Levél a „diszkrécióról”

Bonyolult, összetett fogalom a diszkréció, mindannyian „értjük”, mégis szinte lehetetlen meghatározni. Megpróbálom hát körülírni, s többé-kevésbé megközelíteni.

Egy bizonyos: világunk a közöny (vagy éppenséggel az örökös megszólás) negatív, és a diszkréció pozitív pólusa közt feszül. Az indiszkrét lelket könynyebb definiálni, mivel szükségszerűen evilági. Szólásformái: „Egész életemben!!!” – ez a zsarnokok klasszikus bevezető mondata. Hitler is csak népét szolgálta. Az indiszkrét lelket „X. vagy Y. örökösen megrövidíti” – ahogy a diktátorok a legszervilisebb lényben is lázadó ellenszegülőt gyanítanak és likvidálnak. Az indiszkrét lélek ugyanakkor egyedül marad, de úgy, akár egy oroszlán, míg a diszkrét lélek őztermészetével se tudja „megvásárolni” nyugalmát. Nincs egyedül: világi szinten szakadatlan hajtóvadászat tárgya.

És most nézzük meg kissé közelebbről a diszkrétség nehezebb ismérveit. Számomra a diszkrét lélek evangéliumi, központian keresztény, az emberi szabadságot érintő fogalom. Ha Bernard Shaw lennék, példaképp csak annyit mondanék, képzeljenek el egy Jézust, ahogy indulatosan behatol egy másik ember konfliktusába, kihallgat egy telefonbeszélgetést, vagy éppen „szomszédol”.

Földi értelemben persze a jézusi (vagyis diszkrét) magatartás nemhogy megoldás, hanem maga a kereszt, ami meglepő módon hasonlatos, de tökéletes ellentéte az indiszkrét lelkek kikerülhetetlen pokolmagányának. Jézus még a kereszten se lógott egyedül. Igazán egyedül az indiszkrét lélek marad, akkor is, ha szegényként, rongyos zsákban, kósza hírek szemetében, vérző lelkek sebeiben kutat, vagy őrült grófként gyertyával bolyong kihalt kastélya éjféli termeiben, hogy hátha rátalálhatna még valakire, aki esetleg „veszélyeztetheti”.

Az indiszkrét lélek átvilágíthatatlan. S bár róla írva jogosan mindenkire gondolok, mégis tudom, hogy valóságosan is létezik, de soha senki halandó embernek nem szabad, nincs joga konkrétan megnevezni őt. Ember egy másik ember bűnét sose nevezheti meg rámutatva a bűnösre. Igaz, az indiszkrét lélek épp ezt nem tudja, nem tudhatja, mivel épp ez az a pont, ahol Isten útjai kezdődnek. És ez az a pont, ahol a legillendőbb nekem magamnak is girbegurba levelemet, címzettként fölírva a magam, s talán mindannyiunk pontos címét és nevét, befejeznem.

 

*

 

Hogy miért választottam az „indiszkréciót” témául? Regényírás közben vagyok. Egy fontos mellékfigurámban (egyelőre még mindig a mellékfelületen) próbálom „elcsípni” Hitlert és a hitlerizmust, valószínűleg egy nevelőintézet keretén belül. Így ébredtem rá, hogy Hitler lényege szerint egy iszonyú hőfokú, de tökéletesen üres energia volt. Ezért akarta egész népét ostobaságában oktatni, ürességében uralni, míg végül pokoli magányát hullák millióinak melegével beburkolni. Öngyilkosságát nem látom még pontosan (ehhez egy Dosztojevszkij pillantása kellene). De látom a németség üzemzárlatát. A munka, a kötelesség, az egybetartozás horgán akadt fönn… Elfelejtette a jézusi lényeget: a nemzet, a család és végül az én meghaladásával szabad és lehet csak visszahajolnunk mindenkihez: az Egészhez. Ez volt Jézus legfőbb „társadalmi” botránya, s ez volt egyben működésének törési pontja is: Barabásnak a szabadulás, és neki a kereszt. Ez volt ugyanis az a pont, ahol ő, aki addig oly bölcsen „kicsúszott” minden csapda, vád, a brigantikat is meghaladó gyalázkodás elől, ezen a ponton nem vonult vissza, hanem állva maradt. És szentül hiszem, hogy ez a zérópont semmiben se különbözött Hitler vagy Júdás zérópontjától. Az egyetlen különbség, hogy Júdás tisztes polgárként „emelte föl magát” arra a fára, amelyre Jézust „pórul járt nagyzolóként, utcalányok barátjaként, fecsegő sihederként” mi magunk emeltük fel. Mi az „indiszkrétek”, őt, a Diszkrétet.