A kitagadott

Volt benne valami elbűvölő, vonzott és maga ellen lázított egyszerre, mint minden, ami végső elemzésben halált jelent. Már a külsejével is – bubifrizurát viselt, arca krétafehér és fanyarul megnyúlt volt, mint a kimerült, hosszú nyakú lovacskáké – megzavaróan hatott közöttünk, többiek közt, akiktől semmi sem állt messzebb az ő szomorkás hóbortosságánál. Ki is közösítettük, elutasítóan és föllebbezhetetlenül, a magunk kicsinyes, konok gyerektársadalmából, de azért szem elől sem tévesztettük, mint az olyan nyugtalanító elemet, aki beteges varázsával bármikor végzetes válságot jelenthet számunkra. A háború azonban, bármilyen természetű is, nem sokáig lehet meg kézzelfogható fegyverek nélkül, s ez az elháríthatatlan belső kényszer nemsokára nálunk is ijesztő méreteket öltött. Egyszerre valamennyiünket elfogott a titkos, be nem vallott aggodalom, hogy a tőlünk annyira idegen betolakodó talán már el is felejtette észrevenni kitagadottságának mázsás súlyát, megszokta, mint eszkimó a hómezők hidegét és a fókazsír avas ízét. Nem ő, de mi voltunk azok, akik nem tudtunk békében maradni, mi fegyverkeztünk és mi készülődtünk. Ez a készülődés pedig hovatovább olyan méreteket öltött, hogy már szinte mindegyikünk saját magánügyének tekintette a vele való összetűzést.

Vasárnap történt. Az eső lázasan forrt, pezsgett a nagy templomablakokon, valószínűtlenül búgatva a tág épületet, mint örökké emlékező kagylót a tenger. A kórus éneke testetlenül merült el, zajtalanul, csupán a mélyből világítva, gyöngyként. Mi, elemisták, az öreg, süket papunk körött, de főleg megett, megbújva a leplező homályban, valóságos színházasdit játszottunk. Féktelenül lökdösődve és valami megnevezhetetlen kétértelműséggel. A kedvünk máskor is magasra lépett. De ma – mintha egyáltalán nem akarna elpihenni, míg szét nem pattant – egyre fokozódott, egyre jobban tágult a feszítő, fölszabadult vígságtól. A némaság kényszere pedig valósággal kitüzesítette az amúgy is gyúlékony kedélyeket. És már ebben is volt valami halálos.

Talán nem is kell külön említenem, hogy ő volt az egyedüli, aki nem vett részt a mulatságban. Mereven, szemrebbenés nélkül gubbasztott a padban, mint egy beteg, frizurás csodabogár, míg mi izgatottan mutogattunk, viháncoltunk körülötte. Tette pedig ezt a keveset is inkább unalommal, mint áhítatból, egykedvűen, a szobrokat bámulgatva.

Ma a szokottnál is ünnepélyesebb és siralmasabb volt. Nyitott, prémgalléros kabátja alól szálas, kidolgozatlan két szárával, öblös csokorban, nagy, pöttyös nyakkendő bújt elő, bájos eleganciájával az ódivatú holmiknak. Látszott, hogy aki felkötötte és kiszabta, hittel tette, talán épp egy szép, régi báli ruháját áldozta fel, de ezt is szívesen, habozás nélkül, mert nem érezte súlyosnak a lemondást. A blúz is bizonyára valamilyen múlt századbeli ruhadarabból, talán egy bő, nyári szoknyából született, mert fakó volt, tündéri, hervadt virágokkal mintázott, indokolatlanul fodros és értelmetlenül, a nyaki tájékon sima. Pontatlanság és odaadás, hóbort és szomorúság látszatával hatott, akárcsak a csokros nyakkendő. De hiszen viselőjük maga is szakasztott ilyen volt, ilyen, tehát összeillettek, hóbortos és szomorkás, tehát egyaránt alkalmasak a gúnyra! – És ez remek volt! És nemsokára, kevéssel a mise vége előtt, mire különben már az eső is elállt, megrészegedve fedeztük fel ezt az igazán nagyszerű anyagot!

Az egész méltatlan esetet egy véletlen robbantotta ki. Viki, akit egyértelműleg az osztály vezérének és legerősebbjének tartottunk, s aki mellesleg egy jelmezkölcsönzőnek volt a fia – zsebe épp ezért állandóan tarka rongyoktól dagadozott, egyesek szerint népszerűségét is ennek köszönhette – csak úgy, ötletszerűen, és ma kivételesen nem egy elszabott posztó vagy selyemdarabot, de egy meglehetősen ép, gombos és bojtos sipkát húzott elő valahonnan a kabátja belsejéből, olyat, amilyet a bohócok és az udvari bolondok csörögtetnek a színházban. A hatás váratlan és megbabonázó volt. Egy percre valamennyien megbénultunk, mintha különös cél és értelem után kutattunk volna magunkban. Valamit sejtettünk az indokolatlan jelenés alján. Gyanakodtunk. Míg a hegyes, piros sipka csúfondárosan nyelvet öltött ránk a Viki markából.

Ami most történt, örök rejtély marad számomra, és még ma is eláll a lélegzetem, ha visszagondolok rá. Kegyetlenül, a rendkívüli fölfedezések lázával – ha utóbb meg is bántam, örökre megbocsájthatatlanul – mintegy irányt adva az általános tanácstalanságnak, hirtelen csak rámutattam. Semmi több. De mindenki megértette. Gonoszul értette meg, kárörömvesztegette cinkossággal.

A Duna-parton kerültünk elébe. Lassú, rugózó léptekkel jött az egyenes úton, míg mi egy rövid vargabetűt futottunk, hogy még idejében szembetalálkozzunk. Valamit észrevehetett, mivel nyakkendőjét, amit úgy látszik gondatlanságból a kabátján kívülre gombolt, kapkodva begyűrte. De különben semmi jelét nem adta félelmének.

Mikor körülbelül már csak öt lépésnyi távolságban lehetett, Viki hirtelen elébe ugrott, és vállon ragadta:

– Vedd le a sapkád!

Nem lepődött meg. A válasszal is kész volt, a rövid, elcsukló „miért”-tel, talán már mikor észrevett bennünket, vagy még előbb, kitagadottságának első pillanatától kezdve, és csak az alkalomra várt, hogy kimondhassa, rég kigondolta, rögtön a nyelvére kívánkozott, anélkül, hogy számot vetett volna azzal, hogy mit is fognak vele csinálni, mert afelől egészen bizonyos volt, csakis jogtalanságot, durva, esetlen igazságtalanságot várhat tőlük, amire nem lehet másképp rákérdezni, mint egy rövid, súlytalannak tetsző „miért”-tel. De ahogy ő ezt tette, súlyos volt, végtelenül. Tele szomorúsággal és keserűséggel. És mélyről szólt, a lehető legmélyebbről. Engem mintha harangkötéllel csaptak volna szíven, olyan kegyetlenül végigvert.

A következőkre csak mint rontásos álomra tudok és akarok visszagondolni, megtagadva hitelességét, szétmázolva valós élességét. A legelső durva mozdulatra – valaki odaugrott hozzá és sárba verte a sapkáját – jódszagú, émelyítő ájulás fogott el, megvakítva és megsüketítve, de nem a szemem és nem a fülem által, hanem valamilyen lényegesen finomabb látó- és hallószervek kikapcsolásával, amelyek valahogyan belülről és belülre figyelnek. Egy-két dolgot azonban tisztán látok, az élet számára ismeretlen, csak az álomban tapasztalható szorongással.

Mereven, még mindig kérdezően áll, mikor a sapkája lerepül a sárba, és mielőtt még egyáltalán védekezhetne, Viki durván a fejére húzza a szűk, csúfondáros bohócsüveget, amilyent a bohócok és az udvari bolondok csörögtetnek a színházban. Azután, emlékszem, arcul ütik, hogy leesik a földre. De nem hagyja magát. Rúg és harap. A nyakkendője kikerül kabátja alól, öblös csokorban, bájos eleganciájával az ódivatú holmiknak. Ketten, hárman is kapnak rajta, tépik, ráncigálják, mint a veszett kutyák. Nem elég nekik, hogy egy sár már a kabátja, a harisnyája, erre is éhesek. Pedig valamikor báli ruha volt, tündéri, pöttyös báli ruha. Abból is lehet látni, hogy a széle nincs eldolgozva – hevenyében szabták. De szeretettel. Miért is kell hát letépni? Miért?

Végül – csúf, szomorú vég! – valaki hátulról belekap a hajába. Fáradt, tehetetlen már, esetlenül, végső elkeseredéssel csap hátra, hogy hanyatt zuhan. És egy ideig föl sem kel. csak ül és sír, mint a gyerekek, hiszen igaz, gyerekek voltunk még akkor.

Én emelem föl, és én is sírok, keservesen, mindenért, ami méltánytalanság ért életemben. Tisztítom a kabátját, örülök, hogy a blúzának nincs baja, begombolom a prémgallérját és amikor az arcához érek, tudom, hogy ízléstelen, de akkor úgy kellett, mérlegelni sem tudtam még a tetteim, mint manapság, megcsókolom. Szipogva, nedves szájjal, testvériesen. Mondani is szeretnék valamit, hogy nekem már soha többé nem lesz kitagadott, hogy – de ezt akkor még úgysem tudtam volna megfogalmazni, csak a torkomat fojtogatta – ha én is voltam az, aki elárulta, ez a csók nem júdáscsók, ezt a csókot jónak és vigasztalónak akartam. (Így, bibliásan, mert akkoriban színültig voltunk a csodákkal.) De hát nem szóltam semmit. Hiszen úgysem bírtam volna. És ma már tudom, hogy jobb is volt így. Mert ugyan mit érnek ott a szavak, ahol a legdrágább és a legrejtettebbet sebeztük meg, a gyöngyöt, amely sokat kibír, de ha elpattant, soha többé meg nem gyógyul?

 

Jegyzet