Látogatóban^*

– Egy helyütt azt írja: „… a líra minél inkább líra kíván lenni, annál kevésbé tűri meg az alapok bonyolultságát”.^* Ezért van-e, hogy életműve – hangjában, tárgyában – egyetlen szigorúan, mondhatnánk, makacsul meghatározott úton jár? Nem tart-e attól, hogy ez az út összeszűkülhet, lezárulhat?

– Ez a széles út – keskeny út problémája. Tudjuk, széles út vezet a kárhozatra és keskeny az üdvösségre. A jó művész kötéltáncos. Egyedül a szűk út kényszeríti mindig előre a széles ismeretlenbe.

– Költészetének jellemzőit – hangsúlyozott dísztelenségét, szűkszavúságát – alkatinak tartja-e? Versei, nyelvi formájukat tekintve is, az eszköztelenségig egyszerűek. Hogyan, milyen háttérből alakul ki költői nyelve?

– Ha megkérdeznék, mi is az én költői nyelvem, igazság szerint azt kellene válaszolnom: valamiféle nyelvnélküliség, valamiféle nyelvi szegénység. Az anyanyelvet édesanyám szerencsétlenül járt beteg nővérétől tanultam, aki alig jutott túl a gyermeki dadogáson. Ez nem sok. Persze a világ ehhez hozzátett ezt-azt, teljesen találomra, véletlenül, nagyon különböző műhelyekből. Ezt kaptam. S mivel az anyanyelvben épp az a szép, hogy kapjuk, nem is akarunk hozzátenni semmit. Ezt sérelmesnek éreznénk. Olyan lenne, mint szépíteni származásunkat. Viszont a művészetben az ilyen szegény nyelv is – ezt a szegények büszkeségével kell hogy mondjam – megváltódhat. A művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden fogyatékosság teremtő és magasrendű erővé válhat.

– A Trapéz és korlát megjelenésének éve, úgy vélem, elkerülhetetlenül meghatározta a verseket kialakító élményanyagot. Alaptényezője volt ennek a háborúval s annak „békés”, front mögötti arcával, a náci koncentrációs táborokkal való találkozása. A téma húsz év után újra felmerül a Rekviemben és a Sötét mennyországban. Hogyan került személyes élményei közé a koncentrációs tábor; mi az egyetemes üzenet a nyers répáért meghaló francia fogoly látványában?

– A háború számomra valóban meghatározó élmény volt. Túl a tragikumán, megvolt a maga kegyelmi gesztusa is. Azt a didergő molekulát, aki voltam, belekényszerítette a nagy, rettenetes és testvéri masszába. Első, individuálisnak nevezhető korszakom mezítelensége tulajdonképpen csak előkészítette ennek a beöltözésnek tragikomikumában is megváltó pillanatát. Ugyanekkor súlyos igazságra ébresztett rá. Arra, hogy a művészet legfőbb tárgya a tragikum, a jóvátehetetlen. A múlt, a lezártság végleges közegében kell megtennie a művésznek az „első valódi, reménykeltő lépést”. Túl a humánumon s a legnemesebb szándékú pedagógián, ebben vélem fölfedezni a művészet eleve transzcendentális jellegét.

– Hadd vessek itt közbe egy kérdést. A dolog életrajzi vonatkozásai valamennyi olvasóját érdeklik. Hogyan került – fizikailag – az élmény közelébe?

– Mint katona kerültem ki negyvennégy őszén Németországba. Itt egyrészt olyan méretű esszenciális ürességet és hazátlanságot kellett tapasztalnom, mintha József Attila skizofrén világhiánya objektiválódott volna egyetemes fokon. Másrészt az emberi közösségnek és összetartozásnak eddig nem is gyanított élménye várt rám. Földnek, világnak, embernek olyan gyengesége, ami utoljára talán csak a „nagy” irodalmakban, az őseposzok vagy a görög sorstragédiák idején volt birtokunkban, s amit az újkori irodalmakban elfelejtettünk. Ismét megtanultuk, mit jelent éhezni és enni adni; mi a szomjúság és mi a mezítelenség. A könyörület. A hazátlanság és a megérkezés. Nem tudom, kellően tudtuk-e kamatoztatni vagy sietve hagytuk feledésbe merülni a „nagy irodalmaknak” ezt a ritka újrakezdési lehetőségét, amit az ember soha önként nem választ, de ha egyszer „megkapja”, legalább olyan ereje van, mint a mindennapos szegénységnek, amiből a népköltészet született.

– Mely gondolati, filozófiai hatások alakították ki szellemi arculatát? Melyek voltak legdöntőbb olvasmányai?

– Ha a legfontosabbakra gondolok, nem föltétlenül azokat említem, akik talán leginkább hatottak rám, hanem azokat, akikre mint elérhetetlen eszményképekre fölnézek. Így mondom az Evangéliumokat, Pascal, Kierkegaard, Platón s az újabb korból, kiemelt helyen, Simone Weil nevét. Weil műveit, alakját nálunk alig ismerik. Fiatalon, 1943-ban halt meg Londonban, alultápláltság következtében, mint a paroxizmális részvét áldozata. Kristálytiszta műveiből paradox módon szinte semmit se jelentetett meg, szemben a kor számtalan, a nyelvi kommunikáció minden lehetőségét tagadó publikációjával.

– Milyen kapcsolatban áll életében vallásosság és költészet, költészet és magatartás? Katolikus költőnek nevezné-e magát?

– Nem. Legfeljebb szeretnék az lenni. De ki igazán katolikus költő? Utoljára Assisi Szent Ferenc volt talán. A költő ugyanis nem azt mondja, ami lenni szeretne, hanem ami. Ezért: katolikusnak vallom magamat, és költőnek.

– Milyen elődökkel és milyen kortársakkal érez rokonságot?

– Sokkal érzek rokonságot, és senkivel. Persze nem tudom, hogy akikkel rokonságot érzek, elfogadnának-e rokonuknak. Régiekre gondolok, és élőkre, hazai és külföldi szerzőkre s nem is föltétlenül írókra és költőkre. „Halottaim” közül találomra Dosztojevszkij és József Attila nevét említeném először. Kortársaim sorából Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Toldalagi Pál, Juhász Ferenc és Tandori Dezső költészetét, Németh László, Ottlik Géza és Rubin Szilárd prózáját. Ami viszont „különállásomat” illeti, ez semmi egyéb, mint a minden emberben ott levő „egyszeriség kínja” és drámai rejtvénye.

– Milyen költészetet tart modernnek? Századunk sajátja-e ez a modernség?

– Erre a kérdésre épp ma rendkívül nehéz válaszolni. A modern francia líra például egyre inkább könyvlíra, intellektuelek belügye, míg az amerikai költészet – név szerint Robert Creeleyre gondolok, akivel nemrég együtt olvastam fel Londonban – ismét kitört a könyvbeliség szűkösségéből. Annyira mai, hogy nem is jut eszembe, hogy modern. Lenyűgöz. Autentikus. Ennek a költészetnek elemi fölénye mellett a kontinentális avantgárd többségében provinciálisnak tűnik, szinte nincs is. És itt utalnom kell arra, hogy egyfajta spekulatív líra, bizonyosságra való törekvésében, megfosztotta magát még az elnémulás értelmétől is. Holott néha az az érzésem, krízisének jelen pontján, ahogy régen a nagy elődök s talán a legnagyobbak (Rimbaud, Valéry, Mallarmé) individuálisan elhallgattak, ma a művészetnek magának kellene elnémulnia, s talán nem is csak egy időre. Valahogy úgy, mintha az egyházban hirtelen a karthauziak életvitele válna egyetemes gyakorlattá. „Az embernek a meleg csend kell, és jeges tumultust adnak neki” – írta huszonhat évvel ezelőtt Simone Weil utolsó és legszebb tanulmányában. ^*

– Melyik művét szereti a legjobban ma? Melyiket szerette a Rekviem, a Harmadnapon, illetve a Trapéz és korlát lezárása után?

– Mielőtt válaszolnék, közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy nagyon rosszkor érnek ezek a kérdések. Egyrészt: válságban vagyok. Másrészt: riportkérdésekre spontánul illik felelni. De a spontán válasz nem feltétlenül hiteles, ha mégoly árulkodó is. Tehát: nem tudom megmondani, melyik művemet szeretem a legjobban. Igazság szerint kétségbeejtően „könnyűnek találom” azt, amit idáig írtam. Ha viszont tehetségemet tekintem, valóságos csoda, hogy ennyire is futotta.

– Teljes eddigi életműve nem tenne ki többet egy átlagos vastagságú kötetnél. Láthatóan nem a verspublikációkból él. Elősegíti vagy hátráltatja a költő függetlenségét, ha a versírást egyben kenyérkeresetnek is tekinti?

– Ez a kérdés, azt hiszem, nem elvi kérdés. Költészetből az egész világon lehetetlen vagy nagyon nehéz megélni. Magam részéről jónak tartom ezt, és a költészet külön dicsőségének, hogy az egyetlen művészet, amiből nem lehet se meggazdagodni, se megélni. A mellékfoglalkozás a költő elengedhetetlen kenyere.

– Egy régebbi írásában a filmnek mint a kor nagy játékának kísértéséről beszél, amely elől nem lehet kitérni. Ennek a kísértésnek köszönhető-e, hogy egyáltalán „filmvázlatot” írt, ahogy a Rekviemet nevezi?

– A film bizonyos értelemben „területen kívüli” művészet. Korrupt és még érintetlen egyszerre, barbár jövevény, akinek játékát igazában még nem tudták elrontani a „felnőttek” legkülönbözőbb skizmái. Akármilyen szinten is, de egy-egy forgatáshoz fölvonuló „stáb”, munkájának számtalan névtelenjével, valamiképpen a régi dómépítők mai rokona. Centrumában egy találmány áll. A technika szülte, vagyis az a valami, amire a „modern ember” egyedül képes még gyermekien csodálkozó tekintetet vetni. Maradék ámulatunk s talán utolsó kamaszkori játékaink helye. Innét, hogy még a legfényesebb művész is odafigyel rá, ha nem tartja is még igazában művészetnek. Engem érdekel, mert épp „területenkívüliségben” a legalkalmasabb talán bizonyos újkori bajaink elemi és kikerülhetetlen fölismerésére.

– Egy ízben egyetemi hallgatókkal beszélgetett. Az egyikük megkérdezte: magyar költőnek tekinti-e magát? ^* Válasza a legszélesebb nyilvánosságot is érdekelni fogja.

– Szóltam már költői nyelvemről. Megemlíteném még, hogy gyerekkorom is rendhagyó volt. Életem első szakaszának jó részét, rokoni kapcsolatok révén, apácák között töltöttem, méghozzá olyan apácák között, akik egy javítóintézet felügyeletét látták el.^* Apácák és fiatalkorú prostituáltak voltak hát első életre szóló barátaim és játszótársaim. Minek tagadjam? A rendhagyó kezdet, érzelmi nyitás később sok fejtörést okozott sajátos „problematikám” felismerésében. Sokáig gyanútlanul hittem, hogy mindenki magyar költő, aki magyarul írja versét, autentikusságra törekszik, s többé-kevésbé művészet, amit csinál. Így hittem kezdetben, még naivul, s így hiszem ma újra, érett fővel.

– Tudomásom szerint jelenleg több idegen nyelvű kötete készül egyszerre. Angol fordítását például Ted Hughes vállalta. Milyen érzés a hirtelen – talán váratlan – siker a költőt körülvevő csönd évei után? Csak hasznos-e a siker? Nem érzi-e zavaró hatását?

– Természetesen örülök készülő idegen nyelvű köteteimnek. Közülük a legelőrehaladottabb állapotban az angol nyelvű van, aminek megjelenését 70-re ígéri a Penguin Kiadó.^* A külföldi fordítások azonban, akárcsak a siker, kívül esnek a költő tulajdonképpeni gondjain. S ha lehet, még határozottabban éreztetik vele eredendő kiszolgáltatottságát.

– Hogyan látja a magyar költő helyét s lehetőségeit a világirodalomban?

– Minden valódi irodalom: egyszeri és egyetemes. Nem akar mindenképpen szabadulni adottságaitól, de hűségéből se kovácsol elkülönülést. Ha valódian válaszolunk világunk hívására, akkor is teljesítettük hivatásunkat, ha feleletünk nem jut el a címzetthez. Fő gondunk az lenne, hogy egy szuverén, az emberiség legjobb forrásaiból, egyetemességéből táplálkozó, azokat befogadó, végiggondoló, átélő irodalmunk legyen, tehát elsősorban nekünk melegítsen. És ahogy csak az igazi otthonok és csakis azok: tárva-nyitva álljon a világ felé.

– Min dolgozik?

– Itt egészen rövid lehetek. Új kötetemet készítem elő részben, ez egyúttal gyűjteményes kötetem is lesz.

– Úgy, mint az eddigi Pilinszky-kötetek. Mikor fog megjelenni?

– A megjelenési időt nem tudom, a leadási időm 1970. február vége.^*

– Meggyőződésem, hogy hisz az emberben. Ilyen költészet nem születhetett volna meg e nélkül a hit nélkül. Témái, hangja mégis csaknem kizárólag komorak. A külső – tematikus – sivárság vajon belső kopárságot takar-e? Pesszimistának tartja-e magát?

– Optimisták vagy pesszimisták csak belátható távlatokban lehetünk. Az ember a maga beláthatatlanságával mindkét fogalmat meghaladja. Az a művészet, ami újra és újra kezébe veszi a jóvátehetetlent, mi volna egyéb, mint képtelen remény? Ha ebben a kérdésben valamit is szememre lehet vetni, inkább annak az embernek gyermekien csökönyös bizalma, aki még a kifulladás árán se akar fölébredni.

(Élet és Irodalom, 1969. október 11.)