.

– Petra, nem gondolsz arra, hogy kinőtted a ruhádat? Legalább az ujjából eressz le valamennyit.

– Lenke vagyok, és nem Petra – igazítom ki lady Helenát, miközben a napsütötte gyerekszobában olvasgatom történetüket. A „Duncan” mindig ennél a mondatnál fordul át Glasgow irányába.

Petra különben – akivel lady Helena folytonosan összecserél – a legkisebb közöttünk, még csak novemberben lesz négyéves; ő a legfiatalabb Ónix lány. Én tizenhat, Beáta hét-, Petra meg négyéves se. Szerintem ő a legszebb közülünk, csak engedetlen, és végképp nem bírok vele. Se ruhát, se cipőt nem tűr meg magán. Egyedül a zongoraterítőt. Először a csücskét veszi a szájába, gonoszul körülnéz, aztán leszegett fejjel félig belecsavarodik, félig maga köré tekeri. Utána még üt is egy-kettőt a levegőbe, ami mindig, kivétel nélkül nekem szól.

Lord Glenarvan ekkorra leereszti távcsövét, és szembefordul velem. Csupán fiatal felesége iránti udvariasságból tenné? Arca vörös cserepei közt alig jut hely vértelen ajkának.

– Kislányom, miért nem olvas tovább bennünket? Hónapok óta ácsorgunk a fedélzeten, veszteglünk ugyanazon a szélességi fokon! Feleségem még beteg lesz maga miatt! Mi ezentúl mindenképp figyelemmel kísérjük sorsát, efelől nyugodt lehet. De kitől örökölte ezt a rettenetes ruhát? Olyan öreg meg csupasz is benne. Hogyan is mondjam? Ez az! Mindenestül kiáll belőle, akár az öregapja cipőjéből!

De kit érdekel lord Glenarvan? Hányszor aludtam el ennél a mondatnál, dobtam félre, ejtettem ki kezemből ezt a dögletesen unalmas, kötekedő, igenis kötekedő és szószátyár könyvet! Ruháimat magam alakítgatom, szabdalom szét és varrom össze Anna levetett ruháiból; vagy egyszerűen, minden kérdezés nélkül kiakasztok egyet a szekrényéből. A gyerekekről is én gondoskodom, én fürdetem és öltöztetem őket, a körmüket is én nyirbálom le. Előszeretettel ápolom Beáta haját. Kacskaringóit valósággal ráragasztom a koponyájára. Halott sapka élő anyagból; szerintem nagyon jól áll neki. Petra épp az ellentéte. Piskótalábú vadóc. Én lehet, hogy kilógok a ruhámból, de Beáta, ő más. Ő afféle állig begombolt kislány, míg Petra mindig rózsaszínű, ahogy csak a haragoszöld szeműek. Mosdatlanul tiszta még a körme alja is.

Milyen mások Grant kapitány gyermekei, Mary és Robert! Magát a kapitányt sajnos még nem ismerem, de gondolom, napégette, kék szemű férfiú, aki keskeny, vöröses körszakállt visel, ami kivált jól illik vitorlavászonból készült durvakék zubbonyához. Egyszer ugyan aludt már a díványomon, de erről csak annyit tudok, hogy délután történt, s fölébredve, az alkonyodó vöröses égbolton épp akkor gyulladtak fel az utcai lámpák. Ez az a pillanat, amikor az égbolt már lehűlt, de az égők, mint görögdinnye belében a fehér magocskák, még nem forrósodtak át. Ez mindig rövid ideig tart, gyönyörű, de kivált a mi szobánkban, s kivált gyerekek számára elviselhetetlen. Nem valószínű, hogy Grant kapitányról ennél valaha is bármi lényegesebbet megtudhatnék. Itt feküdt díványomon és fölriadt, ahogy most én fekszem itt ugyanazon a díványon. Öt óra múlt. Az előszobazárban kétszer megfordul a kulcs. Hazajöttek.

Lakásunk két szobából áll. Az egyik, a gyerekszoba – a mi szobánk – csupa ablak, még éjszaka is világos az utcai lámpáktól. A szomszédos másik szoba viszont állandóan sötét, a spalettákon és az összehúzott nehéz függönyökön soha nem hatol be semmi fény. A két szoba közt eredetileg szárnyas üvegajtó volt, de Frédi ezeket is bedeszkázta és elfüggönyözte. A két szoba így „légmentesen” él egymás mellett, és persze lakóik is. Egyedül dobhártyánk érintkezik egymással. A mi szobánkban minden napszítta rom, lyukakkal és téglákkal a falakon. Az ő szobájuk viszont sötét kamra, fotelekkel és egy óriási plüss-szarkofággal kibélelve.

Szóval hazajöttek. Mint legtöbbször, most is egyszerre. Mindketten ugyanabban a képzőben tanítanak. Frédi gazdaságtant, Anna angol nyelvet és irodalmat. Hallom, ahogy Frédi visszazárja az ajtót, és helyére akasztja a kulcsot, miközben Anna berámol valamit a jégszekrénybe. Frédi minden szava és mozdulata mélyén ez áll: „Kövesd el.” És Anna minden válasza: „Elkövettem.”

Már bent vannak a szobájukban, hallani, hogy fölgyújtják az állólámpát. Frédi leül a fotelbe, és Anna lehúzza Frédi cipőjét, lába alá igazítva a zsámolypárnát. Aztán kinyitja az első üveg bort, tölt Frédinek, s utána a maga poharába.

– Elölről, drágám? – hallom Anna hangját, mely hangnak is legfeljebb visszhang csupán.

– Olvass! – És Anna elkezdi fölolvasni az újságot. Közben Frédi kimegy a fürdőszobába, és Anna emeltebb hangon, a csukott ajtó előtt álldogálva folytatja a megkezdett cikket.

– A következőt! – hangzik belülről, s Anna máris átvált a következőre.

– Kövesd el!

– Elkövettem.

– Azt mondtam, kövesd el!

– Már el is követtem, drágám.

A gyerekszobában eközben mélyülő a csönd és növekvő a tétlenség. Petra a szoba közepén áll, majd ledobja magáról a zongoraterítőt és rááll. Beáta az ablak előtti polcocskán tesz-vesz. Sejtelmem sincs, mit. Homlokát ráncolja, mintha csipesz lenne a kezében. De nincsen. A legtöbbet magamról tudom. Hallgatásommal mindinkább kirajzolódom, és hallgatózásommal egyre jobban fölszívódom, megszűnök. Fölveszem az esőköpenyem, mert nem bírom tovább. Kopogtatás nélkül átmegyek a szomszéd szobába, és kiveszek egy húszast Frédi zsebéből. Anna épp a második üveg bort szorítja a lába közé; Frédi átfekszik a plüssheverőre. Anna sietve melléje telepszik, de a háta kilóg a pléd alól. Mögöttük, a polcba süllyesztett tükörben hátulról látni tarkójukat, egyre szürkülőbb, „se férfi, se nő” hajukat.

Frédi arca régóta nem ismer változást. Olyan, mint egy késsel ledöfött kés; mintha egész arca egyetlen szemüveg volna.

Anna olykor pár perccel előbb jön haza férjénél. Döbbenetes, milyen gyöngéd ilyenkor hozzánk. Árad belőle a szelídség szabadesése.

– Ki öleli meg édesanyát? – Aztán megfordul Frédi kulcsa a zárban, s Anna ismét alvajáró szeretővé alakul át. Ránk csukja az ajtót, és napverte szobánkban megkezdődik az a gyűlöletes fülelés, amiről föntebb beszámoltam.

Kettejük közt nincs többé semmi szemérem. Frédi zavartalanul turkál az orrában, és Anna egyre züllöttebb tejfogú és foghíjas örökös mosolyával. Éjfél körül Frédi mereven részeg már. Cipőstül fekszik a matracon, a tükör előtt újabb üvegek és poharak hevernek. Anna fölhúzott lábbal gubbaszt a párásan ráhűlő pongyolában, a maga alá gyűrődött lepedőn.

De most még csak fél hat van, amikor is benyitok a szomszédos szobába, és kiveszek Frédi zsebéből egy húszast. Nem bírom tovább, és ennünk is kell valamit. Le kell mennem az utcára, a vásárcsarnokba. Se hideg, se meleg nincsen. A görögdinnye vörös belében a fehér magocskák látszatra senkit se zavarnak. Csak már a csarnokban lennék! A karfiol- és répahegyek, a lemészárolt növényistálló, a simára mosott paradicsomosládák, az eltaposott káposztalevelek a földön, a mennyezet vastraverzei, végállomás és pályaudvar, igen, ez végre jó, még az élő természetnél is jobb és élőbb, az ődöngés meg a sorban állás, a véres kötények patyolatnyugalma, a krétával felírt árcédulák, a tétován ácsorgó türelmetlenség, céltalanság, kofák és kisdiákok, aranyeső, napraforgó, egymásra slihtolt baromfiládák, áporodott és frissen locsolt levegő, szóval mindaz, ami nélkül nincs se hétköznap, se karácsony, se ingyenesség! Itt végre nincs se unalom, se idő. A sorban állók szebbnél szebb fáradtságot növesztenek magukra. Ki egy nagy kendőt a vállára, ki egy kucsmát a fejére, ki egy bő kötényt a hasa alá.

Készakarva a leghosszabbik sor végére állok, van időim. Paprikát, vajat és kenyeret veszek csak. Minek siessek?

Valaki néz. Egy, a titokzatos ácsorgók közül. Először nem tudtam, ki a sok közül. De a nyakamon éreztem, hogy néz. Csak nagy sokára jöttem rá, hogy egy kövér, borostás képű fiú. Nadrágja alaposan kiült, zsebében stanicli. Hónapok óta néz, most is. Merev, kifejezéstelen halszemekkel, de sose közelít, próbál megszólítani. A félemeleti lépcsőnél áll, a napraforgók és krizantémok alatt. Talán szégyenkezik megmozdulni? A zakóján is mind a három gomb szorosan begombolva. Lopkodásból, kéregetésből vagy rakodásból él? Pontosan ismeri a standjaimat, de sose kínálja fel szolgálatát. Szatyromban már ott a vaj, a kenyér és a paprika.

 

Frédi és Anna évek óta nem törődik velünk, csak a szanaszét szórt pénzüket használhatom. Időnként úgy berúgnak, hogy napokig hang nélkül, tetszhalottként fekszenek a félig megvetett kanapén. Ilyenkor sose hívok orvost; a telefon ott áll a földön, az ágyuk előtt. A szőnyegen szétszórt és eltaposott altatók. Néha valamelyikük mégis kimegy a fürdőszobába, és nagyokat zuhan közben. Aztán újra mozdulatlan csend. Frédi beburkolva alszik. Anna félig kitakarva. Ha résre nyitom az ajtót, finom por lebeg felettük a fénysugárban, de ők maguk olyan jeltelenek, mint a halottak. Azt kell mondanom, hogy nagyon-nagyon szépek, mint két természetesen egymásra dőlt s félig megkövesedett fatörzs. Igen, mosolyognak, s halálukban egyszer majd föl is könyökölnek talán.

 

Július közepén elhatároztuk, hogy föltörjük a sötét szoba asztalfiókját. A nehéz és zajos munkában Beáta és Petra is segített. A fiókban, mint azt előre sejtettem, csomó pénzt és egy jeligés betétkönyvet is találtam. Ekkor megszólalt a telefon, és mintegy húszat csengetett, de se Frédi, se Anna nem vette fel a kagylót, bár Anna egy pillanatra mintha fölemelkedett volna fektéből. Mi is dermedten álltunk, s alig bírtuk visszatolni a fiókot, amikor végre ismét csönd lett, s visszamenekülhettünk a világos szobába. Minden tagomban reszkettem, s életemben most először találtam gyönyörűnek az ablakokon bevágó ragyogást. Majd engedve egy hirtelen támadt ötletnek, fölkaptam a legnagyobb szatyrot, amit találtam, és leszaladtam vele az utcára.

Először két csomag fehér gyertyát vásároltam, majd egy fehér mintás, alapjában ugyancsak hófehér damasztabroszt, három hozzá való szalvétával. A csarnokba úgy léptem be, mintha éjféli misére, és szatyrom szinte magától telt meg dióval, mákkal, kenyérrel, borral és kaláccsal, miközben a borostás képű kövér fiú egyetlen pillanatra se vette le rólam a szemét. Veszek még margarétát is, gondoltam, és egyenesen megindultam a fiú felé. Lesütött szemekkel mentem, de ugyanakkor a túlcsapó feszültség nyugalmával. Amikor megpillantottam a cipőjét, gondolkodás nélkül fölnéztem rá, egyenesen az arcába. Semmi kétség, Grant kapitány állt előttem. Arca inkább vöröses volt, mint napbarnított, s mintha minden pórusa szétszállni készült volna; vonásai egyszerre voltak nyugodtak és feszültek, akár a napsütötte tenger vagy bármi elemi erő felszíne.

– Siess haza, és teríts meg karácsonyra! A delelő nap ma a legerősebb az esztendőben.

Pontosan délben meggyújtottam az abrosz közepére állított gyertyacsokrot, és színültig teletöltöttem borral először Beáta, aztán Petra és végül a magam poharát. „Boldog karácsonyt!”, kiáltoztuk szinte egyszerre, „Boldog karácsonyt!” Újratöltöttem és újra ittunk. És újra kiáltozni kezdtünk: „Elkövettük! Elkövettük! Boldog karácsonyt mindenkinek!”

Szobánk most felhőtlenül barátságos volt, ünnepélyes, és akkora nyugalom honolt benne, akár egy félreeső tükörben. Érintetlen volt, mint a természet egy darabja, és rendezett, ahogy egy erdő vagy egy csillag se lehet elhanyagolt. A terített asztalon a gyertyák és a nap egyre fehérebben, egyre inkább senkiért és semmiért, egyedül értünk, az ünnepért, az ünnepek ünnepéért, vagyis hiába, egyedül önmagukért égtek.

– Indulhatunk – mondtam, búcsúzóul még szélesre tárva a sötét szoba ajtajának mindkét szárnyát. Petra először életében nem ellenkezett, hagyta, hogy fölöltöztessem és megigazgassam a haját. Beáta félénken belém karolt. Az utcán megállítottam egy fiákert. Délután három óra lehetett; a város kihalt volt és éles, mint a kövezeten a lovak patájának kopogása. Mindhárman szótlanul és falfehéren ültünk a kifakult bőrülés fekete keretében.

Mennyire más és más a különböző színek súlya! Egyes épületeken négy óra, megint másokon öt, sőt hat fele járt az idő! A Világbank szürke műmárvány homlokzata alatt sokkalta lassabban és keményebben haladtunk, mint a Nemzeti Képtár sárga oszlopsora előtt. Mikor végre a Vásárcsarnok elé értünk, hevesen megérintettem a bakon ülő kocsis hátát, és leszálltam. A csarnok vörös téglafala és cirádás vasváza most valóban olyan volt, mint egy pályaudvaré. A tovagördülő kocsiból egyedül Petra nézett vissza, de az én tekintetem konokul állva maradt a járdaszélen.

– Tolmács vagyok, közönséges tolmács – tette vállamra kezét egy ismeretlen férfi. – Tolmács Szilveszter. De neked ezentúl egyszerűen Szilveszter! Méghozzá örökös Szilveszter!

Az elkövetkező órákat, napokat és éveket nem kívánom részletesen leírni, ahogy a szobát se, ahol ezentúl együtt éltem vele. Szilveszter este kezdte a napot, egy vekkeróra pontosságával. Hideg vízben tetőtől talpig lemosdott, haját-körmét hosszasan fényesítgette, s minden alkalommal friss inget vett, gondosan megválasztva a hozzá illő nyakkendőt.

Pont nyolckor léptünk be a kocsmába. Én akkorra már izzadtam és remegtem az alkohol hideglelős szomjától. Alig vártam, hogy leülhessek valamelyik asztalhoz, s kihörpintsem végre az első féldecit. Tudtam, hogy Szilveszter még két féldecit hozat, többet nem. A másodikat ezért már lassan, sok-sok cigaretta közben fogyasztgattam; a harmadikhoz pedig sokáig hozzá se nyúltam. Hagytam színültig telve minél tovább magam előtt állni, akár egy szent, aki egyetlen pillanattal se sietteti üdvösségét.

Közben Szilveszter fölült a bárpulthoz, és ásványvizet kért. Iszonyatos volt piperkőc józanságában és makulátlan züllöttségében, miközben én a motyogó arcok társaságában egyre beljebb és beljebb könyököltem a szürke bakelit asztallapon. Még fél óra, és többé lehetetlen volt különválasztani az erjedt arcokat az ödémás hadarástól. Ki, kihez és miről beszélt? A moslék legmélyéről olykor kinyúlt egy előkelően tagolt kéz, aztán megütötte fülemet egy váratlan mondat, egy hihetetlen mondat a püffedt és százszorosan elátkozott ragyogásban. „1864. július 26-án erős szél segítségével egy előkelő jacht haladt teljes gőzzel az Északi-csatorna hullámain.” A bárónő volt. Feléje nyúltam a cigarettámmal:

– Grant kapitányra várok, eltalálta.

– Azt hittem, a húgaidra vársz.

– Beátára és Petrára? Pincér, hozzon még egy féldecit, egy negyediket! Kivételesen.

Mire a bárónő: – Hozzon kettőt. Egyet nekem, egyet a kislánynak.

Ez a negyedik pohár már úgy fénylett előttem, akár egy szentségtartó, vagy még inkább, mint egy áldozókehely. Tudtam, egy öröklét elmúltával iszom csak ki.

– Szegény szüleim – néztem végeérhetetlenül a bárónő szemébe –, milyen szépen éltek egymás mellett!

Szilveszter ekkor pattant le a bárszékről, és az érintetlen kehely egész tartalmát az arcomba csapta. A bárónő még csak föl se nézett rá.

– Pincér, hozzon még egy pohárral a kisasszonynak – majd saját poharát a világ legtermészetesebb mozdulatával a háta mögé hajította. Ami történt, jóvátehetetlenül megtörtént. Nem az, hogy Szilveszter megalázott, és nem is a bárónő válasza. A jóvátehetetlen az volt, ahogy a hajítás mozdulatából visszavonulva az öreg hölgy keze a holtpontra jutva fejedelmi erővel kirajzolódott és megállt, mint valami plazmatikus ítélet.

A hatodik féldeci után szék, székek, aztán egy üres és egy még üresebb asztal. Végigtapogatóztam az udvaron ázó kukák közt, és benyitottam a fakeretes üvegverandára, mely lehetett volna otthonos is, de csak korhadt és fenyegető volt. Innét, ebből a huzatos verandából nyílt az a különszoba, ahova Szilveszter időről időre visszavonult. „Ez az én bunkerem” – szokta mondani az ablaktalan, faburkolatos helyiségről, amit faltól falig eltorlaszolt a kétszemélyes tölgyfa asztal. Itt ült Szilveszter, meggörnyedve egy tál porhanyós sütemény előtt, és evett. Egyik süteményt a másik után ette, miközben a morzsák komótosan meg-megtapadtak, szétmálltak és leperegtek ajkán és ujjain.

– Szeretlek, Szilveszter. Nem téged. Azt a valamit, ami már nem te vagy. Tudom, hogy van egy telked. Vigyél el oda, kérlek, még ma éjjel.

Szilveszter arca erre robbanásszerűen megnőtt, és széthúzódott egészen apróra, egészen picikére.

– Legyen meg az akaratod. Megígérem, hogy még ma éjjel ráállítalak a fehéregér mennyezetre, csak előbb megeszem ezt az isteni süteményt.

Ebben a pillanatban, mintha Petra kiáltozott volna álmában, azt éreztem, hogy fölriadok; fölriadok és talpra ugrom az utcai lámpák fényétől kivilágított szobában. A sötét szoba ajtaja tárva-nyitva állt, s a behatoló fényben tisztán láttam szüleim szoborszerű alakját. Félig fölkönyökölve feküdtek egymás mellett, és mosolyogtak. Arcuk egyenletesen szállt-szállt befele.

A mikrobarázdás lemezen lassan forog és még lassabban halad befele a tű. Mintha a szüleim, Frédi és Anna libegnének a sötétben egyre beljebb húzódva a hanglemez közepe felé. A legjobban azt szerettem, amikor Lenke a Stabat Matert tette fel, ennek a műnek befejező Glóriáját, amit egy leningrádi fiúkar énekel. Dicsőségről talán sose számoltak be szomorúbban és méltóságteljesebben, mint ez a gyerekkar. „Ilyen lehet egy elefánttemető – mondogatom azóta is tanítványaimnak –, ilyen a haldokló elefántok vonulása, ahogy ez a Glória szól, és ahogy ez a kórus énekel és megáll, amikor a tű is megáll a barázda végén.”

– Álljon meg! – szerettem volna odakiáltani én is a fiáker kocsisának, de nem tudtam, nem mertem. Állni most Lenke áll. Ha az életben egyszer hazaérünk még, egyfolytában gyertyákat égetek érte, merthogy egyedül egy senkiért-semmiért gyertyaláng elegendő ahhoz, hogy ő lehessen.

Fiákerünk eközben egyre szűkülőbb körökben rótta az aszfaltot, a várost, először a kunyhók, majd egyre beljebb a paloták sorát. A Királyi Vár homlokzata alatt beállt ugyanarra a sebességre, amivel a gramofontű forgott, és amire a leningrádi fiúkar most is azonnal és készségesen rázendített a feledhetetlen Glóriára, s nem hagyta abba mindaddig, amíg a fiáker meg nem állt.

De ez csak egy örökkévalóság után következett be, miközben a székesegyházak és paloták egyre hatalmasabbak lettek, és egyre kiürültebbek. Az oszlopsorok ekkorra, mintha álarcot rántottak volna elő farzsebükből, szobrokká alakultak át; tagolatlan törzsük csípővé és redőkké változott, míg oszlopfőikből fejek és arcok lettek, a kifürkészhetetlen bölcsesség és az egykedvűvé ázott úszólányok megkülönböztethetetlen kifejezésével.

Ezután hajtottunk be abba a szűk sikátorba, amit azóta is hazának hívok. Életemben először éreztem, hogy hazaérkezem, haza az anyaföldre. Lábamat már régóta égette a cipő. Eljött végre a pillanat, hogy levessem őket. Ezután azonban valami egészen váratlan következett, ami ugyanakkor az álomban kicsorduló nyálnál is természetesebb volt. A cipő után levetettem a ruhámat is, de nemcsak én, hanem Beáta és a kocsis is.

Megérkeztünk a térre. A kocsis leszállt a bakról, s állva maradva összefonta a kezét. Mi ketten követtük példáját, de egyáltalán nem az ő példáját követve. Meztelenül leszálltunk a kocsiról, s férfi módra leeresztett karokkal összefontuk a kezünket magunk előtt.

A tér mérete? Nem tudom. Talán nagyobb volt a Szaturnusz vagy a Nap felszínénél, de a környező épületek (három palota és egy székesegyház) a tér kiterjedését saját méretükkel tökéletesen kiegyenlítették, olyannyira emberszabásúra, amilyennek az atyai ház udvarát érezhette a tékozló fiú, amikor hazaért.

Főpróba volt, amit a téren láttunk, vagy egyszerűen a végsőkig, a szentségig természetes gyülekezés? Sokan voltunk mezítelenek, de néhányan magukon hagyták a ruhát. Azt hiszem, ők voltak azok, akik már életükben megdicsőültek, úgy hordván ruhájukat, mint testüket, és testüket, mint valami ruhát.

Elsőnek szeretném leírni a székesegyházat, de nem tudom. Párkányait az erények és az áldott, megbánt és megszenvedett bűnök leginkább román vagy gótikus kőpofáira, vízköpőire emlékeztető szoborarcok díszítették. A paloták azonban határozottan görög paloták voltak, s lakóházlétükre ugyanabban a dicsőségben osztoztak, mint a székesegyház.

A német tábornokok kapitulációja árnyjáték volt ahhoz a mélységes önismerettel járó vereséghez képest, amivel a pápák végeláthatatlan sora most itt a téren átvonult. Egy szerencsétlen idióta nem engedte, hogy VII. Gergely megcsókolja a lábát. Végül is a két ember kibogozhatatlanul összefonódva, közösen csókolta meg a földet. A tér padlózata üvegből volt, de gyertyák égtek, lélegeztek benne egyenes lánggal, ahogyan a tér maga is tükörsima volt, de nem tükör, hanem végre és először anyaföld.

Mindenki itt volt. Senki se kereste egymást. Senki se hiányzott.

Egy sápadt kisfiú hímzett párnán letette a katedrális elé a világ kulcsát, egy néger kisfiú pedig a Könyvet. Erre hirtelen zavar támadt, pánik és zűrzavar. Érezni lehetett, hogy minden csillag, s velük együtt a teremtő Atyaisten is lehunyja a szemét. Én titokban kilestem keskenyre tárt szemhéjam alól. Láttam, amint a tömeg, akár egy hullámzó búzaföld, hol itt, hol ott homorítva megnyílik és megdől. Az egyik konflisló fájdalmasan megnyúló nyakkal fölnyerített, s nyomban utána a másik. Közöltek, közöltek, közöltek! A kocsis csukott szemekkel imádkozott. A homorúan maga előtt tolt hullámhegy átcsapott a fejem felett, s az egyenesen lélegző gyertyákon megpillantottam az üvegtengeren átkocogó Bárányt, a falábú, leölt Bárányt. Világöreg szemekkel és kivérzett léptekkel járt, mint akinek minden lépése az utolsó. A néger kisfiú megszánhatta, s elébe szaladt a Könyvvel.

– Lapozz bele, Fiam! – biztatta a Bárányt az Atyaisten, de a Bárány tétovázott. – Lapozz bele! – sürgette a Lélek. De a Fiú csak engedetlen maradt. Fölemelte egyik elülső falábát, aztán éppúgy visszahelyezte a földre.

A lovak erre ismét fölnyerítettek mellettem, de mi, emberek, csak tátogtunk a gégénkre toluló nyálkától. Ekkor történt, hogy a Bárány elkiáltotta magát, s a tömegből kilépve valaki hatalmas bárddal végképp leütötte. A kivérzett testből egy vékony erecske azonban így is fölfakadt, és keskeny csíkban utat találva leírta világunk utolsó mondatát. Vékonyka volt ez a csík, mintha a kormos égen egy csecsemő álmatlan ujja húzta volna meg. Elsőnek a vakok olvasták el, a süketek hallották meg és a némák üdvözölhették, kiáltván: „Mindannyian egyek vagyunk!”

Mindez nagyon régen történt. Ma ötvenhat esztendős vagyok. Zongoraleckékből tartom fönn magamat, de éltetni a zene és tanítványaim szerecete éltet.

Ónix Beáta a Szűz jegyében született, az univerzum egy nagyon nehezen bemérhető, föltehetőleg a Tejútrendszer valamelyik félhalott csillagán. Teremtő Istenem, de hiszen ez én vagyok!

Amikor fölszólítást kapott önéletrajza megírására, Ónix Beáta váratlanul minden parancsnak ellenállt. Makacsul, szavak nélkül valahogy ilyesféléket hajtogatott magában: „De hiszen én semmiféle fonalat, aminek nyomán papírra vethetném életem történetét, nem látok.” Igen, ez így igaz, ezt én mondtam, szóról szóra.

S az igazság az, hogy az életfonal csakugyan képtelen metafora. Beáta legfeljebb dobozokban élt és gondolkodott, afféle rozzant, papírmaséból összetákolt cipőskatulyákban, amikre kívülről, nemtörődöm módra ráírták a legkülönbözőbb címszavakat, olyasféléket, mint „Szülői ház”, „Árvaház”, „Javítóintézet”, „Az E.-i kastélyban” és így tovább.

Teremtő Istenem, de hiszen ez én vagyok! Eressz ki dobozaidból!

A „Szülői ház” két szobából volt összeragasztva, méghozzá úgy, hogy a papundekli egyik felét örökösen verte a nap, míg a doboz másik felét levegőtlen sötétség uralta.

Igen, ez volt az én gyerekkorom. Ami a második dobozt illeti, szeretném fölégetni, és valójában az is, marék hamu, még csak doboz se, csak egy doboz hamuja a földön, vagy a kezemben. A kezemben?

Ónix Beáta mint fiatalkorú prostituált került a virginita apácák felügyelete alatt álló javítóintézetbe. Igen, ez nagyon szép épület volt, a száműzött gróf Károlyi hajdani vadászkastélya, parkkal, zöldségeskerttel, egy dögletes halastóval a mélyén, és körös-körül magas kőfallal övezve.

Az elkárhozásban nem hiszek, de a pokolban igen. A semmi és a valóság között fekszik egy óriási tenger, a mintha sugárhatású holt vize, s ennek a partján, ennek a visszfényében élünk, mi, emberek.

Ónix Beáta hamar beilleszkedett a különös közösségbe, elrejtve és bedeszkázva a fiatal és öreg apácák ölelgetései és szigora mögé. Kicserepesedett, fagyzúzta kezét Alexia nővér térdre hullva megcsókolta egyszer az alvadozva hegesedő szürkületben, míg Gabriella nővér, igen Gabriellától rettegtem. Elég volt, hogy megállt a küszöbön, és csend lett. Tekintetében az őrtornyok reflektora világított, és a farkasok torka égett. Egy mozdulattal vágta arcomba a forró levest, tépte föl bennem azt, ami nyüszítve rejtezkedett és hátrált volna, fűzte be csuklómat a mosókonyhában fölszerelt vaskarikába. Kápónyugalmú arcából a tömeggyilkosok biztonsága, jó lelkiismerete és felhőtlen álmú tekintete világított, masírozott egy helyben. Ahhoz képest, amit meg se tett, eltörpült mindaz, amit mi, lányok, valamennyien együttvéve valaha is elkövettünk. A bűnben, az igaziban, mindig van valami szűziesen képletes. Egy ráncosodó kéz vagy egy tisztesen kihűlt bajusz soha senkit se tévesszen meg ebben a büdös életben!

Az ördög azonban szerencsére nemcsak kegyetlen és közönséges, de legvégül korlátolt is. A vesénkben tud olvasni, de a szívünkben soha. Ellene úgy védekezhetünk, hogy egyedül a szívünk szintjén, hullámverésében élünk. Ahogy az a kisfiú is, Jánoska, Anyánk, a főnöknő unokaöccse, aki minden vasárnapját velünk tölti, nővére, a sellő szépségű Erika, és elmegyenge öreg nagynénje, Bébi, egy szerencsétlen és rendkívül nemes, idős hölgy társaságában. Jánoska nem ismeri a védekezést. Ha elbotlik, egyenesen arcra zuhan; szétálló lábai közt – miközben Micsicsákra vár zokszó nélkül, és megindító vággyal és türelemmel – fészket rak a lemenő nap vagy épp a háttér koronás-pázsitos zöldje, ligetje.

A mélységes kíntól nem idegen a mélységes boldogság, ahogyan a nagy öröm teljességétől se esik távol a tökéletes boldogtalanság, amint azt Beáta rövidesen megtapasztalta. Egy vasárnap reggel minden lány friss alsóneműt és ruhát kapott, és reggelire olyan reggelit, olyan omlós kalácsot, mint karácsony éjszakájára se.

Herceg E.-t már a kapuban fogadta az apácák sorfala; nehézkesen mozgó csigateste körül valósággal röpködtek a virginita fecskeszárnyak. A herceg leeresztett Kutuzov-szemekkel közeledett a sárga sóderon, váratlanul és nagy kegyesen el-elvétve a lépést, a kijelölt útról a gazos pázsit fele oldalazva. Nehézkes volt és ideges, mint egy elhízott versenyló. A főnöknőt köszönés helyett egyszerűen félretolta, aztán egyetlen tekintettel megindult felém, s a következő pillanatban már rajtam volt a kabát és kezemben az útipoggyász. Jánoska fölsikított valahol a fűben, de erre senki se vetett ügyet, egyedül én hagytam, hogy a szerencsétlen kisfiú kiáltása eltaláljon.

A gumikerekű hintóban E. herceg egyetlen szóra, egyetlen tekintetre se méltatott. Már fölmért egyszer, s ez elég volt neki. Úszóhártyás ujjai a térdén; kidülledt szemgolyóin átsütött a hold. Aludt és ébren volt egyszerre, s akár egy kétéltű béka, hol tüdővel, hogy kopoltyúval lélegzett.

– Mária hercegnő. Beáta kisasszony. – Gyönyörű korombeli kislány állt előttem a valószínűtlenül szép kastély följárójában, s ebben a pillanatban már tudtam, hogy örökbe fogadtak. Itt következik „Az E.-i kastélyban” című doboz, pontosabban bekezdés.

Istenem, eressz ki dobozaidból!

Mindez az univerzum egy nagyon nehezen betájolható, föltehetőleg a Tejútrendszer valamelyik félhalott bolygóján történik. A két gyerek egyelőre csillagtávolból fürkészi egymást, aztán Mária ellenségesen toppant egyet, és kutyáját hívja, Cézárt.

– Hogy fél, hogy fél! – lelkendezik a gyönyörű gyermek, miközben a másik gyűrötten áll előtte, halott hajjal élettelen fejében.

– Gyűlöllek, érted, gyűlöllek – suttogja a hercegkisasszony négyszemközt a szobában, amire nem lehet mással felelni, mint hagyni Jánoska kiáltását egyre mélyebbre fúródni a szívbe, ebbe a feneketlen homokzsákba.

Vacsoránál Mária kisasszony kénytelen eltűrni, hogy Beáta is az asztalhoz üljön, méghozzá édesapja oldalán. Ez az első vacsora olyan volt, akár egy Grimm-mesében. A gyertyaláng át-átsütött a herceg hártyás ujjain; senki se beszélt; Beáta nem merte eltakarni az arcát, amikor sírni kezdett, és nem mert meggörnyedni, amikor a hártyás vaskeze minden tagjában meggörbítette volna. Istenem, eressz ki dobozaidból! Vak rovarod térden állva imádkozik, könyörög, kiáltana, kiáltozna, kapirgál.

Lefekvéskor, az ágyban, szinte ráégett a hálóing finom selyme, akár a cigarettapapír. Beáta letépte magáról az inget, s föltérdepelve imádkozott, hogy a fáradtságtól végre elkábulhasson. Ötödik napra már csak egy rongybaba volt Cézár szájában.

Cézár készségesen a hercegkisasszony elé vitte, s ott földre ejtette a kislányt a kislány előtt. Az egyik kislány állt, a másik feküdt. A nap besütött a leeresztett függönyökön, s az egyik kislány megváltozott, tökéletesen átváltozott ebben a pazarul bélelt naplementében.

– Édesem – suttogta Mária –, Beáta, Beátám, mit tettem veled! – És átölelte őt, egyik kislány a másikát, s ez az ölelés olyan volt, mintha egy seb sebesült volna meg, vagy még inkább olyan, mintha egy seb egy másik sebet ütne, egy még súlyosabb és talán még keservesebb sebet ütött volna. Az egyik kislány átölelve tartotta a másikat, és a másik kislány átölelve mindkettőjüket, miközben közösen álltak a lángsírszobában.

Este a vacsoránál egyikük se evett, és az éjszakát együtt töltötték az ágyban.

– Édesem, maradjunk itt, vagy menjünk el innen? Mit akarsz, mit vegyek neked? Tükörpalotát tükörpadlóval? Vagy selyempalotát selyemmennyezettel? Veszek neked egy nagyon szép énekes madarat. Olyat, akinek fölvágták a torkát, mint te az enyémet. Jaj, édesem, de meggyötörtél! Pedig neked, Beáta, Boldogságos a neved. Bár lettem volna én Cézár szájában! Hidd el, neked volt könnyebb. De így van ez jól, boldogságom. Holnap megparancsolom Cézárnak, hogy vegyen a szájába, törjön meg és köpjön ki a lábad elé. De szerencsére messze még a holnap! Milyen szép a hajnal… Érzed, ahogy megszületünk? Milyen puha a levegő… Félig fölkönyöklünk… Így, így! Érzed, ahogy befele száll bennünk a pára?

Istenem, Istenem, dobozodba, zárj be, zárj be lángdobozodba, én Istenem, én Megteremtőm!

Ezentúl nem eresztették el egymást, két egybeácsolt, -illesztett, -szegecselt seb, szünet nélkül siratták, szerették és ölelték egymást. A kertben, az ágyban, az asztalnál.

Másnap egy durva kéz kitépte Beátát álmából, földre állította és fölöltöztette. A bokrok közt Cézár vonított. A gumikerekű hintó némán gördült ki vele a félreeső vasútállomás irányába. Beáta szegényes motyója ráncosan hevert a lába előtt, de ahogy távolodtak és távolodtak, egy adott pillanatban a puha poggyász, akár egy kaszapenge, föntről lefele és lentről fölfele, balról jobbra és jobbról balra ütötte és verte, egyszóval ósszevissza kaszabolta a tehetetlent. Beáta hátracsukló fején a címeres hintó meredek keretében most valóban félholtan repkedett a haj, mint félrecsúszott levélparóka.

Mária tör-zúz, dulakodik a lányszobában. Én nem. Én mozdulatlan vagyok, s az is maradok ezentúl.

 

 

Jegyzet

Első megjelenés: Kortárs, 1977. december, 1875–1882.

 

Az Ónix Lenkének két kéziratos fogalmazványát ismerjük: az egyiket Törőcsik Marinak ajándékozta Pilinszky, a másik a hagyaték Ms 5935/13. jelzetszámú füzetének 2–24. lapjain található. (Az első lapon „Pilinszky János / Önéletrajzaim / Regény”, a 24. lap hátoldalán „Második vagy harmadik fej[ezet] (?) / Bébi”, a 25. lapon pedig „Második fejezet (?) / Önéletrajzom” felirat olvasható; a további 26–33. lap beiratlan.)

Ezenkívül fennmaradt három, egymással eredetileg egyező gépiratpéldány, ám ezek közül csak az első, Ms 5939/34. jelzetszámú a teljes; a másik kettőből egy, illetve kilenc lap hiányzik. A Hármasoltár gépirata összesen huszonegy lapból áll, az egyes írások előtt Első, Második, Harmadik fejezetcím található. (Negyedik fejezetként a 22–30. lapon a Simon Áron c. írás szerepel.) Mindhárom példányon utólag még kézírással is javított Pilinszky. A folyóiratbeli közlés alapjául minden bizonnyal a jelenleg teljes gépiratpéldány szolgált, ám néhány helyen, ha kismértékben is, eltér a nyomtatásban megjelent szövegtől.

 

1980. június 23-án a Hármasoltárt hangszalagra rögzítette a Hungaroton Kiadó. Pilinszky ebből az alkalomból néhány apróbb javítást végzett a nyomtatásban már megjelent szövegen. A jelen kiadás – a korábbi publikációktól eltérően – ennek alapján közli a regényfejezetet. (A hangfelvétel adatai: Pilinszky János: Hármasoltár. Elmondja a költő. Hungaroton Classic, HCD 14311, 2003.)

 

 

Jegyzet

A regényfejezet („novella”) először Simon Áron címmel jelent meg: Élet és Irodalom, 1980. március 22. 14–15.

 

A hagyatékban három egymással eredetileg egyező gépiratos példány maradt fenn; ezek közül csak az első, Ms 5939/34. jelzetű a teljes, kézírásos javítások is csak ezen szerepelnek. (Az Ms 5939/35. jelzetszámú másodpéldánynak az első, az Ms 59839/36. sz. harmadpéldánynak pedig az első két lapja hiányzik.) Azonban a javított változat is variáns, néhány részletében eltér a folyóiratbeli közléstől.

Egy további gépiratos, autográf javítású változat Kocsis Zoltán tulajdonában található; ez már a folyóiratbeli közlés (1980. március) után születhetett.

 

Pilinszky 1980. június 23-án a Hungaroton Rottenbiller utcai stúdiójában – a Hármasoltárral együtt – hangszalagra mondta a Simon Áron c. írását is. Ebből az alkalomból további javításokat is végzett a már megjelent szövegen, és a címet is ekkor változtatta Szabadesésre. Az ezzel megegyező példány nem került elő, talán lappang. A jelen kiadás teljes egészében a hangfelvétel szövegét követi. (A hanglemez adatai: Pilinszky János: Szabadesés. Szerk. Kocsis Zoltán. Hungaroton SLPX 13878, 1986.)

– Mi van, Koffein?

– Parancsoljon, itt írja alá, főfelügyelő úr.

– Szóval, ahogy mondtam. Ebédidőben távozom. Semmi föltűnés, semmi búcsúztatás. Még a sofőr se tudja, hogy utoljára vagyok itt.

Koffein:

– És az újságíró?

– Persze, persze… Na, mindegy, küldje be.

Riporter:

– Nem hittem volna, hogy fogad.

– Kérem, én nemcsak goromba vagyok, de kiismerhetetlen is.

– Goromba…?

– Arra számítottam, hogy a beszélgetésünk legfeljebb egy-két percig tart majd.

– Egy-két percig? Nem értem.

– Épp ez az. Ha értené, egy-két perc is elég volna. Ismerem magamat. Ha egyszer belekezdtem, addig nem tudom abbahagyni, amíg valami világosság nem ül ki a partnerem arcára. Különben szólítson nyugodtan „Kutuzovnak”…

Újságíró, papirossal a térdén, kezében ceruzával:

– Szóval, tud róla? Hogy a háta mögött Kutuzovnak hívják…

Kutuzov:

– Kérdezz akármit, csak kérdezz! Ma déli egyig vagyok utoljára szolgálatban. Különben talán nem is fogadtalak volna.

Riporter:

– A beosztottjait is tegezi? (Csend.) A beosztottjaidat is tegezed?

Kutuzov:

– Mostantól. Pontosabban: vedd úgy, hogy mostantól mindenkit csak tegezni merek… Röviden: ezért vonulok vissza. Még rövidebben: lényegében ez az én „történetem”, ez az én „esetem”, ha úgy tetszik.

– Nem gondolsz arra, hogy pótolhatatlan vagy?

– Ijesztő kérdés! Így éjfélre se fejezzük be!

– Volt-e valami módszered?

– Nem volt. Ezért nincs is, amit továbbadhattam volna. És már ezért se lehetek pótolhatatlan. Az osztályom elsőrendű gépezet. Legkisebb csavarja is pontosan működik.

– És gondolod, hogy nélküled is pontosan működik majd?

– Talán még pontosabban. Nézz körül a szobámban! A függönyök nappal is behúzva… Nézd meg figyelmesen a lámpámat… Éjjel-nappal ég… Nézz az arcomba… Harminc évet szundikáltam át itt, kivéve néhány órát, néhány másodpercet… Most már ne vágj a szavamba! A többiek mindent tudnak, ami összerakható. Istenem, így is lehet. Én beértem azzal, hogy minden jelentést, minden fényképet az asztalomra tegyenek, de sose igyekeztem a világos pontokon úgy-ahogy összekötni. Jobban érdekeltek, valamivel jobban a limlomok. Minden bűnügyben vannak jócskán, akadnak limlomok. És főként bennem. Mégis: amit valóban kerestem, az mindig a bűnügy sötét magja volt, amit a többiek rejtélynek mondanak, de amit én magamban mindig fekete napocskának becéztem. Egyszer jártam Amboise-ban, tudod, ahol Leonardo meghalt. A falon egyik utolsó mondata olvasható: „…aki életében nem szemlélődött eleget, minden pillanatát elpocsékolta…” Ezt Leonardo írta, aki egy az egyben megrajzolta a Sztálin-orgonát, a biciklit, a gépfegyvert, a légkondicionálót, amikből, persze, semmit se készítettek el életében… Hát én egyebet se csináltam, mint azt a fekete napot szemléltem, olyan türelemmel és megszállottan, hogy azt is mondhatnám, egész életemet átaludtam. Különös ez a fekete napocska, ez a lyuk a tények szövetén. Volt úgy, hogy magától és minden átmenet nélkül fölragyogott, de volt, hogy a dolog lassabban és körülményesebben ment. A fekete lyuk maga sokszor továbbra is fekete maradt, de lassan kezdte megvilágítani, kirajzolni maga körül a limlomokat. Képzeld el: megesett, hogy a rongyoszsák egyszer csak kristállyá változott a fekete nap fekete fényében! Érted ezt? Ilyenkor moccanni se mertem többé. Igyekeztem még mélyebben szundítani. És vártam, szemhéjamat ép szememen is résnyire eresztve. Ezentúl egyedül ebben a lőrésben bíztam már. És fantasztikus volt, amikor a fekete nap kerek teljességében fölragyogott. Tévedhetetlenül és teljesen hittem sokáig. Érted? De ma már tudom, hogy ez nem igaz. A fekete nap továbbra is fölragyoghat, persze, de a közepe, akár egy gombostűszúrás, ettől csak annál feketébb lesz. Ezt két hete tudom biztosan. Fölismerésem végleges. Lemondásom visszavonhatatlan.

A főfelügyelő előrekönyökölt:

– Látom, hogy kezded megérteni „Kutuzovot”… Mi több, látom, hogy látsz is már! Lehetséges volna, hogy pár perc, és végeztünk? Hát figyelj ide, elmesélem neked az utolsó ügyemet, azt a tűszúrást, barátom, amit akkor megpillantottam, és amire fölszúrva én magam is forgok azóta… Előbb talán a limlomokkal kezdeném…

Frissen behavazott város, puhán vakító fehérség. Reggeli tíz óra lehet. Kutuzov nehézkes sietséggel benyit egy zsúfolt kis lámpaboltba, akár egy köbcentibe összezsúfolt cseppkőbarlangba. Régi vendég, az asszonyság is eszerint fogadja. Kutuzov, lerogyva egy karosszékbe:

– Újra romolhatott a szemem. A régi lámpám már nem a régi. Új kellene.

– Állólámpa?

– Természetesen. A fontos az, hogy amikor ég, az az érzésem legyen, hogy az esti utcán álldogálok… Nem, ez nem jó. Ez se. Ez még rosszabb! Mintha reggeli három volna. Nekem olyan tíz-tizenegy óra körüli fényre van szükségem.

Váratlan fiúhang:

– Anya, a pincében van egy.

A lejárónál tizenkét éves fiú áll, akár egy régi fényképen.

Kutuzov, fölragyogva, a fiú fele:

– Selyemernyője is lehet, mindegy.

A fiú fölhozza a csigalépcsőn, leteszi az asztalra és meggyújtja a lámpát:

– Este tíz óra van, uram.

Kutuzov, kezében a becsomagolt lámpával gyalog baktat a közeli taxiállomásig. Közben egy karácsonyi könyvesbolt, egyik kirakatában ifjúsági könyvekkel. A férfi itt egy pillanatra megáll, és szinte gyerekes pillantást vet a könyvekre. Majd egy presszó következik. Kutuzov benyit, és iszik egy kávét a pultnál.

Kutuzov:

– Ezt a lámpát vásároltam…

Az újságíró készséges udvariassággal abbahagyja a jegyzetelést. Kutuzov szorosan összezárja a szemét:

– December 16-a volt. December 20-án kifele menet Koffein visszafordult az ajtóból: „Karácsonyra megvettem a fiamnak a Kisdobos című regényt. Főfelügyelő úr bizonyára ismeri, hiszen a napóleoni háborúkról szól”, és vigyorog. December 28-án csomó fényképet tesz le az asztalomra… És hallom a hangját: „…Üzletzárás után mindig beengedte egy férfi barátját, egy sofőrt. A hátsó raktárhelyiségben szeretkeztek. Már előzetes letartóztatásba is helyeztem a legényt.” – És a nő meghalt? – hallom most is a saját hangomat. És ismét Koffein beszámolóját, foszlányosan: „Még él, de eszméletlen. Nincs sok remény. Kíván beszélni a sofőrrel?”

Újságíró:

– És a fényképek?

– Vigyázz, Kutuzov, ilyen egyszerű nem lehet! Te csak keresd meg a te fekete pontocskádat, ezt mondtam vagy inkább dudorásztam magamban. A presszó, ahol a kisasszonyt eszméletlenül találták… inkább cukrászda volt, ahol kávézni is lehetett, állóvendégeknek a pultnál… Ne gondolj most arra, Kutuzov, hogy itt kávéztál, mielőtt taxiba szálltál… Végignéztem a fényképeket… Még egyszer a szinte tökéletes rendet, s azt a néhány kapkodó késszúrást… S egyszerre semmit se láttam. De épp ez a semmi, ez kellett nekem… Most már ránézhettem Koffeinre, úgy se láttam. Mint mindig, most is zavarba hozta üres tekintetem. „A sofőr tagad.” Mire én: Eressze szabadon. Vagy egyelőre mégse. „A taxiállomás nincs messze a presszótól.” Engem egyedül az érdekel, hogy a nővel mi lesz. Ha magához tért, vagy netán meghalt, azonnal jelentse. Most pedig hagyjon aludni.

Újra az újságíró felé:

– Január 5-én jelentette ki Koffein, hogy a nő meghalt, s közölheti-e az újabb hírt az újságokkal?… Még ne! Még adjon legalább negyvennyolc órát nekem!… S amikor Koffein az ajtóból visszafordult… Vagy még inkább egy hetet, folytattam, szinte könyörögve. A presszót nyissák ki, és a volt kiszolgálónőt helyettesítsék be egy hasonmásával… Fontos volt, hogy egy volt táncosnő legyen, aki épphogy kiöregedett…

– Tudja, amikor a presszóban kávéztam, kissé be kellett hajolnom a cukorért. Ekkor láttam, hogy a nő harisnyanadrágban áll a pult mögött, alul szinte meztelenül, kilencven fokos lábtartással, mint minden táncoslány… Mindez akkor jutott eszembe, ennyi és semmi több, amikor Koffein visszafordult az ajtóból… Jellegzetes limlom, de mitől lett fontos? Koffein, mondtam, forduljon még egyszer vissza az ajtóból! Igen… A sofőr zárás után járjon be ismét a boltba… meglehetős késéssel, ahogy a gyilkosság előtt is. És szeretkezzen a megölt nő alteregójával a sufniban. Vagy legalábbis mímeljék. Jó éjszakát. És többé ne forduljon vissza egyelőre. – Kutuzov itt szinte fájdalmasan összeszorítja csukott szemét: – Ki tudja, mennyi ideig ültem és vártam, amikor az első limlom megvilágosodott. „Karácsonyra megvettem a fiamnak a Kisdobos című regényt, főfelügyelő úr bizonyára ismeri…” – mondta Koffein az ajtóból visszafordulva, és vigyorgott. Jaj! A két kezembe temettem az arcomat. Féltem. És mégis: kalap, kabát, és a presszóhoz hajtattam. Az ajtón át láttam, hogy az új kisasszony épp kávét főz, de engem most egyedül a kirakat érdekelt. Hát persze, arra a részére az üvegnek, ahonnét be lehetett volna látni a pult mögé, színes plakát volt ragasztva. Rátettem az ujjamat a plakátra, és lassan lefelé húztam. Lassan, nagyon lassan lefelé az arcom magasságából. Mintegy tizenöt-húsz centis lefele vándorlás után a papiros engedett, s az ujjam hegye megállt egy lyukban, a kirakat csupasz üvegén. Bekukucskáltam a lyukon a pult mögé, ahol az új kisasszony harisnyanadrágban állt, és épp a kávéfőző gép karját nyomta le, miközben kilencven fokban, kövérkés, rózsaszín hanyagsággal pipiskélt a szokatlan erőlködéstől. Visszasimítottam a helyére a félig kimetszett plakátnyelvecskét, akár egy kulcslyuk forgatható fedelét.

Újságíró, átszellemülten. – A fekete nap fölragyogott…

Kutuzov:

– Igen. De épp ez az, hogy nem. Mégsem. A közepén tűszúrásnyi fekete pont maradt, s azóta, ha lehet, minden perccel csak mélyebb. Üresebb és feketébb. Most is, miközben itt ülünk. Akkor valósággal le voltam taglózva. Mégis automatikusan cselekedtem. Tovább és tehetetlenül. A presszó mindig kilenckor zárt. Egy hét múlva, pontosan fél tízkor autóba ültem, és a kocsit megállítottam, nem messzire a presszótól. A „gyanúsított” sofőr előírásosan háromnegyed tízkor érkezett, kopogtatott, és a kisasszony beengedte. Tíz-tizenöt percet kellett még várnom. Akkor kiugrottam a sötét autóból és rohanni kezdtem a bolt felé, mire a leskelődő árnyék ösztönösen levált a kirakatra ragasztott plakátról. Zihálva futottunk mind a ketten. Minden ízemben remegtem, amikor vállon ragadtam és magam felé fordítottam. Ő volt az. A kisfiú a lámpaboltból.

Újságíró:

– Valójában nem is olyan rejtélyes. A kamaszkor…

Kutuzov:

– Autóval vagy?

Újságíró:

– Szívesen hazaviszem… hazaviszlek, ha akarod.

– Köszönöm.

– A lámpát most se oltod el?

Szó nélkül kimennek.

Az üresen maradt szobában magányosan ég az állólámpa. Egy tapétaajtón át belép a bolti kisfiú, és illedelmesen eloltja az égő állólámpát.

A G.-i elmegyógyintézet lakója vagyok, több mint harminc esztendeje. Tudok írni, olvasni, számolni és kivált jártas vagyok a matematikában és zenében, egyedül saját életemre nem emlékszem, két álomerejű emlék kivételével. Ágyam fölé csomagolópapírra kövér, hatalmas betűkkel a következőket szögeztem ki a falra:

Nevem: Mondjuk N. N.

Születési helye és ideje: Ismeretlen

Anyja neve: Ismeretlen

Apja neve: Ismeretlen

Kórképe: Senki se közölte velem

Kórházi fölvétele: 1949. dec. 3.

Kora: Kb. 60 éves

Megjegyzés: Életéből mindössze két emléke vagy inkább álomképe van. Új kapcsolatokra alkalmatlan.

Ugyanakkor lehetetlen, hogy csak ennyi volnék! Hatkor ébresztő, mosdás, bögre tej, toalett, vizit, ebéd, kettőtől négyig csendes pihenő, gyógyszerosztás, hőmérőzés, kisvizit, vacsora, sorakozó injekcióért az orvosi szoba előtt és utána alvás, és még ez is szinte nélkülem, tökéletesen nélkülem, mindennemű álom nélkül.

Harminc éve élek így. Mint az elvermelt krumpli. De hogy éltem azelőtt? És egyáltalán élek-e még? Ez utóbbi kérdés egyre inkább foglalkoztat. Az egyetlen, ami cáfolni látszik: két emlék, két rettenetes erejű, egész lényemre ráfeszülő emlék.

Az első: Épp jövök haza. Tompa és üres vagyok a veszteségtől. Besötétedésig bolyongtam az erdőben, hogy időt adjak neki a szóváltás nélküli távozásra a kettőnk számára bérelt villából. Holnap én is elutazom, bezárom a házat, leadom a kulcsokat, és vonatra szállok. Erőtlen, mondhatnám kivérzett kézzel nyomom le a félig-meddig idegen, sokáig belakott, de mostanra annál inkább elidegenedett villa ajtaját. A sötét hallban meglepetten látom a keskeny fénycsíkot szobájának ajtaja alatt. Izzó fémszál a küszöbön… Valósággal megvakít. Fáj. Égve hagyta volna a villanyt, miután eltávozott?

Benyitok. A szoba közepén áll és csomagol. Tesz-vesz, mintha nem is léteznék. Túl vagyunk, messze túl vagyunk minden lehetséges szóváltáson. Úgy látszik, már csak jelen lenni tudok, hiszen itt állok a közelében, kalapban, télikabátban, mozdulatlanul. Válaszul erre: abbahagyja a csomagolást, és megvetően leengedi magáról zizegő hálóköpenyét. Tökéletesen idegen nő, minden közönynél idegenebb, csak a fájdalom taposása ismerős a mellemben. Képtelenség! A nő merő anyag. Vörös viaszból van egész teste, és két duzzadó melléből émelyítő fogkrém csusszan alá, két lassú, fehér csík. Érzem, amint zsugorodok, és a szoba kőkemény sarkába csapódom, és ordítok: „Mondd legalább azt, hogy vége van!” Miközben ravaszul arra gondolok, hogy reggel én is vonatra szállok, s miután nagy nehezen sikerül föltornásznom bőröndömet, hanyatt dőlök a puha, meleg kanapén, s megkönnyebbülök a végső késszúrás előtt, ami után…

A másik emlék, hogy bőrönd nélkül kilépek a villából, s valaki leüti a kalapomat. Nem tudom, hányan lehetnek, sötét van, s annyi a bokor, lehet, hogy csak egyvalaki üt-ver, döfköd, tépdes, mintha egy egész tömeg lincselne.

Ma december harmadika van. Pontosan harminc esztendeje, hogy itt lakom. Ez az egyetlen biztos pontom az időben. Hatkor ébresztő. Elsőnek megyek ki a toalettre, és épp lehajtom a régimódi faülőkét: „G. R.-t 20 évi kényszermunkára, D. L.-t viszont kötél általi halálra ítélték”. Ők volnának, akik harminc évvel ezelőtt brutális módon megöltek? Tehát mégse élnék? Izgatottan, szinte szünet nélkül motyogom magam elé a mondatot, nehogy bárki meghallgassa és megakadályozhasson.

Harminc éve először vagyok nyugodt. De este az injekció után továbbra is ébren tart heves szívverésem és pattanásig feszült elhatározásom. Meg kell tudnom, meg kell tudnom, hogy élek-e, vagy harminc évvel ezelőtt megöltek, pontosan ezen a napon! Az alvó hálóteremből végigosonok a kék fényű folyosón, be az orvosi szobába. Kalap, köpeny a fogason, mintha egyenesen nekem készítették volna oda. Cipő nem kell. Ugyan, ki figyeli az ember lábát ilyen rendkívüli esetben?

Süppedő hó az udvaron, a kórházi portás szuszogva alszik a fülkéjében.

A városka telve parkokkal és terekkel. Nyakig begombolt házak és kőfalak. Csupa kő és hó a sötétben.

– Bocsánat, merre találom a városi könyvtárat?

A fejkendős asszony leteszi kosarát, úgy mutatja kesztyűs kezével, merre menjek.

Hatalmas park, csodálatos kastély. Puha és meleg ablaksarok.

– Kérem, a harminc évvel ezelőtt archivált újságok érdekelnének…

A fiúnak halszeme van:

– Tessék fölmenni a második emeletre. Balra az első ajtó.

Fölmegyek a piros szőnyegen, és benyitok a rézkilincses szárnyas ajtón. A mennyezeten freskók és cirádák; a falak mentén emeletes könyvespolcok. A süppedő szőnyegen elbűvölten állok a selyemernyős lámpák fényében meggörnyedve ülő tudós kutatók háta mögött. Árnyszerű, előkelő inasok zajtalanul kávét és italokat szolgálnak ki a könyvek és újságok mellé. Egy hamutál szélén cigaretta füstöl. Az egyik őszülő inas észrevétlenül mellém lép.

– Szeretném az 1949. december 3-i újságokat látni. Ha lehet, az esti különkiadást – és találomra megindulok az asztalok között. Egy üvegezett kiugróban virágmintás fotel.

– Parancsol fogyasztani valamit?

– …egy pohár vörösbort, talán…

Nem szabad leülnöm a fotelbe, de máris ellenállhatatlanul beleroskadok. Mi az, ami a bűnben oly pihentető? Az előbb még este volt a parkban, most meg leonardói alkonyat, barna faágak ékírása mögött mennyei hegek és vérfoltok.

– Talán rosszul van? – Az őszes inas kérdez. Csésze kávé és egy elsárgult újság a guruló asztalkán. A kezemre nézek. Csupa alvadt sötétség. Nem merek semmihez se hozzáérni, de végre kipihenhetem magamat, és egyelőre ez is több, mint elég.

Az inas az ablakhoz megy és kinyitja, hogy levegőt kapjak. A kert most már lángol. Nem a park, egy régi kert. Az a kert. Piros-fekete foszlányokra gyűröm, tépem, maszatolom az újságot és az ablakpárkányba kapaszkodom. Harminc év óta először sírok:

– Inge! Semmit se értek, semmit se tudok. Inge… drágám, mindent értek és mindent tudok már.

A kert kialszik, és vele a park is. A teremben mindenki engem néz. Mezítláb állok a szőnyegen. Tekintetem az olvasók, a kopasz fejek és piszkos nagyujjam közt repked, míg végre minden megáll, akár egy fényképen. Ezt az eleven hús-vér fényképet veszi kezébe az ősz inas, aki az előbb kiszolgált, és ezzel a fényképpel a kezében a könyvtár egyik sarkában égő gyertyához megy, és a fénykép sarkát meggyújtja. A fénykép életnagyságban lángba borul és elég.

Mintegy 10-20 Hitler-fényképet láthatunk. A fényképek némán állnak, de kísérőként környezeti hangokat, zajokat hallunk. A képek diakattanással egymás után következnek, de az idő visszafelé menő sorrendjében. Az első fotó: egyike a Hitlerről készült utolsó felvételeknek. Míg a két utoljára vetített: kamaszként, majd anyja karján mutatja.

Ezt a sorozatot 15-20 auschwitzi fénykép követi. A legtöbb álló, de némelyik meg is mozdul. Ez a vetítés hangtalan. Kopaszra nyírt női és férfifejek szemből és profilból. Fölszabadult, apatikus foglyok a hóban, rabruhában, némelyek takaróban. Mint hamu a szélben, időnként meg-meglebbennek és súlytalanul visszahullnak. Az utolsó kép: Görnyedt öregasszony, három kisfiúval. A harmadik kisfiú némileg leszakadva, zsebre dugott kézzel megy. Hatéves lehet. Koravén fejét mindentől és mindenkitől elszigetelten lehajtja. Egy kalapácsos kéz hatalmas szegeket kalapál a fénykép négy sarkába és magába a fényképbe. Csend. Fölzeng Bach h-moll miséjének Sanctusa. Aztán a kép fokozatosan elsötétül, és Bach is elhallgat.

A sötétben fölsír egy újszülött.

 

 

Jegyzet

Első megjelenés: Élet és Irodalom, 1980. május 31., június 7. – A jelenlegi szövegközlés ezen alapul.

 

A hagyatékban 23 kitépett kockás füzetlapon maradt fenn a „novella” kéziratvariánsa, jelzetszáma Ms 5935/16. A három etűdöt itt még cím helyett sorszám jelöli.

 

A második, Ítélet című résznek egy korábbi, valószínűleg 1979 tavaszán született töredéke – N. N. címmel – az Ms 5938/11. jelzetszámú füzet 13–17. lapjain olvasható:

 

 

N. N.

Amit írok, régóta meg szerettem volna írni, de nem ment. Most meg ellenállás nélkül haladok előre, akár egy tollpihét, nem akadályoz többé semmi sem e futásban.

Létezik havas Húsvét? Ahogy ott ültünk a tágas falusi ivóban, Húsvét másnapja volt, este tíz óra, s odakint derékig ért a hó. A többi asztal lármás volt, de a miénk mélységesen szótalan. Vagy húszan ültünk együtt, mindenki gyászban, de senki se ismerte egymást, kivéve talán a közvetlen szomszédját. És amikor az egyik zajos asztaltól fölugorva, jó messziről egy fiatal katona kancsó borral arcul csapta a velem szemközt ülő öregasszonyt, a mi asztalunk továbbra is néma maradt és mozdulatlan, csupán az öregasszony fejkendője vált le homlokáról és fedte be ólmos borogatás az arcát.

Egy kortalan házaspár mégis megsértődhetett ezen, és hosszasan gombolkozva fölállt az asztal mellől. Én és kilencvenéves nagynéném azonban csak nagysokára és minden sértettség nélkül hagytuk el a kocsmát.

 

A villa előcsarnokában vaktában leporoltuk magunkról a havat. Azt hittem, közben elment már, az első emeleten, szobájának ajtaja alatt a fénysáv azonban azt mondta, itt vagyok, még itt, miközben a borotvaéles fénycsíkot, egy fehéren izzó fémszál képzete helyettesítette.

Hát itt vagy még? – nyitottam be a szobába, ahol Ulrike még mindig javában csomagolt, megizzadva és meggörnyedve egy emeletes bőrönd tetején. Amikor észrevett, fölállt és kiegyenesedett.

Sok idő telt el azóta, és én gyalázatosan megöregedtem. Az egyiket tizenötévi fegyházra, a másikat kötél általi halálra ítélték – motyogom magam elé, valamint azt is sikerült kikövetkeztetnem, hogy amennyiben megöltek és ők öltek meg, a korabeli újságokból pontosan megtudhatom.

Ezért olyan nagy nap a mai nap. Végre sikerült elhatároznom, hogy fölkeresem a városi könyvtárat és kikérem a húsz-harminc évvel ezelőtti újságokat. Én az ujjammal megkóstoltam egy bútort, még annak is púder íze volt. Ulrike elnehezült és kiegyenesedett, de én még mindig nem értettem meg, mit akar. Akkor levetkezett előttem és hatalmas műmárvány melleiből pépes tej buggyant elő, hosszú csíkban, mint a fogpaszta.

R. M.

Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONY

Én Prágából.

KISFIÚ

Én nem tudom, honnan.

ÖREGASSZONY

Fejét fölütve. Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.

Mintha szegeket ráztam volna.

KISFIÚ

Kis szünet után, egyszerű kijelentő módban:

Ezentúl ne szóljatok hozzám.

R. M.

Mint egy másik történetben, fokozott egyszerűséggel.

Hol volt, hol nem volt,

élt egyszer egy magányos farkas.

Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,

és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

 

Már a falát is megszerette,

a kőművesek simogatását,

de az ablak megállította.

 

A szobában emberek ültek.

Istenen kívül soha senki

ilyen szépnek nem látta őket,

mint ez a tisztaszívű állat.

 

Éjszaka aztán be is ment a házba,

megállt a szoba közepén,

s nem mozdult onnan soha többé.

 

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,

s reggel is, mikor agyonverték.

KISFIÚ

Ugye? –, mi halottak vagyunk.

R. M.

Révetegen, de azonnal indít, mintegy az előző mondat talpa alól:

Azt álmodom, fölébredek.

ÖREGASSZONY

Próbáld meg, drágám, mit veszíthetsz? Hátha!

A most folyó párbeszéd fogaskerekei – akár egy valóságos, közvetlen drámai párbeszéd szavai – most mintha teljesen egymásba vágnának. Hogy mégse – ez menti meg a montázs-dráma egységét. Ezért nem kérdezhetjük itt se: ki beszél? Kiről? Kinek? – Ha ez teljesen világos lenne, akkor egy direkt szituáció keletkezne, a személyek közt kibomló konkrét dráma, ami idegen anyagként ékelődne az egészbe, s megállítaná a sajátos montázs-menetet.

R. M.

A cérna-motívum legvéglegesebb, legtényszerűbb változata.

Végkép magam.

ÖREGASSZONY

Drágáim, ne ítéljetek!

Így éltünk itten, mint a barmok.

Akár a disznók, térdeltünk a porban,

mégis mire nyelvünkre ért az étel,

szelíd volt az, akár az Isten teste.

KISFIÚ

A hatodik kockában csend van.

KISFIÚ

A néhány zenei taktus után beálló csendben:

Én nem tudom, honnan.

 

 

Jegyzet

Első megjelenés: Pannonhalmi Szemle, 1996/1. 87–99.

 

Az oratórium hangjátékváltozata – cím és műfaji megjelölés nélkül – egy keltezetlen gépirat másod- vagy harmadpéldányaként maradt fenn a hagyatékban, jelzetszáma: Ms 5939/39. (A tizenöt oldalt Pilinszky utólag a lap alján beszámozta, és egy helyen javított a legépelt szövegen, ám a javított részt nem húzta ki: Kisfiú: Ugye? Mi halottak vagyunk?> Ugye? –, mi halottak vagyunk. – A jelen kiadásban a mondat későbbi változata olvasható.)

Töredékes kéziratvariánsa az Ms 5934/41. jelzetszám alatt található; a kórus mondatait később iktatta a szövegbe Pilinszky – ezek már az Ms 5937/6. jelzetszámú füzet 23–24. lapjain olvashatók.

 

*

 

Az oratórium eredeti változata Sötét mennyország címmel az Új Írás 1962. decemberi számában jelent meg. A darab megírását – több hónapos munka után – 1962. szeptember végén fejezte be Pilinszky. (Lásd még P. J. összegyűjtött levelei. Osiris, Bp. 1997., 132 és 133. sz. levél.) Az oratórium itt közölt szövegváltozatának keletkezéstörténetéről nincsenek konkrét adataink, de valószínűleg Szervánszky Endre zeneszerző felkérésére, talán nem sokkal a folyóiratbeli publikálás után született. A zenei változatot 1964. március 4-én mutatta be a Magyar Rádió. (Lásd még Pilinszky János összegyűjtött levelei. Osiris, Bp. 1997., 185. sz. levél és annak jegyzete.)

 

 

Jegyzet

Első megjelenés: Filmvilág, 1985. december 23–29.

Jelenits István az alábbi kommentárral adta közre a hagyatékból előkerült szöveget:

„Ez a »forgatókönyv-vázlat« Pilinszky János kézirathagyatékában található, nyomdakészen legépelve. A példány, amelyet a költő magánál tartott, nyilvánvalóan másodpéldány: egy-egy túlságosan hosszúra sikerült sor utolsó betűi lemaradtak róla. Szerző, cím külön lapon, ezen a költő lakcíme is: Budapest V., Izabella u. 52. Nyilvánvalóan azért, hogy a kiadó, ahová az első példány került, válaszolni tudjon. A gépiratot a költő több helyütt töltőtollal gondosan kiigazgatta. Az igazítások kisebb-nagyobb szövegmódosítást jelentenek. A géphibák javítatlanok, ezeket helyesbítettem újragépeléskor, változatlanul hagytam azonban az interpunkció szabálytalanságait.

Az eredeti gépiratban a bevezető bekezdései után új lapon kezdődik a tulajdonképpeni szöveg. Magát a szöveget szakaszokra (jelenetekre) bontotta a költő.

Évszám, dátum nincs a címlapon. Az Izabella utcában 1962-től 1969-ig lakott Pilinszky, ez a lakcím tehát kronológiai támpontot jelent. Magában a szövegben fontos hivatkozás történik a Tavaly Marienbadban című filmre. Erről a Jelenkor 1963 júliusában közölt hosszú elemző tanulmányt Pilinszky Jánostól (lásd: A mélypont ünnepélye I. 99–205). Kevéssel ez után születhetett ez a vázlat is.

Figyelmes olvasó észreveszi majd, hogy az írás több helyütt »rárímel« a KZ-oratóriumra. A pléhtányér, pléhedény, amely újra meg újra előkerül benne, A szerelem sivatagának zárószavát és zárórímét idézi. Az ismételten feltűnő üres, kivilágított lift már a Szálkák kötet Örökmozgóját elővételezi.

Maga a mű félig készen is hiteles Pilinszky-írás. Odakívánkozik azoknak a műveknek a sorába, amelyek sokszínű változatosságukban együtt dokumentálják Pilinszky János életművének és a filmművészetnek szoros kapcsolatát.”

 

A gépiratpéldány 23 lapos, jelzetszáma: Ms 5940/24. Ezenkívül egy jelenleg 39 lapos spirálfüzetben fennmaradt a Múzeum kézirat-fogalmazványa is, jelzetszáma: Ms 5934/158. A két szöveg között apró eltérések találhatók.

 

A jelen közlés a gépiratos változaton alapul, ám ahol a szövegtagolás nem volt egyértelműen eldönthető, ott a kéziratváltozatét vettem figyelembe.

 

 

Jegyzet

Első megjelenés: Csupa mese (Ötvenegy új magyar mese). Válogatta és szerkesztette Hárs László. Móra, Bp. 1974.

Külön kötetben: Móra, Bp. 1988. (Irsa Katalin illusztrációival.)

 

A mese kéz-, illetve gépirata nem található a hagyatékban. Az eredetileg verses változatban megírt mesét valószínűleg szerkesztői felkérésre, a készülő antológia számára dolgozta át Pilinszky.