A Karamazov testvérek margójára

Zoszima sztarec haldoklik, s a szent életű szerzetes utoljára fordul az övéihez. „A régi baj – az emberi élet nagy titka ez – fokozatosan csöndes, meghatott örömmé enyhül; a pezsgő ifjúi vér helyébe a szelíd, derűs öregség kerül: minden nap áldom a napkeltét, és a szívem változatlanul énekel neki, de már jobban szeretem a lenyugvását, hosszú, ferde sugarait és velük együtt a csöndes, szelíd, meghatott emlékeket, egész hosszú és áldott életem kedves képeit – és mindezek fölött ott van a szívmelengető, engesztelő, mindent megbocsátó isteni igazság!”

E himnikus sorok olvasásakor nem szabad megfeledkezni a nagyon is nehéz életű íróról, magáról Dosztojevszkijről. „A régi baj” nála epilepsziát és kivégzést jelentett, amit csak az utolsó pillanatban akadályozott meg a cár kegyelme. Azonban a naplemente „hosszú, ferde” sugarai épp az ilyen árnyakkal borított életet változtatják át – amennyiben ez az átváltozás egyáltalán megtörténik.

Hogy Isten kegyelméből ennek az átváltozásnak vagy inkább „átváltoztatásnak” milyen belső megvilágosodás volt a belső föltétele és kísérője, arról az író következőképpen vall hősének, Zoszima sztarecnek szavaival: „Ne féljetek az emberek bűnétől, testvéreim, bűnében is szeressétek az embert, mert ez már-már az isteni szeretet mása, és az evilági szeretet csúcsa”.

De hogyan lehet ide, erre a magaslatra eljutnunk?

Zoszima evangéliumi tanácsa: „Barátaim, kérjetek jókedvet az Istentől, legyetek vidámak, mint a gyermekek, mint az égi madarak. És ne zavarjon benneteket cselekvésetekben az emberek bűne, ne féljetek, hogy az elsodorja és nem hagyja megvalósulni a ti műveteket, ne mondjátok, »Erős a bűn, erős a becstelenség, erős a rossz környezet, mi pedig magányosak vagyunk és tehetetlenek, elsodor bennünket a rossz környezet, és nem engedi megvalósulni a mi nemes művünket.« Kerüljétek az ilyen kishitűséget, gyermekeim! Itt csak egy a menekvés: bátor elszánással tedd felelőssé magadat minden emberi bűnért.”

De hogyan, és ugyan miért? „Különösen azt jegyezd meg – folytatja Zoszima –, hogy nem lehetsz bírája senkinek. Mert e földön senki sem lehet bírája egy bűnösnek, amíg a bíró maga rá nem ébred, hogy ő is pontosan ugyanolyan bűnös, mint az előtte álló.”

A sztarec végső derűje, vidámsága kétségtelenül innét meríti erejét. S e derűnél talán csak alázata nagyobb, amit még saját bűnei sem zavarhatnak meg:

„Ha te magad vétkezel, és szinte már halálosan bánkódol bűneid vagy egy véletlen vétked miatt, akkor örülj másvalakinek, örülj az igaznak, örülj annak, hogy ha te vétkeztél is, ő igaz, és ő nem vétkezett.”

Zoszima az egyetemes alázat útján jut el az egyetemes szeretetig és az örömig, az egyetemes elragadtatásig:

„Örömkönnyekkel áztasd a földet, és szeresd e könnyeidet. Ezt a megszállottságot pedig ne szégyelld, inkább becsüld, mert az nagy ajándéka az Istennek, és nem is sokaknak adatik meg, hanem csak a választottaknak.”

Egyszerű szavak ezek, csupán megfontolva és követve tárják fel nagyságukat. Méltó zárszavai Dosztojevszkij életének és életművének.

 

(Új Ember, 1981. március 15.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]