1981

 

Az imádság szerepe a világban

Számtalanszor tapasztaljuk, hogy szavaink süket fülekre találnak a világban. Ilyenkor ne okoljunk soha másokat, mivel a szemrehányásokban mindig van valami tisztátalan. Sokkal jobb, ha ilyenkor imádkozni kezdünk, érezve szavaink kölcsönös végességét.

Csodálatos erőtere és szótlan csöndje van az imádságnak. Igen, imádkozni annyi, mint eljutni Isten csöndjébe, abba a néma közegbe, amely ugyanakkor a tiszta beszéd Isten és ember, ember és minden ember között.

Ha minden zavaró elemtől meg akarjuk tisztítani az imánkat, minden rejtett önzéstől, nagylelkűségbe öltözött rút kicsinyességtől – okosabb Istenre bíznunk, hogy mit is kérünk tőle, mit is üzenünk általa egy másik embernek. E néma és kérésektől-kikötésektől mentes ima, amelyben lemondunk akaratunkról, és Istenre bízzuk, miként boldogítsa és vezesse akár feleségünket vagy gyermekünket, vagyis azokat, akiket Isten legközvetlenebbül ránk bízott, s akikkel szentsége szerint is egyek vagyunk – igen, még hozzájuk intézett szavaink közül is a legtisztább és a legszebb a néma imádság, amely megfogalmazását egyedül Istenre bízza.

Rengeteg tisztátalan beszédnek vehetjük így elejét. Ember szájában a tiszta szó ritka, akár a színarany. Kivált, amikor valamiféle közvetlen célt kell szolgálnia. Innét, hogy a művészet elvontabb szintjén már sokkal több a „Szép Szó”. S még több az imádság, s főként az Úr csöndjébe valósággal belesemmisülő imádság szintjén.

Az imádságnak ez a formája ugyanakkor az önzetlenség iskolája is. Arra tanít, ezerszer jobb a saját bűnünket ismernünk, mint másokét, hiszen a Bárány színe előtt se másokról kell majd beszámolnunk, hanem egyedül saját magunkról, egyedül saját vétkeinkről kell majd számot adnunk. Nincs komolyabb a földön, mint a vétkeit töredelmesen meggyónó és Istenéhez szakadatlanul imádkozó ember. Amikor gyónunk, vétkeinket egyre pontosabban kell megfogalmaznunk, de amikor imádkozunk, igyekezzünk egyre inkább elnémulni, hogy még leghőbb kérésünket is végül maga Isten fogalmazhassa meg, hiszen egyedül ő tudja megfogalmazni! Szívünk egyedül Isten fogalmazásában képes a tiszta beszédre, számíthat hatékony beszédre és meghallgatásra.

Ha életünkben csak egy órára komolyan vennénk Jézust! Csak egy percre azt a percet, amikor egyedül szembesülünk Istennel! Amikor a Bárány egyedül engem néz, s egyedül engem kérdez, s egyetlen szó erejéig se mások bűneiről, hanem egyedül a saját bűneimről. A szentség tulajdonképp nem is más, mint e végső (de valójában mindig is érvényes) helyzet fölismerése és boldog elfogadása. A szent egyedül van Istennel, élete ettől folyamatos gyónás és szakadatlan imádság, vagyis az ő életformája az egyedül valóságos élet és életforma.

 

A Karamazov testvérek margójára

Zoszima sztarec haldoklik, s a szent életű szerzetes utoljára fordul az övéihez. „A régi baj – az emberi élet nagy titka ez – fokozatosan csöndes, meghatott örömmé enyhül; a pezsgő ifjúi vér helyébe a szelíd, derűs öregség kerül: minden nap áldom a napkeltét, és a szívem változatlanul énekel neki, de már jobban szeretem a lenyugvását, hosszú, ferde sugarait és velük együtt a csöndes, szelíd, meghatott emlékeket, egész hosszú és áldott életem kedves képeit – és mindezek fölött ott van a szívmelengető, engesztelő, mindent megbocsátó isteni igazság!”

E himnikus sorok olvasásakor nem szabad megfeledkezni a nagyon is nehéz életű íróról, magáról Dosztojevszkijről. „A régi baj” nála epilepsziát és kivégzést jelentett, amit csak az utolsó pillanatban akadályozott meg a cár kegyelme. Azonban a naplemente „hosszú, ferde” sugarai épp az ilyen árnyakkal borított életet változtatják át – amennyiben ez az átváltozás egyáltalán megtörténik.

Hogy Isten kegyelméből ennek az átváltozásnak vagy inkább „átváltoztatásnak” milyen belső megvilágosodás volt a belső föltétele és kísérője, arról az író következőképpen vall hősének, Zoszima sztarecnek szavaival: „Ne féljetek az emberek bűnétől, testvéreim, bűnében is szeressétek az embert, mert ez már-már az isteni szeretet mása, és az evilági szeretet csúcsa”.

De hogyan lehet ide, erre a magaslatra eljutnunk?

Zoszima evangéliumi tanácsa: „Barátaim, kérjetek jókedvet az Istentől, legyetek vidámak, mint a gyermekek, mint az égi madarak. És ne zavarjon benneteket cselekvésetekben az emberek bűne, ne féljetek, hogy az elsodorja és nem hagyja megvalósulni a ti műveteket, ne mondjátok, »Erős a bűn, erős a becstelenség, erős a rossz környezet, mi pedig magányosak vagyunk és tehetetlenek, elsodor bennünket a rossz környezet, és nem engedi megvalósulni a mi nemes művünket.« Kerüljétek az ilyen kishitűséget, gyermekeim! Itt csak egy a menekvés: bátor elszánással tedd felelőssé magadat minden emberi bűnért.”

De hogyan, és ugyan miért? „Különösen azt jegyezd meg – folytatja Zoszima –, hogy nem lehetsz bírája senkinek. Mert e földön senki sem lehet bírája egy bűnösnek, amíg a bíró maga rá nem ébred, hogy ő is pontosan ugyanolyan bűnös, mint az előtte álló.”

A sztarec végső derűje, vidámsága kétségtelenül innét meríti erejét. S e derűnél talán csak alázata nagyobb, amit még saját bűnei sem zavarhatnak meg:

„Ha te magad vétkezel, és szinte már halálosan bánkódol bűneid vagy egy véletlen vétked miatt, akkor örülj másvalakinek, örülj az igaznak, örülj annak, hogy ha te vétkeztél is, ő igaz, és ő nem vétkezett.”

Zoszima az egyetemes alázat útján jut el az egyetemes szeretetig és az örömig, az egyetemes elragadtatásig:

„Örömkönnyekkel áztasd a földet, és szeresd e könnyeidet. Ezt a megszállottságot pedig ne szégyelld, inkább becsüld, mert az nagy ajándéka az Istennek, és nem is sokaknak adatik meg, hanem csak a választottaknak.”

Egyszerű szavak ezek, csupán megfontolva és követve tárják fel nagyságukat. Méltó zárszavai Dosztojevszkij életének és életművének.

 

Dante Na ’Conxypanban

lehetne Máger Ágnes helyet, időt és jelentést több szinten próbára tevő sorozatának a címe. Épp ezért nem annyira a pokolról – mennyről – purgatóriumról beszél, hanem inkább a bűnről, vagy méginkább a megkísértésről, egyfajta bűnön-inneni és bűnön-túli bűnbeesésről, ahogy azt Na ’Conxypan polgárainak kell megélniök sajátos üdvözültségükben és kárhozatukban.

 

(Kézirat; 1981. április?)

Jegyzet