Tragikum és derű*

(V. Bálint Éva)

„A kortárs magyar költészet gazdag rendszerében Pilinszky János életműve kiemelkedő helyet foglal el. Rangja és jelentősége nyilvánvaló, kétségbevonására hosszú ideje kísérlet sem volt irodalomkritikánkban. Méltatói és elemzői, akik az utolsó másfél évtizedben szóltak lírájáról, legújabb költészetünk legnagyobbjai között látják még akkor is, ha világnézeti tartalommal vagy annak valamelyik komponensével vitájuk van” – írja monográfiájában Fülöp László.* Évekkel korábban Németh László így vélekedett: „Nem volt még magyar költő, aki ilyen kisszámú verssel így beírta volna magát igényes líránk legjobbjai közé.”*

 

Nálunk az irodalomban hat egy stigmatizáló szemlélet. A költőt pontosan meg kell határozni, cédulázni, kartotékolni. Pilinszky leggyakoribb jelzője, a kartoték fejléce: katolikus költő. Mi igaz ebből és hogyan? – kérdezzük most már őt, egy aprócska szobában, Velemben.

– Pontosítsunk. Költő vagyok, és katolikus. Véleményem szerint a katolicizmus tulajdonképpen nem más, mint elfogadása annak, hogy az ember menthetetlenül térben és időben él. Azt, hogy „katolikus költő” vagyok, nem hiszem. Úgy gondolom, Assisi Szent Ferenc az utolsó katolikus költő. Mert a költészet sokkal inkább gyónás, mint prédikáció… De szeretnék katolikus költő lenni – a szónak abban az értelmében, hogy katolikus annyit tesz, mint egyetemes. Sokat gondolok Jézusra, bár mint minden igaz hívő, eretnek is vagyok. Mert aki nem hisz, csak az nem eretnek. Úgy vagyok Jézussal, hogy öt-hat tanába belekapaszkodom. A többi homályban marad. Különben a mai bibliakutatások pontosan látják, hogy a propagandisták hol, mit írtak bele, mi az, amit Jézus nem mondhatott, mert arámi nyelven nem lehetett kifejezni.

– A költőnek – a kötetek tanúsága szerint – döntő inspirációt a háború kataklizmája adott. Azóta mintha megállt volna számára a történelem. Nem védekezés ez? Felvállalni Auschwitzot, hogy utána ne kelljen tudomásul venni Vietnamot vagy a később történteket?

– Igen fontos kérdés. De mondanék egy analógiát. A keresztrefeszítéssel a kereszténység története nem zárult le, hanem megkezdődött. A görög tragédiák megszületésével a görög kultúra nem ért véget, hanem megújhodott. Auschwitz után igenis lehet verset írni, és kell is. Auschwitz példája fekete Napként maga köré vonja, megvilágítja, elrendezi a történteket. Iszonyú tapasztalatainak hátat fordítani nem szabad.

– Tapasztalatai?

– Nemcsak fajüldözésről van szó. Többről. Arról, hogy ember emberrel mit tehet, és hogy a világ Auschwitz óta ki van téve egy koncentrációs univerzumnak. Tapasztalatok. Döbbenetes dolog volt – talán frivol a kifejezés – a rendezés is. Volt egy hosszú folyosó. Két oldalán csupa igazolványkép nagyságú felvétel a láger lakóiról. Lekopaszítva szemből és profilból. A folyosó szemközti oldalán egy fiatal, sugárzó, mondhatni angyalarcú SS-tiszt hatalmasra kinagyított képe. A kopaszra borotvált lágerlakók pedig, mint a bűnözők. Látszat és valóság fantasztikus alapképletét adta számomra.* A háború nekem hallatlan önismereti lehetőséget adott. Verseimben – mostanában úgy tűnik – mintha távolodnék ettől a tematikától, igazában egyre mélyebben él bennem. A művészet nem egyéb, mint tanúságtétel amellett, hogy a kiindulópont helyes. A nagy gondolat akkor életképes, ha művészetképes, s ha egyben a közérzet maximális kifejezése is.

– Azt írja egy helyütt, hogy rövidesen a szeretet lesz a művészet és az irodalom legfőbb tárgya és problematikája. Vitatnám. Sőt mintha inkább a tudomány tenne kísérletet arra, sajátos eszközeivel, hogy az emberekben levő szeretetkészséget kamatoztassa a mindennapi gyakorlatban. Persze az a kérdés, mit ért szereteten.

– Kicsit félek a szótól. A szentimentalista értelmezéstől. A szeretet nevében eddig már több millió embert pusztítottak el, míg a gonosz nevében csak néhány tízezret. Őszintén megmondom: boldogan lennék humanista, csakhogy a humanizmus nem elég. Kosztolányinak igaza van: a humanizmus olyan, mintha földrengéssel szemben egy memorandumot olvasnának fel. Én a szeretetnek pedagógiai változatában nem hiszek. A hazaszeretetről mondja Simone Weil valahol: „A hazát úgy kell szeretni, ahogy Homérosz az Iliászban, Jób az Ótestamentumban…”, azaz részvéttel kell szeretni.* A szeretet több mint vérségi kötelék (Krisztus nem véletlenül robbantja fel a családot). A szeretet a másik gyengeségeinek felismerése. Amiért a magam energiáit mozgósítani tudom, még akkor is, ha önmagamat sem érzem különösképpen erősnek. A szeretet önmagunk meghaladása a másik ember érdekében. Valóban úgy gondolom, hogy a művészet képes ezt a fajta szeretetet a saját eszközeivel megjeleníteni. És nem a tudomány. Vegyünk egy példát! A történetírást. Ki volt Tolsztojjal, Dosztojevszkijjel, Szophoklésszel egyenértékű történész? Aki olyan világos képet adott volna a korabeli emberről? A művészet szerintem történetírás is. Ki alkotott hitelesebb képet: József Attila vagy Hóman Bálint?

– Talán nem összemérhetőek.

– Nem összemérhetőek. De ebben a kérdésben egy kicsit makacs vagyok. Ne misztifikáljuk a művészetet, de a demisztifikáció is képtelenség. Közhely, hogy egy regény nagyon jó, amíg Tolsztoj írja, de amikor a regény kezdi önmagát írni, sokkal jobb. A művészetben van ilyen önmagát meghaladó lehetőség. Miként a szeretetben is. S a kettő talán így is kapcsolható. Művészet… szeretet… részvét… haza. Hadd beszéljek életemnek arról a korszakáról, ami ebből a szempontból ugyancsak meghatározó. Nagynéném apácafőnöknő volt, mi több, ő alapította a szervita rendet.* Köréje gyűlt nyolc-tíz apáca, úgy 1926–27 táján, amikor is kaptak az államtól egy házat Rákospalotán. Voltaképpen leányjavító intézet volt ez. Én akkor hatéves lehettem. Kastély, liget, halastó, primitív, írástudatlan apácák és fiatal prostituáltak. A lányok időnként lázongtak, de végül az egész egység lett. Ha kikerültek onnét, nyilván a mesterségüket folytatták, de vasárnaponta eljöttek, érkezésüket az egész zárda várta, meséltek a filmekről, a ruhákról, mindarról, ami a városban, az életben kívül történt. Olyan légkör volt ez, amely egy életre kihatott. Különös Magyarország volt ez a haza, extremitásában is mélyen kötő, behálózó. Olykor szememre vetik, hogy pesszimista költő vagyok. Nem hiszem, hogy pesszimista vagy optimista lennék. A tragikus derű vonz, a görögöké, ahová eljutni szeretnék.

– Tragikum és derű egybeolvad?

– Jártam egyszer az etruszkok városában,* ahol tudvalevő, nagy volt a halottkultusz. Két domb állt egymással szemben, az egyiken a holtak, a másikon az élők városa. Minél inkább hagyjuk a két dolgot – az életet és a halált – egybefolyni, annál közelebb jutunk ahhoz, amit tragikus derűnek nevezünk. Az ember nemcsak él, hanem létezik is, s ha életünk a létezés egészébe van beépítve, tragikusnak tűnhet, de legvégül… Minden jó, mert van…

 

(Magyar Hírlap, 1980. március 14.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]