Ödipusz ma

Minden nagy vallás és mítosz szükségszerűen érintkezésben van egymással. Valahogy úgy, mint a jelentős művészi alkotások. Bach megértése nem zárja ki, hanem ellenkezőleg: segíti Mozart, Haydn és a többiek megértését.

Miután Ödipusz öntudatlan bűne után önkezűleg szúrta ki szemét: ártatlanságában előképe volt Jézusnak. Jézus magára vette a világ bűneit; Ödipusz viszont – istenei szeszélyéből – kiszúrta két szemét, mivel a görögök felfogásában a véletlen is szorosan és szervesen hozzátartozott az ember életéhez; a tudatosan elkövetett bűn az öntudatlanul elkövetetthez.

Jézus minden bűnt magára vett, amivel nem oltotta ki ugyan se a sorsot, se a bűnt, csupán mindkettőnek valami tökéletesen más szerepet adott. Szélsőségesen fogalmazva: mindkettőt Kenyérré változtatva át. Méghozzá olyan kenyérré, aminek még a véletlen is kovásza. A bűn esetében (amikor gyónunk) kétségtelenül az számít véteknek, amit tudva és akarva követünk el. De az áldozásban pontosan hol húzható meg a határ? Gondolom, pontosan sehol, s ezért is maradt meg e szentség a bűnösök szentségének a tudatos bűnbánat és a fülbegyónás után is. Jézus teste még a véletlenül elkövetett „görög véteknek” is orvossága, szelíd erejével messze meghaladva még az öntudatlant és véletlen határait is.

A görög sorstragédiák nem vakságból születtek és születnek ma is (akár a „tudva és akarva” elkövetett rossz), hanem ritka éleslátásból. A gyónást ezért követi az áldozás, a „bűnösök szentsége”, tökéletes ingyenességgel, mindenfajta penitencia nélkül.

A penitenciát itt magunknak illő kiszabnunk – Jézust követve – úgy, ahogy Ő magára vette a világ bűneit, amire erőnkből úgyse telne. Áldozás után azonban nem ártana magunkra vennünk környezetünk kisebb-nagyobb hibáit, méghozzá nem a kritika, hanem az önkritika formájában, cserébe a tonnányi bűnért, amit Jézus vett le rólunk. Ez a fajta penitencia mindenképp kiszélesítené azt a területet, amit tudatunkkal magunkban és másokban pásztázunk.