Pierre Emmanuel: A szó szeretete

Ifjú költő koromban gőgösen hittem, hogy közölni tudom a költészet értelmét. Úgy gondoltam, ha kifejtem keletkezésének módját, megvilágítom szimbolikájának logikáját, és képeit konkrét alapjaikra vezetem vissza, miközben föltárom a szellem legfinomabb működését, az elmondhatatlan érzéki lenyomatát – eleget tettem gondolataim igazolására, s olvasómat ezzel költeményem társszerzőjévé avattam. Csak jóval később értettem meg, hogy a legszorosabb magyarázat párosulva a legnagyobb szellemi nyíltsággal, türelemmel és alázattal se elegendő ahhoz, hogy a kívülállót beavassa egy költemény lényegébe. Minden ilyenfajta magyarázkodás csak szegényes mellékterméke magának a költői beszédnek. Az ige szeretet, s kifürkészhetetlen.

Korunk nem kedveli a valódi beszédet: túlontúl elkoptatta, s a szavak értelme eltűnt a terminológiák káoszában. […]¹ Szín, súly, erő, ejtés és zengés: sohase retorikus felesleg, de teste a szónak, lényeg szerinti megnyilvánulása, melyben a szellem, a megtestesült értelem az általa teremtett formában megragadja önmagát. A nyelvet mi ajándékul kaptuk – a miénk –, hogy alakítsuk vele önmagunkat és a világot, minden lehetséges jelzéssel, amire szellemünk vállalkozhat, anélkül, hogy önmagából kilépne. Mert ha a szó hűtlenné válik küldetéséhez, s nem törekszik adott teljességére, elveszti formáját, önmaga testetlen ideájává válik. Beleesik a megosztott természet paradoxonába: az anyag külsőségességével szemben hiába próbál absztrakciókat fölvonultatni, ezzel csupán ugyanannak a külsőséges világnak egy másik látszatát teremti meg.

A modern szellem legfőbb kísértése, hogy azt hiszi, lehetséges tárgyától elszakadva, szabadon alakítania anyagát anélkül, hogy számolna megtestesülésünk, a világgal való kölcsönösségünk tényével. Elszigetelődve a szellem csak gyarapítja a megosztottságot: termékenységnek vélve tévedéseit, s meddőnek, sterilnek az egységet. A határtalan burjánzás azonban végül is kiürülést jelent, perifériára szédülést, üres émelyt a lélek centrumában. A mértéktelen öntudat kifoszt bennünket, s hamis mindenütt-jelenvalóságunk nem más, mint a koordináták elvesztése. Szétfeszítve a szótárt, a specializálódás magát a szellemet osztja meg, értelmünket atomizálja. E szavak többé nem a lét egészéből szólnak: magányos alkatrészek csupán, miket egy csenevész lélek tett használhatatlanná. Elvágva a teremtő egységtől épp a legemberibb, a legközösebb válik a legkétségesebbé. Ily értelemben még a technikai lexikon is kifejezőbb egy kisajátított nyelvnél: az egyik legalább rendezett ismeretanyagról szól, a másik viszont egy olyan világról, mit a beszélő formátlannak tart és illuzórikusnak. Túl sokat szólván – mindenről és semmiről –, az emberiség elfelejtett „beszélni”, elfelejtette a szavak és a megnevezett világ élményszerű azonosságát, a megnevezett világ és szellemünk identitását: azt a nagyszerű erőfeszítést, melynek segítségével szellemünk egész világot, és vele egy egész nyelvet tár fel a maga számára. Ez az erőfeszítés az ember legfőbb dicsősége – Valéry szavával: „a beszéd szentsége” –, mely épp nem egyszerű készség, fajtánkra jellemző érzéki megnyilatkozás csupán.

Az ige olyan akaratot hordoz magában, mely azt akarja, hogy a világ legyen, vagyis a nyelv egyszerre titokzatosan koncentrált figyelem, s ugyanakkor – amilyen mértékben csak lehetséges –, a valóság kiáradása. Köznapi életünk birodalmában nincs több hasonló, az akarat e teljességéhez mérhető megnyilvánulásunk. Szellemünk, amikor ez az akarat hatja át, nem ezt vagy azt akarja, hanem magát a létet, tulajdon akaratát: végre valóban van. Nem „valamiről kíván beszélni”, hanem önmagát akarja kinyilvánítani.

S hogy ezt megtehesse, nincs más lehetősége, mint a közös tapasztalatok, a nép nyelve. Ki-ki úgy él vele, mint munkás a kézi szerszámával. A munkás szemében szerszáma annyit ér, amilyen mértékben sikerül hasznosítania, s szerszámának új értelmet, feladatot adnia anélkül, hogy megfeledkezne közös törvényükről, miszerint minden szerszám az emberi tevékenység kiterjesztése kell, hogy legyen. Minél több fölfedezést teszek vele, szerszámom annál több hozzáértést, azonosulást követel: s e teremtő barátság szinte személyiséget kölcsönöz neki. A legöregebb szerszám is képes a fiatalság egyszeri és örök gesztusára, ha értő kéz a gazdája. Hasonlóképp: akkor tiszteljük meg és üdvözítjük a szavakat, ha velük az egyetemes értelmet és igazságot szolgáljuk. Még pontosabban: egyedül a szavak hű használatától remélhetjük – jó kézművesek módjára – az örökké újnak megismerését.

Soha, hála Istennek – se a legihletettebb költő, se a legmerészebb látnok, se a legelvontabb filozófus vagy misztikus – nem juthat túl saját szavain. Akik mégis átlépnek a nyelv határán, legtöbbször közönséges szökevények, kik nevetséges kalandra váltják fel a megtestesülés mindennapi kockázatát. Mi magunk is testet öltött beszéd vagyunk: soha, még a szimbólumok magasában sem szabadulhatunk a szavak konkrét jelenéből. Ha ez sikerülhetne, létünk szűnne meg vele. A legmeglepőbb képek is – mik új világot látszanak föltárni előttünk – csak megismétlései a nyelven alapuló valóságnak. Bármit teszünk is, a nyelvet soha se mi teremtjük. A beszéd megadatott nekünk: része a Létnek, amiből egyedül önátadással részesülhetünk.

Azt mondom: kenyér, s e szó nem kell, hogy többet jelentsen e pillanatban az asztalon levő cipónál[…]²; egyedül arra szolgál, hogy enyhítsem vele étvágyam. Mégis e szó, s a jelzett kapcsolat, mit e szó köztem és a megnevezett tárgy között fölidéz, magában rejt számtalan más, a testi táplálkozástól merőben eltérő vonatkozást. Amikor pedig lényem egészével, minden figyelmemmel a Lét irányában nyitom meg szellememet ez előtt a szó előtt, mit értelme teljességében a nyelv s a „közhelyek mélysége” megteremt, hirtelen és csodálatosan valamiféle megmagyarázhatatlan jelentés ejt rabul, ami ugyanakkor, amikor megmagyarázhatatlan, messze a szabvány értelmezésén túl a legfinomabb elemzés számára is bő teret nyújt. Az elemezhetetlen a költészetben körülveszi, de se le nem rombolja, se össze nem zavarja az elemezhetőt. Ellenkezőleg: megtermékenyíti a kifejthető fokozatok közötti vonatkozásokat.

E szimultán megvilágosodásunk ellentéteként intellektusunk abban leli legfőbb, s épp nem magasrendű örömét, ha szellemünket sikerül pillanatra elkápráztatnia. Megvilágosodást szellemünk egyedül a nyelv megosztatlan használatától remélhet, amikor is ő maga lesz e beszéd. A nyelv eme csodája, mely minden nyelvi leegyszerűsítésnek ellenáll, minden tudásunk fókusza, az a bizonyos „túl-azon-hogy”, ami nélkül minden idea magára hagyatott marad[…]³, ugyanaz a csoda, miről a Genezis első fejezetében olvasunk, s mit fáradhatatlan újdonságában Ádám is érzett, mikor először nevezhette meg a világot, ez az a kitörő beszéd, Fiat, abszolút bizonyosság, hogy a nyelv és a lét: egy.

Igen, aki kívülről kíván megismerni mindent, annak számára lehetetlen mindent egyben is látnia. Senki szelleme nem univerzális a szó kimerítő értelmében, mivel az univerzum maga is tenger nézőpont együttese, szempontok harmóniája, számtalan jelenlét kölcsönössége. De hányszor érzem magam is e harmóniát, illúziónak! Ha nem érezném ösztönösen jelenlétem gyökereit önmagamban és a világban – jelenlétemet, mely mag, gyökér és középpont egyszerre –, soha semmiféle aktualitás egymaga nem biztosítana arról, hogy bármivel is összefüggök, legyen az maga az ember, az emberi univerzum, vagy bármi, amivel szolidárisnak érzem magamat. Ellenkezőleg: napról-napra mind inkább meggyőződöm arról – ismereteimmel növesztve az ismeretlent – hogy tudásunknak nincs olyan pontja, mit végérvényesen elismerhetnénk. Ha mégis akad, az ember elvész benne: a történelem mértékével mit számít az egyes ember földi jelenléte? Mi vagyunk a világ szegényei, kik legfőképp önmagunkat nélkülözzük. De épp e hiány kegyelméből az egyetlenek, kik képesek vagyunk valódi jelenlétre. Tudom – tudással, mit kizárólag önmaga hitelesít –, hogy azok ajkán, kik hittel várakoznak, bármikor megszülethet az abszolút üzenete, s hogy minden jelenlét, ha forrására talál, beszéd lesz, mely a végtelenből veszi eredetét. Beszéd, mely egyszerre ősi és mindig – új. Néhány szó ellipszisével újra és újra megismétlődik az a teljesség és azonosság, mit énünk örökösen földarabol, de amit túl e töredékességen lelkünk a mélységben pillanatról pillanatra visszaszerezhet a beszéd aktusával, hogy a fölismerés villámfényében szellemünk [...]⁴ ismét alapjaiban élje át az ember egész láthatatlan történetét.

Már minden elmondatott, s még mindent el kell mondani. A nyelv legfőbb feladata, hogy fáradhatatlanul szentesítse a közhelyek identitását. Ezért van, hogy a költőnek (épp a szűkösségben sejtve meg a bőséget) elég egy szó, hogy vele eljusson „az ihlet szemléletére”, Claudel híres kifejezésével élve. E szóról aztán az ihletett szellem az összefüggések egész hálóját gombolyítja le, újfent tanúságot téve ember és világ egységéről. Nézem, fürkészem a szót. De aki néz, az nem az az én, aki elszigetelten, különváltan néz egy szintén elszigetelten különálló dolgot. Én: itt önmagamra koncentrált létezést jelent, ki a szót, mint élő szívet használja, melynek szívverése: a szellem kiömlése a világba, s a világ visszaömlése a lélekbe. Az így kimondott szóból, mint fókuszból, kimondhatatlan jelenlét világít.

Mégis, a legkülönb költő érzi talán leginkább mélységes elégtelenségét a nyelv színe előtt. Minél előbbre jut a költészet birodalmában, a költő annál nagyobb felelősséget érez minden egyes szaváért, s a tökélyre mind alkalmatlanabbnak ítéli magát. Az egyedül lehetséges magatartás: alázattal tűrni e súlyosodó ellentmondást. Ugyanakkor a beszéd szenvedélye rendkívüli szellemi tevékenységet követel, s e követelés kiterjed a legköznapibb morálra, mint magánember akár akarja a költő ezt, akár nem. Mivel a szellem lényegében beszédre irányított figyelem, nem térhetek ki büntetlenül e beszéd elől, melynek hordozója vagyok, bárhogy szeretnék is életemben ravaszkodni a valóság erejével szemben. Ha pedig mégis két részre osztom magamat – egyik felemet az életnek, másik felemet a költészetnek szánva –, a beszéd fokozatosan elhal bennem, s amit ezután mondok, üres ismétlés lesz csupán – értelmét vesztett gépezet.

A nyelvbe vetett hitem maga a létem. Megtörténik, hogy a lét összetör és nyomorultul útfélen hagy. Minden valóban elhivatott költő (e „kritikus” elhivatottság híján minden költészet embrionális marad), minden szellemileg magasrendű költészet kell, hogy vállalja a bukás kockázatát mint küldetése pecsétjét. S hogy ne veszítsük el a nyelv segítségét[…]⁵, ahhoz tudnunk kell minden pillanatban, hogy legkisebb figyelmetlenségünk, legkisebb elernyedésünk a szóval szemben elég ahhoz, hogy ő maga, az ige találjon kevésnek bennünket. A költészet a szellem jelenléte – enélkül csupán irodalom. Belátom[…]⁶, a költészet rendkívülit követel övéitől, önmagukkal szemben is. A literátorok legtöbbje tagadja magának a nyelvnek szellemi természetét, célját és küldetését, s az általános közönyben ritka a költő, ki egyszerre hatol élete és művészete mélyére. Átkelve a hűtlenek szomorú árnyékvilágán, legalább e választottak engedelmeskednek a titokzatos hívásnak, mely nevükön szólítja őket anélkül, hogy tulajdon nevüket ismernék. Ki egyszer is hallotta e hívást, azontúl mindig fülelni fog rá éjszakája csendjében, hogy a titokzatos hang, mely útját örök időkre kijelölte, mind mélyebbről visszhangozhassék szívében.

Jegyzet