A személyes és a személytelen^*

– Pilinszky Jánosról mindig mindenütt leírják, hogy az Újhold irodalmi folyóirat köré csoportosult társasághoz tartozik. Azt hiszem azonban, hogy ő maga semmilyen társasághoz nem tartja tartozónak magát, egyszerűen magyar költő, s ez is untig elég elkötelezettség.

– Ebben van valami. Valóban, az ember szeretne mindig valahova tartozni, emberekhez, szellemi csoportokhoz, de úgy érzem, s ez nemcsak rám vonatkozik, hogy azért valahol a feje kinn marad, mint az úszónak a feje a vízből, tehát valami lényeges elem, talán a leglényegesebb, az nem társulóképes.

– Igen, azt hiszem, hogy ez voltaképp kettős dolog, mert egyrészt folyton valamiféle megbélyegzettséget ad a művésznek, ha valahová tartozik, másrészt egyfajta kényszerűség mégis, hogy társak között legyen.

– Katolikus költőnek mondanak, és ha ilyen nagy kategóriákban el kell helyeznem magamat, akkor mindig az a probléma… ennek a megvilágítása. Röviden erre már csak annyit szoktam válaszolni, hogy költő vagyok, és katolikus. És ennek a két elemnek az aránya, vagy ahogy ezek áthatják, értelmezik egymást, ez rendkívül változó egy ember életén belül. Az úgynevezett eszményi katolikus költő Assisi Szent Ferenc volt utoljára. A többieknél legföljebb ennek a fogalomnak a megközelítéséről lehet szó, és itt mindenfajta előrefutás vagy pedagógiai szempontnak az érvényesítése reménytelen. Tudniillik a költészet, úgy érzem, bizonyos értelemben mindig hátrább is meg előbbre is van annál, mint ahová az ember személy szerint a belső életében elérkezett. A költészet tematikája végtelenül kicsiny, végtelenül szűkös, azt lehet mondani, a legegyszerűbb lények tematikájában kimerül (ennyiben hátralévő), ezért van jelen valahol egy költészetben mindig az egész emberi történelem. Azokra a híradásokra viszont, amelyek előbbre mutatók, nehéz kategorizáló címkét adni.

– Azt hiszem, hogy ez elsősorban a kritikusoknak megy könnyebben, a művésznek magának már sokkal kevésbé. Az előbb azt mondta, hogy bármilyen csoporthoz, bármilyen társasághoz vagy irányzathoz tartozik is a költő, valamilyen módon egy kicsit mindig kiemeli a fejét. Tehát arról van szó, hogy mennyire önálló egyéniség a költő, mennyire tud önálló stílust teremteni, gondolatai mennyire válnak el minden más költőétől, aki körülötte él?

– Igen, egyrészt kétségtelenül, bár talán ez is egy kis kiegészítésre szorulna, de az az érzésem, hogy még inkább a sorsán keresztül. Eliot mondta, hogy a költő nem nagy egyéniség, hanem nagy közvetítő, nagy médium. Tulajdonképpen személyes annyiban, hogy a személyiségét feláldozza, hogy egyre áttetszőbb közeg legyen személytelen értékek, a világ személytelen erőinek a közvetítéséhez. Ellenben rendkívül személyes erőfeszítésre van ehhez szüksége. Minden költő egy-egy sajátos vállalkozás, egy-egy sajátos sakkjátszma, ebbe nagyon nehéz beleszólni, szüksége van a saját atmoszférájának, a saját sorsának a szép, nyugodt megteremtéséhez. Ha ebben megzavarjuk, vagy önmaga követ el önmaga ellen valami súlyos vétket, vagy külső dolgok okoznak traumát, akkor ez – a közvetítő sorsa, amiben egyedül tud megszólalni, egyedül tudja kifejteni a költészetét – oly súlyos zavart szenvedhet, hogy írhat már verseket, de képtelen a számára egyedül lehetséges információk megragadására. Erre a költői sorsra, amit a szépséggel és a szépségért személyesen vív egy fölötte álló, nálánál föltétlen nagyobb lehetőség megragadásáért, ami hozzá viszonyítva már személytelen érték, egy gyönyörű hasonlatot mond Simone Weil. Azt mondja, a szépség egy labirintus. Sokan elindulnak benne. A legtöbben menet közben elfáradnak, de akinek ereje van, az eljut a labirintus közepébe. Ott Isten várja őt, elemészti és kiokádja. Akkor kijön a labirintusból, megáll a labirintus bejáratában, és az arra menőket szelíden befelé tessékeli.^*

– Ez voltaképpen Babits Jónás-gondolatával azonos.

– Igen, igen, tényleg… Ebben nagyon sok… ebben a kis parabolában rengeteg minden van összesűrítve. Gyönyörűnek tartom, én ehhez hasonló összegzését a művészi feladatnak, sorsnak nem ismerem.

– Már amikor első verseivel megszólalt, mindenki leírta, hogy egyéni költő, senkihez sem hasonlítható. Mindjárt meglepően érett hangon szólalt meg. Ahogy végignéztem, szinte első verseitől mostanáig, hogy is mondjam, irányzatokban megfogalmazható változás valóban nem is történt.

– Valahogy így van, itt sok minden találkozott, én egyszerre voltam nagyon bátortalan és mondjuk nagyon bátor. Úgy éreztem, hogy azon költők közé tartozom, akik rendkívül szegényes eszközökkel születtek, rendkívül szegényes eszközökkel rendelkeznek, de égető szükségük van a saját eszközeikre. Egy példát mondanék. Minden költő lényegében az anyanyelvből él. Ha megkérdeznék, mi az én anyanyelvem, akkor azt mondanám, hogy valami rendkívül szegény nyelv, valami nyelvnélküliség. Én az anyanyelvet édesanyám szegény, beteg nővérétől kaptam, aki alig jutott túl a gyermeki dadogáson.^* Ez nem sok. Ehhez aztán különböző, jobb-rosszabb műhelyekből került valami. De az anyanyelvet egy költőnek, akármilyen szegényes is, nem lehet megtagadnia, nem lehet szépítenie. Ha szépíti, olyan, mintha a származását szégyellené. Ami marad számára, az a vak remény, hogy a művészet épp az a hely, ahol a vakok látnak, a bénák járnak, a némák megszólalnak; esetleg még az is lehetséges, hogy szinte hiányosságuknak megfelelő mértékben. Még akkor is – s ezt már a minden anyanyelvnek kijáró fiúi büszkeség mondatja velem –, ha ez az anyanyelv akár a leghitványabb is. Hát valahol csupa ilyen elemből tevődött össze az én indulásom, az én reményeim, és nagyon kellett vigyáznom arra, hogy ne kövessem el azt az egyéni, kivételes bűnt, amit ezek ellen a lehetőségek ellen elkövethettem volna.

– Önt modern költőnek nevezik. Ennek ellenére a verseinek nagy része mégis rendkívül zárt, egyszerű. Azt is lehet mondani, hogy a leghagyományosabb versformákat alkalmazza.

– Erre nekem nagyon nehéz, ugye, válaszolnom. Itt ugyanoda térek vissza, hogy az embernek a sorshoz kell hűnek maradnia, azt kell megcsinálnia, amire a legmélyebb koncentráltságában képes, tekintet nélkül valóban azokra az áramlatokra vagy tendenciákra, amelyek a korban uralkodóak. Ezeket nagyon kell ismernie, de az írás az egy olyan szűz állapot, hogy tulajdonképpen semmiféle műveltség, semmiféle tájékozottság és semmiféle külső meggondolás nem érvényesülhet. Tehát ezek olyanok lettek, amilyenek. Később fog talán egyszer eldőlni, hogy amennyiben ezek modern versek, valóban azok voltak-e, valóban kifejezték-e a kor aspirációit, jelenét vagy esetleg jövőbeli reménységeiről is adtak tanúságot. Ugye van az a – azt hiszem, szintén elioti – meghatározás, hogy a modern művészet a korral való nagy vitában alakult ki, tehát a modernség majdnemhogy a modernség elutasításával alakult ki. De hát ez, mondjuk így, erkölcsi hazárdjáték is. Azt hiszem, hogy bármennyire tudatos egy költő, ami a versében jó és maradandó, arról tulajdonképpen nem tud írás közben, az csak később derül ki.

– De egyébként nagyon sok mindent tud azért, mégsem egyfajta nem létező állapotban születik a vers.

– Az biztos, és számomra, beleértve saját költészetemet, rendkívül problematikus a modern művészet. Azt merném itt mondani, hogy a modern művészetnek a tragikuma – de talán a legfőbb szépsége is – a rendkívül kérdéses volta. Egyszer itt majd tisztábban fogunk látni. Néha az az érzésem, hogy kihagyott belőle az a nagy segítő szándék például, ami utoljára talán a nagy oroszokban volt meg.

– Mégis úgy vélem, hogy az, ami nagyon modern költővé teszi, egy olyanfajta érzés, ami lehet, hogy költői sors, amellett nem akarok nagyon személyeskedő lenni, emberi sorsa is, a magány.

– Milyen kétértelmű minden a művészetben – mert ez a magány egyszerre jelenthet elzárkózást, de egyszerre jelentheti, hogy a másik embert a legelhagyatottabb pontján kívánom megközelíteni.

– Igen kevés verseskötete jelent meg, s amelyek megjelentek, azok is elég vékony kötetetek. Ez azt jelenti, hogy kevés verset ír, vagy a szerkesztői kéz nyúl bele nagyon keményen, vagy a saját kontrollja?

– Nem, én magam írok ritkán, keveset, de ez nyilván alkati dolog lehet. Én nem építek életművet, akkor lépek, amikor úgy érzem, hogy ennek a lépésnek az én összefüggésemen belül értelme van. Tulajdonképpen egy-egy költő úgy marad meg bennünk, mint egy nagy sakkjátszmának az emléke. Olyan szinte, mintha egy új szótár, egy új szellemi szótár alakulna ki. Mióta, nem tudom, Hölderlin volt, vagy Petőfi volt, vagy akár kisebbek, mit tudom én, Szép Ernő volt – elég ezt a nevet kimondani, és egy egész tartományba bezsúfolva információk tömege hat: rögtön tudjuk, hogy mire gondolunk, kár megismételni, egy szó olyan gazdagságot revelál, amit az egyszerű szótári szavak nem. S tulajdonképpen egy költészet sikere vagy sikertelensége ezen múlik. Hogy ilyen tagjává tud-e válni végül is ennek a szótárnak.